Évvégi összegzés

Megvolt a karácsony. Nem volt jó, de túléltük, és most már a sokkhatás is múlik. Jó a termés, szerencsére kaptam könyveket is. Kétkötetes Ady összes, Harold Pinter drámák, Tisza Kata Revánsa (amiről eddig csak rosszat hallottam, pedig nem is annyira), és kaptam bongót. Anyám gitárt kapott, apám csörgőt – az idei a hangszerek karácsonya volt. Aztán nagymamámat vendégül láttuk egy napra és egy éjszakára. Az első napon még nem idegesített, de a másodikon megértetem, mire panaszkodnak azok az ismerőseim, akikkel együtt él a nagyi. "Virágocskám, és jól megy a suli?" Én közben olvasok. "Aha. Ötös lettem a kisérettségi tárgyakból." Csönd. Olvasok. "És Virágocskám, van már udvarlód?" Csönd. Nem olvasok. Csak nézek. "Öööö.. hát, attól függ, mit veszünk udvarlónak." "Hát akivel találkozgatsz, eljártok együtt.." "Ja, olyan több is van." Csönd. Olvasok. De csak próbálok. Tízmásodpercenként érkeznek a kérdések. "Te, ez a virág ez szárad ki. Ez nagyon kényes. Le kéne vágni az elszáradt leveleit.." "Jó, majd levágom. Mondom majd LEVÁGOM. ÉN. NAGYMAMA! Hagyd békén! Jólvan (bazmeg), akkor levágom. Tessék, le van vágva." Próbálnék.. áhh, olvasni? "Virágocskám, és mit fogsz majd venni a pénzből?" "(Hrrrrrrrrrrrrrrr grrrrrrrr WRÁÜF) Hát izé.. valszeg ruhát." "Mit?" "Ruhát." "Ja. Jó. Januárban lesz leértékelés, majd akor vegyél." "Hát persze. Najó megyek fürödni.."

Aztán 27-ikére bulit szerveztem. Az eleje nem volt vészes, ahhoz képest, hogy voltunk vagy 6-an. Ami kevés. Fél osztályra számítottam. Na mindegy, gyakorolni kell még ezt a dolgot.. És soha többet nem szervezek bulit a West Balkánba. Az oké, hogy mikor mentünk, kongott az egész az ürességtől, és mikor jöttünk, lépni nem lehetett a tömegben, nem hogy haladni. De a füst leült a teremben, és a végén már azon gondolkoztam, hogy mi a f*szt keresek én itt. Mert a végére mindenki elhúzott, aki nem, az a párjával volt elfoglalva. A végén aztán eltűnt egy telefon is, és ott betelt a pohár. Mindig hagytunk valakit az asztalnál, hogy őrizze a cuccokat. Nem volt egyedül hagyva egyszer sem tudtommal a sok kabát meg táska. A mobil meg csak kicsengett, persze nem lehetett hallani, mert az ordítást sem lehetett hallani a zenétől, úgyhogy csak csengett, és kerestük. De semmi. Végül hagytuk és eljöttünk. Jó kör volt.. Jó drága.
Az egyetlen, ami tényleg jó volt benne, az az előtte eszközölt beszélgetés volt vele:

Vele is teáztam már


És aztán vele is

Van még mit megbeszélnünk, az is igaz. Na majd 2007-ben..

2007-ben minden másképp lesz. Remélem. Az osztályos dolog. Egyelőre nem túl erőteljesen reklámozott célom az, hogy valami rendszeres kapcsolódási felületet hozzak létre az osztály tagjai számára. Rendszeresen megszervezett bulik, vagy ilyesmi. Igazság szerint nem szeretném az egészet az alkoholra építeni, mert nem erről kéne szóljon, és a zenének sem akarok központi szerepet adni, mert az elvonja a figyelmet a beszélgetésekről. Igen, ez az. Beszélgetésre van szükség. Olyan helyet próbálok keríteni, ami nem zajos, elég tágas, és 24/7-ban nyitva van. Vagy legalább 0-24-ben. Találtam is ilyet, csak nagyon messze van a legtöbb osztálytársam lakhelyétől, és ez is szempont. Legjobb lenne az Üllői út mentén találni valamit, ahol jár a 950-es és a 914-es. Ja, és mindamellett elfogadható árak legyenek. Hajjaj. Talán a legközelebbi választásom egy teázóra fog esni, de azok max. éjfélig szoktak nyitva lenni. Majd kiderítem, meg lehet-e állapodni valamelyikkel. És igen, színházba menetelt is szívesen szerveznék. Simán vállalnám a művelődésszervező szerepet osztályon belül. Meglátom majd, mekkora meggyőző erővel rendelkezem és hogyan állnak hozzá a többiek, de már az is jó eredmény lenne, ha minden héten egyszer 5-6 ember össze tudna jönni valahol. Külön poén lenne, ha mindig mások lennének ezek az emberek..

Az álmaimról (najó, a rövidtávú elképzeléseimről) ennyit. Most éppen egy angol nyelvű licensz szerződést fordítok magyarra. Időnként belefutok egy-egy olyan mondatba, amit képtelen vagyok értelmezni, hiába tudom külön-külön a szavak jelentését. De szerencsére annyira okos barátaim vannak, hogy mindig tudnak nekem segíteni :) Aztán persze a fogalmazással én szívok, mert a jogi nyelv egy külön műfaj. Pláne amennyit én értek hozzá és ahány szerződést láttam életemben.. Mindegy, van elég licensz szerződés a neten, igyekszem okos lenni. Ez a fordítás akár a beugróm is lehet majd ahhoz, hogy rendszeresen kapjak fordításokat. Remélem, jól sikerül, és tényleg lesz még ilyen melóm. Valahogy jót tesz az önbecsülésemnek, hogy nem 10 órában tankönyveket pakolászok vagy állva újságokba ragasztgatom a szóróanyagot, mint azt nyáron tettem pár napig. Felsőfokú angoltudásom van, úgyhogy használni akarom és gyakorolni. Talán végre kapok rá lehetőséget is. És akkor Szilveszter. Kb. úgy voltam vele, mint a keringőruha-választással: ráér... Érdekes módon keringőruhám is lett (jááááááj tök szép, majd próba után rakok be fényképet :) és a szilvesztert is van hol töltenem. Ezek a "maguktól megtörténő/megoldódó dolgok", amikről már írtam.. Tök jó. Don't worry. Be happy. A magányt is élvezem, és a társaságot is. Most érzem magam igazán szabadnak, és asszem, míg le nem érettségizem, idén már nem nagyon lesz ilyen kevés tennivalóm. Egy halom könyv vetette rám magát, hogy olvassam el őket, nem győzöm letenni őket, hogy tudjak a fordítással is foglalkozni. Milyen rég nem olvastam már.. Amit pedig mégis én végzek el és nem magától történik, az mind olyan dolog, hogy már ötszáz éve be kellett volna fejezni / tisztázni kellett volna / el kellett volna kezdeni őket. És most megy. Nemsokára csináltatok dombornyomott bankkártyát is, és innentől saját néven mehet a póker. Lezárom a régi évet, hogy tiszta lappal kezdhessem az újat. A tarot is ezt mutatja. Egyáltalán, a tarot mostanában mindig azt mutatja, amit én is érzek. Most vagy én befolyásolom a kisugárzásommal, vagy ugyanabból a forrásból merítjük a tudást, vagy valami másról van szó. Kicsit gyanús, de legalább megerősít a gondolataimban.

Holnap szakrálisan lezárom a 2006-os évemet. Listázom a veszteségeimet és a nyereségeimet, levonom a következtetéseket, megfogalmazom a tanulságokat. Elengedek mindent, ami a múlthoz köt, és felkészülök a jövőre. Talán kicsit meditálok majd magamon. Régen nem volt már Virágvasárnap, szükség van most rá. Utána pedig mehet a világraszóló bulizás.

Karácsony, osztály, szerelem

Nincsen nagyon karácsonyi hangulatom. Nemhogy nem fehér, de még csak nem is fekete ez a karácsony, és bár december vége van, még mindig nincs hó. Lassan azt hiszem, le is mondhatunk a hóról. Sajnálnám persze. Majd talán márciusban lesz egy kevés, meg májusban, mikor érettségizek.. Érettségizek, és aztán elballagok ebből a porfészekből, ahol megtanultam angolul, ahol megtanultam szeretni és egy kicsit élni is. Trefort Ágoston Kéttannyelvű Szakközépiskola. Hmm. Persze – nem a hely a lényeg. A lényeg az, hogy itt találkoztam azokkal a hatásokkal, amik olyanná formáltak, amilyen vagyok. Az osztály. Az Osztály. Most kezd csak igazán osztállyá válni. Megindult az all-in folyamat, megindult az "interklikk-kommunikáció", és olyan furcsa minden.. Olyan furcsák az emberek, annyire megszerettem mindenkit, és hú, de kib*szottul fognak hiányozni.. Most téli szünet van, és valahogy a szeretet ünnepén – az osztállyal szeretnék lenni. Volt karácsonyi bulink, és azt hiszem, az egyik legjobban sikerült találkozás volt. Összekovácsolódunk. Összekovácsolt mikat a kisérettségi, amin végre túlvagyunk, a karácsony, aztán össze fog a szilveszter és az új év is. Itthon – nem érzem magam itthon. Mindaz a pozitív változás, amit leírtam, egyedül itthon, a családom körében nem jelenik meg. Én persze más vagyok, de a családi viszony ugyanaz. "Kívül", az osztály keretein belül a szerepem, és ha úgy tetszik, a presztízsem egyre nő. Változik. Másként tekintenek rám, úgy érzem, és tetszik. Fontos most a közösség, és rossz belegondolni, hogy már csak pár hónapig élvezhetem. Igyekszem majd kihasználni az alkalmakat a beszélgetésre és az együttlevésre. Igyekszem ismerkedni. Olyan arcokkal kerülök össze mostanában, akikkel öt éve egy osztályba járok és szinte minden nap találkozunk – mégsem váltottunk soha kettőnél több értelmes mondatot. Keresem az újdonságot. Kinyílok, és kinyitnak felém az emberek.. Hallgatni akarok, és mesélnek nekem. Segíteni akarok, és segítségért fordulnak hozzám. Nagyon jól esik. Fontos most az osztály szerepe az életemben, fontos a szerepem az osztály életében, és ez így jó..

A karácsony pedig – majd csak lesz valahogy. Nincsenek nagy vágyaim. Jövőre motorral akarok járni. Egy motorra összeszedem a pénzt, a jogsit meg nyáron elintézem. Kitűnő érettségit akarok – ezért elég lesz tanulnom is. Be akarok kerülni az ELTE PPK-ra, és ez sem egy megvalósíthatatlan cél. Vágyom egy nagy szrelemre is.
Egy nagy szerelem.. Ez már nem olyan egyszerű dolog. Persze dolgozni lehet érte, ez a megkönnyebbülés. Csak nem szabad erőszakosnak lenni, és nem szabad függővé válni a vágytól. Amitől az ember függővé válik, az irányítani tudja őt. Ha irányítani tudják az embert, elveszíti a szabadságát. Ha nincs szabadság.. Az rossz. És akkor már saját érzelmek sincsenek. Akkor meg mit is keres az ember? Szerelmet? Függőséget?
Áh ezt még én sem értem.

Most valahogy úgy van bennem a szerelem iránti vágy, mint.. egy távoli, kicsit megfoghatatlan lehetőség. Olyan régen voltam már szerelmes. Najó, nem is olyan régen – de messzinek tűnik. Valami megnyugvásfélére vágyom, egy srácra, aki mellett akár éveken keresztül is jól érzem magam, és akinek sokat tudok adni. Akivel összeillünk.
Ugyanakkor nem égető a vágy. Jól érzem magam így is, kicsit majd várhatóan le fog törni a téli szünet, amíg nem találkozom egy osztálytárssal sem, a január meg nekem amúgy is az év legdepresziósabb hónapja szokott lenni, de csak ha nem esik hó. Remélem, fog. És lesz szalagavató. És különben is.. Rutinos vagyok már a depreszióból való kimászásban. Erős vagyok és bízom magamban. Kicsit szomorkás a hangulatom máma, és kicsit úgy érzem magam, mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játszótársait, de addig is lesznek jó kaják, lesz ajándékozás, látom anyámat, találkozunk a nagyszülőkkel, és majd minden fílinges lesz. Asszem. Ha meg nem, akkor lásd – ebből kell tanulni jövőre.

