Irigység-dolog, hóesés és ruhaipar

Azért jó így blogolni, mert nem kell összeraknom az egész mondanivalómat Szép Kövér Ügyes sorokba. Hanem csak írom, ami jön. Nem agyalok külön bekezdéseken és a szövegek logikai sorrendjén, ezeket magamban áthidalom, mások meg az űrt kitöltik intuíciójuk vagy fantáziájuk segítségével.
Itt szuszog Nabukodonozor az ölemben. Nabukodonozor a tengerimalacom, és lány. Tök ritkán veszem ki szegényt, pedig tudom, hogy szereti. Szereti, ha csak vele foglalkoznak és simogatják sokáig, egy idő után bugyborékolni kezd, ami nála a dorombolásnak felel meg (nem, ez nem az a „kurrogás”, amit pl. területkijelölésnél is hallat), és elterül a vízszintes felületen.

Azon filózom, milyen fura, hogy eddig még nem volt szükségem arra, hogy nevet találjak a körülöttem levő embereknek (mármint álnevet, blogban szokásos módon). Bár, annyira nem is meglepő, ez a blog rólam szól. Ezután is így lesz. Ez az „elvem”. Nem nap eseményeit rögzítem – mint eddig - , hanem a belső eseményeimet. Vagy ezt már írtam? Anyway. Úgyis magamnak írok ^^ A nap eseményei az én szemszögemből leírva és az én szűrőmön átfogalmazva talán bántóak lehetnek másoknak. Egy idő után úgyis becsúszik egy-két célozgatás, és aztán kiderül a cím, és jaaj. A saját gondolataim meg úgysem életbevágóak másoknak, ha érdekli is őket, és mivel magamról írok, nem is igazán bánthat meg mást. Vagy mi. Inkább engem bánthat ^^ De ezt vállalom. Még képet is raktam be. Evvan. Úgy érzem, ez az eddigi legtökéletesebb blogom.

Sál – a kvartett tagja. Barát. Szeretem. És megihletett – hétköznapi tárgyak lesznek a nevek. Voltak már fák angolul, állatok angolul, most tárgyak lesznek, magyarul. Kérek mindenkit, válasszon magának nevet. És írja be kommentbe :)
Rászoktam, hogy ha frusztrált vagyok és nincs itthon senki rajtam kívül, a frusztráció keletkezésének pillanatában eleresztek egy artikulátlan és kontrollálatlan üvöltést, fél mp, és a frusztráltságnak pápá. Akkor furcsa, ha van itt valaki (apám) vagy máshol vagyok, és megfeledkezem erről, és kiaizok. Akkor aggódva néznek rám, és mire ideérnek, én már átszellemült arccal csinálom tovább, amit abbahagytam, és nekik meg fogalmuk sincs, hogy. Jessz. Amúgy meg egyszer írtam egy ilyen listát az aktuális naplóm hátuljára:
- fejfájásra: alvás
- hasfájásra: koplalás/szódabikarbóna
- frusztráltságra: egy nagy, szabad kiai [üvöltés {de ez nem a kiai szó fordítása}] (semmit sem ér, ha attól félünk, hogy túl hangos lesz vagy hogy hülyén fog hangzani, ezt teljes erőből kell olyan hosszan, amíg jól esik, és meg is ismételhető)
- szomorúságra: sírás, séta egyedül, szart sem ér a „rá nem gondolás”, újra és újra át kell élni magadban azt, ami miatt szomorú vagy, akkor is, ha újra és újra könnyekre fakadsz tőle, és ha már elégszer végigmentél rajta és átdolgoztad, könnyebb lesz túllépni rajta és feldolgozni maradéktalanul
- vidámságra: tánc (ez nem az ellenszer :)
- szeretetre: ölelés (ez sem)
- lelkiismeret-furdalásra: felelősségvállalás önmagamért, a dolog megragadása és irányítása, tudatos döntés arról, hogyan tovább
- hányingerre: hányás és semmi más (úgysem használ más, ha valaminek ki kell jönni, minél tovább marad benn, annál tovább rossz, utána hatalmas a megkönnyebbülés), vagy ha nincs mit kiadni, hideg vizes zuhany, sokáig, kellemes illatok szagolgatása (nem ételé), fekvés, mély lélegzés
- szellemi fáradtságra: zöld tea. Kurvára felpörgeti az agyadat, és nem vicc.

Jajj de bölcs vagyok. :)

Imádom a Jézus Krisztus Szupersztárt. A Jesus Christ Superstar-t még inkább. Amikor Ő gitározza és énekli nekem a Pilate’s dream-et.. Hát akkor nagyon, nagyon rá tudok hangolódni. Akkor szeretem a legjobban, ha komoly. De ezt nem mondom neki, asszem nem szeret komoly lenni. Vagy inkább komor. És ha gitárzik, komoly. És szép hangja van és szépen gitárzik.

