Ezt fogom tenni.

Először eszek egy leveset,
azután alszok egy keveset.

Panaszk

Ma művészetre vágytam. Egész nap csak művészetre. Tegnap valami miatt lerajzoltam Őt, miközben aludt, és ma egész nap semmi mást nem akartam, csak rajzolni. Nagyon kemény nap volt, nagyon stresszes. Rengeteg eredményt hozott tanulmányi szinten – nagy AHA élményeket, jó jegyeket, szépen sikerült dogákat, de leszívta minden energiámat. Ma semmi nem sikerül. Rossz kedvem van és kiállhatatlan vagyok, és nem csak én. Reggel óta feleslegesen hergelem magam minden szaron; általános problémám a zsúfoltság, az, hogy emberek túl közel vannak hozzám. Beleállnak az arcomba a villamoson, rugdossák a székem vagy a lábam (véletlenül), egyáltalán, nem ülhetek egyedül a kib*szott padomban, mert nincs hely a teremben. A fülembe üvöltköhögnek 20 másodpercenként, nekik már fel sem tűnik, megszokták. Olvasok, és beszélnek hozzám közben. Nézek, és megszólítanak.
Ma antiszociális voltam, és ez biztos. A legtöbb dologra, amit sulin kívül csináltam, azt mondanám, bele se kellett volna kezdeni. Gondoltam, csinálok ma túrós tésztát, finom szalonnával – ha a koplalás már úgysem jött össze mára – és sorban észrevettem, hogy megromlott a szalonna és a túró, majd a helyette megsütött kolbász elégett. Úgyhogy ettem tésztát valami pizzaszószízű mártással.
Hozzá se kellett volna elmennem. Nem volt egy építő hatású találkozás; igaz, hogy nem lehet minden együtt töltött perc ugyanolyan tökéletes, de az embernek nem muszáj maradnia, amikor épp a nem kellemes percek mennek – addig otthon olvasgathat.
Hát én nem olvasgattam.
Hazamentem, bevágtam magam a kádba, és elgondolkoztam, mi a f*sz bajom van. Hideg van és sötét. Kemény volt a suli. Nem ettem ma semmit (akkor még tartott a koplalás): hiányzó nagyarányú örömforrás. Amúgy is idegesen ébredtem, és rossz kedvem volt. Három dolgot akartam igazán: aludni, meditálva ellazulni és Vele találkozni. Az elsőt és a harmadikat választottam: elmentem Hozzá, és aztán egy idő után bealudtam. Ugyan végre Vele voltam, de így se voltam elégedett. Franc! Magamban kell keresni az örömtelenség okát.. De inkább ráfogom a holdállásra, végül is ma van újhold.
Biztos amiatt van ez az egész.

Egyéb furcsaság, hogy ma megtetszett egy Apollinaire vers, méghozzá a központozatlan ciklusból, amire nagyon allergiás vagyok. A központozás hiányára. De azért idemásolom a verset.

1904
Strasbourg 1904
Húshagyó kedd előtti este
A fogadóban ültem épp
Kandallónál egy énekessel
Mindig csak színházról beszélt

A Kellnerin szép bronz hajával
Rózsás kalapban amilyen
Nem volt az istenek szolgálta
Hébének ó szép életem
Karnevál rózsás kalap Ave!

Virág s konfetti zápora
Köln Róma Nizza jársz te mindben
Királyi Karnevál-pofa
Oly dús oly kedves mint te nincsen
Krőzus Rotschild Torlonia

Májpástétom meg szarvasgomba
Volt vacsorám őzhús befőtt
Édesség stb. viszont a
Kirschwasser adott új erőt

Miért nem jöttél a karomba

(Vas István fordítása)

Ha Rilke költészete engem fejez ki, akkor Apollinaire-é ... de hagyjuk.

Túlságosan átolvadok Belé. Átváltozom, Ő lesz belőlem belül, és én elveszek valahol, és csak néha bukkanok fel. Biztos sokkal viccesebb vagyok ennél – hittem, ezért levetettem komolyságomat, és vicces lettem, de most már tudom, hogy sokkal komolyabb vagyok valójában, és valójában komoly vagyok. Néha komor.

Szükségem van szent pillanatokra. Ám légyen profán és légyen groteszk és abszurd és kifordított, légyen modern és felforgató, de ne vegyék el tőlem a szent, komoly, romantikus, fontos pillanataimat. A szent pillanataim humortalanok és teljes figyelmet kívánnak; megsínylik, ha élvezetük közben engem megzavar valaki vagy valami. Valami vicces. Ne legyen vicces. Ne legyen humoros.
Persze ne Ő ne legyen humoros.
Csak a szent pillanataim ne.
Kivéve, ha a nevetés szent pillanatai ezek.


Legyen már ágyam.
Piros ágyam lesz.
Összecsukható.
Kord huzattal és nagy hasáb alakú karfapárnákkal, meg henger alakúakkal is, csak mer' telhetetlen vagyok.
A piros a gyökércsakra színe, a gyökércsakra pedig az alvásért is felel. Ezért ágy.
És ha már itt tartunk, nem csak aludni lehet egy ágyon. Pláne egy piros ágyon. Főleg. Főleg nem aludni.

Lehet, hogy mégis művész akarok lenni?
:)

Utálom az iwiwet. És az msn-t. És a DC-t. És az admirálist, ááááh talán csak a blogger.com-ot nem utálom az internetben.