Holnap egy éves lesz a blogom. Ezelőtt is írtam már (több, mint elég) blogot, de azt hiszem, ez sikerült a legjobban. Eddig. Nincs semmi okom arra, hogy le akarjam törölni. (Tudtommal) kevesen olvassák és nem sok vizet zavar, de nekem megvan a lehetőségem, hogy "publikáljak" rajta. Amiért tulajdonképpen a blogok léteznek. Néha egy-egy egész hónapot kihagytam a blogolásban. És persze másképp és mást is írok már, mint egy éve, ami nem olyan jó. De majd visszaszokom arra, hogy gondolkozzam. És ha sikerült, akkor majd kifejtem a gondolataimat is. :)

Tehát.. The show must go on. Minden értelemben. Megpróbálom majd tudatosabban felfogni az elszigetelt időszakot, amit a szünetek jelentenek. Így fordíthatom arra az időt, hogy magamat formáljam és elmerüljek a változtatásban, fejlődésben. Hogy átgondoljam az évemet. És a terveimet a jövőre nézve. Bár.. azok is szép lassan kialakultak maguktól. Ahogy mondtam – gondolkoznom sem kell, a dolgok csak úgy megtörténnek.. Most sodortatom magam a hullámmal, és kicsit melankolikus vagyok, de a tudat, hogy milyen jó minden, megnyugtat.

A világ csodaszép és benne élni gyönyör

Nem olyan régen áthaladt felettem egy negatív hullám. Ez persze nem egy szokatlan jelenség, időről időre előfordul velem. Most azonban ennek az ellenkezője történik. A hullám legtetején állok, és képes vagyok meglovagolni, és visz előre megállás nélkül.. Mi történik? Nem tudom. Csodálatos érzés. Rég voltam már ilyen boldog. Sikerült a kisérettségi, mindenem ötös lett. És a legjobb az egészben az, hogy megérdemeltem, mert megdolgoztam érte. Így még kellmesebb fürdőzni a sikerben. Magamért csináltam, sok áldozatot hoztam érte, de megérte.
Van még más is. Valami változás. Bennem történik, és olyan gyorsan, hogy beleszédülök. Hirtelen másképp kezdtem látni a világot. A tudatosságnak egy újabb fokára értem el, tisztán érzem, hogy a saját kezemben tartom az életemet, engem pedig egy olyan erő tart a kezében, amiben nyugodtan megbízhatok. Előzőleg félelmetesnek tűnő dolgok, amikre gondolni se nagyon mertem, spontán módon, maguktól megtörténtek, és az eredmény felülmúlta minden elvárásomat. Nem kell gondolkoznom sem. Csak csinálom, amit kell, és egyszerűen nem tud semmi elromlani. Ezt a boldogságot semmi nem tudja elrontani. Már napok óta tart, és még mindig érzem, hogy szép az élet, szép a világ, és gyönyörű dolog embernek lenni.

A kapcsolataim alakulása egyre jobban meglep még engem is. Olyan embererekkel hoz össze a sors, akikről azt sem gondoltam akár csak fél éve is, hogy képesek emberek módjára beszélgetni.. És minden emberrel találkozhatok, akivel akarok. Szép lassan rájövök, hogy mindent elérhetek, ha teszek érte, legyen szó kapcsolatokról, tudásról, pozícióról.. És mivel tudom, hogy lehetőségeiben minden az enyém, már nem is vágyom olyan sok dologra. Szerényebb lettem és sokkal inkább belátó. Azt hiszem, mostanában éltem át igazán, mennyire hiányos is a tudásom, a tökéletesnek vélt emberismeretem milyen könnyen átsiklik mennyire fontos jeleken, és mennyire korlátoznak a berögzült elképzeléseim abban, hogy észrevegyem: a világ nem olyan, amilyen, a világ olyan, amilyennek elképzelem. Nem vagyok tökéletes. Tisztában vagyok az értékeimmel és az önbizalmam messze meghaladja azt a mértéket, amit valaha is magaménak tudhattam - de elfogadom, hogy vannak gyengeségeim és hajlandó vagyok meghajolni a magasabb tudás előtt. Alázatot tanultam, pedig az alázat látszólag nagyon ellentmond a személyiségemnek. Feladtam a fölösleges lázadást, többé nem lelek élvezetet a hatalmi harcokban. Az embereket bár a saját szűrőmön keresztül, de emberekként látom, nem pedig szélsőséges érzések, gondolatok, szerepek fizikai kivetüléseiként.

Ha van most problémám, az is a saját megnyilvánulásom és mások megnyilvánulni hagyása közötti egyensúly felborulásából ered. Van valamiféle aggályom magammal kapcsolatban: mintha gyengülne bennem a "tükrözés" képessége. Mintha egyre kevésbé tudnám magam teljesen átadni a hallgatásnak, a beleolvadásnak a másik világába. Ehelyett egyre inkább elemzek és ítélkezem. Elvetek dolgokat, amiket a másik ember mond, és helyette saját javaslatokat teszek. Nem megérteni próbálom az illetőt, hanem formálni. Miért? Nem akarom, hogy így legyen. Meg kell tanulnom ötvözni a beleolvadás és a transzformáció erőit. Már csak a leendő pácienseim érdekében is. Megint meg kell tanulnom hallgatni, és erre most egyébként is remek alkalom adódik majd - új emberek felé nyitok, és az első dolog, amit teszünk, a kommunikáció felvétele lesz.
Amit leírtam, egyfajta válság. "Szakmai válság", ha merhetem leendő szakmámnak tekinteni a pszichológiát. Válság, mégsincs benne negatív érzés - egyszerűen tisztában vagyok vele, hogy tanulnom kell. "Tanulásközpontú világkép", ahogyan már sokszor megfogalmaztam - ez segít abban, hogy a traumákat, az életet, a nehézségeket feldolgozzam, sőt, több legyek általuk. Rájöttem, hogy az életem három alappillére a szeretet, a szabadság és a tapasztalat. Ezek nélkül élni én nem tudnék. Másnak tudom, hogy más fontos, és ez így teljesen jó. De nekem tapasztalnom, tudnom kell, mert én erre születtem.

Furcsa dolog egyszerre alázattal és önbizalommal fordulni az élet felé. Ezt teszem most. Vannak eljövendő dolgok, amikben biztos vagyok - hogy életem célja más emberek segítése, hogy lesz saját egzisztenciám, hogy nem fogok soha éhenhalni. Ez a bizonyosság nagyrészt abból ered, hogy magamban képes vagyok bízni. Az önbizalom pedig a tapasztalatból ered: mindig, mindent elértem eddig, amit igazán akartam és amiért keményen dolgoztam. És tudom azt, hogy minden egyes pillanatban egyre jobb ember vagyok. Folyamatosan fejlődöm, és több vagyok ma, mint tegnap voltam, és holnap még több leszek, és ez az életet egy olyan izgalmas várakozássá teszi számomra, ami elég energiát ad ahhoz, hogy lépjek, amikor kell. Azt csinálok, amit akarok, és azt akarom, ami mindenkinek jó, egyben nekem is.
Ez az önbizalom rész. Az alázat pedig az, hogy akár azt is hajlandó vagyok belátni, hogy a felsorolt bizonyosságaim mind tévedések - amennyiben a tapasztalat és a tudás ezt mutatja. Nem vagyok tökéletes, de a világ tökéletes, ezért én tanulok a világtól. Ha olyasmit akar megtanítani, ami fáj, akkor vállalom a fájdalmat és fenékig ürítem a méregpoharat is, ha ezáltal jobb leszek. Minden esemény, cselekedet, gondolat, érzés alakít engem, és én is viszont - mert minden mindennel összefügg. Minden Egy. Szembeszállni az élet árjával nem érdemes, mert az élet jobban tudja - de kormányozni meg kell tanulni, különben meghal a szabad akarat.


Tehát most - boldog vagyok. Évek óta nem volta ilyen boldog. Minden épp olyan, amilyennek lennie kell, és örömömet lelem abban, hogy ezt újra és újra megélhetem.
Köszönöm a sorsnak, köszönöm minden egyes embernek, akikkel valaha találkoztam és azoknak, akikkel a jövőben találkozni fogok. Köszönöm a lehetőséget, köszönöm, hogy élhetek. Köszönöm, hogy fájdalmat okozhatok, és köszönöm, hogy nekem is fáj néha az élet. Így teljes. Köszönöm a hitemet, és hogy van miből táplálkozzon. Köszönöm a tudást, amit már megkaptam, és azt is, amit még meg kell szereznem. Köszönöm, hogy egyre jobb lehetek. Köszönöm, hogy segíthetek, és köszönöm, ha rajtam kell segíteni és hogy mindig van, aki segítsen.

Köszönöm, hogy megszülettem.

I did it

Június elején elkezdtem pókerezni. Freerolloztam, persze, nem fektettem bele pénzt. Igaz, időt és energiát annál többet, megtanultam, mi hogy van, először a freerollon, aztán egyszer csak pénzt nyertem. Elkezdtem pénzben játszani, óriásaiakat buktam, aztán azt is megtanultam. Nagyjából.

Ma volt az, hogy az első 50$-t, ami 10k-nak felel meg, átutaltam a bankkártyámra, és ezennel jóízűen elköltöm ajándékvásárlás címén.

Boldog Karácsonyt!

Kard ki kard? Anyád..

Wow. Úgy látom, a szerdai bejegyzésem nagyobb port kavart fel, mint az azt megelőzőek összesen.
Ennyit rólam, és a széles látókörű, jóindulatú, minden témára tökeletes rálátással bíró, fejlődés- és haladásközponti gondolkodású osztálytársamról.

Hotuka észt oszt.

Tanárnő kérem

Régen nem voltam ilyen dühös. Ilyen ideges. Így elbaszni a napomat! Gratulálok, Tanárnő. Gratulálok, hogy ilyen intelligens, és tényleg haladó szellemű dolgot sikerült mondani nekem. Ne kérdezzek az óráin, mert hátráltatom a tanítást. Összezavarom a gondolatmenetet. "Álkérdéseket" teszek fel, mert villogni akarok! Én kérek elnézést! Ne haragudjon rám tanárnő, amiért diák létemre kérdéseket teszek fel a tanórán! Bocsáttassék meg nekem, hogy a tanításomra szolgáló intézményben (ún. iskola) tudást próbálok elsajátítani! Ideráncigálnak minden egyes k*rva munkanapon, mindegy, hogy épp friss levegőn rohangálni, mozogni, élni, esetleg ágyban feküdni, gyógyulni, olvasni, vagy a barátaimmal szeretnék-e lenni, ez senkit nem érdekel. Ideparancsolnak 7 éves korom óta, nincs mese, nincs apelláta, kötelező dolog az iskola, mert az jóóóó. Itt jó dolgokat tanítanak. Persze semmi beleszólásom abba, mit is szeretnék tanulni. Történelem? Az kötelező. Magyar irodalom? Az is. Matematika? Hát hogyne! Éljen a szabadság, hurrá! És amikor az a ritka eset fordul elő, hogy engem (ismételten, mint diákot) érdekelni talál a tananyag, akkor azt mondják, hogy – kislányom, kussolj és magoljál, ne akarjál okoskodni, ne akarjál tanulni, miért érdekel téged annyiranagyon az a kurva tantárgy? Ja, hogy nem érdekel? Akkor mi a fasznak kérdezel? Mert tudni akarsz? Minek az neked? Neeeheheem kell tudni. Okoskislány, üljél le szépen, nézzél körül, és próbáld azt csinálni, amit mindenki más. Úgy van, jól látod, mindenki alszik. Néhányan jegyzetelnek. Te is legyél csak csöndben, ne akarjál itten beszélgetni, figyelj csak egyezzünk meg, te kussolsz, én meg nem vágok be neked egy akkora karót, hogy soha nem érettségizel le..

Tanárnő kérem, szopjon már le keresztbe! Mi az, hogy ne kérdezzek? Ez most komoly? Vagy valami oltári szar vicc, és itt oltanak vele? Én magasról leszarom a tanárnő gondolatmenetét! Engem nem érdekel, mennyire elégedett saját magával, a pedagógiai képességével, nem tud izgatni, hogy 40 éve tanít, és az sem, hogy egyébként nem olyan rosszul.. Az iskola üdvöskéje, hát persze. Nem tud kimondani egy épkézláb magyar mondatot, gondja van az álllítmány alanyhoz való egyeztetésével.. De azért szereti rikácsolni: "Te magyar vagy?!?!?!" Engem mindez hidegen hagy. Én egy szájbabaszott dolgot szeretnék: tudni. Ez nálam elemi igény. Többet mondok: ez általános emberi tulajdonság, hogy tanulni akarunk. Akinél nem így van, ott persze már régen mindegy, de engem ne próbáljanak már lenevelni a tanulásról, ne próbálják már elmagyarázni, hogy kislányom, a tudásvágyad felesleges, majd mi azt tudjuk, jól!