Van egy ilyen.. fura. Hogy találkozom valakivel, aki csinál egy olyan dolgot, amit én is szeretnék csinálni vagy tervezem, hogy fogom. Pl. gitározik. Találkozunk, és látom, ahogy gitározik, és elfog valamiféle irigység, egy vágy, ami arra irányul, hogy én is olyan legyek, mint ő. Hogy is írjam ezt le.. Vágyakozással tölt el, ha látom/tudom, hogy valakinek ilyen kialakult hobbiai vannak, és hirtelen sürgetőnek érzem, hogy nekem is legyenek. Hogy „tudjak mivel büszkélkedi”. Nem is igazán másoknak, főleg magamnak. Hogy el tudjam mondani: képzeld, én gitározom, verset írok, rajzolok, festek, ju-jitsuzok, aikidózok, pszichológiai könyveket olvasok, mandalát festek, tarotozom, asztrológiával foglalkozom, zongorázom, sétálok az esőben, teaházba járok, keresem az utam.. Ezeket tudni magadról – egyfajta státuszt ad. Valami bizonyítékot arra, hogy hasznos vagyok. Amiket leírtam, tényleg csinálom vagy csináltam valamikor, de igazából ez túl sokminden ahhoz, hogy egyszerre, konstans módon tudjam őket csinálni. És ha valami ismerős közli, hogy „képzeld, vettem egy ilyen és ilyen pszichológiai könyvet, és most azt olvasom, tök durva”, hirtelen "irigység" fog el. Hasznos, nemdebár? Lehet belőle erőt meríteni. Nem érzem úgy, hogy igazán sikerült volna elmagyaráznom ennek az irigység-dolognak a működését. Báh. A szavak.. Sokat kéne gondolkoznom. Ez a félelem, hogy leelőznek, sokszor bennem van, néha irigységként, néha csüggedésként nyilvánul meg. Asszem a legjobb ellenszer rá, ha tudomásul veszem és megpróbálok saját magamnak választ adni és megnyugtatni magamat. Néha, ha szimpatikus valaki, valamilyen szokása miatt, hajlamos vagyok utánozni az ő szokását. Már-már beteges tud lenni az eset. Külön rá kell szólnom magamra, hogy „hé, ez nem te vagy, és nem is leszel te, te úgy vagy jó, ahogy vagy”. Nézem, ahogy Ő gitározik, gyönyörűszép és nagyon profi. És tudom, hogy én is tudnék így, csak gyakorolnom kéne, mert tudok gitározni és van hallásom és zeneileg nem vagyok nulla, meg jártam is gitártanárhoz sokáig, csak.. aztán a dolog alább csúszott a fontossági sorrendben, és én mással kezdtem foglalkozni. Most sem tölt be az életemben olyan nagy szerepet a gitár – ez persze változhat - , de van egyfajta sóvárgás bennem, hogy jaj, de jó lenne, ha. Na most kicsit jobban átment az infó, remélem. Ha azt nézem, hogy általában 7-kor kelek, és most mikor, akkor átferdítve most nekem du. 3 óra van. ^^ Koplalok. Az igazi nehézség a koplalásban az, hogy szeretnék valami ízt érezni a számban. Az éhséget, tehát a gyomrom követelődzését bírom, csak ránézek valami finomra, és összefut a számban a nyál, és érezni akarom az ízét. Mi a megoldás? Hát, talán kicsit csalás, de én ilyenkor iszom valami finom ízűt. Ráadásul fekete Irish Cream teát, tejjel, mézzel, és ez elveri az éhséget is, és kielégíti az ízvágyakozásomat is. Nem tökéletes, de megtanultam becsülni azt is, mikor csak simán nem eszem semmit, viszont iszom. Az se olyan könnyű. De jó. Ha sikerül, holnap ugrálni fogok az energiától, tapasztalat. Meg 2.5 kilóval kevesebb leszek, mint most. Sosem értettem azokat, akik naponta számolgatják – nem a kilókat, hanem a dekákat! Basszus nekem simán mozog egy napon belül is egy-másfél kilókat a súlyom, és ez sztem teljesen normális. Ha ahányszor 10 dekával több vagyok, mint „kéne”, fogyókúrázni kezdenék, sztem már kikészült volna a gyomrom. Juj. A fogyókúra meg maga is egy hülyeség. Ha valaki kövér, az attól, hogy 3 hónapig sokkal kevesebbet/másképp eszik, mint előtte, meg mondjuk mozog is, nem fog véglegesen lefogyni, és ez nyilvánvaló! Akkor fog lefogyni véglegesen, ha véglegesen megváltoztatja az életvitelét. Hiszen valamitől csak kövér lett.. Ha a 3 hónap után ugyanott folytatja. Dehát erről felesleges is beszélni. Ez.. természetes. A koplalás meg egészséges, egy-egy nap mondjuk havonta vagy kéthetente. Nem a fogyást szolgálja, persze. Méregtelenítés céljából történik. Bezony. Én teliholdkor és újholdkor szoktam – a holdológusok szerint akkor a leghatékonyabb, és én hiszek nekik, mert ezek évezredes hagyományok. Meg bla. Amúgy is a bakban áll a Hold ma. Meg a Nap is. Ilyenkor jó szőrteleníteni és körmöt ápolni. Wehhehe. Csak úgy mondtam ^^ Vannak országok, ahol bizonyos éjszakákon egyáltalán nincs sötét. Közelebb az északi sarkkörhöz. Olyasmi van most itt is. Télen lila az ég és néha világoslila. Tegnap hajnali 5-kor meg sárgás fényű világoslila volt, és zuhogott a hó, és gyönyörű volt. Imádom a fehér tájat. Azt hiszem, a szememnek szüksége van 2-3 hétre legalább, amikor fehéret láthat maga körül. Azt kívánom, hogy ez a hó maradjon meg legalább egy hétig, esetleg essen még hozzá. Vagy ha ez nem, akkor legyen még ezen a télen olyan, hogy leesik egy nagy hó, és úgy marad legalább egy hétig, Pesten is. Elvégre nem jött még el a tél közepe. Szóval imádom a sárgás hajnali hóesős háztetőket, amikor eltakaródnak by the hó, meg meg meg.. Áhh ennyi. Van csizmám, ami nem magas sarkú és nem hegyes orrú. Meg olyan is, ami hegyes orrú és magas sarkú. Szoknyákat akarok. Szoknyakorszak rulz. És színes hosszúujjú pólókat. New Yorker rulz. Még sosem volt olyan, hogy ott ne találtam volna meg azt, amit keresek. És mivel drága az időm és véges az a mennyiség, amit egy plázából el tudok viselni, többnyire első utam a New Yorkerbe vezet és onnan egyenesen az utcára. Ez itt a reklám helye volt. Vicces, de egy lenge nyári szoknya harisnyával melegebb, mint egy vastag farmernadrág harisnyával. Hmm.

