Önmagam újra-definiálásának, a megújulásnak, a búvárkodásnak az ideje van most. Kínosan ügyelek arra, hogy sok élmény érjen, mert ezek inspirálnak gondolkodásra; új emberekkel ismerkedem, új témákban tájékozódom, új dolgokba kezdek bele. Lassan kialakul az a csapat, ami megfelelő közeg lesz nem csak nekem, hanem még nagyon sok embernek ahhoz, hogy valami nagyot, lényegeset, az átlagoson túlmenőt gondolhassunk és valósíthassunk meg. Létező elméleti konstruktummá vált az a csapat, amelyről írtam előző bejegyzésekkor. Onnantól, hogy rájöttem, hogy nem lehet egyedül igazán nagynak lenni, és hogy körülöttem nincsenek inspiráló emberek, de ezen változtatni akarok – innentől csak pár pillanat kellett, és szinte azonnal egymásra találtunk az első emberrel, akivel szövetségre léphettünk. Nyilvánvaló, hogy másképp képzeljük a csoport célját, a célok megvalósításának módját – lehet, hogy még a törekvés hangulatát is. Ettől függetlenül a csoport létezik, elindult, elkezdett kapcsolatokat építeni és terjeszkedni.
Eszembe jut az, ahogyan egy új élet születik: először valamit megtermékenyít egy gondolat, egy érzés, egy cél, és a termékeny hozzáállásból és a megtermékenyítő gondolamagból csíra lesz, csírasejt. A csírasejt többszöröződni kezd, egyre több lesz belőle, a tömege egyre nő, és közben elindul hosszú és fáradságos útjára, hogy megtalálja azt a közeget, ahova beágyazódhat. Az út során sok akadállyal néz szembe: ellentétes gondolat-áramlások, egyre csökkenő erőforrás, annak veszélye, hogy nem a megfelelő helyen próbál gyökeret verni. Könnyen lehet, hogy elpusztul, mielőtt eléri a célját. De ha eléri, megtalálja az életadó vérrel bőven ellátott közeget és sikerül beágyazódnia a megfelelő helyre, onnantól nincs más feladata, mint növekedni. Erőforrásokat magához vonzani – és ha jó helyen van, ezek az erőforrások jönnek maguktól is, mert a befogadó közeg felkészült és várta az új élet érkezését. Az új élet egyre növekszik, egyre felismerhetőbb formájú lesz, már nem homogén, hanem az egyes sejtek különböző funkciókat vállalnak el. Differenciálódnak a gondolkodásért, a cselekvésért, az észlelésért, a kiválasztásért, az erőforrások megszerzéséért, a fejlődésért felelős részek, és kis szervezet egyre önállóbb és életképesebb lesz. A közeg még védi a külvilág viszontagságaitól, a lebegés a magzatvízben még kellemes, de eljön az idő, amikor mind az anyaszervezet, mind az új életke azért kell küzdjön, hogy végleg elszakadhassanak egymástól. Az elszakadás fáj, de a túlélésnek ez a kulcsa. Van, hogy ezután ismét pozitív kötődés tud kialakulni az új szervezet és az őt addig tápláló régi között, van, hogy kevésbé. Megszületett az új identitás, de még hosszú, sokszor ismétlődő spirálokba csavarodó út van hátra addig, hogy az új szervezet képes legyen az önfenntartásra, és meghatározhassa magát mint új, független létformát.
Valahogy így képzelem én el egy csoport alakulását is. Nem tudom, hol tart most az Elmekonnektor, gyanítom, hogy az osztódás-utazás fázisban. Azt hiszem, már talán látjuk, hova tudunk beágyazódni, de lehet, hogy téves a riasztás; mindenesetre a csillóinkat már egész jól tudjuk helyzetváltoztatásra használni.
Az Elmekonnektorról később többet, úgyis hallat még magáról :)
Az előző bejegyzéseket visszaolvasva ismét rájöttem (ahogy arra mindig külön rá kell jönnöm), hogy valaminek (valakinek) az elvesztése mindig nehéz dolog, de általában meg lehet vele küzdeni. Ez nyilvánvaló, nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ennek egy elég jól működő módszere a beépítés. Már tudniillik az adott dolog, személy bizonyos tulajdonságainak beépítése saját magunkba, a saját személyiségünkbe.