Fejedben a világ

Minden a fejben van. Minden basszus. Attól függ, milyen szar a világ, hogy milyen szarnak akarod látni. Attól függ, milyen szar az iskola, hogy hogy fogod fel. Hogy állsz hozzá.
Attól függ, rosszul leszek-e edzésen, hogy fel vagyok-e készülve rá szellemileg. Attól függ, hány fekvőt tudok lenyomni, hogy hányat tervezek vagy tartok lehetségesnek. Attól függ, meg tudok-e csinálni valamit, hogy egyrészt elhiszem-e, hogy sikerülhet, másrészt meg akarom-e csinálni.
Attól függ, hogy az élet szívat-e vagy tanít, hogy hogy akarod látni. Hogy átgondolod-e, el tudod-e fejben helyezni magad a világban, és aztán meg tudod-e állni a helyet, amit magadnak jelöltél ki. Ha csalódsz, akkor vagy túl magasra tetted a mércét, vagy nem erőlködtél eléggé.

Sokmindenben nem értek egyet Sensei-jel, de mindig igaza van, amikor azt mondja, azért nem megy valami, mert túl görcsös vagyok és fejben nem tettem helyre az egészet. Vagy túl hamar akarom túl jól csinálni. Az élet egyszerű, ha eldöntöd, mit akarsz, és aztán aszerint cselekszel. Persze, akaraterő kell hozzá, legalábbis.. nekem ez az ideális. Én a teljes felelősséget hirdetem. A teljes felelősséget mindenért, ami veled történik. Eggyel magasabb szint, ha mondjuk belevesszük a karmát; a karma gondolata nekem abban segített, hogy rájöjjek: nincsenek a világban "áldozatok", akiket valami miatt mindig szívatnak vagy akik mindig szerencsétlenek, csak úgy, ok nélkül, mert olyannak születtek. Ilyen – nincs. Szerintem. Ha nem a jelenlegi korban elkövetett dolgokért "bűnhődnek" (vö. tanulnak valamit), akkor az előző életükbeliekért...
Eh-eh, higgyél az újjászületésben.

Szeretem a szomszédomat. Ibi néni király. Valaki, aki ugyanolyan jó hallgató, mint én :) Elhallgatjuk egymást, figyelmesen, csöndben, én is őt, ő is engem. Eltekintve attól, amikor az e-mail-ezéshez kér segítséget ("jaj én ehhez olyan hülye vagyok, figyelj ma elmondod, holnapra úgyis elfelejtem"), tiszta jót dumáltunk. Hasonló a véleményünk pl. pasiügyben. Kapcsolatügyben. Hogy kell, mit, miért, és vajon mindenkinek így kéne-e, vagy ez csak neki (meg pont nekem is) oké, hát.. Én legszívesebben általánosítanám az elképzeléseimet, mint "A Szerelmi Kapcsolat" definícióját, de.. ok. Neki van igaza. Mindenkinek más dolgok fontosak. Na jó, nem beszélek, ha úgyse mondok konkrét dolgokat.
2 órán át dumáltunk. Amúgy az ürügy az volt, hogy megcsináltam életem 2-ik és 3-ik adag, kiválóan sikerült muffinját. Hahá. Banános-meggyes vs. csirkés-gombás. Lol. Mindig sütiket viszünk át egymásnak.
Most majd ha véletlenül kizárom magam, szívesen beülök hozzájuk egy teára.

Szóval tanulásközpontú világnézetet, vagy ami még jobb, tapasztalásközpontú életfelfogást mondhatok magaménak. Elég súlyos a helyzet mindenki másnál. Osztálytársaknál. Egy pár strapabíró állatot kivéve mindenki szenved. Furcsa, hogy én most nem. Én bírom. Mint a barom. A jármot. De most nem érzem járomnak azt, aminek a levetéséért fél éve akár ki is rúgattam volna magam a suliból. Igaz, sok a lecke, de valahogy.. Nem vagyok már benne a kerékben. Keresem a pontot, mikor fordultam át. Mert most nekem jó. Úgy összességében boldog vagyok, azt hiszem. Suliban ötösökért indulok félévi hármasokról, mindent időben leadok, szép vagyok okos vagyok lefekszem időben aludni ...

Csak Ő ne lenne mindig beteg. Gáá.

Vezess

http://www.sickcomic.com/link.php?wlid=968&url=http://www.albinoblacksheep.com%2Fflash%2Fparking

Meditáció

Szerintem a meditációban (mármint a külön, direkt ezzel a céllal végzett gyakorlatokban) nem az a legfontosabb, hogyan végzi őket el az ember. Persze, fontos az is. De sokkal fontosabb az, hogy az ember egyáltalán nekiálljon egy ilyen gyakorlatot megcsinálni. Az, hogy egyáltalán időt szán rá, az a legfontosabb. Hogy mennyi időt, az adja meg a nagyságrendjét a hatásfoknak; attól, hogy hogyan csinálja, csak a számérték függ. Jobb a 100, mint a 9.
És egy fontos tényező is van még, amit kihagytam a számolásból: az ellazulás mértéke. Ez mondjuk egy plusz szorzó; ha nulla, akkor az egész hatásfok nulla, de nagyobb ellazultság esetén egy egyjegyű számmal meg is többszörözheti. A hatásfokot.
De kocka vagyok.
Mióta lehet a meditáció hatásfokát számolni?
A számok csak eszközök.