Kísérletek érdekes emberekkel

Szertartások

Ilyen izé.. egybeesés. Könyv, párologtató, illóolajok. Ezt mind kaptuk egymástól és ajándékoztuk egymásnak.
Meg én még Irish Cream Tea-t is kaptam, és megjegyezte, hogy az a kedvencem, ezért love.
Nincs most különösebb TMI a láthatáron. Szép Kövér Ügyes Medve, meg Buta Kis Jószág, pont.
De én akarok valamit blogolni. Viszont nem olyan namitörténtvelem-eset. Hanem másmilyeneset. Itt hever előttem a Micimackó. Na legyen egy kis kreatív-írás? Álmodni is így szoktam. Azaz így alszom el. Akkor alszom magam álomba könnyen, ha nem kezdek el gondolkozni, hanem hagyom, hogy fussanak a gondolatok a fejemben. A hangok is szabadon, és a képek is külön (egymástól általában tök függetlenül). Emellé testileg is érdemes ellazulni, de ez nem feltétel az alváshoz. A mozgókép a fejemben pedig szép lassan, észrevétlenül álommá alakul, és én elalszom.
Persze ha olyan nap van, hogy nem alszom el, akkor nincs mese, akkor sem alszom el, ha mindenem halál laza és az őrangyalom és az őrördögöm kórusban énekelnek nekem altatódalt hárfakísérettel. Újholdkor szokott ilyen lenni, de nem kötöm ehhez, olyan sokszor nem volt, talán véletlen egybeesés. 31-én Újhold. Szinte kizárt, hogy én koplaljak akkor. :/ Kár, mert mostanában sosem jön össze. Na nem baj, majd holnap. Inkább előtte, mint utána, növő holdkor nem jó koplalni.