Nem biztos, hogy az ok-okozati irányt jól ragadtam meg, mert már a bizonyos emberek felé vonzódást is úgy látom, hogy előre "benne van" az emberben – nem a másik ember okozza a vonzódást. Ehelyett az ember "lelki pályáiban" rögzítve vannak mindenféle lenyomatok, rosszak és jók vegyesen, mindenféle forrásokból: régi, elfelejtett sérülésekből, szülői mintákból, gyakran ismételt mondásokból, kudarcokból és sikerekből, félreértelmezésekből, elfojtásokból. Ez nem mind rossz, viszont jórészt nem tudatos. Ha ezek közül van különösen fontos, akkor ha arra rezonál egy másik ember, és ez kivált bennünk egy élményt (pl. nagyon erős vonzódást vagy averziót), akkor az élmény okának ezt az embert tekintjük, pedig az ok bennünk van.
Hiszem azt, hogy ha nem lennének lenyomatok a kicsi lelkünkben, akkor bármelyik másik emberrel (legalábbis lenyomat nélkülivel..) boldogok és elégedettek lehetnénk. Még az is oké, ha a lenyomataink túlnyomórészt pozitívak, mert így ha aktiválódnak, az jó érzés, és nem káros átadni magunkat nekik. Nem olyan egyszerű a dolog, ha a lenyomatok között sok negatív, vagy pozitív és negatív lenyomatok kapcsolódnak össze valami miatt (ezek a viszonyok nem racionálisak és nem logikusak). Ilyenkor aktváláskor a kiváltott érzések is lehet, hogy nehezen elviselhetők, és ami a fontosabb, jobban megnézve sokszor tökéletesen indokolatlannak tűnnek – legalábbis belátható, hogy nem xyz váltotta ki őket. Persze, nem mindenki szereti az önanalízist, úgyhogy lehet, hogy erre nem mindenki jön rá (vagy alapból rosszul látom, ami mindig lehetséges, ezért nem térek rá ki külön).
Magamról például nem tudom, miért van bennem olyan végtelen elismerésvágy, ugyanakkor siker- és felelősségfélelem (vegyük észre: ez katasztrofális kombináció); vagy ott van még a vonzódás a dolgok (mindenféle dolgok) mélységének vizsgálata felé (ahelyett, hogy pl. a hasznosságuk vagy a felhasználási lehetőségeik érdekelnének), vagy az, hogy folyton csak fiúkkal barátkozom – de akár az istenhit is kerülhet ide. Ezek közül nem mindegyik rossz, de egyiket se tudnám megindokolni. A "csak" vagy az "ilyenek a génjeim" kicsit semmitmondó válaszok, az "így neveltek" pedig szimplán nem igaz. Akkor már inkább az "ezt tapasztaltam" hihető számomra, a szó egy kicsit primitívebb értelmében. Ez pl. az egyik ok, ami miatt feltételezem, hogy van olyan, hogy tudattalan / tudatalatti, vagyis egy olyan hely, ahol egész a születéstől, vagy lehet, hogy azelőttől kezdve emlékként, lenyomatként tárolódnak átélt események, érzések, gondolatok – és sokszor torzított formában, mert a rögzüléskor még érthetetlenek voltak, vagy félreértelmezte őket a hozzá nem értő, tapasztalatlan elme. Mivel az észlelés és az emlékezés hamarabb kifejlődik (sokkal, évekkel hamarabb), mint az öntudat és a verbalitás, minden embernek vannak olyan emlékei, amiket 1. nem tud elmondani (verbálisan nem hozzáférhetők), 2. nem tud beleilleszteni az "önmagáról való tudásba", az önéletrajzi emlékezetbe (mert az emlékek keletkezésekor még nem létezett számára az "én" fogalma).
Ugyanakkor abban a korszakban, amikor még nem tud a csecsemő magáról, hanem az anyjával diádot alkot érzelmileg, gondolatilag és majdhogynem még testileg is (hiszen teljesen rászorul), tudjuk, hogy fontos dolgok dőlnek el, pl. ilyenkor alakul ki a kötődés. A leggyakrabban használt tipizálás szerint van biztonságos kötődés, valamint több különböző típusú bizonytalan kötődés. Egyelőre nem tudjuk, mik és egymással pontosan milyen kölcsönhatásban alakítják ki a kötődési formákat (alighanem benne van pl. a csecsemő temperamentuma, az anya személyisége, a gyerekhez való hozzáállás, az anyagi és társadalmi helyzet, a nevelési elvek, a kultúra stb.), de nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy lássuk: a verbalitás előtti időszak nagyon fontos az ember későbbi érzelmi életében. Az anyához való kötődés típusa például erősen összefügg a későbbi párkapcsolati kötődéssel (de nem egy az egyben; ilyen szép eredményeket a tudomány nem szokott produkálni, pláne az ember esetében). Innentől kezdve számomra elfogadható, hogy lehetnek olyan emléknyomok, amelyeket nem tudunk előidézni, de létezésük befolyásolhatja jelenlegi viselkedésünket. Vagyis a tudatalatti – a klasszikus, "az énemnek az a szintén hozzám tartozó, rám jellemző része, aminek nem vagyok tudatában" értelemben – létezik, bár arról fogalmam sincs, hogy miért adaptív ez. Ha adaptív – a tudattal ellentétben a tudatalatti adaptivitása számomra korántsem olyan egyértelmű, legalábbis evolúciós nézőpontból.
