Akkor

Akkor szoktam elindulni futni, amikor épp sötétedni kezd. Végigfutok az utcán, a másik irányba, mint általában, bekanyarodom a Dunapart felé, látom az új üveg felhőkarcolókat, ahol majdnem dolgoztam. Futok, és átfutok a zebrán. A Dunapart persze el van kerítve, de ez nem baj; a kerítést minden egyes nap lebontja valaki, aki úgy érzi, neki is joga van a Dunához, mert a Duna nem azoké, akik mellette laknak a magas házakban, és mások elől elveszik a napfényt és a kilátást.. A Duna mindenkié.
Az enyém is. Átmászom a kerítésen, átmászom a HÉV-síneken, átbucskázom a bokrokon, és szembefut a Duna.. Én meg szembefutok a fényekkel. A Petőfi és a Lágymányosi híd ki van világítva, a futópálya kemény, de ki van taposva mellette a fű is. Ezen futok inkább. Előre nem is nézek, csak a fényeket, oldalt; a Dunán, az égen, a Nemzetin, ahova szép lassan elérek.

Nyáron gyönyörű ez a hely, és nem lehet megunni. Rövid a pálya, de visszafordulok, most a Petőfi hídig futok, és tovább. Át a híd alatt; itt mocsok van és bűz. Kavicstengert látok, a kavics mellett sötét, a sötétben padok, a padokon párok. Elhallgatnak, mikor melléjük érek, pedig én a légzésemre figyelek, a lépéseimre, arra, hogy túléljem. Gyenge futó vagyok, és könnyen beszorul a levegő, ha túlságosan koncentrálok.
Ezért kellenek a fények. Hogy eltereljék a figyelmemet. Ahhoz már eleget futottam, hogy a lépés, a testtartás és a légzés automatikus legyen. Csak a figyelem, az erőlködés, azzal van mindig baj..
Ellazulni. Segít a félig este-félig éjjel, kékes-sárgás-víztükrös, akác- és hársillatú Dunalevegő, ezért szeretek itt futni, igaz, a pálya rövid és kényelmetlen, az emberek bámulnak, és a hazafele vezető út egyhangú.

Tanulom, hogy lehet egyedül lenni magány nélkül, önmagamat szeretni mások nélkül, boldognak lenni indok nélkül. Néha kicsi vagyok és gyenge, néha nagy és esetlen, de lassan megnövök, mint a fa, és megnő bennem az erő magja. Akkor eljövök.