Kérek engedélyt meghunyászkodni. Persze, majd megígérem, hogy nem kérdezek, soha többé, nehogy valakit zavarjak a nyamvadt, idegesítő, folyamatos érdeklődésemmel. A franc egyen már meg engem is, meg a hülye jelentkezésemet. Minek jegyzetelek különben is? Majd az érettségire magolok egy kicsit, aztán úgyis elfelejtem az egészet, minek a történelem, nemdebár.. Úgyse tudja senki, ki emlékszik például Hitlerre meg a második világháborúra? Hát az már majdnem száz éve volt, tök régen! Akkor még nem is éltél kislányom, miért érdekel? Milyen indokok? Hol élsz te? Indokok? Azok nem voltak. Persze, csak Hitler miatt volt az egész. A köcsög. Ja, hogy Churchill? Igen, ő is volt. Hogy miért épp a Dávid csillag a zsidók jelképe? Honnan a halál faszából tudjam, mi vagyok én, régész? Nézzél utána kislányom. Ja, nincs időd? Persze, nem kéne annyit internetezni.
És egyáltalán, minek akarsz te annyit tudni? Mire mész vele? A diplomáddal úgyis kitörölheted majd a segged! Pszichológia? Ugyan kérlek.. Majd éhendöglesz. Ez kell? Hát akkor legyen, dögölj meg, csak lehetőleg csendben, ne zavard az órát.

Jólvan bazmeg. Akkor majd mostantól az összes kurva órádon olvasni fogok, és csak azért megyek be, mert különben igazolatlan hiányzás jár. A tananyagot megtanulom a könyvből, igaz, így 3-szor annyi munka, de legalább tudni fogom, ami érdekel. Persze, majd utánanézek magamtól az idióta idegesítő kérdéseimnek, mert a tanár nem azért van ott, hogy tanítson és segítsen megérteni és elsajátítani a tananyagot, hanem csak dísznek.
Menjen el az ilyen karácsonyfa-csúcsdísznek egy mammutfenyőre bazmeg.
---------

Pff. Asszem a lelkem egyik legmélyebb csücskébe sikerült beletaposnia a töritanáromnak. Egyszerűen felháborítónak tartom, hogy egy tanár képes és közli velem, hogy ne kérdezzek az óráján, mert összezavarom a gondolatmenetét.. Egy tanár, aki x évtizede tanít, aki tisztában lehet vele, hogy ebben a szintű iskolában milyen ritka, hogy valaki kérdez, aki már amúgy is fejből tudja az egész anyagot, komolyan tudja venni magát, miközben azt mondja egy diáknak, hogy ne kérdezzen?

Talán kicsit túldramatizálom. Nem érdekel! Szívügyem a tudás. Mindig is az volt. Ritkán ordítozom tanárokkal (mostanában), de ez egy olyan szintű sértés nekem és olyan szintű beleavatkozás az életembe, amit nem viselek el. Ha ordítozom, ezért. Nehogy már egy tanár akadályozzon meg a tanulásban. Ez nonszensz, ilyen nincs. Ez nem normális. Ez nem fér bele a világképembe, és egyrészt elképedve állok a jelenség előtt, másrészt minden, ezzel a gondolattal töltött perc egyre csak nyomja fel bennem a pumpát. Elbaszták ezzel az egész napomat. Thanks to Göttler Károlyné. Ezek után asszem visszaigazolástért fogok koslatni, és arra várok, hogy megerősítsenek abbéli hitemben, hogya tanulás nem fölösleges dolog és nem bűn, ha tudni akarok.

Aludnom kéne néha.

In memoriam Ady Endre

1877. november 22, Érdmindszent - 1919. január 27, Budapest

In memoriam Dosztojevszkij

1821. november 11, Moszkva - 1881. január 28, Szentpétervár

Az idei termés - Születésnap

Samuel Beckett összes drámái


Radnóti Miklós összegyűjtött versei és versfordításai

Színek, hangok, szavak

Este gondolkodtam a gondolkodáson. Felsejlett előttem, ahogy félálomban próbálom összerakni az elméletet, próbálom végiggondolni a napomat, próbálok egy személyre gondolni, és ha elég álmos vagyok, akkor ez olyan nagy kihívás, mintha egy folyóban állnék egy kövön, hátamon egy zsák másik kővel, és azon erőlködnék, hogy a kövek lerakásával a folyóban utat alakítsak ki valami felé, egy bizonyos téma felé, ami annyira érdekel, és amihez most annyira álmos vagyok.. Egyszer aztán megbillenek, beleesem a vízbe, a zsák elsüllyed a p*csába, én pedig sodródom el.. És ez a külvilágban úgy jelenik meg, hogy mégiscsak elalszom, akaratom ellenére.

A gondolatok alapesetben egy folyóhoz hasonlóan áramlanak. A gondolkodás szó nem is fedi mindazt, ami egy szabadon eresztett agyban történik; szavak, hangok és képek egyidejű, gyakran egymástól független vagy függetlennek látszó áradása ez, mely valódi, kézzel fogható ingereket képes kelteni a testben is, bár általában nem teszi. Ez ugyanis nem átélés. Itt az >>én<<>>én<< épp nem tartózkodik a közelben. Pontosabban.. színáradat mindig van, leginkább alvás közben, de általában felülíródik direkt módon, irányított gondolkodással, vagy felülírják az erős érzelmek. Amikor igazi a színáradás, én általában nem vagyok magamnál. Ritka kivétel, ha szándékosan felveszem a kívülálló, nem ítélő megfigyelői pozíciót. Ebben az esetben viszont hamar elalszom, főleg, ha vízszintesben vagyok.. Tipikusan a megfigyelői pozíció van érvényben szabad asszociáció, és azt hiszem, meditáció közben is, bár ott még csak figyelni se kötelező a tapasztaltakra, csak hagyni kell őket menni. Szabad asszociáció közben a színáradatot próbáljuk különböző (verbális, vizuális, audio) módszerekkel kézzelfoghatóvá tenni, kifejezni. Sajnos (tapasztalatom szerint) ez maradéktalanul nem lehetséges az összetevők sokfélesége, az egy időben jelen levő formátumok különbözősége miatt. Kivéve, ha valaki egyszerre tud beszélni, írni, rajzolni és esetleg énekelni, és mindezt különböző témákról, mint ahogyan Leonardo da Vinci tudott, vagy ha valakinek egyszerre csak egyfajta műsor megy a fejében és azt hitelesen vissza tudja adni. Én nem tartozom egyik csoportba sem. Ugyanakkor megnyugtató tudni, hogy – feltéve, hogy a kifejezett (értsd: kézzelfoghatóvá tett) színáradásban motívumokat keresünk – minden ismétlődik a fejünkben, legfeljebb más formában. Hmm. Lehet, hogy mégsem megnyugtató, és lehet, hogy nem is így van.. Bár ismétlődő elemek biztosan léteznek. Whatever. Tehát akkor mondjuk az a megnyugtató, hogy az élményfeldolgozási folyamat, aminek én az álmot és a színáradást felfogom, akkor is működik, ha nem fejezem ki, legfeljebb tudat alatt marad. Néha ez jobb is. Számomra a színáradás az alapállapot, ha elbambulok vagy álmos vagyok, ez a definíció szerinti program a fejemben. Minél energikusabb vagyok, annál inkább el tudom dönteni, akarom-e nézni vagy nem, sőt, kismértékben befolyásolni is tudom, bár a színáradás a gondolkodás (mint tevékenység) ellentéte: vele szemben a passzivitást, a gondolkodás kontrolljával szemben a kontrollvesztést, a sodródást jelenti. Alváshoz, nyugodt és pihentető alváshoz egyszerűen muszáj feltörni hagyni a színeket, szavakat és hangokat. Gondolkodva elaludni – katasztrófa; rögeszmés álmokba és ébredés után múlni nem akaró rosszérzésbe torkollik arra vonatkozóan, vajon mit is akartunk megoldani álmunkban, és mi lett a megoldás.. Mintha a kővel teli zsákkal együtt próbálna az ember sodródni. Közben kicsit megfullad. Az ember persze akkor is megfulladhat a saját gondolatfolyamában, ha soha nem megy ki a partra – aki csak az illúzióival törődik, a valóságban életképtelen. Esetleg összezúzza magát egy olyan sziklán, amit talán inkább megmásznia kellett volna. Egyébként, ha tisztában van az ember a színáradás működésével, a hasznára is fordíthatja (wow). Én például nagyon kényelmesen el tudok aludni, ha sikerül abbahagynom a gondolkodást és szabadon ereszteni a színeket. Hagyom formálódni a képsorokat filmmé, a hangokat szinkronná.. Ezért is nem látom igazán át, miért hozna álmot a birkaszámolgatás kontollált, megterhelő koncentrációja. Más kérdés, ha az embernek olyasmi van a fejében, olyan képek, hangok és szavak áradnak belül, amit jobb, ha senki nem lát, még ő maga sem. Én szerencsére nem tartozom ide, de jópár ismerősöm gyanús; ők valószínűleg nem alszanak túl jól, és inkább éjszakákba nyúlóan olvasnak. Nekem egyértelmű és természetes a színáradás jelensége; mindig is volt és valószínűleg mindig is lesz a fejemben hasonló. Fontosnak is, hogy legyen, mert, mint már írtam, feldolgozási folyamatnak fogom fel, ami abban segít, hogy épelméjű maradjak a sok hülye élményem mellett is.. Talán sikerül.

Fájdalom

Most kicsit melankolikus hangulatom van. Úgy érzem magam, mint egy sírásó, aki egy temetőben próbálja kiásni a véletlenül élve eltemetett embereket. Vagy mint egy búvár, aki a Titanic roncsai között keresi a kék nyakláncot, ami 90 00 darabra hullott szét. Mondjuk megelégedne 10 000 darabbal is, de sajnos nem ő dönti el, melyik maradt épen és melyiket sodorta el az ár...

A vinyómat mentem. Siralmas egy dolog. Felvidul az arcom, mikor egy-egy naplóbejegyzésemre rábukkanok, rezignáltan továbblapozom anya végeláthatatnaul ömlő angol feladatsorait és a saját, órákon át gyűjtögetett és gépelt asztrológia/irodalom/törijegyzeteimet. Nem vágyom sokra, tényleg, egyetlen dolgot kérek az égtől: a múltamat vissza. Nem érdekelnek az mp3-ak, a filmek, az iskolai cuccok, nem érdekel semmi, csak a saját nyamvadt kis írásaim, a naplóbejegyzéseim, a fényképeim és a logok. Órák-tíz órák-napok-hetek várnak rám, míg az összes .doc fájlt végigmazsolázom, és akkor még nem beszéltünk azokról, amiket más formátumnak ismert fel a mentőprogram. A képekkel csakúgy, és a videók meg.. Szerencsére a képeim nagy része megvan különböző embereknél. Asszem tőlük kezdem el majd összegyűjteni, egyszer. De a gondolataim nagy része csak digitálisan van meg, és életem egyik legfontosabb korszakát naplózzák.

Eleinte még az volt a problémám, hogy a dátumok (amiket általában csak a dokumentum nevében tüntettem fel) elvesznek. Most már csak magukra az írásokra vágyom nagyon..

Ekörül forog az agyam. Az utóbbi 2 órát mazsolázással töltöttem. Mivel hihetetlen mennyiségű (80 GB) adatról van szó, egyelőre reménykedem, hogy hiánytalanul meglesz a gyűjtemény – de valljuk be, utópisztikus ábrándok ezek. Mégis, amíg nem bizonyosodott be 100%-osan az ellenkezője, képtelen leszek elkezdeni a gyászmunkát. Pedig nem lesz kevés túltenni magam ezen a veszteségen. Mintha.. nem is tudom. A szobámat vesztettem volna el, vagy a lakhelyemet bombázták volna le. Mint amikor a nagymamám eladta a házukat, amiben én az öcsémmel nyaranta heteket töltöttem.. volt kert, Gaja-part, hátsó udvar, cseresznyefa, Gömbi, a félvak tacskó-németjuhász keverék, akit annyira szerettem.. Hát, nem tudom, azt mikor fogom tudni megbocsátani a nagymamámnak. Mikor fogom tudni elengedni a házat, amihez annyi emlék köt, és ami azóta már felismerhetetlenül át lett alakítva.
És ez még annál is rosszabb. De talán mégsem.. És nem tudok nem reménykedni, hogy mégis lehet, mégis túlélhették a gondolataim a vinyó tönkremenését, mert én azt akarom, hogy túléljék..