…szóval visszakanyarodva a jóval ezelőtti témához, én úgy látom, hogy az ember vonzódásait (az egyéni vonzódásait, tehát nem az életben maradáshoz való "vonzódását" pl., mert az egyetemes) jórészt tudatalatti dolgok határozzák meg, amelyeket az ember befejezetlennek, hiányosnak, "megéletlennek" érzékel, de nem tudja őket gondolati úton feldolgozni, mert nem sikerül őket a tudatba idézni, és ha mégis, akkor is ez csak egy verbális átirat lesz, az eredeti nyom pedig valami másban tárolódik. A .valami más nem nyitható meg se a gondolkodás.exével, se a beszéd.exével. Azaz, vannak tudatalatti "fájlok", amiket futtatnak ezek a programok, pl. a "pszichoterápia" vagy az "önelemzés" környezetben. De a bonyolultabbak tipikusan nem ilyenek, hanem csak önmagukban futtatható, külön programok. Ezek más elven működnek, mint a többi fájl: rejtettek (tkp. ezek a system fájlok..), a kódjuk nem egységes, nem ismert nyelven íródott, és titkosítva van. Csak működés közben megfigyelhetők, de mivel rendszerfájlok, ezért nem biztos, hogy észrevesszük őket, és ha igen, akkor sem lehet őket módosítani anélkül, hogy az egész rendszer borulna.
Tisztán látni ezekkel kapcsolatban főleg akkor lehet, ha sikerül olyan hardvert (aka. ember) találni, akinek az adott program, vagy annak párja, vagy valami nagyon hasonló kinézetű vagy működésű szintén megvan. Az azonos típusú vagy eredetű programok azonnal érzékelik egymást, és a két hardvert a "kivetítés", az "emberi kapcsolat" vagy a "játszma" protokollt használva, a "megtapasztalás" környezetben összekapcsolják online módba, ami azért könnyíti meg a tudatos észlelésüket, mert innentől az ember meg tudja figyelni a másik emberen a saját tudatalatti programjának, vagy annak kiegészítőjének működését.
Úgy tűnik, azért történik meg az automatikus összekapcsolódás, mert mindkét (vagy több) program sérültnek érzékeli a saját verzióját, és a másik program segítségével akarja debuggolni magát. A többszöri oda-vissza átírás miatt működés közben minden résztvevő program megváltozik, és összességében három kimenetel lehetséges: 1. minden marad a régiben (ekkor a program vár a következő frissítésre), 2. az eredmény jobb, mint az eredeti verziók – negatív program esetén a program egyre kisebb, esetleg megszűnik, és a log bekerül a verbális memóriába ("korrekciós élmény"), pozitív program esetén a működés tudatossá válik (töredezettség mentesítés), 3. az eredmény rosszabb, mint az eredeti verziók (a rendszerfájl egyre több hibát okoz, a rendszer instabillá is válhat).
Az informatikusoktól elnézést kérek, így utólag. Aki nem értette, attól is. Röviden annyi, hogy az ember tudatalattija gyógyulásra, regenerációra törekszik, azáltal, hogy a régi emléknyomokat újra megéli. Ha nem sikerül előrébb jutnia, az ember újra és újra érthetetlen módon belefut adott problémába, és minél jobban próbálja elkerülni, annál keményebben csapódik a pofájába, egész addig, míg el nem kezd foglalkozni vele, vagy bele nem döglik. Ha sikerül a töredezettség-mentesítés, az nagyon nagy aha-élmény, és óriási lépés a jó pszichés közérzet felé. A gyógyulásnak szerintem nem feltétele a tudatosulás.