És hiába hittem azt nagyon sokáig (könyv hatására), hogy minden állapotom tőlem függ, mert nem. Nem minden betegség lelki eredetű. Azaz.. de, csak nem mindig az illető betegtől függ, hogy beteg-e, nincs mindig választása. Lehet, hogy én mondjuk túlsúlyban szenvedek, ami lefordítva azt jelentené, hogy túl sok terhet cipelek magamon, túl sok rajtam a felelősség, ugyanakkor talán nekem van 5 gyermekem és egy rokkant férjem, meg mondjuk az anyám is beteg és eladják a fejem felől a lakbérletet, a munkahelyemen meg túlóráznom kell, hogy meg tudjunk élni.. Ajánlhatják nekem, hogy vállaljak kevesebb felelősséget, de ha megfogadnám a tanácsot, talán éhen halok. Szóval.. ez nem egy választható dolog.
Amit viszont választhatunk, mert nem kell feltétlenül boldogtalanak és rosszkedvűnek lenni egy betegségtől, az a hozzáállás. Mondhatom, hogy „a f*szomat, mindig mindenemet beverem valamibe, mintha direkt minden tárgy az utamba állna, ilyen az én formám, ez egy szar nap”, de mondhatom azt is, hogy „a f*szomat, mindig mindenemet beverem valamibe, talán arra akar figyelmeztetni ez a dolog, hogy figyeljek jobban magamra és a körülöttem levő dolgokra, nem kell mindennek úgy nekimenni, hogy aztán nekem fájjon”, és aztán szépen figyelhetünk magunkra és a környezetre jobban.
De ez nem is olyan jó példa. Csak azt akarom érzékeltetni, hogy a hangulat – az nem a környezettől függ. Legalábbis sokkal kisebb mértékben, mint azt mi mondani szoktuk.
Van olyan, hogy noha semmi okom rá, csak nézek magam elé búskomor arccal, és csak úgy rosszkedvűen vakkantok, ha kérdeznek, képtelen vagyok egy normális válaszra. Ez nem azért van, mert szar napom van. Ez tőlem függ. Ez azért van, mert vagy úgy döntöttem, hogy most szar kedvem lesz/sajnálom magam/szomorú leszek, és eddig még oké, de az is lehet, hogy azért van, mert elfelejtettem eldönteni az ellenkezőjét, és most csak így vagyok, szarul, másnak is, nekem is jobb lenne, ha máshol lennék.
Nem állítom, hogy az ember döntse el, és aztán legyen jókedvű, mert az jó. Az ember döntse el, mert az jó, és ne hagyja magát befolyásolni a szar apróságok miatt. Néha kell, hogy az ember szomorú legyen. „Jól esik”, furcsamód, néha jól esik sajnálni magam vagy tudni, hogy jaj de rossz nekem. Néha ilyen is kell, ugyebár. A kulcsszó a tudatosság, nem sodródni az árral.

Az persze más tészta, hogy néha sodródni is kell.

Elmaradt a kreatív írás. Mégis lett más témám ^^

Amúgy meg izé. Hogy visszajutottam oda, ahol már 2-3 éve is jártam, 14-15 éves fejjel. Hogy hozzáállás kérdése. Nem mindig lehet megváltoztatni az életet, de a hozzáállásodat mindig. Körbement a gondolat. Először szépen megszületett, elindítottam az úton – még egyik lelki válságban levő barátomnak is ezt mondtam vigasztalásként. Aztán kicsit elfelejtettem. Mostanában viszont olvastam egy könyvet (Mit mutat a betegséged), és teljesen belezúgtam. Elhittem, az utolsó szóig, fülig beleástam magam és (a szokásos alapos és minden oldalról körbevizsgáló módszeremmel) átnéztem, feldolgoztam, megdolgoztam, kibogoztam. Aztán kezdett összeállni a kép, hogy.. hé! itt valami ellentmondás van. És akárhogy is nézem, az van. Nem, nem lehet minden betegséget elmulasztani pusztán azzal, hogy igazán akarod és mindent megteszel érte. Ez nem csak tőlem függ. Hiába mondja a könyv, akkor sem így van. Saját tapasztalataim és gondolataim útján kellett rájönnöm, és sokáig győzködtem magam, míg úgy döntöttem: magamnak hiszek.
Most úgy látom: kellett ez a könyv. Hasznos volt, jó hogy elolvastam, de ez nem a cél, ez csak egy lépés volt a cél felé. Egy lépcsőfok.
Tudatosult bennem, hogy jé.. igaz, amit régen, évekkel ezelőtt kiötlöttem magamnak. Akkor elméleti szinten, most gyakorlati szinten is megértettem, átéltem. Leírtam ide, hogy más is tudja, de főleg, mert..
Kell a szertartás, hogy tudjam, így volt. Kell, hogy tudatosuljon, hogy tudjam, fel van dolgozva az élmény, nem kell rá több energiát áldoznom: ezt mostmár tudom, bennem van, a részem. Az enyém. Tapasztalat, amit senki nem vehet el tőlem.