Alvászavar.. Az alvászavar az ellazulás képességének sérülését jelzi. Az ellazulásra való képtelenség oka a túl sok aggodalom és az, hogy az ember nem érzi magát biztonságban. Az ember azért nem érzi magát biztonságban, mert nem bízik a környezetében, .. nem bízik. Ősbizalom. Ezt a varázsszót tegnap tanultam. Tetszik. Ha nincs ősbizalom, az sokmindent megnehezít. A fenti gondolatmenet meg tök logikus. Asszem, nincs benne sarlatánság ;)
Tehát végeztem egy kis csakramunkát és leföldelést, eleresztettem az aggodalmaimat, átéreztem, hogy a föld megtart, áramoltattam az energiát főleg a gyökércsakrámban, és utána olyan kényelmesen jót aludtam, hogy ihaj. Jupí :)
És mondanom sem kell, hogy hónapok óta tervezgettem már, hogy meditálok egy kicsit. Most rászántam magam. Megérte.
Ez olyan, mint az infralámpázás vagy az inhalálás. Az embernek néha csinálnia kell, ha nem akarja, hogy csővel szívják ki a szmötyit a homlok- és arcüregéből, mégis nehezen akaródzik nekiállni vizet melegíteni, beleszórni a gyógynövényeket, vagy éppen előtúrni az infralámpát a nagy kacatos ládából. De amikor végre megcsinálja, akkor inhalálás vagy lámpázás közben rájön, hogy jé, ez tök jó, noha valahogy mindig úgy gondolt a dologra, mint kellemetlenségre.
Tökre szeretek inhalálni.
Meg a pórusokat is tisztíccsa.
Na szóval ilyesmi van a meditációval is. Meg a sporttal is. Meg gondolom a vegetarianizmussal is. Rengetegen állítják és saját példájukkal bizonyítják, hogy ezek jó dolgok, és mégis valami kötelező "foglalkozás" rémével árnyékolják be lelkiismeretes emberek százainak napjait. Újabb ok az aggodalomra. Jessz!

Basszus olyan tök jó meditációk vannak.. Feküdjél vaze és lazuljál el. Érezd, ahogy minden testrészedben külön-külön lüktet a vér. Aztán érezd egyben az egész testedben. B*meg, ez jó! Jó érzés! Jó érzés ellazulva lenni, szétdobott kezekkel-lábakkal, félig nyitott szájjal, félig nyitott szemekkel, egy puha szőnyegen fekve.
Meg jó dolog bámulni egy gyertya lángját. Meditálni egy gyertyalángon. Nézed, és arra koncentrálsz. Király. Ki nem szereti bámulni a tüzet?

Hah. Asszem elérkeztem egy fontos ponthoz: eljött a cselekvés ideje. A legnehezebb minden közül. Najó, inkább a következő meglépendő lépcső. Mert olvasok én, és értem én, és jó ám a Kabbala és rajzolok szép Élet Fáját, de ha nem csinálom hozzá a gyakorlatokat, akkor.. Hmm. Tény, hogy tudni fogok élni. Elméletben. Ez olyan, mint.. mint többszáz másik példát tudnék rá mondani, olyan, mintha a Káma Szútrát oktatnák az apácazárdában, vagy mintha Etiópiában képeznének keleti ételspecialistákat, hogy aztán otthagyják őket éhezni. Hiába vagy bölcs elméletben, ha nem cselekszel.. mármint én.
(ismét) Hah. Cselekedtem. Igaz, csak egyszer.
Kell. Kell külön időt szánni a nyugalomra is, különben szétfolyik a világ és az életem. Which is not good.

A lecke, amit az Élet nevű önismereti társasjátékban tanulok, a türelem. Nem könnyű. Színtiszta gyakorlat. A várakozás, a nem-cselekvés művészete, mégis cselekvés. Hmm. Tao meg minden. Ezt is meg kell egyszer tanulni.. Egyelőre lelkes tanítvány vagyok, igaz, mire eljutottam idáig, sok kérdést tisztáznom kellett, sok döntést ki kellett kényszerítenem, minden mellékágat és kerülőt végig kellett járnom, mire leszűkült az út egyetlen ösvényre; mostmár ez az egyetlen lehetőségem. Azaz.. nem egészen, de én ezt választottam. Miután mindent megtettem, amit tudtam, és megbizonyosodtam arról, hogy nem tehetek semmit, csak ezután nyugodtam le, és nem volt könnyű.
Tényleg nem.
Nem vagyok az a nem-cselekvő típus. Kedvenc mondásom a "go for it", és utálom, ha valakinek baja van és nem tesz semmit a megszüntetéséért. Még rosszabb, ha valaki emellett szeret nyavalyogni. Az ilyesmitől mindig próbálom távoltartani magam, és ennek pont az ellenkezőjét csinálom, ha tehetem.
Szóval üdv az új pályán. You're now on level 3. Good luck!

Mondtam már, hogy szeretem a nyelvészetet?