Régen, ha elgondolkoztam azon a morbid dolgon, hogy mit vinnék magammal, ha égne a lakás, és csak pár másodpercem lenne – a válasz egyértelműen a tengerimalac volt, mert érte én tartozom felelősséggel, és azután a naplóim. Most, hogy a dolog szimbolikusan megtörtént, és én nem voltam ott, elégett minden (a tengerimalacon kívül), és bűntudatot érzek, amiért nem csináltam biztonsági másolatot már réges-régen minden fontos dolgomról, pedig paranoiámban annyiszor gondoltam rá...


November 8-ikán 18 éves leszek. Születésnapomra a múltamat kérem vissza.

Szülinapi könyv-kívánságlista

Líra (verseskötetek)
- Rilke (kedvenc költő!) összes
- Radnóti (kedvenc magyar költő) összes
- Shakerpeare összes
- E.A.Poe összes
- William Blake
- Wordsworth
- Coleridge
- Shelley
- Keats
- Victor Hugo (tőle prózát nem kérek..)
- Mallarmé
- Apollinaire
- Majakovszkij
- Vörösmarty
- Ady összes
- Babits
- Kosztolányi
- József Attila
- Juhász Gyula
- Tóth Árpád
- Pilinszky
- Nemes Nagy Ágnes
- Weöres Sándor
- akárki a későmodern magyar ill. külföldi lírából

Dráma
- Henrik Ibsentől (kedvenc drámaíró) akármi, akármilyen mennyiségben
- Shakespeare összes
- Csehov
- Beckett: Godot-ra várva

Epika
- Rilke: Malte Laurids Brigge feljegyzései (kedvenc novella-kisregény), és egyéb novellák
- Dosztojevszkij (kedvenc író): Bűn és bűnhődés, A Karamazov testvérek, és akármelyik másik regény
- Bulgakov (kiv. Mester és Margarita)
- Gogol
- Camus
- Thomas Mann
- Zola
- G.G. Marquez: Száz év magány ÉS bármelyik másik regény tőle
- Franz Kaffka
- E.A. Poe novellák
- Kaffka Margitot nem kérek, és Esterházy Pétert sem
- Hölderlin
- Novalis
- akármilyen modern regény, akár magyar, akár külföldi

Légelementál

Van egy olyan művészet, ami megtanítja a művelőjének, hogy hogyan legyen együtt valakivel anélkül, hogy igazán beszélni tudnának. Kurva fontos dolog beszélgetni tudni egy emberrel. Nagyon-iszonyúan-eszméletlenül. Olyasfajtaképp beszélgetni, amit én világmegváltásnak nevezek. Ha valakivel meg tudom váltani a világot, az nagy kincs. És egyre inkább érzem: ha nincs meg ez a kapcsolat egy pár tagjai között, nem lesz más az egész, mint bűvészkedés. Ez a bűvészkedés a művészet. Minél több olyan elfoglaltságot ismer és űz valaki a párjával, aminek semmi köze az őszinte, intim, mély kommunikációhoz, annál jobb ebben a dologban, és annál tovább képes viszonylag jól érezni magát a két ember együtt. Színház, vacsora, videózás, mozi, együtt sportolás, szex, veszekedés, munka, társasjáték.. Ezermillióval több van ennél, de nekem most nem jut eszembe több. Nem az én műfajom a bűvészkedés. Nekem beszélgetnem kell, velem beszélgetni kell, nem babázni. Ugrálok bele sorba az olyan kapcsolatokba, ahol nincsen kommunikáció, és közben kihagyom azokat, ahol lenne.. Van, aki nagyon jó a bűvészkedésben, mondhatni mestere a művészetnek. Valaki nem ilyen jó benne, és együtt ketten még rosszabbak vagyunk. Olyan is akadt, akivel csodálatosan jól lehetett beszélgetni, de nem vonzódtam hozzá eléggé...

Hogy végre sikerült kifejeznem, ami olyan rég formálódott a fejembenm, akár tételt is írhatnék belőle: kapcsolatba nem érdemes beleugrani akkor, ha nem tudunk igazán beszélgetni az illetővel. Az a baj, hogy ettől még az elején lehet rendkívül erős a vonzódás, szerelem is lehet, de hamar kihuny, pláne, ha gyakran találkozunk..

Másik tétel: mindig az első csók a legjobb.


Szabad akartam lenni. Hihetetlenül erős, belülről fakadó késztetésként szakadt rám, és mindent elöntött, kiöntött a mederből, és áradt. Ez a vágy erőt adott. A gondolat, hogy szabad leszek, megnyugtatott. Szabad akartam lenni abban az értelemben, hogy azzal szemezhessek, csókolózhassak, szeretkezhessek, azzal tépjük szét egymást és azzal bújkálhassak, akivel akarok, bármikor, bárhol, bármi okból. Akartam, hogy tisztességesen hülyíthessek egyszerre több pasit is, és közben egyiket se kelljen átvernem. Erre vágytam.
Erre vágyom. És most megvan, és most jó; régi ügyek frissülhetnek fel, és jöhet megint Fényhozó, csillag képében is, de most is dobszóval kísérve.. és jöhetnek kalandok, és lehetek magányos egy kicsit.
Persze mindezek mögött az a mély és régi vágy húzódik, hogy megtaláljam az igazit. Mindig csak az igazit akarom megtalálni.. De most nem az a szakasz él, amikor energiát fektetek aba, hogy valamiből igazi legyen. Most a próba-szerencse szakasz van, az ide-oda cikázás szakasza, pillangólét..
Tehát most megvan mindez. Van még, amire vágyom; egy barátra, akivel rengeteget beszélgethetek, aki – legyen akár mindenben szöges ellentéte az enyémnek – a véleményét megmondja, és aztán meghallgatja az enyémet. A világmegváltás, amiről már szó volt. Egy barátság kell nekem. Amiből aztán szerelem fejlődik.

Szeret

Nem akarom elveszíteni a fonalat. Idén érettségizem. Nem akarok lemaradni. Egy hétig beteg voltam, és feltorlódott minden. Aztán hétvégén csónakáztam, és még jobban feltorlódott. Nem akarok lemaradni. De hogy mit akarok, semmit nem számít ahhoz kéest, hogy mire vágyom. Mindegy, nem kezdem újra a bárcsak-szöveget.

Elmélet. Amikor két ember egymásba szeret, az egyik mindig jobban szereti a másikat, mint az őt. Az az egyik sokkal jobban ragaszkodik, sokkal többet foglalkozik a dologgal, és talán sokkal többet tesz is érte. Ez miért van?? Nem jó. Nem ideális. De legalább normális? Jó lenne, ha eséllyel várnék valakire, akivel ugyanannyira szeretjük egymást..
Eddig mindkét oldalon voltam, de a jobban szeretőn csak egyszer. Ott sem tudom, miért én szerettem jobban, így alakult. Lehet, hogy azért, mert nem szerethettem akárhogyan, akármikor. Ezért szerettem mindig, nagyon. És elég rosszul viesltem és elég rosszul játszottam ezt a szerepet.


Késő este van és megint túlvagyok egy sörözésen - meglepő.. A táncpróba halad a szalagavatómra. Sok lesz a meghívott :) Nem állítanám, hogy a táncnak sok köze lesz a keringőhöz, a ritmuson kívül. De .. na mindegy. A lényeg, hogy próbálom csinálni, amit muszáj, amellett, amit szeretek. És a muszájt is én választottam, és a további életem záloga is az, hogy mennyire fér be a muszáj a szeretem mellé. Úgyhogy tuszkolok, és le is fekszem aludni, hogy teljesíthessek.. És hogy ennél betegebb már ne legyek.
Kezdődő arcüreggyulladásból gyógyított ki az evezőstúra. Olyan sokat infráztam a tűz mellett éjszaka :D

Víz, tűz, víz, víz

Istenem.. Ha válaszolnom kéne a kérdésre, mi az az Élet, megmutatnám, mit csináltam hétvégén, és azt mondanám: na, ez az Élet.
Megfogalmazhatatlan. Az, hogy bár egész nap evezek, szabad vagyok, mint a madár. Az, hogy ez a sok ember mind egy közösség, és mind máshonnan pottyant ide, és én mindet megismerhetem, csak ki kell nyújtanom a kezemet. Csontrepesztően hideg októberi éjszakák, ahová nyári hálózsákot vittem, és amiket csak úgy éltem túl, hogy második napra megtanultuk a tüzet egész éjszaka ébren tartani, és mellette aludni. Csöpöghetett a ködből a víz, a hálózsák éppen nem ázott át. Fújhatott a szél, ott volt nekünk a tűz. Pár méterre meg a víz. Elemek találkozása volt, mikor éjszaka, egyik magányos pillanatomban a tűz mellett fekve kinyitottam a szemem, és belenéztem a világba. Ez az élet. Hallom, ahogy serceg a tűz, és látni nem is nagyon látok mást, csak a parázsló-örvénylő fényeket magam előtt, és ha felnézek, az éjszakát, a csillagokkal. Ritkán lát az ember ennyi csillgaot. Láttam az Oriont (ezzel háromra emelkedett a csillagképek száma, amiket felismerek). Orion kutyája pedig egyenesen velünk jött evezni, és így én is megtudhattam, mi az: hűséges kutya. Mi az, amikor egy kutya őrzi a gazdáját? Szép és félelmetes dolog. Félelmetes, mert tudod, hogy a kutya életében soha nem lehetsz az első, hiába barátkozol össze vele, és félelmetes, mert Orion életében talán – valószínűleg – sokkal kevesebb ideig fogsz sokkal kisebb szerepet játszani, mint a kutyája. És szép – értelemszerűen.
Nappal eveztünk. Elöl ültem, ritmust adtam (ha követték). Ipoly, szlovák határ, Duna, Leányfalu.. Két és fél nap zuhany nélkül, alig ettem valamit, inkább csak ittam. Mindig csak ittunk. Pia, pia, pia.. Szeretem a dojo csapatot. Szeretem, hogy sosem csak ők vannak a közös túrákon és az edzőtáborokon. Nem csoda, ha rászokik valaki az edzésekre.. A közösség. Most megértettem. Tartozni valahová, és közben egyszerre olyan szabadnak lenni, mint.. mint az emberek ezerötszáz éve voltak.
És igen, tudom, hogy napi 6 órát evezek, és edzőtáborban napi 6 órát edzek, plusz futkározom és iszom, mégis, olyan szabad sosem vagyok, mint az ilyen táborokban, és soha sehova nem vágyom annyira vissza, mint Tardosra vagy most pl. Ipolytölgyesre.. Még egy hétig maradok, és hét végén kirúgnak a suliból. Annyira nem érdekelne..

Ki lesz nekem Orion? Megérzem, ha fontos ember lép be az életembe, hogy eljátssza, amilyen szerepet neki szántak. Pontosabban amilyet választott(unk). Orion fontos lesz még. Nem is létezik ilyen emberfajta. Vadász férfi, mindent túlél és erdőbe, vízre, nádasba, szabadba való. Budapesti, though.

Nemtom. Ezt az életet találták ki nekem. Ha egyébként kell elgondolkozni, mi az, amire mindig nagyon vágyom, nem ez jutna eszembe, de csak azért, mert az emléket mindig mélyre temetem, hogy ne fájjon, amiért nem úgy élem nem azt az életet. Nem tudom, nincs rá lehetőség. Persze nem olyan tragikusan szörnyű ez, de most erre vágytam hónpok óta és ezt a tábort vártam, amióta csak jelentkeztem rá. Furcsa, mennyire valószínűtlen, amikor benne vagyok, és mennyire semmi köze nincs az egyébkénti világomhoz. Semmi köze irodalomhoz, iskolához, iskolai ismerősökhöz, pszichológiához, könyvekhez, zenéhez, amit amúgy hallgatnék, számítógéphez.. Semmihez. Ez egy álomvilág, és a szereplők is álomszereplők, akik úgyanúgy álmodnak, ahogy én, és a testük csak bután néz majd maga elé, amikor ráébred a valóságra.
Kicsit Kung-fu Ce-s ez a dolog: vajon álmomban pillangó voltam, vagy pillangó vagyok, és most azt álmodom, hogy emberként élek? Azt válaszolnám: a valódi élet nem itt hever, nem Budapesten, nem a metró és nem a szmog közelében. Hihetetlen sokszor mondtam el csak ez alatt a hétvége alatt: ÉLET, ÉLET, ÉLET. Ez az élet. Élek. Így élni lehetne. Szeretem az életet. A felhőtlen élet, a szabad élet, a gondtalanság és a társas élet..