Sokáig szoktam fürdeni. Azaz általában zuhanyozom, bár a kádban ülök. Eresztem magamra a forró vizet, az egész napi „elhidegülést” most tüntetem el. Ilyen tevékenységem közben jöttem rá, hogy az ember hőre legérzéketlenebb testrésze a háta. Meg amúgy is. Próbáld ki: nyomogasd valakinek a hátát először két ujjal, majd hárommal, néggyel, és mindig kérdezd meg, hány ujjal csinálod.
A fürdés nálam a napi program azon része, amikor is a nap eseményeit feldolgozom és kvázi gondolkozom rajtuk. Ekkor születnek a nagy ötletek és ekkor élem át az örömteli, avagy esetenként bántó vagy cikis élményeket újból és újból, ezáltal megszabadítva az emlékeket a túl erős érzelmi töltéstől. Ami azért jó, mert utána tudok másra is gondolni.
Ezért fürdök nagyon sokáig, 30-40 perceket is alkalomadtán. Persze csak, ha otthon vagyok. El tudom képzelni, hogy másoknál ez az aktus (a napi események feldolgozása) mondjuk vacsora közbeni beszélgetésként, naplóírásként, esetleg az ágyon álmatlanul (és értetlenül: miért nem tudok aludni?) heverészésben nyilvánul meg. Például nem utolsó módszer lenne erre rendszeresíteni fél-egy órát minden nap az ember párjával és/vagy gyerekeivel, amikor mindenki kibeszél magából mindent, és nem meg kell kommentálni a másikat, és nem meg kell oldani a konfliktust, hanem egyszerűen végig kéne hallgatni. [Ezt hívják egyébként női-típusú kommunikációnak. Abban különbözik a férfi-típusútól, hogy az (idealizált) férfi, ha mond valamit, céllal és okkal mondja. Pl. „elromlott a kocsi. Lefulladt a motor.” A közlés célja: elősegíteni a probléma megoldását. Ha ezt másik férfinak mondja, az valószínűleg vagy megkérdezi, segíthet-e, vagy mondjuk elkezd gyakorlati tanácsokat osztogatni: „Nézd meg, van-e elég benzin a tankban.” Esetleg megkérdezi: „nincs túl hideg kint?”
Ha ugyanezt nőnek mondja, a nő elkezd együtt érezni a férfival, odamegy, megsimogatja kedvese buksiját, ad neki egy puszit és megkérdezi: „nem ülsz le? Kérsz egy kávét?” Talpraesettebb nő megkérdezi: „Segíthetek valamiben?”, gondolván, azt a választ kapja majd: á nem drágám, megoldom, csak kicsit bejöttem kifújni magam. Erre a férfi (ha nem ismeri a nőket) azt válaszolja: „igen, kérlek hozd ki a 9-es csavarkulcsot meg valami pokrócot, amit magam alá tudok teríteni”.
Ezzel szemben. Ha a nő mondja ugyanezt a férfinak: „áhh milyen szerencsétlen helyzetbe kerültem, képzeld, elromlott a kocsi, lefulladt a motor, én meg ott álltam megfürödve az út közepén”, az nem azt jelenti, hogy >>vajon hogy oldhattam volna meg jól és sikeresen a helyzetet? Kérlek magyarázd el.<<. Hanem valami olyasmit: „jaj de rossz volt. Kérlek érts meg és érezz együtt velem, és nyugtass meg, hogy nem vagyok buta és szerencsétlen.” Ha nőnek mondja, amit mond, az odarohan hozzá, megöleli (tipikus szar barátnős jelenet), közli vele, hogy „jól van, nem baj, velem is volt már ilyen, emlékszem például, mikor...” és akkor az egész elérte a célját. Ha viszont érzéketlenebb vagy fáradt, tapasztalatlan férfinak mondja ezt, a férfi megkérdezi: „Volt elég benzin a tankban? Megnézted a gyertyákat? Miért nem? Miért nem hívtál fel?” esetleg azt mondja: „Máskor vigyél magaddal egy kanna benzint, pótakkut, az mindig jól jön”. Ez sok hasznos kérdés és jó tanács, de a nő egy idő után kezdi úgy érezni, hogy ő egy Buta Kis Jószág, aki még a legkézenfekvőbb és egyértelműbb megoldásra sem jött rá, esetleg >>már megint elb*szott valamit<<, és most lebőgött a férfi előtt. Természetesen nem minden nő használ női-típusú kommunikációt, és ugyanez a férfiakra is igaz, sőt, egy személyen belül is változhat, alkalomtól függően, hogyan fejezi ki magát valaki. És kis emberismerettel, beleérzéssel, vagy ha másképp nem megy, rákérdezéssel az ember rájöhet, mi volt a közlés valódi célja és lehetőleg megfelelően válaszolhat rá. És akkor mindenki boldog.] Mindenki végighallgat mindenkit – persze lehet belekérdezni -, ez igen jó alkalmat adna egymás megismerésére is, és különben meg hasznos és jó. Meg bla. Az más tészta hogy vannak az embernek magánjellegű végiggondolandói. Ezekre ott a napló, és a – fürdőkád. ^^ A feldolgozás amúgy hasonlít az álmodásra. Csak álmaid közben a tudatalattid „gondolkodik” és oldja meg a maga módján a konfliktusokat, kreatív gondolkodás közben meg a tudatod. És ha ez a fázis kimarad, én úgy veszem észre, megpróbálja magát belopni más tevékenységekbe. És elvonja a figyelmet. Bezony. Gonosz feldolgozandó hatások.