Fekete karmok

Ülök itt magassarkú csizmában, farmerdzsekiben, frissen mázolt fekete körmökkel, üvölt a winampban a Nickelback, a System of a Down, a Marilyn Manson meg a Moonspell és néha egy-egy szolidabb szám, mint a She is my sin a Nightwishtől. Sőt, ma már meghallgattam a Dragostea din tei című remek román diszkószámot is, csak sajnos nem tudtam rá táncolni, mert épp akkor festettem a körmöm.
Szeretek táncolni, és ez már biztos. Tökmindegy, mire. Teljesen lényegtelen. Bármi megteszi, ha semmi nincs, még magamtól is táncolok.
Ruslana.. pill.. mindjárt re...

..A f*szért raktam be ezt a számot a winampba. Festhetek újra.
De kurva jó.

Mintha nem is itt lennék már. Nyár van már, Balaton van, meg ZP, meg pasi, az is van, és tánc van, és egész napi döglés van, és Városliget van, és fűben kergetőzés van, és PeCsa van, és hippülés van, és akarok egy motort.
Kicsit aggaszt, hogy mire lehetne motorom, lehet, hogy már nem lehet..
Az nem lehet, hogy én ne motorozzak.

Najó. Ez nem a legalkalmasabb időpont a blogolásra.

Apám biciklijét ellopták.
Aztán elkezdte használni az enyémet.
Azt is ellopták.
Most vett egy kocsit.

..csak őrája..

Társaságra vágyom. Úgy ülnék egy sörözőben, vagy teázóban, beszélgetnék valakivel, akárkivel...
Senki.

"Már megint itt van a szerelem
Már megint izzad a tenyerem
Minek, minek, minek, minek

Már megint csak őrája gondolok
Már megint csak akarok egy nagyot
Minek, minek, minek, minek

Már megint csak őt látom mindenütt
Már megintcsak őt hallom mindenütt
Minek, minek, minek, minek

Szerelem, szerelem, szerelem
Szerelem, szerelem, szerelem
Köpni kell, köpni kell, pü, pü
Ráááá"

.

Film, amit nem nézek meg az elkövetkező 10 évben: Butterfly effect (Pillangó hatás)

Film, amit soha többé nem nézek meg: Man on the Moon (Ember a Holdon)

Reklámok

Asszem, azok a reklámok nyerik el tetszésemet, amik függetlenül attól, amit reklámoznak, értékeket közvetítenek. Pozitív értékeket. És azokat utálom nagyonnagyon, amik lehangolnak, és amik negatív értékeket mutatnak mérvadónak. Példának okáért az egyik kedvenc reklámom a Nescafé-é. Mert a villamosokon és egyéb járműveken olyan plakátokat raknak ki, amik az embereket gondolkozásra késztetik. Logikai fejtörők. És azt mondják, hogy igen, gondolkozzál fiam, mert azért van agyad, hogy fejleszd. Másik előny, hogy a birkafejedet levetheted arra az időre, amíg a válaszon gondolkodsz és a plakátot nézed. Nem kell azon igyekezned, hogy senki szemébe bele ne akadjon a tekinteted.
Van még egy kedvencem, bár a terméket nagyon utálom (amúgy a kávét se szeretem): a Coca Cola reklámja. Optimizmus. Igen. Ez kell. "Nézz körül. Biztos tetszel valakinek" "Itt legalább nem esik." És tényleg. Mosolyogj :)


És mindkettőre van ellenpéldám is: "Az igazi márkákban vakon megbízhat." Mivan bazmeg??!! Neeem, nem kell megnézni, mit veszel meg, hiszen ez egy igazi márka, csak jó lehet és egészséges, szóval vegyed meg MOST! Faszom. Ez meg a gondolkodás ellen uszít. Nem, nem bízom meg valamiben azért, mert Nestlé. Meg nemtommi. Azt sem tudom, mit reklámoz. Egy egész csoportnyi terméket.
"Rosszabbul élünk, mint négy éve." "Na, ezt jól megcsinálták." Gyűlölöm a Fidesz összes plakátját. Tele van velük a város, kurva nagyon, kurva sok helyet foglalnak, és elbasszák az ember kedvét; ha nem azért, mert valaki elhiszi őket és belegondol, hogy tényleg, milyen szarul is élünk, akkor azért, mert eszébe jut, hogy a f*szom ezekbe a k*csög politikusokba, hogy össze-vissza hazudoznak és egymást mocskolják ahelyett, hogy politizálnának. Ha eddig nem voltam rosszkedvű, erősen küzdenem kell magammal, hogy ne legyek ideges egy ilyen plakát miatt. Minek rakták ki ezeket?? Ennyire nem hülyék az emberek.
Egyáltalán, azt hiszik, hogy az alapján kapják a szavazatokat, hogy milyen jól kampányolnak? Szerintem az alapján, amit csinálnak. Vagy legalábbis az okosabbja ez alapján szavaz, asszem. Meglátjuk.

This is me

Csináltam teszt.