Nagyon maradandó volt. Nagyon szabad voltam. Nagyon szabad vagyok. Az akarok most lenni, m-i-n-d-e-n értelemben, enyém a világ és benne minden ember. És az összes sör :) Teljesen megváltoznak az emberi kapcsolatok az ilyen helyzetekben, az egyébként ismerősök között is. Minden torz. De nem kellemetlenül vagy kényelmetlenül torz – úgy torz, ahogy a jellem elferdül, vagy inkább kiegyenesedik az eszméletlen mennyiségű piától. Pont úgy torzulnak el a már meglévő kapcsolatok is, és ez jó. Nem tudom megmagyarázni, miért, de jó.

Ha majd egyszer nagyon nehéz korszakához érek azéletemnek, visszagondolok erre a hétvégére. Pár ilyen emlékből, azt hiszem – évtizedekig el lehet élni boldogan. Ezért jók az emlékek.. Mert táplálkozni lehet belőlük, ha az adott érzésnek éppen híján vagyunk.Talán morbid, de ez a mostani jópár barátom vagy hozzátartozóm halálán át fog még segíteni..

Küldeném magamnak, és mindenkitől, aki szeret.


Kell még egy szó, mielőtt mennél.
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér.
A úton majd néha gondolj reám,
ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár.

Nézz rám és lásd, csillagokra lépsz.
Nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek ott megérint a fény,
tudod jól hova mész, de végül haza térsz.

Szállj, szállj sólyom szárnyán három hegyen túl.
Szállj, szállj, ott várok rád, ahol véget ér az út.

Úgy kell, hogy te is értsd, nem indultál hiába.
Az a hely, ahol élsz, világnak világa.
Az égig érő fának ha nem nő újra ága,
úgy élj, te legyél virágnak virága.

Szállj, szállj sólyom szárnyán három hegyen túl.
Szállj, szállj, ott várok rád, ahol véget ér az út.

Nézz rám és ne ígérj, nézz rám, sose félj.
Ha nincs hely, ahol élj, indulj hazafelé.

Örökség

Azon gondolkozom, hogy mindig, amikor eszembe jut, hogy mennyi mindent átéltem már és még milyen sokmindent át fogok, előre örülök annak, milyen hatalmas mennyiségű információnak leszek birtokában majd egyszer. Jó belegondolni, mert beleborzongok. Bele fogom tudni élni magamat mások gondjaiba, helyzetébe, és tök jól ismerem majd az emberi természetet, és... És aztán egy kellemetlen érzés fut át rajtam, nekiszegezvén a kérdést jókedvű önnönmagamnak: minek? Mire lesz mindez jó?
Akkor megint elgondolkozom. Igen, nagyon sokat fogok tudni a férfiakról. Igen, három szó után fel fogom ismerni a potenciális játszmaembereket (ld. E. Berne könyvét). És igen, teljes kontroll alatt tudom majd tartani önmagamat, mind testi, mind szellemi, mind érzelmi értelemben. Hát ez csodás. És kinek lesz jó? Rajtam kívül persze. Ki fog tudni róla, ha én már nem leszek? Mi haszna lesz ebből a világnak?
És akkor mintegy mentőangyalként jön a válasz a semmiből, a már megélt tapasztalatokból: könyvet kell írni! Előbb-utóbb minden értelmes ember könyvet ír, kivéve, ha pártot alapít, filozófiát kezd tanítani, vagy egyéb verbális módon adja tovább tudását. Bár ez sem kizáró ok. Miért ne írhatnék én is könyvet? Naplóregényt akár. Vagy egyszerű esszékötetet. Az uncsi.. asszem. De nem is az a lényeg, hogy olvassák.. A lényeg az, hogy ki legyen adva, hogy meglegyen néhány könyvtárban, és hogy ha netalántán valaki keresné, megtalálja. "A Vadvirág", "A vad Virág", vagy "Esszéim", hogy minél semmitmondóbb legyen a cím.

Asszem a legtöbb ember szándékozik egyszer vagy többször az életében könyvet írni. Csakúgy, mint filmet készíteni. Ezek tipikusan olyan dolgok, amiket nem tanítanak az egyszeri iskolákban, ha csak direkt utána nem megy az ember. Média szakkör mostmár egész sok helyen van. Nade könyvíró? C'mon..
Szóval mikor vegye rá az ember magát a könyvírásra? JAJ mikor lesz nekem könyvem..

Mert az életem nagyjából a következő 10 évre előre be van táblázva. Leérettségizni, nyelvvizsgát szerezni németből is, esetleg elkezdeni tanulni egy harmadik nyelvet. Egyetemre járni. Befejezni. A 6-ik évnél járunk. Doktorit szerezni, közben lehetőleg lakást is, amihez dolgozni kell. A pasik jönnek-mennek. Ekkor 24 éves vagyok. Elkezdek dolgozni. Az albérletet saját házra cserélni. Ja, közben megtanultam egy s mást az üzletről, valószínűleg van már egy motorom is. Nem kizárt, hogy profi pókerjátékos vagyok, amely tudásomat előnyösen tudom kamatoztatni a tőzsdén. 24-27 éves korom körül kiépítem a szakmai egzisztenciámat, meg úgy általában az egzisztenciámat. Lasan házasulni vágyom, és meg is fogom találni erre a megfelelő partnert. Talán kint töltök pár évet az USÁ-ban vagy Angliában. Szóval megvan a pasi. Legszebb korom felé (30) közeledvén végre megtalálmo a megfelelő hapsit, és elvesz feleségül, családi házat építünk Budapest egy külső, kertes kerületében, és én kertészkedni kezdek a hatalmas kertben. Talán veszek egy lovat és lovagolni járok. Gyerekem születik, és..
De kicsit túlszaladtam azon a 10 éven. Mikor írjon az ember könyvet? Valószínűleg a 30-as éveim körül kerül sor rá.

Egyébként.. Amíg nem volt olyan egyértelmű, hogy könyvet leszek kénytelen írni, úgy gondoltam, a gyermekeimnek fogom továbbadni a tapasztalatokat. Anyukám is pont így csinálja. Azt hiszem, nem is kívánhatnék jobb anyukát a meglevőnél. Tanár, de pszichológus is lehetne, lehetne gyóntató pap, lehetne csoportterapeuta, pszichoasztrológus.. Mostanában döbbenek rá, hogy mennyire hasonlítok rá. Apámra is sok dologban, de ha a "szakmai örökséget" nézzük, vagy azt, hogy valamit, amit anyukám elkezdett, én is, vagy én végig akarom csinálni, akkor anyukám vezet apukámmal szemben. Apámnál inkább "mit ne csinálj, ha felnősz" tapasztalatok gyűlnek, anyámnál nem. Ellensorskönyv-sorskönyv. A szüleim szerencsére sosem akartak annyira beleszólni az életembe, hogy az egész sorsomat annak szenteljem, hogy mindenben az ellentétük legyek (ellensorskönyv), vagy pontosan azt csináljam, amit ők csináltak, úgy, ahogy ők mondták (sorskönyv). Szerencsére van lehetőségem belátásom szerint fejlődni. Ez nem adatik meg mindenkinek, és vannak, akik észre sem veszik, de minden tettük a talán már rég halott szülők elleni dacból, vagy a nekik való megfelelési vágyból fakad. Ez nem szabadság..

Elkalandoztam. Annyit még, hogy bár úgy tűnhet, éppen önmagamat cáfolom meg, amikor anyukám hagyományait akarom folytatni, ez nem teljesen így van, és arra, hogy mégis hogy máshogy, van egy elméletem. Nem az én agyszüleményem, de már nem emlékszem, hol olvastam.
Ha külső szemlélőt megbíznának azzal, hogy derítse ki, honnan fakad az érdeklődésem a lélek, az ősvallások, a magyar eredet, az irodalom, a nyelvek, a sámánok, az asztrológia, az üzlet, a tőzsde, a kabbala, a gyógynövények és a szellemi megtisztulás iránt, azt találná mondani, hogy "örökség". Lenne benne igazság. Tele van ilyen témájú könyvekkel a ház. Tényleg, az a furcsa, hogy hihetetlen mennyiségű könyvünk van, de ennek a nagy része nem regény vagy szépirodalom. A legtöbb tanácsadó-könv, szakkönyv, tankönyv. Anyám vonulatához tartozik a pszichológia, az asztrológia, a gyógynövények, az irodalom, a nyelvek (főleg az angol, de anyám kozmopolita). Apám inkább az ősvallásokkal, szellemi utakkal, mandalákkal, csakrákkal, kultúrákkal, üzlettel robbant bele ifjú éveimbe. Anyámmal együtt a könyvtár fele elköltözött ugyan, de tudom, hogy mit hol keressek.
Az állításom pedig az, hogy ha nem ebbe a családba, nem ilyen érdeklődésű szülők közé születek, én akkor is pszichológiával, okkult dolgokkal, ősvallásokkal kezdek foglalkozni. Talán sokkal tovább tart, mire rájövök, mit is akarok valójában, talán nem leszek ilyen érett (jogom van egyáltalán érettnek ítélni magamat?). De én - én lettem volna. Ennek köze van az asztrológiához. Egyszer olvastam, hogy lehet megállapítani az emberi személyiség fejlesztő erői: a gének, a nevelés és a lélek saját gondolkodásmódja közti arányt. Azt írta a könyv: a lélek megszületik, meghatározva ezzel a személyiséget. A gyermek aztán pontosan azokat az elemeket veszi föl a nevelői által leadott jelekből, amikre ahhoz szüksége van, hogy a már régen meghatározott irányban fejlődhessen tovább. Egyfajta szűrőről van szó.
Szép elmélet, jó elmélet. Nem cáfolta meg nekem senki, és látok benne értelmet is. Nem mondom, hogy 2-nél több bizonyítékot tudnék mutatni az igazolására, lehet, hogy egyet sem. Whatever. Arról pedig ne kérdezzen senki, hogy mi az összefüggés a sors, a horoszkóp és a szabad akarat között, mert ezen egyelőre én is töröm a fejemet.

Csak hogy legyen valami írva

Babits: A gólyakalifa √
Kosztolányi: Esti Kornél √
Szerb Antal: VII. Olivér √

Államalapítás

Augusztus 20 volt tegnap.

Az idei tüzijáték nekem az emberéletek múlandóságáról szólt. Nem azért, mert hallottam a hírekben, hogy emberek haltak meg - nem nézem a híreket és egyelőre nem is kerestem utána. Nem. Én kint álltam a viharban, a jégesőben, Vele, egymást próbáltuk védeni a testünkkel a jégtől, de közben visítottunk az izgalomtól és én még rohangáltam is, és Ő is velem. Ilyen szelet még nem láttam. Ilyen élményem még nem volt, és imádtam az elején, hogy tombol minden és csavarni lehet a cipőmből is a jeges vize, és imádtam, még ha megfagytam is, hogy keresztülfúj rajtunk a szél.

Aztán elfogott a félsz. Valami ősi ösztöntől hajtva lehúztam magam mellé a földre, akkor már úgyis mindegy volt a ruhánknak, de megrémültem, hogy belénk csap egy villám vagy befúj a szél a Dunába. Abban a pillanatban ez lehetségesnek látszott. Egyszercsak Ő megszólalt (a fülembe üvöltötte, hogy halljam a zúgáson át is), hogy ott kidőlt egy fa. Alig volt tőlünk ötven lépésre. Úgy ugrottam fel, mint a nyúl, mert észrevettem, hogy akár ránk is dőlhetne egy fa, és elindultunk kifelé a fás részről (nem gondoltam bele, hogy a vezetékek is leeshetnek) a betonozott részen, engem az a szándék vezetett, hogy menedéket, de a szabad ég alatt. Ellentmondás? Nem tűnt biztonságosabbnak se egy sátor, se egy kalyiba (kávéház funkciójú), egy fa alatt végképp nem, és nem nagyon volt ház a közelben. Elindultunk keresni egy üres helyet, és én le akartam ott ülni a földre. (Utólag azt hiszem, szerencsénk volt, hogy nem jutott eszünkbe, hogy bemenjünk egy aluljáróba, mert sokezer embernek viszont igen, és esetleg mostanra véres trutyi vagyunk a Boráros téren. Igaz.. együtt halhatatlanok vagyunk.) A part mentén haladva egyszercsak rémült férfi rohan felénk és azt kiabálja, hogy segítsünk gyorsan, mert egy emberre rádőlt a fa és alá van szorulva.. Rohanunk, fa alá állunk, emeljük, erőlködünk, sokan, legalább tíz teljesen idegen ember, azért a közös célért, hogy Marikáról (28) leemeljük a többmázsás fát. Teljes erőből emelük és alig mozdul. Akkor még erősebben emeltük. Beleadunk mindent. És aztán megkönnyebbült sóhaj, Marika kiszabadult. Fekszik a földön, siránkozik, hogy nagyon fáj a medencéje, de él és mozog, és ez nekem s az embereknek akkor mérhetetlen megkönnyebbülés volt.. Odaszaladtam, alátámasztottam a fejét, tartottam a lábát, mert ő nem tudta. A barátja - mentőorvos - hiába próbálta elérni még a belső hálózaton keresztül is a mentőket. Akkor és a következő tíz percben nem sikerült mentőt hívni. Rengeteg volt a sérült, életveszélyesek is, a hídon sorban szirénáztak végig a kocsik. Nem volt térerő, végül valaki egy házból hívott segítséget. Nem csak Marikára dőlt rá a fa, volt, akinek a fejét találta el valami lehulló cserép, az aluljáróban is véres zsebkendőket láttunk a lépcsőről lejövet, később. És egy szétloccsant dinnyét. Hátborzongatóan nézett ki a vértócsa és a véres rongyok mellett.
Marika elég jól bírta a gyűrődést, bár időről időre rátört a fájdalom, és olyankor azon sírt, miért jöttek ki egyáltalán, annyira nem akart.. Kisöpörtem az arcából a haját és megláttam egy biciklistát kabátban, Ő utánavágtázott és levadászta róla a kabátot, úgyhogy Marika nem fázott annyira.