Magamra lefordítva az egészet, mind a túlzott elismerésvágy, mind a sikerfélelem, mind a trehányság valami sérült, hibásan működő rendszerfájl lehet, csak még nem tudom, melyik mappában vannak. De egymással interakcióban működnek, és a mostani életem ellátja őket frissülési, debuggolódási lehetőségekkel, mert olyan embereket dob a gép, akiknek vagy hasonló, vagy kiegészítő, vagy épp ellenkező problémáik vannak. Nem tudok sokat tenni értük, max. annyit, hogy szembenézek a többi hardverrel, és megedzem a kicsi szívem, és a veszteségeimet tudatosan segítem beépíteni magamba, hogy végleg az enyémek legyenek, és ne tudjam őket többé elveszíteni. Lesz, ami fájni fog, de ez az élet útja.
"Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel,
a holnap még olyan szörnyen messze van.
Az országút a lábam alatt, és felettem az ég:
ez a két dolog, mit tudok biztosan."
Thursday, February 25, 2010
Wednesday, February 03, 2010
Feloldozás
A múltkori bejegyzés után közvetlenül működés közben figyelhettem meg a saját pszichológiai mechanizmusaimat. Elmentem fürödni (mindig akkor jön meg az eszem sok dologban), és rájöttem, hogy a problémák feloldhatók a saját fejemben. Mivel a „démonaim” nem keresnek maguktól, és én sem őket, ezért a mostani problémáim nyilván a saját fejemből származnak. Nem azt mondom, hogy nekik nincs közük hozzájuk, de csak mint kiváltóknak, mint olyan dolgoknak a valóságbeli megtestesítőinek, amely dolgok már amúgy is léteztek az én fejemben. Csak még soha nem aktiválta őket semmi/senki ennyire erősen, és ezért könnyű azt hinnem, hogy az érzelmek, gondolatok forrása egy külső hatás.
Először rájöttem, hogy a kínlódásomat fel lehet osztani különböző részekre.
1. Van az érzelmi rész, ami vele, mint személlyel kapcsolatos. Olyasmik vannak itt, hogy végre valaki, aki „méltó” hozzám, értelmes, és valaki, aki beleillik az ideálképembe annyiban, hogy büszke lehetek rá, tiszteletet ébreszt bennem, fizikailag meg nagyobb és erősebb. De mindezek mellett az érzéseimet legalább 50%-ban generálta az, hogy ő mennyire képes volt rajongani értem, azalatt a kevés idő alatt, a fenti okok miatt: végre valaki, aki méltó hozzá, nem ostoba, aki erős, aki „ragadozó”. (Ez utóbbi mondjuk nem tetszett.) A rajongás (vagyis az a viselkedés, ami miatt nagyon magas piedesztálon érzem magam), bármilyen furcsa, önmagában is erős érzelmeket tud kiváltani, a meglévőket 100-szorosára tudja nagyítani, a negatívakat éppúgy, mint a pozitívokat.
Sajnos a rajongás a „félek a sérülésektől, mert a múltkori összes alkalommal nagyon fájtak, ezért amikor látok valamit, ami boldoggá tehetne, 180°-os fordulatot veszek és távozom az ellenkező irányba, mert amikor elveszíteném, nagyon fájna” névre hallgató játszma eleme. E játszmához szükséges egy érzés, ami értékes, de az elveszítése fájdalmas lehet, egy másik fél, akivel az érzés megvalósulhatna (de nem fog), és maga a szenvedő fél, meg persze az a pár régebbi ember, akik „miatt” a játékos már valaha sérült. Ebből a játszmából olyan kijelentések jönnek, mint a „nem akarok még egyszer a késen gondolkozni, úgyhogy inkább ne keveredjünk érzelmi viszonyba”, és a távolságtartás, megelőzendő a komoly érzelmek kialakulását, majd az elvesztésemmel járó fájdalmat, azelőtt, hogy egyáltalán bármi lett volna köztünk. Robbie Williams száma, a Feel jut eszembe, mintha erről írta volna az utolsó pár versszakot.
I don’t wanna die
But I ain't keen on living either
Before I fall in love
I’m preparing to leave her
I scare myself to death
That’s why I keep on running
before I arrive
I can see myself coming
Refr. I just wanna feel real love
Fill the home that I live in
Cause I got too much life
runnin' through my veins, going to waste
I need to feel real love
in the life ever after
There's a hole in my soul
You can see it in my face
it’s a real big place
(Magyarul kb.
Nem akarok meghalni,
de az életért sem rajongok túlzottan.