Összehasonlításképp:


http://www.politicalcompass.org/

..more satori

Továbbmenve a satori vonalán, találtam még egy módszert szintén rá. Azaz ez inkább egy kritérium. Legalábbis kezdőknek. Mint én.
..: Nézz oda. Ha megmozdítod a kezed, nézd meg, hova mozdítod. Ha becsukod az ajtót, nézd, amint becsukódik. Ha bemész valahová vagy kimész valahonnan, nézz körül. Ha edzésen vagy, nézz előre, miközben a feladatot végzed, ne "hagyd ott a fejed" valaki máson, aki érdekesebb, miközben te pofára esel vagy mondjuk kitöröd a csuklód.
Egyébként meglepően nehéz ez a "nézz oda" módszer. Amióta próbálom megcsinálni, egyre feltűnőbb, milyen sután mozgok. Becsapom az ajtót és beleakad a ruhám ujja; beszállok a metróba és rögtön 3 ismerőst nem veszek észre; kitöltök egy pohár vizet, és tuti kifröccsen. Meg egyáltalán. Gyorsan és lélektelenül csinálok figyelmet igénylő dolgokat, mint a leülés, a felállás, az evés, a .. najó, a fürdés kivétel. De csak mert nálam a fürdésnek többes szerepe is van, és az egyik, ha nem a legfontosabb a nap átgondolása. Ez egyébként antisatori, mert nem a fürdésre figyelek, hanem az újra és újra elhangzó belső monológokra vagy álmodozásokra, vagy feldolgozom az élményeket. Szóval .. na.

Leszögeztem magamban: addig, amíg véletlenül beverem különböző testrészeimet a kiálló tárgyakba, amíg megbotlom küszöbökben vagy amíg nekimegyek embereknek, addig nincs satori, mert mindez azt mutatja, hogy nem figyelek.


Életmód-tanácsadói rovatunkat olvashatták. Most pedig csináltatok útlevélt.

..Hát igen. Noha ismét ADSL-em van, rá kellett jönnöm, hogy az internet nélkül töltött két hónap alatt teljesen leszoktam a "szörfözésről". Senki blogja nem érdekel, e-mailt úgysem kapok, msn-en nincsenek értelmes beszélgetések, wiw-en csak körlevél-postaládának vagyok jó (najó, csak nagyrészt), szóval.. semmi. Annak mondjuk örülök, hogy végre tudok letölteni. Ahhh. DC ezerrel. Meg néha megnézem az apocalypset. Me' az jó. Ide viszont keveset írok, mert..

Mittomén.

Tegnap majdnem meglincseltek a villamoson. Föltettem a lábam az előttem lévő székre, és aztán nem vettem le, mikor egy vén faszi erre felszólított. Beszállt a játékba egy nő is, majd egy másik, normális ember "megvédett". Najó, inkább a "kultúrált és értelmes együttélés" normáit képviselte, szerintem majdhogynem egyedül a szerelvényen. Azért szólt bele az egészbe, mert az öreg faszi egyszercsak odajött hozzám, és elszánt arccal megpróbálta levenni a lábam az ülésről. Felháborodva azon, hogy hozzám mer érni, mintha legalábbis a nagyapámnak képzelné magát, engem meg 8 évesnek, felugrottam és akkorát üvöltöttem rá, hogy szerintem leesett a haja. Na ekkor csatlakozott be a rendes hapsi, aki közölte az öreggel, hogy ne nyúljon hozzám, akkor se, ha neveletlen vagyok.

Miután a kedélyek elcsitultak, egy 30 körüli csávó még eldörmögött magában, hogy ő aztán bizony "felképelné, hiába nő".

Tapasztalat: milyen érzés, amikor ellened fordul a sok ember.
Milyen az, amikor tömegként kezd viselkedni az emberek egy csoportja.
Milyen lehet annak, akit megköveznek.

Kérdés: vajon csak a generációs különbség miatt tartják néhányan a neveletlenséget nagyobb bűnnek a testi sértésnél?
Akkor is geciség, hogy egy fiatal betöri az orrát egy öregnek, ha a fiatal történetesen nő, az öreg pedig férfi?
Miért nem húztam be egyet a csipás képébe?
Miért nem nézett a dörmögő 30-as csávó a szemembe egyetlen egyszer sem, noha én végig a szemkontaktust kerestem vele?

Mindenesetre ma zombivá sétáltuk magunkat apámmal az IKEÁban, a kikában és a Domusban, és találtunk a szívem óhajának-sóhajának megfelelő ággyá nyitható kanapét. Jó a japán stílusú földtől 10 centire fekvős módszer, de.. azért emberek vagyunk. Mármint én. Ágyban akarok aludni. Le akarok ülni néha olvasni valahova.
És hintaszéket is akarok.
És függőágyat is.
És egy pónit. Mondjuk Haflingert. De egy fakó arab telivér is behelyettesíthető..

Rendet raktam. A szobámban. Szóval a fejemben. Most hirtelen lett minden.
Ami még nem lett, azt csinálok. Nirvanát a shared folders közé, meg Pink Floydot. És a Born richből a címszereplők múltjának is utánanézek. És megírom azt a bizonyos levelet. Szeretek levelet írni. Szeretek egyes szám első személyben beszélni és írni. Nem szeretek várni. No de ha egyszer ez a sorsom, felfogom, mint tapasztalatot.. végül is van, amire érdemes várni. Ugyebár.

Fura két jószág voltunk apámmal a metrón, a villamoson, az utcán.. Egy Sherlock Holmes-nak öltözött férfi (tök jó 100% nyúlszőr kalapot vett magának :) és egy bordó stólába (100% jakszőr :)) tekeredett lány, ... na.