Aztán kijöttek a mentők és kisebb szarakodás után fölpakolták a sérültet a kocsiba, mi pedig hazáig futottunk, reménykedve, hogy lesz útközben egy szabad telefonfülke. Nem volt. Az aluljáró - itt láttam a dinnyét és a vért - tele volt emberekkel, didergő, vizes emberekkel, egymást átkaroló párokkal, műfénnyel, ijedtséggel, zsivajjal és zűrzavarral. Átvágtunk rajtuk és kocsik között szlalomozva igyekeztünk, hozzánk, Ő félmeztelenül, én szétszaggatott farmerban, néha elöl én, néha ő, és kiabáltunk, ha a másik vélt veszélybe került, mert autó közeledett. Most már épségben érjünk haza..

Haza. Ahogy Ő mondta: menedék. Itt találtam az öcsémet, szerencsére apámat és a barátnőjét, és sorban vonultunk be zuhanyozni, hölgyek előre, addig apám felmosott. Megmenekült a zsályám az ablakpárkányról - "véletlenül" pont aznap fürdettem, és éppen száradt. Megszáradtunk, kiosztottam a megfelelő forró teát, és örültem, hogy ilyen boldog mindenki és nincs semmi baj. Örültem, hogy látom az öcsémet. Az elmények hatása alatt - még most is ott vagyok - pókerezni kezdtünk, hárman, Ő, én és az öcsém. Felhívtam Gitárt, és még élt. Volt, aki nem vette fel a telefont, remélem, nem ott volt és nem akkor.


A tüzijáték.. A tüzijáték pedig eltörpült a Természet tüzijátéka mellett. Hiába folytatták rendületlenül a kilövést még percekig, hiába ringatóztak a rendőrcsónakok sorban a vízen, nem jelent semmi élményt ahhoz képest, amit a segítségnyújtás egy emberélet megmentésében jelentett. Ahhoz képest, hogy ilyen vihar kellős közepében áltam és szétvert a jég. Ahhoz képst, hogy Őt átölelve és csókolva közösen tehettünk valamit másokért, ha nem is túl sokat - és elsősorban magunkért, mert ez az élmény örökre megmarad és mindig több lesz egy egyszerű, elhalványuló emléknél.

Titusz, kung-fu

Ugat kint egy kutya, és bevallom, most kicsit parázok. Lehet, hogy meghalt szegény Titusz? A vinyóm. 80 gigás szegény, és mindenem rajta van. Rajta van a blogom.. Jaj. Rajta van a naplóm. JAJ. Az összes fényképem.. <:/ Műűű.. Hogy mi van velem mostanában, azt nem csoda, hogy nem írom le.. amúgy sem szoktam. Szokás szerint aggódom, hogy nem írok semmit a blogba, pedig volt egy olyan korszakom, amikor naponta írtam többször is, oldalakat, csak úgy süvítettek belőlem az elmélkedések, és most ülök kukán, mint aki kiürült. Van, hogy nem tudom megfogalmazni, mit gondolok, és van, hogy nem is akarom. Jártam nemrég Somogyvámoson, a Krisna-völgyben. Gyermekkorom álma volt az a hely.. Annyira színes és annyira szép, főleg a Krisna-templom, és annyira érdekes, hogy így élnek benne, krisnások, könyvet árulnak pénzért, de ha diáknak látszol vagy csórónak, ingyen is a kezedbe nyomják, becsengetnek a templomukba, mielőtt bemennének, hogy üdvözöljék Krisnát, és mindig ingerenciám van, mikor átlépem a küszöböt, hogy meghajoljak, mint a dojoban.
Ott fejtem először (és utoljára?) tehenet, és emlékszem, már akkor is magamban vigyorogtam, mikor megkérdeztem egy srácot, hogy mi az a kasztrálás, mert persze tökéletesen értettem, de ő olyan szépen elkezdte kerülgetni a kását, hogy öröm volt hallgatni :)
Nem tudok.. nem tudom visszaadni, mit jelent nekem a Krisna-völgy, ahhoz kéne tudnom prózában írni, szabadon írni, nem tudok jól írni. Asszem. Ha elengedem magam és nem bonyolítok mindent, hanem csak leírom - majd megértik a "hülye olvasók", pont, mert nem hülyék - akkor élvezem és végül minden ott díszeleg a blogon, aminek ott kell díszelegnie. Erre az üzemmódra mindig át kell kapcsolni. A blogírás kezdetén határoztam el, hogy így fogok írni. Így jó írni.

A Krisna-völgyről, csakúgy, mint Zsámbékról, képeket postolnék legszívesebben, beszéljenek azok helyettem.
Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Rama Hare Rama Rama Rama Hare Hare

Bágyadt vagyok. Próbálok egyszerű lenni. Kicsit kusa minden. Rengeteget biciklizem, rengeteget pókerezem, és elkezdtem könyveket jegyzetelni. Az olvasásban eddig az tartott vissza, hogy a fészek nyári zárvatartását töltötte, pedig amíg nyitva volt, folyamatosan olvastam. Aztán a sok tábor és nyaralás idejére elment a kedvem az olvasástól. Milyen nagy hévvel vetettem bele magam suli végén, nyár elején.. Stendhal, Balzac, rengeteg Dosztojevszkij, néhány "szakmabeli" könyv stb.
Persze.. csak akaraterő kérdése és megszokásé. Edzésre is csak ritkán megyek. Ez nyilván meg fog változni sulikezdéssel, amikor a napi rutin miatt szükségem lesz (még egy kis szivatásra) valami másra.
Egyébként.. volt nálunk felmérés (vagy mi), kérdések, ki hogy áll az érettségivel, mit gondolunk róla, mit érzünk. Miután számomra magától értetődően csupa optimizmussal kitöltöttem a kérdőívet (én már várom az érettségit, mint izgalmas kihívásra, tekintek rá, várom a megmérettetést, ki akarok hozni magamból mindent stb.), gondoltam bele, hogy "jé b*zmeg", valószínűleg a legtöbben a félelmet, a szorongást jelölték be, és hogy ez - de fura. Én mért nem? Mert persze itt sem az a fontos, hogy "ejjnye ezek a mai érettésgik mekkora stresszt raknak má' szegény gyerekek fejére rá, bele", hanem csakis ÉN, a SAJÁT kedvesaranyos EGÓM szerepe az egészben és eltérése a többitől.

Ha már edzés.. már edzőtáborban feltűnt, és azóta is kicsit zavar, hogy - bár rengeteg dolog, majdnem minden megtalálható a ju-jitsuban - edzésen nem tanulunk katákat, formagyakorlatokat. Edzőtáborban kötelező jelleggel csoportokra bomlottunk és csoportonként egy közös pusztakezes, és egy botos katát kellett bemutatni, és elég ijesztő volt, hogy mennyire nehezen ment nekem ezt megtanulni. A feladattípus volt ismeretlen, magyarán - először csináltam. Igaz, (vállveregetés magamnak) keményen dolgoztam érte, és a konkrét bemutatón kívül egészen jól is ment. Elsőre nagyon megszerettem a katázást.
Amiért ez fontos: megnéztem egy shaolin kung-fu edzést, és rájöttem, hogy ha nincs is túl sok dolog benne, de pont az viszont igen, ami a jitsuból hiányzik, és mintegy kiegészítőként - tök jól passzolnának. Úgy is mondhatnám, hogy ne szépítsem, hogy beleszerettem a kungfu-formációkba.
Másrészt a formákból (chuan), amiket láttam, sugárzott az önbizalom és az agresszivitás. Az erő, a chi, ha úgy tetszik. Sok bennük a látványelem, de ez teszi rémisztően izgalmassá őket számomra.

Bölcsek vs Virág

Nem lennék jó bölcs. Bölcs, mint Buddha, mint Jézus vagy Mohamed. Ők tudták, mi kell az embernek - általánosan, és nem egyének szerint. Tudták (vagy tudni vélték), és megosztották másokkal. Mindenkire érvényes szabályokat, utat tudtak mutatni, és tanítványaik azóta is őrzik a tudásukat különböző szentírásokban.
Nekem, hogy ezt meg tudjam csinálni, először képesnek kéne lennem megkülönböztertni a saját életemre vonatkozó, és az emberiség nagyrészére is vonatkoztatható irányokat. Sokszor ez nem megy; sokszor el kell gondolkoznom, vajon, ami engem kihozott egy szar helyzetből, vajon kihoz-e mást is ugyanabból. Nem vagyok Bölcs. Nem tudok objektív lenni, nem tudok általánosan érvényes lenni, nem tudok Igaz és Jó lenni, és másoknak sem tudom megmutatni, hogyan legyenek ők Azok.

Nem tudok. De meg tudom tanulni. Lassan rájövök, szinte egyenként, minden egyes tanácsot külön megrágva. Tao Te Kinget, Senecát, Marcus Aureliust és a Bibliát olvasva talán megteszem egyszer, hogy kijelentem: képes vagyok megmondani, mi a világnak a Jó, mi az Embereknek a Jó, beleértve ebbe magamat is..

..és ha nem tudom, még mindig nem tudom, akkor is van más, amire támaszkodhatok - egyéneknek tudok segíteni. Embereknek mindig is tudtam segíteni. Senkinek nem segítettem még úgy, ahogy bárki másnak is ugyanabban a helyzetben, már csak azért sem, mert főleg magamat használtam segítségnyújtásra, és közben én is változtam.
Szubjektíven tudok tanácsot adni. Nem tudom, mi a Jó, de tudom, mi a jó - annak, aki hozzám fordul- , és hogyan lehet enyhíteni a baján; van, hogy jobban tudom, mint ő maga.


Talán sosem leszek Megváltó.
De jó pszichológus leszek.