Már mielőtt beleszeretnék (egy lányba)
Látom, hogyan fogom elhagyni őt.
Halálra rémisztem magamat
ezért menekülök folyton.
Mielőtt odaérnék valahova,
látom magamat távozni.
Refr. Én csak érezni szeretném, hogy igazi szeretet
tölti be az otthont, ahol élek.
Mert túl sok élet rohan az ereimben,
és kárba vész mind...
Igazi szeretetre van szükségem
az életben mindörökké!
A szívemen lyuk tátong, láthatod az arcomon
Jó nagy terület..)
Na, de ne szaladjunk el ennyire a témától.
Szóval a rajongó magatartás rárakott egy lapáttal az én vonzalmamra. Amikor rájöttem arra, hogy tulajdonképpen asszisztálok egy nullaösszegű játszmához – mert tökéletesen kiegészíti az én „nem vagyok méltó a boldogságra” önsorsrontó játékomat, és a megmentő komplexusom is boldogan ujjong tőle –, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Kiszállok ebből a kapcsolatból, a negatív érzések generálásából, az asszisztálásból. Ezek az érzelmek, amik bennem születtek, nem a boldogságot szolgálták, nem szeretetet hoztak, és mivel nem utálom magamat (tudatosan), ezért a helyes megoldás az, hogy lemondok róluk. Azzal egy időben, hogy a komplexusaimat próbáltam megérteni, és lehetőleg próbáltam megakadályozni, hogy az életem túl fontos területein működjenek, le kellett építenem azokat a kapcsolatokat is, amelyek rá épültek. Vagy legalábbis a kapcsolatok azon részét, amiknek elemei saját, vagy külső játszmák. (Játszmázni csak olyan emberrel lehet, akinek megvan a kiegészítő játszmája.)
2. ..de amikor ezt a személyhez kötődő érzelmi részt óriási belső munkával és erőfeszítéssel (meg némi felsőbb segítséggel) elengedtem, rájöttem, hogy hoppá, még mindig nincs vége. Még mindig van mit feldolgozni. Még mindig végtelenül alárendelem magam, okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek, magasabb rendűnek, egyszóval: kiválóbbnak látom őt, mint magamat, és nem is az irigység okoz szenvedést ebben, hanem az, hogy amikor meglátom a kiválóság egy bizonyítékát (amit folyton magából áraszt), akkor az önbizalmam instant lezuhan a mélybe, és kezdődik az önmarcangolás, hogy én miért nem csinálom, amit csinálni kell, miért nem használom az adottságaimat, az eszemet, miért nem tanulok meg tanulni, stb. stb. stb., végtelen hosszan. (Amúgy a találkozásainkat rendszerint követő hosszú megzuhanások hátterében lehet, hogy ez áll sokkal inkább, és nem az érzéseim. Azokat azért mindig tudtam nagyjából menedzselni.)
És akkor a fürdőkádban, végre megoldódott a rejtély, megszületett a megoldás: aki megtestesíti az énideálomat, az kell legyen a példaképem. Na nem mint személy. Azt ugye próbáljuk eltávolítani. Hanem mint gondolkodásmód, cselekvések integrált összessége, mint hozzáállás a sikerhez. Mint leendő zseniális kutató, mint olyan nyers gyémánt, akiből lehet drágakövet csiszolni, és aki folyamatosan más gyémántok – emberek, tervek, olvasmányok, ötletek – között tölti az idejét, hogy megcsiszolódjon, mert egy gyémántot csak a többi gyémánt tud csiszolni. Őt körülveszi a többi a „mutáns”, a hozzá hasonlóan nagyban gondolkozó emberek, a kutatások szerelmesei, ilyenek még a barátai is. Ő gimnáziumból jött, ahol a diákok tudományos életét támogatták és díjazták, ahol a gondolatcsírákat lehetett nevelgetni – én meg, ha értékes gondolatom volt, legfeljebb írtam belőle egy blogbejegyzést.
Ha ő a példaképem, akkor mindjárt elfogadható, hogy jobb nálam, hogy jobban csinál nálam valamit, hogy többet tud – hiszen ezért a példaképem. Megszűnik a fejemben versenytársnak lenni, olyan versenytársnak ráadásul, akivel nem tudom felvenni a versenyt, és nem is biztos, hogy önhibámból vagy lustaságból.