Egyébként pedig a fogalmazásom zseniális, az új magyartanár szerint is, és magyarórán nemhogy csoportmunkára hajlandó voltam, hanem még a szünetben is tepertem egy kicsit, hogy befejezzem az eredményt, hogy be legyen adva végül is a papír.
Viszont azt állítja, hogy magyarban nincs két felső idézőjel, hanem egy alsó és egy felső. Mindegyiket áthúzta a dolgozatomban. Wtf??

És:
tejszínhab igazi tejszínből, kevés mézzel = legfinomabb
tejszínhab tejszínhabporból és tejből = egész jó
tejszínhab palackból, probán-bután hajtóházzal = szar.

Miért érzem úgy, hogy ennek a postnak a hangvétele nagyban közelít az "arrogáns", a "lekezelő" és a "beképzelt" stílus írásbani megjelenéséhez (ez milyen nyelvtan már)?

Én, mások, boldogság..

Úgy érzem, növök ki a korosztályomból. Úgy.. mindenben. Gondolkodásban, vágyak terén, öltözködésben – ki akar stólát hordani Európában 17 évesen? Whatever.
És amit legutóbb írtam.. hát egy nagy.. izé. Kezd kihalni ez a hangulatom. Ez a modern faszság. Hogy Művészet és boldogság. Azaz az nem változott, hogy az ember célja önmaga megvalósítása. De úgy látom most, hogy ha ezt a célt el is éri az ember, nem feltétlenül lesz még boldog. Wilde művészet-elmélete magasról tesz minden másik emberre, mint művész a közönségre (jó, hogy a "közönség" egy tömegre vonatkozik, ami köztudottan másként viselkedik, mint az egyes emberek). Márpedig nem élünk izoláltan. Sokan vagyunk mi, emberek, és egyszerűen nem tudjuk figyelmen kívül hagyni egymást, egymás igényeit, tulajdonságait, hatásait magunkra és a világra. Sőt, továbbmegyek. Szükségünk van egymásra. Társas lény meg minden, mint a hangyák.. Whatever.

Előző témára visszatérve. A felnövés-dolog. Nem tudom, jó-e. Fura. Az biztos, hogy régebben nagyon fontos dolgok vesztettek nagyon sokat a jelentőségükből. Valahogy mintha.. tartalmasabb szórakozások után néznék? Nem csinálok gondot sok dologból. Nem zavar a pasim öltözködési stílusa, magassága, kora, (neme :), nem baj, ha nem ért velem mindenben egyet, és nem baj, ha nem vesz észre dolgokat, amiket mások igen, mindez nem baj, mert ő egy másik ember, más, mint bárki más, szóval tőlem is és az összes többi ismerősömtől is ugyanúgy különbözik. Ugyanmáshogy. Érted.
Pedig ezek régen zavartak volna. Régen.. izé. Fiatal vagyok én még, hé :) Szóval rohamos a dolog. Kicsit aggaszt is, ha nem érdekel pár dolog már. Fejlődésnek fogom fel, de néha gyötör, hogy nem lesz mi a jól megszokott szokásaim helyébe lépjen. Pedig elméletileg örülnöm kéne. Juj. Két, egyenként nagyon hmm. negatív? szó egy mondatban. Elméletileg és kéne. Mert ugye elmélet és gyakorlat között elméletileg nincs különbség, de...

Szóval azért kéne örülnöm, mert a szokások mennyiségének csökkenésével több idő és hely marad a spontaneitásnak. Satori, you know. Amúgy meg egész jó módszer találtam a satori gyakorlására a mindennapokban.. meg kell próbálni csöndben csinálni, akármit is csinálsz épp. Minél halkabban. Ezáltal biztos figyelni fogsz arra, amit csinálsz. Ja persze, satori.. Amikor.. amikor nem te mozogsz. Nem te cselekszel. Hanem te vagy a mozgás, te vagy a cselekedet. Kicsit kevésbé kínaiul: arra figyelsz, amit csinálsz. Nem hagyod, hogy az elméd, a hülye kis elméd kommentárjaival (tudod, ami a fejedben zsong mindig és a himnusz alatt röhögésre kényszerít) eltereljen téged attól, amit csinálsz. Nem hagyod, hogy rossz érzéseket keltsenek benned a gondolataid. A jelenben vagy, itt és most, arra figyelsz, ami most van, arra figyelsz, ami itt van. "Az élet pillanatok láncolata. Minden pillanatban az élet minősége forog kockán." Satori: cselekedj, vagy halj meg. Mint a szamurájok. Meg minden. De különben meg nézzen utána, akit érdekel; nekem Dan Millman A békés harcos útja című könyvéből vált közelivé a fogalom.
Szokások.. például biztosan tudom, hogy két hónappal ezelőtt abból állt az iskola utáni napom, hogy hazajöttem, bedöglöttem a gépem elé msn-ezni és érdektelen, lényegtelen honlapokat nézegettem órákig,és nem lehetett kirobbantani. Most van, hogy napokig nem kapcsolom be a gépem, és nem hiányzik, sőt... Mondjuk ez olyasmi folyamat volt, mint mikor a drogfüggőt kényszerelvonóra helyezik. De aztán segít a dolog, mert ráébresztett, hogy a Valódi Vágyam korántsem órákon át tartó bambulásban merül ki.