Zsámbék, lovastábor

Végre

Mennyi köze van az ember elhatározásainak az érzelmeihez? Úgy értem, ha elhatározza, hogy nem fog érezni valamit (vagy fog), mennyire befolyásolja ez az érzelmeket?
A "logikus" válasz szerint semennyire. Hiszen az érzelmek jönnek és vannak és átgázolnak rajtam. Nem érdekli őket, mit gondolok erről. Mégis úgy tűnik, inkább én irányítok. Valahogy.. persze, megmarad az érzelemnek a kis forrása, mondjuk a magja, de nem fog kicsírázni. Nem fog kifejlődni az az érzés.
És sokszor olyan nevetséges, hogy miért dönt a fejbéli ítélőszék egy érzés, érzelem ellen.. "Mit mondanának a többiek? Ááá ez tök durva, belegondolni is durva, inkább ne játsszuk be. (Pedig tök jó lenne. Szeretném, élvezném érezni, élvezném kimutatni, amit érzek. Kifejezném magam és örömet okoznék valaki(k)nek. Boldog lehetnék, legalább egy kicsit.) Inkább valami mást kéne érezni." Hányszor játszottam el ezt.. Amikor épp bontakozik egy kis érzésecske, nagyon könnyű eltaposni és szétnyomni. Fura mód a magját kiirtani lehetetlen, de a fejlődését meg lehet állítani. Legyen az érzés mondjuk szerelem, az érzések érzése. Hogy indul egy szerelem? Nálam így indul: meglepetés (jé, ez az ember ilyen okos/szép/érzékeny/szeretnivaló/aranyos/egyéb OKÉ tulajdonságok) --> rákapás (töltsünk együtt jó sok időt, ok?) --> rákoncentrálódás (lassan semmi más nincs, csak Ő) --> elemezgetés (kis idő után) --> ha megerősítést nyer az érzés jogossága az elemzésnél, boldogság, ha nem, és nem elég erős az érzelem sem, szakítás. Hát ilyesmi. Érdekes egy dolog, a rákoncentrálódásnál pl. sokszor elcsúszom, mert minden más kiszorul az életemből, és ha az elemzésnél kiderül, hogy akkor mégsem megy a kapcsolat, nekiállhatok megint összeszedni az elhanyagolt barátaimat. Sokszor nem is kell elemzés hozzá, de nem is úgy kell elképzelni, mint egy pontról pontra történő verselemzést, inkább ilyen féltudatos, zsigerből jövő intuitív-elemzést.
A szerelem például remekül áldozatul tud esni a "hülye indokok ítélőszéké"-nek. Miért is ne járjunk? Hát, mert milyen hülyén néznének már ránk az emberek. Olyan emberek, akiket pl. utálok, nem mondom, hogy nem érdekelnek, mert nem hazudom azt, hogy nem érdekel az emberek véleménye. Hiszen akkor nem lenne klasszikus példa az életemben ez a ki mit gondol rólam kérdés..
Egy kapcsolat remekül derékba törik, mert nem fogadom el a másikat, és ezt kivetítem "az emberek"-re. Nem elég szép, nem elég magas, nem elég idős, túl idős, nem lehet vele reprezentálni, annyi ilyen faszságot ki tudok találni.

Hát elegem van. Nemá, hogy ezek határozzák meg, mit érzek. Mert, akárhogy is, mindig az érzéseknek van igazuk, később rendszerint kiderül. Ezt sokan tudják bizonyítani, sokan átélték.

Általánosítani is tudok, a saját esetemben mindenesetre (wtf?). Van bennem egy alapvető szeretet – mindenki iránt. Hiszem, hogy a gyermek, sőt, akár a felnőtt is alaphelyzetben mindenki felé nyitott és szeretettel közeledik. Magamról pedig biztosan tudom. Ezt mondjuk nevezzük egy érzelemnek. Egy érzelem magjának. És amikor elkezd fejlődni, olyan szépen lenyesegetik az ágait először a szülők, azáltal, hogy mit nevelnek az emberbe, aztán a különböző közösségek, ahová a cseperedő lény kerül, és aztán.. most kicsit gyenge a növényes hasonlat, de mintha lennének olyan oldalai a fácskának, amik sohase fognak kinőni, mert újra és újra levágják a "rossz helyen levő" vagy "útban levő" ágakat. Így azok a másik emberek, akik a fának pont azon az oldalán állnak, amerre nem nőnek levelek – azoknak itt nem terem babér, nincs számukra érzelem. Ha pont a szeretetről beszélünk, akkor azok felé alapból nem fordulok.
Mondom egy érdekesebb hasonlattal. Most az érzelmet képviselje egy napszerűen mindenfelé sugárzó gömb. A szeretet, alaphelyzetben. Mindenfelé sugárzik. Amit a szülők ez ellen tenni tudnak, az az, hogy beraknak ilyen ellenzőket bizonyos helyek és a gömb közé, így azokat a helyeket sohasem érik el a sugarak. Mondjuk a zsidó emberek elé be van rakva egy ilyen ellenző, vagy mondjuk a gazdag emberek elé. És nem arról van szó, hogy az illető megvizsgálta, mi van körülötte, és aztán eldöntötte, hogy ja, ide nem juttatok szeretetet, mert nem akarok, nem.. másról van szó. Az ember bizonyos helyeket alapból nem is lát, nem is tud a létezésükről, mert anno beletáplálták, hogy azok nem léteznek vagy számukra nincs szeretet. Ez már csúnya dolog. A szabadságból vesz el. Nem választható, kit szeret ez a szerencsétlen XY, hanem megvan, mi nem választható, és a maradékból lehet csemegézni.

Párhuzam: ahogy vannak érzések, amiket a nevelés nyom el az emberben (általános emberségesség pl.), vannak, amik ellen az ember maga állít korlátokat, lásd legfelül. Nyilván összefügg a kettő, de azért nem lehet mindent a szülőkre fogni.


Ismeritek a sorskönyv fogalmát? Ezt a fogalmat tudtommal Eric Berne találta ki. Nem biztos persze, hogy ő volt, de neki van egy ilyen című könyve (eredeti címe: What do you say after you say hello?) Ezt a könyvet elkezdtem kijegyzetelni, és most a jegyzeteim alapján nagyjából definiálom a sorskönyv fogalmát: a sorskönyv egy forgatókönyv/életterv, ami hosszabb időre előre rendszerezi egy ember életét, és meghatározza a reakcióit, sikerességét, világhoz való hozzáállását, gyermekeinek számát, halálának körülményeit stb. Kialakulása a magzati/kisgyermekkorban történik meg. Másképpen a sorskönyv gyermekkorban elhatározott terv arra vonatkozólag, hogyan fogunk élni és meghalni, miféle lesz a házastársunk.

Alapvető sorskönyvi elemek:
- szülői utasítások (kib*szott sok lehetőség van; pár negatív példa: "ne csináld, úgyis elrontod", "gyerekek, néha nyelni kell a szart", "hagyjál békén", "ne kérdezgess folyton", "a világ gonosz", "ha nem tiporsz el másokat, téged fognak eltiporni", "a cigányok miatt van minden"; pozitív: "haza ne gyere 3-as bizonyítvánnyal", "szeresd a nagymamát", "aki keményen dolgozik, eléri, amit akar")
- ezeknek megfelelő személyiségfejlődés (egész érdekes dolog megpróbálni rájönni, adott embernek mit mondogathattak a szülei – a viselkedése alapján. Magunknál felfedezni ilyen elemeket nem olyan kellemes, inkább megdöbbentő.)
- gyermekkori elhatározás ("ha nagy leszek, én leszek a főgonosz, mert neki van a legszebb autója", "én vagyok a királykisasszony", "ha nagy leszek, én leszek az apukám", "ha elmúltam 50 éves, megölöm magam, hogy ne legyek a társadalom terhére. Meg különben is, akkor már minek éljek?")
- a sikerhez vagy kudarchoz vezető módszerek tényleges alkalmazása (azaz a szülők által adott – előre kiszelektált – eszközök használata, ahelyett, hogy a teljes eszköztárból válogatnánk nekünk megfelelőeket)

Egy-egy sorskönyv rendszerint pár alapmondattal leírható. A többi színezés meg indoklás. Van olyan barátom, és ez nagyon tragikus, akinek anyukája a következő sorskönyvet írta számára: "Addig nem lehetsz boldog, amíg meg nem halok." Anyukámnak is hasonlót írtak, és az ő anyukájának is, akit én nem ismerhettem. Az ő sorskönyvüket az én dédnagymamám írta, aki mindkettőjüket – terrorizálva – nevelte, azzal az utasítással: "Nem nőhetsz fel." Persze nem konkrétan hajtogatta a mondatot, hanem minden, ami neveléssel kapcsolatos tevékenysége volt, az utasítás köré csoportosult. Szeretlek, amíg édes, kedves és önállótlan vagy, és szeretni is foglak, amíg az maradsz. De ha nem... Vagy az előző példa szerint: ne hagyj egyedül, különben megölöm magam. (Ezt a bizonyos anyát látatlanba is utálom.)

Minden embernek van sorskönyve, mert vannak szülei. Nyilván nem minden sorskönyv olyan tragikus. A fentiek vesztes sorskönyvek. Vannak nyertesek is, de ami igaz, az igaz: sorskönyv szerint élni ellentmond a szabadságnak. A sorskönyvekből ki lehet keveredni, de nagyon-nagyon nehéz. Személyiségtől függ, a sorskönyvtől függ, akaraterőtől és lehetőségektől függ.

Azon vagyok, nagy erőkkel, hogy a saját sorskönyvemből kimásszak. Szerencsém volt. A két szülőm utasításai nem mondtak egymásnak ellent semmiben soha. Ez keveseknek adatik meg. Alapból nyertesnek neveltek, úgy érzem. Ez is szerencse. Alapból nagy bennem az önvizsgálási kényszer-vágy, ezért előbb-utóbb észreveszem a sorskönyvi elemeket, és el tudom dönteni, akarom-e őket vagy nem. Szóval nagy eséllyel indulok a szabadságért folyó küzdelemben. :)


Hát kérem, ez a humanisztikus pszichológia.


Reading information:
- Goriot apó √
- Vörös és fekete √
- Bűn és bűnhődés √
- A rábeszélőgép √

Listában

Hetente
- két könyv, amit elolvasok
- két buli, amin részt veszek
- 3 liter sör, amit megiszom
- háromszor két óra edzés, amin szétizzadom az agyamat
- átlag két blogbejegyzés, amit vagy megírok, vagy nem

Kétnaponta
- egy film, amit letöltök, amjd megnézem

Napi
-1 óra msn és ugyanannyi Fekete Özvegy (póker híján), néha átfedésben
- 0 óra tv, amit nem nézek
- 2 zuhany, amit élvezek

Háromnaponta
- 4 oldal napló, amit megírok

- meló meló meló (egyelőre csak tervben), ami kéne már, és regisztráltam is
- edzőtábor, amitől rettegek
- lovastábor, ami meg nem biztos
- krónikus pénzhiány, megszüntetendő
- kurva nagy meleg, az időjárásügyi minisztert le kéne váltani
- 4,4-es év végi átlag..

Ebből áll a nyaram egyelőre, és nem is olyan rossz ez így. Tavaly (igaz csak mikor már beindult a nyár) majdnem naponta buliztam és a leghosszabb olyan szakasz, amikor minden este a ZP-ben zúztam, 8 napig tartott.. És nem szakította meg ezt a zsámbéki lovastábor sem, ahonnan visszajöttünk Pestre asszem a Quimby kedvéért, amit akkor még nem szerettem, sőt, kifejezetten idegesítőnek találtam.

A pénzhiányon persze lehetne változtatni. Miért van az az érzésem, hogy a tőzsde pont olyan, mint a póker?

Rájövés, és egy üzenet is.

"De itt nem szabad sírni. *szipp* This is not the place.
...
And he is not the man."

Mire jöttem rá... Rájöttem. Nem jó érzés, de legalább stabil. Szerintem rossz most egy kicsit nekem.


Magának meg:
Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod? Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot? Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen? Mit tehetnék? Áruld el nekem!

Numero X

"Miért olyan fontos ez? A kor nem határozza meg az érettséget, és az idő nagyon relatív.. néha rohan, máskor mászik, mint egy csiga. Pontszámokból.. nem derül ki az intelligencia. A 150-es IQ nem feltétlenül takar értékes embert, és egyáltalán, mi az, hogy értékes? Milyen alapon használjuk ezt a szót emberre? Lehet-e az embert aranyban mérni? És kilóban? Miért mondod, hogy rossz, ha valakinek több kilója van a keleténél? Mi a kellete? Ettől még lehet arany szíve. És megint az arany. Minden hasonlatunkban ott lapul az érték. Mindent csak értékben mérünk. Teljesítményben. Időben. Boldoggá tesz a tízszámjegyű összeg a bankszámládon? Biztos, hogy elégedett vagy, ha 100-as melleid vannak? Ha 1000 cm³-s a choppered, 50 TB-os a vinyód, 600 000-et keresel, tuti tiéd a világ? Tuti tiéd a szeretet? Ha 8000 m magasra mászol vagy 8000 m mélyre merülsz, lehetsz rosszindulatú ember – attól még. Száguldj 300-zal a pályán, vagy repülj 15 km magasan, és bombázd a városokat a gépeddel, lesz nálad boldogabb ember. Lehet a faszidnak 25 centis farka, ha az unalomtól sóhajtozol és a szeretethiánytól sírsz mellette. Kinyomhatsz 500 fekvőt, lefekhetsz 1000 férfival, megalázhatsz 5000 vetélytársat, láthatsz millió filmet, olvashatsz ugyanannyi könyvet, lehet kitűnő a bizonyítványod, ismerhetsz rengeteg dalt és el is énekelheted őket több százezres közönség előtt.. Sőt, mindennek az ellentéte is igaz, felszedhetsz 200 kilót, megölhetsz egyszerre millió embert is, annyi iskolából rúgnak ki, ahányból akarod, és mégis, mégis..
Ajándékok százai sem egyenlők a szeretettel. Nem ezek a fontos dolgok. Nem ez az élet. Az élet nem az 1000 férfi, hanem A Férfi. Hidd el nekem, tapasztalatból mondom."