8-8.5 órával vagyok elmaradva (vagy 16-tal sietek) a szokásos napi ciklusomhoz képest. És az a gyanúm, hogy a ciklusidő sem éppen 24 óra. Hanem mondjuk 22.5 vagy ilyesmi. De fura. Mondjuk nem csoda, ha mindig sötét van. Szar dolog sötétben ébredni. Mintha a gonosz manók ellopták és megették volna a napod nagy részét. És kimaradtál valamiből. C-c-c.

Az idei termés

B. Michael Thorne - Tracy B. Henley: A pszichológia története



Dave Lowry: A harcművészetek szellemiségéről haladóknak



Frank Zsófia - Kürt Gábor: Gyógyítás illóolajokkal



Hans Joachim Störig: A filozófia világtörténete



Peter és Ingrid Schönfelder: Gyógynövényhatározó



Norbert Sillamy: Pszichológiai lexikon



Will Parfitt: Kabbala, a tudat térképe

Kétfélék vannak

Vannak olyan furcsa emberek, akikkel nem tudok mit kezdeni. Nem tudok elsőre mit kezdeni. Kétféle ember van. Aki őszintén és átéléssel beszél önmagáról, önnön érzéseiről, gondolatairól, tapasztalatairól, és gyakran előkerül beszélgetés közben önmaga, mint téma. És van a másik típusú ember, aki sztorikat mesél, tapasztalatait ugyan megosztja beszélgetőpartnerével, de a hozzájuk kötődő érzelmeket, gondolatokat már nem. Ezeket, mint mellékes elemeket, kiiktatja.
Úgy vettem észre, az első típusba tartozó ember gyakoribb a környezetemben, mint a második. Talán direkt ilyenekkel kerülök érintkezésbe, vagy ezek fognak meg egyáltalán. Ezek váltanak ki belőlem annyi érdeklődést, hogy „utánajárok a dolgoknak”. Hajlamos vagyok a másik csoportot néha felszínesnek bélyegezni. De ez csak nagyon ritkán van, mert tudom, hogy mindenkinek van mély és komoly lelki élete. (Bár ezt sem tudhatom, mert nem ismerek mindenkit.)
Az első csoportbeli emberek esetében kb. 1 teázásba telik feltérképezni a működést. Ebben jó vagyok. Hatalmas érzékkel tapintok rá az érzékeny pontokra és igazából nem szoktam tapintatoskodni, ha bele kell kérdezni valamibe. Ezt egyesek jó néven veszik (helyesebben: nem mennek tőle falnak, hanem gondolkodóba esnek), mások meg durván és elutasítóan reagálnak rá (én vagyok az élő példa, velem egyszer csinálták ezt meg, minden fájó pontomat ravaszul kitapogatták é aztán az egészet a képembe vágták, és igazuk volt – erre én felháborodottan és duzzogva faképnél hagytam az illetőt). A módszerem leginkább kérdezés. Az „áldozatok” saját maguk válaszolják meg égető kérdéseiket, és meglepő, néhol teljese értelmetlen válaszokat adnak maguknak.
Máskor nem ez a módszerem. Nem tudom. Nem tudatos. Nem döntöm el előre, egyáltalán, ez az egész dolog magától jön és asszem a belső felépítésemből adódik. Tényleg nem telik sok időbe egy ember működésének feltárása. Ha ez megvan, ez azt jelenti, hogy pl. meg tudom mondani, egy bizonyos szituációt hogyan reagálna le az illető, és el tudom mondani a főbb lelki folyamatokat, amik benne mennek, a mozgatórugóit ismerem, tudom az okokat és a célokat az illető személyiségében.