Nemtom, egyszerűen.. más dolgok váltak fontossá. Néhány dolog leegyszerűsödött és visszaesett arra a prioritásra, ahová való, lásd ruhák és öltözködés, mások ugyanakkor talán kicsit túlságosan is előreugrottak, mint mondjuk a szexualitás témaköre, de erről tudnék órákat beszélni, és az jönne ki belőle, hogy vannak okaim és nekem van igazam.
De hogy mi foglalkoztat.. Azt meg lehet nézni itt, pontosan ezen a honlapon, ahol nincs semmi szín, semmi dizájn az alapon kívül, semmi és senki, csak én, gőzöm sincs, hányan olvashatnak.
Mit akarok az élettől? Biztos, egyszerűen teljesen tuti, hogy nem csak bennem merül fel ez a kérdés a 18 évesek és egyéb érettségi előtt álló Homo sapiens sapiens egyedek közül. Mégis, ha körülnézek, annyi hülyeséget látok, annyi idétlen faszkodást, amit nem tudok máshogy nevezni, csak idétlen faszkodásnak, egymás bántásának, és akkor tényleg. Kicsit felnőttnek érzem magam. Kicsit felnőttebbnek. Ott belül. Hány éves lehet a lelkem? És másoké hány éves, mindazok közül, akiket így "leértékelek"?
Én boldog akarok lenni. Én azon gondolkozom, ezt hogy érjem el.* Ők min gondolkoznak? Értelmes beszélgetések hiányoznak, azok. Mostanában keveset foglalkozom másokkal. Annál többet magammal.
*De a boldogság, asszem, másokon keresztül vezet. Lehet, hogy főleg én kellek hozzá, de azért sosem gondoltam, hogy boldog életem lehet mondjuk egy szerető férj vagy más jogi formában manifesztálódó, de engem szerető és általam szeretett férfi nélkül. Ez már minimum egy mások közül. Ugyanígy sosem gondoltam, hogy ketten száműzetésbe tudnék vonulni egy emberrel, aki a szerelmem. Mármint biztos tudnék, csak nem lenne nekem (sem) jó. Miért fosszam meg magamat a barátoktól, a választott családtól, miért fosszam meg őket magamtól, noha megérdemeljük egymást? Ezért születtem pont embernek, és nem zuzmónak Grönlandon. Vagy mi. Meg az érett lelkem miatt. Bizony. :)
Jóéjszakát, matekot kell tanulnom, és nemsokára kész a napocskás táskám.


És amúgy meg újra fogom kezdeni a normális naplóírást is. Egyszerűen.. néha jó lenni mesélni valakinek. Kinek meséljek?
Olyan, mintha senkit nem érdekelnék igazán.
És mintha senki nem érdekelne igazán. Wáwáwáwáwáwáwáwá not good.
Ezen változtatni kell. Hogyan?


Fordítást vállalok. Meg angolul szívesen korrepetálnék. Kommentben várom a jelentkezőket.

The way it works.. Information. Again.

Pár napja, nem tudom már, mikor, rámjött az írhatnék és "összeütöttem" egy kisesszét. Téma: szokásos, jó olvasást.

"Kell találom valamit, ami által gyakorlom a lineáris/vízszintes/ok-okozat-rendszerű gondolkodást és írást is..

Vagy így mixelve. Szabadabban, de azért.. valahogy érthetően, nemcsak nekem. Jó tudni, hogy van legalább egy ember, aki biztosan megért mindent, amit mondok. Úgy, ahogy mondom. A furcsa az, hogy ő is ezt állítja rólam (legalábbis azt, hogy megértem), pedig.. az én értelmezési módszerem merőben megváltoztatja magát az értelmezés tárgyát.
Szerintem pl. az ő megértését azért tartja olyan sok ember nehéznek/lehetetlennek, mert rossz, nemis, használhatatlan a felfogásuk a folyamatról. Úgy tekintenek a megértésre, mint mikor valaki egy puzzle-t darabonként dobál át egy más valakinek, és köztük egy szakadék áll. Ha mindent sikerült átdobálni, az illető a másik oldalon összeilleszti a darabokat, és ha még ez is sikerült, láthatja pontosan ugyanazt a képet, amit a másik látott és el akart neki küldeni. Ha közben egy-egy kirakó-darabka leesett a szakadékba, vagy nem is szándékozták átdobni, nos – ez esetben az >>információból<<>

És ez még nem is a legrosszabb; ha át is repült szerencsésen minden darab (vagy nem), akkor sem lehetetlen, hogy a fogadó fél nem tudja összeilleszteni őket. Mert mondjuk nincs hozzá érzéke. És mert mondjuk úgy fogja fel/úgy tudja/úgy tanították neki, hogy a puzzle-ban minden darabnak pontosan egy lehetséges helye van, és nincs lehetőség helycserére. A puszta felfogás is elég nehézzé teszi az értelmezést, pláne, ha amúgy sem megy a kirakosgatás.. És ezzel a sikertelenséggel párosulva nemcsak a teljes kép értelmezése válik lehetetlenné, hanem akár csak valami apró információtöredék átszedése is – mondjuk, a darabokból..

Ezzel szemben az én értelmezés-hasonlatom szerint.. bár igaz, erről már írtam, talán pont az előző bejegyzésben. A szoba közepébe helyezett hangszóró.. de maradjunk a szakadéknál.