"Mint mindig, most is igazad van. Részben. De amit te gondolsz.. és állítasz.. azzal megbontod az én világom szilárd falait. Tudod, én máshogy látom ezt a világot. Ez a világ nem rideg. Nem ez az, ami, ha valami, az életet elrontja. Tudd meg, hogy ez a világ is szeretetből épül fel. Egy hitem van, és az a szeretet. Nézd meg jobban, nézd meg közelebbről vagy távolabbról, és látni fogod, hogy a számok is csak szeretet. A számok is Isten teremtményei. De ha megeshet, hogy nem isteni, hanem emberi alkotások, akkor is.. ugyanúgy joguk van létezni ebben a világban, mint az érzéseknek. A számok biztosítanak szilárd talajt a világ alapjainak. A számok értelmet adnak az üres tereknek azzal, hogy részletekre osztják őket, és így a beosztott hely jobban hasznosítható. A számok – takarékosak. Szeretem a számokat, mert a számok is szeretnek engem. A számok mindenkit szeretnek. Az én világomat nagy részben meghatározzák, és ez így van jól. Nem a legfontosabb dolgok, de soha nem is törtek erre a címre. Az emberek adnak nekik túl nagy hangsúlyt, és ez egyik félnek sem túl előnyös. De erről nem ők, mármint nem a számok tehetnek. Szeretem őket azért is, mert biztos határokat szabnak meg, na nem olyan lebonthatatlanul biztosakat, de segítenek, ha épp neki kell dőlnöm valaminek. Elválasztják egymástól a világom különböző részeit, ezért nem kell mindig mindent egyszerre látnom. Használhatom például az idő számait, az órákat, perceket, napokat..... éveket. Így sorbarendezhetem az emlékeimet. Nem zúdul rám minden egyszerre. Az idő egyébként is egy különleges szám. Talán a legkedvesebb számomra. Íme egy szám, amelyik gyógyít. A szeretet erejével (mint minden, ami gyógyításra képes). És a pénz, ez a sokszor mocskosnak nevezett szám, ez pedig katalizátor. Ha valaki nagyra vágyik, azt a pénz összeroppantja – ha valaki ellenáll és átlát rajta, ha valaki megérti és megszereti, megtanulja elengedni is, és a lelke fejlődik. Ha buknod kell, bukj – a pénz segíteni fog. Ha emelkedésre születtél, nos, a pénz az egyik leghasznosabb eszközöd. A világ egyik alapfogalma a pénz. Ugyanolyan relatív, mint az idő. Kinek mi a kevés, ki hogyan él át pár percet.. Persze, egyik sem tesz magától boldoggá, se a hosszú élet, se a gazdagság.
Ezek is üres frázisok, már jópár sor óta, ha nem tölti meg őket.. na mi? :) Szeretet. Természetesen. Szeretem a számokat, és tudom, hogy ez helyes, nem pedig bűn, mert ha igaz, miért ne tudnám? És ha tudom, miért ne mondanám. Nem szabad alábecsülni a fogaskerék egy fogát sem, mert az egy is szám, és ez az egy ádázul harcol a jogaiért. Egy fogaskerék hiánya százezer poklot szülhet. Higgy a szeretetben!"

So should the murder'ed look..

A Fényhozó aznap elutazott, amikor én megérkeztem Kerettyére. Felhívott, hogy útban van Bp felé, a vonaton. És hogy másnap elmegy Angliába, októberig. Szomorú voltam, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle. Azért szerencsét kívántam neki.

Október.. Októberben már egy másik ember leszek. Októberig. simán felnövök. Addig simán kavarok, talán járok is még 1-2 pasival, lehet, hogy végigcsináljuk.. Vele, amit már annyiszor elkezdtünk; lehet, hogy beleszeretek valakibe.

Nézek ki a kocsiablakon és érzem az élet súlyát a vállamon. Jó érzés tudni, hogy elbírom, hogy büszkén és erősen hordom, hogy képes vagyok előre nézni, felfelé haladni, és mindeközben még boldognak is lenni. Nézek ki az ablakon, és felnőttnek érzem magam. Ha arra gondolok, hogy felnőtt vagyok, ugyan belemarkol kicsit a félelem a szívembe, de.. nincs mitől tartanom. Van, aki megvédjen, van Isten, akire rábízhatom magam. Ugyanakkor bízhatok magamban is, mert kipróbált és sikeres személyiség tulajdonosa vagyok. Hogy-hogynem, egy ideje egyszerűen tudom, hogy mit akarok az élettől. Tudom, hogy mit szeretnék csinálni, és mindegy, hogy pszichológiának hívjuk vagy akármi másnak.

Ma elgondolkoztam azon, hogy mi lesz, ha a Föld végleg kiborul, és az emberség nagy része belepusztul. Rengeteg a rémtörténet, és nehéz nem elhinni őket, de elhinni is. Sokan mondják, hogy már nem tudjuk visszafordítani a természeti katasztrófákat. Hogy végleges, és megállíthatatlanul robogunk a halál felé. Közeleg a jégkorszak (ezt tudósok állítják), régen pedig attól paráztam, hogy egy meteorit (amit még kiskoromban 2012 körülre jósoltak be) becsapódik a Földbe (killing and chilling my whole race and me) és mindenki meghal. A globális felmelegedés – tény, és az ózonlyuk tátongása egyre veszélyesebbé teszi számunkra az életadó Napot.

Gondolkoztam, hogy ha kihal az emberiség – mert ez sem biztos - , milyen lesz majd az utolsó pár ember élete. Vajon megkapom-e azt a kiváltságot/büntetést, hogy abban az időszakban újraszülethessek?

Járás

Néha eszembe jut feltenni magamnak a kérdést: mikortól nevezhetünk egy kapcsolatot „járásnak”?
Sokszor sokféleképpen válaszoltam már magamnak. Volt olyan, hogy azt mondtam: az első csók után. De rá kellett jönnöm, hogy gyakran egy csók nem jelent semmi többet, csak – egy csókot. Ezután a másik végletbe átesve úgy gondoltam, hogy az első szerelmi együttlét után – de ezt hamar elvetettem, mert rengeteg „járás” el sem jut a szeretkezésig, ugyanakkor pedig sok igen, amiből soha nem lesz szerelem. Gondoltam arra, hogy ha két ember megfogja egymás kezét és úgy sétálnak az utcán, akkor rájuk már nyugodtan mondhatjuk, hogy együtt vannak. De aztán a legmélyebb baráti kapcsolataim (mindegyik fiúval) eljutottak odáig, hogy bármikor megfoghattuk egymás kezét, és mégis tudtuk, hogy soha nem tudnánk „úgy” gondolni a másikra.
Egy kicsit humánusabb válasz, ha azt mondjuk: mikor két ember szerelmes egymásba, akkor együtt vannak. Szintén személyes tapasztalat zökkentett ki ebből az elképzelésemből. A szerelem nagyon sokszor akadályoztatva van, így hivatalosan ki sem bontakozhat (a járás intézménye asszem a „hivatalos” képviselete a szerelemnek), pl. ha az egyik szerelmes valaki másnak a barátja/barátnője. Ugyanakkor pedig az, hogy két ember jár, nem feltétlenül feltételez szerelmet. Velem többnyire úgy történik a dolog, hogy valakivel nagyon szimpatikusak leszünk egymásnak és élvezzük az együttlétet, ezért sok időt töltünk együtt, csókolózunk, és egy idő után magától kialakul mindkettőnkben az elképzelés, hogy mi most járunk és együtt vagyunk és bla. Ekkor még nem feltétlenül vagyunk szerelmesek. Ez akár így is maradhat, bár én többnyire beleszeretek abba, akivel nagyon jól érzem magam és van lehetőségem sok időt együtt tölteni.

A mostani elméletem szerint tehát onnantól tekinthető két ember között egy kapcsolat együtt járásnak, amikortól ki van mondva.

És akkor most nem megyek bele annak a részletezésébe, amikor két embernek teljesen eltérő fogalmai vannak a járásról.

A midsummer night's dream

Hermia
Now I but chide; but I should use thee worse,
For thou, I fear, hast given me cause to curse,
If thou hast slain Lysander in his sleep,
Being o'er shoes in blood, plunge in the deep,
And kill me too.
The sun was not so true unto the day
As he to me: would he have stolen away
From sleeping Hermia? I'll believe as soon
This whole earth may be bored and that the moon
May through the centre creep and so displease
Her brother's noontide with Antipodes.
It cannot be but thou hast murder'd him;
So should a murderer look, so dead, so grim.

Demetrius
So should the murder'd look, and so should I,
Pierced through the heart with your stern cruelty:
Yet you, the murderer, look as bright, as clear,
As yonder Venus in her glimmering sphere.

Hermia
What's this to my Lysander? where is he?
Ah, good Demetrius, wilt thou give him me?

Demetrius
I had rather give his carcass to my hounds.

Hermia
Out, dog! out, cur! thou drivest me past the bounds
Of maiden's patience. Hast thou slain him, then?
Henceforth be never number'd among men!
O, once tell true, tell true, even for my sake!
Durst thou have look'd upon him being awake,
And hast thou kill'd him sleeping? O brave touch!
Could not a worm, an adder, do so much?
An adder did it; for with doubler tongue
Than thine, thou serpent, never adder stung.

Demetrius
You spend your passion on a misprised mood:
I am not guilty of Lysander's blood;
Nor is he dead, for aught that I can tell.

Hermia
I pray thee, tell me then that he is well.

Demetrius
An if I could, what should I get therefore?

Hermia
A privilege never to see me more.
And from thy hated presence part I so:
See me no more, whether he be dead or no.

Exit

/Shakespeare: A Midsummer night’s dream/


Angol irodalom. Monológfelelés. Én persze, mint Hermia.

Talán írtam már, de..
Imádok hangosan verset vagy drámát olvasni. Meg mondani. Asszem egyik nagyszabású tervem az, hogy kívülről megtanuljam a kedvenc verseimet :) És Shakespeare-t meg direkt külön szeretem, különösen a 97. szonettjét. Na azt tudom kívülről. Igaz, csak magyarul, pedig de jól be lehetne vágódni vele Keyesnél..

Mindamellett pedig kilövettem a fülemet, úgyhogy most már jogosan ácsingózok egy olyan fülbevalóra, amin darabonként 3-4 db 6-7 centis, eredeti színű (fekete, zölden irizáló) (kakas)toll van. Ez a vágyam perpillanat. Ha másképp nem, veszek egy mini álomcsapdát és lezúzom róla a cuccot.. Vagy valaki megmondhatná, hol szerezhetek kakastollat, azon kívül, hogy a tyúkudvarban.. Na majd intézkedem.

És gratulálok magamnak a medve bőrére, valamikor iszom is rá egyet, mer szép lesz az év végi bizim.

Pszichológus-e leszek?

Végül is mindegy, minek nevezzük azt, amit én csinálni akarok, ha egyszer azt fogom csinálni, és kész punktum. Asszem még ingyen is csinálnám, ha nem halnék éhen és másból is meg tudnék élni (mint ahogy tervezem is). Jah. Mindig is úgy képzeltem el, hogy hobbiból akarok dolgozni, na jó, ez kicsit túlzás, mert a segítségre szorulókkal foglalkozni korántsem hobbiszinten végezhető „elfoglaltság”, de a jelző inkább arra vonatkozik, hogy nem a megélhetésért akarok dolgozni. Mert akkor esetleg megutálnám. A pénz – szükséges (mint ahogy azt az érvelő fogalmazásomban maximum pontszámért 4 irodalmi példával alátámasztva kifejtettem), és amit érte csinálok, néha valószínűleg kínzóan kellemetlen lesz, de inkább a tőzsdét és az üzleti partnereimet utálom meg, mint a pácienseket..
Na nem mintha éreznék magamban hajlandóságot, hogy megutáljam életem szakmáját, .. whatever.
Én segíteni akarok. Egyelőre a beszédkészségem, az osztatlan figyelmem, az emberismeretem, a szeretetem, a józanságom, a logikám, a képességem a logikátlanságra és a segíteni vágyásom az eszközeim, az most mindegy, milyen mértékben használhatóak adott helyzetben. Később ezekhez hozzájön a sokféle képzettség, amit szándékozok megszerezni, pl. amit az egyetemen tanítanak, amit különböző tanfolyamokon meg fogok tanulni, és amit az életem során tapasztalok. Az, hogy sok emberen segítettem már, az önbizalmamat növeli, ami megint csak a „betegeknek” segít.

Hát én olyan sokat akarok tanulni, és olyan rövid rá az élet! Jááááj! :)