És van a másik csoport. Akik, ha beszélgetnek, maguktól még véletlenül sem fognak kitérni önmagukra. A belső világukat csak sejteni tudom, és mivel „nem adódik”, hogy faggassam, kérdezzem őket önmagukról, nem is teszem. Ez egyfajta.. hmm. Védekezés? Félelem? Egyfajta bátortalanság azokkal szemben, akik nem rokonlelkek velem – ebből a szempontból. Ha nem beszélnek magukról, én sem beszélek magamról. Logikus lenne, hogy ilyenkor nekem kellene elindítanom az ilyen irányú társalgást, az esetek nagy részében mégsem teszem. Indirekt próbálkozások persze vannak, de sokszor elutasításba ütköznek. Mit csinál ilyenkor az ember lánya?
Érdekes, de az ilyen emberek (konkrétan mindössze 2 jut eszembe) tele vannak jó sztorikkal, így még véletlenül sem áll fönn az a helyzet, hogy nem lenne téma. Nem lehet a hirtelen csendbe belekérdezni, hogy: „Szerinted miért találkoztunk pont mi ketten?” Mert nincs hirtelen csend. Külön erőfeszítés lenne ide terelni a témát, különösen, ha a másik fél lehetőleg kerüli..
Nos, ilyenkor is fel lehet térképezni a motivációkat és egyáltalán, csak sokkal nehezebb. Én nem erre vagyok specializálva. Van egyfajta intuícióm, beleérzésem persze, (hiszen nőből vagyok,) de valójában a sötétben tapogatózom. A cselekedetek, az önkifejezés módja, a megjelenés, a körülmények, és maguk a sztorik – ezek mind kiváló forrásai az ismeretszerzésnek, de messze elmaradnak a direkt, szóban átadott élmények információértéke mögött. És van egy óriási hátrányuk: rengeteg idő kell az értelmezésükhöz. Kurva sok idő. Ahhoz, hogy egy ilyen embert megismerjek, x órát együtt kell vele töltenem a lehető legkülönfélébb helyzetekben. Figyelnem kell őt. Gondolkoznom kell. Kalkulálni, összeállítani a képet magamban, ellenőrizni a helyességét..

Mindez nem baj. Előfordul. Mások nyilván – másképp csinálják. Azt viszont tudom, hogy volt egy barátom – egy kedvesem - , akivel valószínűleg azért is ment tönkre a kapcsolat, mert nem tudtunk önmagunkról beszélni egymásnak. Nem ismertük egymást. És egy idő után már nem is akartuk. Így visszanézve tudom, hogy mi volt az igazi hiba, ...na mindegy.
fontosabb, hogy most is egy ilyen kedvesem van. Külön nehezíti a dolgot, hogy egyáltalán nem mozgunk hasonló körökben (mert pl. egy osztálytársak között levő szerelemnél az, hogy napi 6-7 órát együtt töltenek mindenképp, kondenzáló és gyorsító hatással van a megismerésre), tehát külön kell találkoznunk, 3-4, vagy esetenként 6-7 naponta. Mondjuk egy-egy alkalommal 4-5, kirívó esetekben (ottalvás) 8-10 órát vagyunk együtt. Ilyen gyakorisággal nagyon-nagyon lassan megy az összeismerkedés. Nem ismerem, és ő se engem. Annyi mindent kérdeznék tőle, mind nagyon személyes, és sosincs alkalom.. nincs meg az a hirtelen támadt csönd, amibe halkan belekérdezhetek, hogy. Vagy az az elgondolkozós szünet, amikor egy téma véget ér. Ilyenkor van egy kis idő, amit kivárok, és ha eltelt, meg merem kérdezni, amit akarok. De Ő többnyire belekérdez előbb, mondjuk egy „Kérsz egy teát?”-tal. És tessék – vége a varázslatos pillanatnak. Várhatom a következőt.