Mondjuk áll hatmilliárd ember, és mindegyik folyamatosan építi azt a szobrot, amelyet úgy hívnak: Tudás, és amelyet egyesek úgy becéznek: Műveltség. Van, aki márványból vési ki, lefaragva a felesleget, van, aki puha agyagból formálja, mindig új és új darabokat hozzátapasztva. Valaki formai tökéletességre törekszik, van, aki nagyságra; van, aki példaképét másolja, mások egyszerűen nagy gömböt próbálnak létrehozni. Egyeseknek fontos, hogy az anyag homogén legyen, de sokan egyszerűen beledolgoznak mindent, amit találnak. Némelyek szobra levegős, sok lyuk, alagút visz keresztül a nagy testeken, mások törekszenek a zártságra, tömörségre és megváltoztathatatlanságra. Néha a szobrok szépen állnak, egyensúlyban a saját "lábukon", máskor a szobrásznak kell odatámasztania hátát, hogy föl ne boruljon a szobor, át ne billenjen egy nagyon hosszan kilógó kar vagy egy hatalmas, nagy fajsúlyú, más anyagú darab irányába.
Ilyenkor néha összetámasztják többen a szobrukat, s alkotnak egy nagy szoborcsoportot. Vagy köteleket feszítek ki közéjük, hogy így tartsák egymást – s íme, létrejött az internet.. :D

És amikor információ-tudásátvitel zajlik, az emberek belemarkolnak a szobruk mellett fekvő, még feldolgozatlan anyaghalmazba, és a Tudás azon részét, melyet tovább akarnak adni, gyorsan vagy lassan, gondosan vagy gondatlanul, sikeresen vagy sikertelenül, egyszóval valahogyan, megformázzák belőle. Esetleg az egész szobrot, kicsiben. És aztán fogják ezt a formát, és hozzávágják annak az illetőnek a szobrához, akinek a Tudást el akarják juttatni. Vagy mondjuk valakihez, aki közelebb van, és akit megbíznak azzal, hogy dobják mán' tovább azt a kis Tudást, amíg el nem jut a címzettnek..
Itt persze sokminden eshet. Mondjuk a Tudás. Le, a földre, még mielőtt elérné a szobrot, ahová neki kell csapódnia. Ilyenkor esetleg széttapossák, ha puha, mondjuk agyag – vagy valakinek felsért a lábát, amikor rálép.
Egyébként is. Ha mégis eljut oda, ahová kell neki, minden attól függ, mik alkotják az érintkező anyagokat. Ha például a repülő miniszobor puha agyag, csakúgy a nagy tudás, találkozáskor egymással boldogan összeolvadnak, mindketten szépen, egy vonal mentén idomulva, formálódva a másikhoz. Mindkettő módosul, de egymást szépen kiegészítik, s tulajdonosukat gyarapítják.
Ha csak a befogadó Tudásszobor agyag, s a repülő pedig kemény márvány, valószínűleg fájdalmas lesz a találkozás. Az agyagszobornak, legalábbis. Mert idomulnia kell az új tudástöredékhez, ami testébe mélyed, s ilyenkor vagy hajlandó meghozni ezt az áldozatot, a gyarapodás végett, vagy kiveti magából az idegen testet.
Ha pedig csak az átadandó tudás a képlékeny, könnyen elképzelhető, ahogy ráplaccsan a merev vázra, a nagy Tudás szobrára, talán pont egy fölösleges részre, amit később – az agyaggal együtt – úgyis lefaragnak. Ha pedig mér kész részre kenődik, akkor maga válik fölöslegessé, sőt, zavaróvá.
S ha mindkét szobor merev márvány – mindketten megsínylik a találkozást. A kisebbik széttörik, de mindenesetre lepattan, a nagyobbikból darabok pattannak le, ha ugyan nem futnak szét repedések egész valóján, mert esetleg érzékeny pontot ért a találat..

Az összes esetre tudnék példát is mondani, tapasztalatból. Mindent, az egész világot le tudnám írni ezzel az egy hasonlattal, csak kedv és idő hiányában nem teszem. Hiába, minden egy, s minden hasonlat egyenlő azzal, amit leír..


Azt hiszem, az én szobrom nagy gömb. S én talán főleg a kerekségre törekszem; Tudásomat egy ősi, kemény, öklömnyi mag, és sok rárakódott, vegyesen puha és szilárd anyagdarab alkotja. Hogy melyik részen ér "találat" – attól függ, idomulok-e az információhoz, vagy kivetem-e magamból, netalán össze is töröm. Elég emberi, nem? S a belső mag, az ősi, ami még az anyaméhből származik, s ami valamilyen formában mindenkinek van - az az ösztönös tudás, az emberiség emlékezete, a belső bizonyosság azon része, ami rám vonatkozik.

Nem is volt benne szakadék.

De hogy egy kicsi mégis legyen benne: mindezek ellenére vannak, akik egy az egyben, változtatás nélkül látják a képet, amit a másik közölni akar velük. Ezek az emberek képesek repülni. Átrepülik a szakadékot, leszállnak a segélykérő mellett, aki épp darabokra akarja törni a képet – mert úgy jobba repül - , és megállítja. Odaáll mellé, és vele együtt nemes egyszerűséggel megnézi a képet, eredetiben, saját helyén, ahogy van. És akkor tudja, amit tudatni akarnak vele. :)

Intuíció rulzik.

És ha valaki mégis puzzledarabokkal akar megdobálni, építek belőlük 3D-s szellemkastélyt, vagy mondjuk robotot.