Sokadik első post

Úgy érzem, meg kéne alkotni magamat.
Néha többet kéne gondolkoznom. filmeken, az élet eseményein, elmélkedni. De nem az én stílusom, nem az én természetem.
Néha félelmetesnek érzem, ha mások szellemi tulajdonát szemlélem. Olyan nagyon ők és hozzájuk képest mit tettem én?
Annyira nem érzem úgy, hogy összetartoznék Vele. Pedig nagyon szeretnék. De vendégnek érzem csak magam nála, az életében. Meg egyáltalán. Ő egy kész, kialakult, komplett ember. Többé-kevésbé. Hozzá képest én.. áhh, már megint a kisebbségi komplexus.
Másoknak olyan végletes, egyértelmű véleményeik vannak. Nekem meg nem. Ez néha frusztrál, néha megelégedettséggel tölt el. És az meg külön idegesít, hogy néha ez, néha az.
Néha különleges akarok lenni, elválni az átlagtól, valaki, akiről látszik, hogy több van benne, min amit mutat. Szeretném, ha példaként tekintenének rám. Ugyanakkor belegondolok, hogy ha én nézek fel valakire és tekintek rá példaként, eltölt egyben valamiféle félelem is iránta, kisebbségi-érzés. És azt nem szeretném, hogy rám nézve megijedjen vagy visszariadjon, pláne értéktelennek érezze magát valaki. Néha meg pont ezt szeretném..
És van olyan, hogy bele akarok olvadni az átlagba. Pont olyan akarok lenni, mint mindenki más, a közösség egy kis tagja, normális, koromnak és nememnek megfelelő viselkedéssel, mindenki máséhoz hasonló hobbikkal és stílussal.
De e mögött a vágy mögött kicsit mindig érzem, hogy nem fog megvalósulni. Túlzottan egyedi vagyok, és túlságosan kiirthatatlan bennem ez a fajta ego, ami sejti-tudja-érzi, hogy hát, mitagadás, tényleg több van bennem. Tényleg bölcsebb vagyok másoknál. És ez.. néha jó. Máskor meg semmi értelme. Minek bölcsnek lenni, ha ettől csak utálkozva tekintenek rád? Akkor már legyél szeretetteli és segítőkész, és akkor azt fogják mondani azok, akik bölcsnek hiszik magukat, hogy „hmm, ugyan szellemileg felette állok, mégis, ez a lény életre érdemes, mert szeretettel teli, és nem akadályozott engem, hanem segített nekem.”
Mindig csak ez az életre érdemesség.. Úgy látszik, ez a vesszőparipám. Hogy elhajítanám magamtól.. Mindig ez az érzés, hogy zavarok, nem itt lenne a helyem, bocsánat, hogy élek. Ezért kell mindig segítséget nyújtanom másoknak, hogy a hálájuk bizonyítsa: nem hiába vagyok. Persze egyszerűbb megoldás is lenne: ha nem lenne értelme, hogy pont itt legyek és pont most, nem lennék pont itt és most. Háhá. Adu ász, a megrendíthetetlen hit. A Hit. Nesze neked önbizalomhiány, ezzel kezdj ki.

És rájöttem, miért érdemes mégis blogolni. Ugyan mindig is előbbre tartottam a naplóírást, papír füzetbe, igazi tollal és tintával, de más a kettő. Van, amiért inkább blogolni érdemes. Azért is írok, hogy az adott pillanatbeli gondolataim le legyenek rögzítve. Hogy valamikor valaki elolvassa őket. Régen még olvasgattam is a saját naplóimat. Egyszer-kétszer könnyesre röhögtem magam egy-egy keserédes bejegyzésen. Aztán ez elmúlt, mostmár csak írok és írok, és amíg nem írok, addig feszít, ki kell írnom magamból, és azért jó, ha sikerül, mert egyben tudom, hogy nem fog elveszni.
De kérdem én – önmagamtól - : mi értelme rögzíteni valamit, ha aztán nem merít belőle senki tapasztalatot, még én magam sem?
Tehát: érdemes blogolni. Mert nem csak én olvasom, nem csak bennem marad meg. Meg amúgy is. Olyan trendi dolog blogolni. Mindenkinek van blogja, nyilván a sarki fűszeresnek is. Olyan jó ez a „titokzatos és mélylelkű idegen vagyok, engem senki nem ért meg, ezért magányra vagyok kárhoztatva, de méltósággal viselem sorsom, akármennyit árt nekem a világ” szerep. Néha vágyom rá, hogy ilyen legyek. És akkor rájövök, hogy nem ilyen vagyok. Ismét összecsap a két erő, és eltolódik az egész.. Mert olyan szívesen lennék ezenkívül még
- meg nem értett költő
- sötét és beteg lelkű szuicid goth
- nagyvilági csaj, nagylelkű és bőkezű, aki mindent lazán vesz, bevásárolni jár a barátnőivel és szakértője a különböző ínycsiklandó kávéfajtáknak
- már 17 évesen is érett, felnőtt gondolkozású nő, aki előre tekint, bölcsen vészeli át a problémás korszakokat és építi a jövőjét
- szelídlelkű, kedves, áldozatkész lány, akinek mindig mindenkihez van egy kedves szava, aki a puszta jelenlétével is felvidítja a többieket

És ezek közül egyik sem vagyok. Najó, egyik-másik talán részben. Meg a kávét is utálom. Ehelyett vagyok valami, és össze kéne rakni, mert különben szétesem, és védtelen is leszek. Igazából bármi lehetek, csak egy ne: magányos. Nincs rosszabb dolog a magánynál.