Simán lehet, hogy a lehetőségeim nem voltak soha igazán alkalmasak a tehetség kibontakoztatására. Soha nem vett olyan környezet körül, mint amilyen akár egy közepesen jó gimnáziumban vehetett volna. Próbáltam volna csak én az elektronikai szakközepemben diákkörös lenni mondjuk bioszból, vagy filozófiából érettségizni.. Bár, lehet, hogy ha nagyon kapálóztam volna, bekerülök valami jó csapatba – de a kapálózás eszembe sem jutott. A tanárok nem erőltették a szorgalmas diák-dolgot. A legtöbb kukoricaagyú, csőlátású osztálytársam közül is kevés volt, aki nagyra tört volna, vagy ha igen, akkor nem tanulmányok területén. Vagy vak voltam, de hát mindegy, a lényeg, hogy nem volt inspiráció. Az év végi bizonyítványom ötös volt, amikor ötös kellett a felvételihez, az angol felsőfokúja ebben a suliban mindenkinek röhögve meglett, a németre meg olyan magas ívből tettem, hogy magam is meglepődöm időnként, amikor kiderül, hogy ragadt rám valami. Nem jártam be, csak az érettségi tárgyakra, töri órákon olvastam, fizikán a tanárral szájkaratéztunk, biológiát-kémiát csak egy évig tanultunk rapidban, humán tárgyak, mint rajz, művészettörténet, ének-zene, na ezekről nem is álmodtam. Színjátszó körös lehettem volna, de nem vettem a fáradságot. Egyedül magyarból gyúrtam, hogy fölvegyenek pszichológia szakra, és sikerült is.
A családomban sem mondhatnám, hogy bárki is sokra vitte volna, mondjuk asszem anyám elég jól kiteljesítette magát a munkájában és jól is csinálta, de őt meg lefoglalták nagyon a magánügyi problémái, és nagyrészt megakadályozták, hogy kiélvezze a saját sikereit. Ezen kívül itthon sem erőltette senki, hogy legyen valaki belőlem.. Mivel nem senki nem mutatott rá arra, hogy milyen végtelenül széles a lehetőségek horizontja, mennyi mindenből választhatnék, nem volt igazán nagy dilemmám abban, hogy mi akarok lenni, annyira egyértelműnek gondoltam, hogy pszichológus. Nem tudtam, hogy talán kutató akarok lenni, mert semmiből nem tudtam volna megállapítani.. Soha eszembe se jutott, hogy pl. orvosira menjek, és ne pszichológus legyek, hanem pszichiáter. Kicsit Marcia „korai zárás” fogalma jut eszembe, amikor az egyéni identitás kialakulása a nélkül szilárdul meg, hogy az ember igazán szembesült volna a lehetőségeivel, és átesett volna az identitásválságon. Asszem velem tanulmányi/szakmai téren ez a korai zárás történt.
Az egyetemen meg a szociális készségeim kissé hiányzó volta miatt, de lehet azért, mert itt sem volt olyan társaság, megint nem inspirált semmi. Ráadásul nem tanultam meg tanulni, nem váltam szorgalmassá, mert nem kellett, ugyanúgy el lehetett lötyögni az egyetemen, ahogy a középsuliban. Próbáltam volna megcsinálni ezt mondjuk az orvosin.. Nem kerestem olyan társaságot sem célirányosan, akik nagyra törtek.. Mert nem tudtam, hogy kéne. Miből tudtam volna? Mindig büszke voltam az önállóságomra, és az összes helyzet, amivel szembe kerültem, igazolt ebben. A problémáimat asszertívan, lényegre törően, direkt módon oldottam meg, nem lamentáltam azon, hogy segítséget kérjek, egyenesen megoldottam, amit tudtam, nem foglalkoztam más emberek véleményével. Soha eszembe se jutott, hogy nagyot alkotni csak másokkal együtt lehet. Az én életemre ez sosem volt igaz, és mivel sose próbáltam ki, ha igaz lett volna, se tudom meg.
Amúgy arra, hogy a csapat, a társas inspiráció, az egymásról példavétel mennyire számít, apám hívta fel a figyelmemet, amikor kiöntöttem neki a kicsi szívem bánatát. Feltűnt, hogy én mindig E/1-ben beszélek, mindig csak magamról, miközben senki sem tud óriási sikereket elérni teljesen egyedül. És nem is kell, mert nem az a világ rendje. Egy másik barátom azt mondta: ha kutatni akarok, készüljek fel arra, hogy a kutatás csapatmunka, és arra is, hogy amit kutatok, azzá válok. És apám azt mondja, hogy ha bekerülnék egy inspiráló csapatba, az egyből megdobná a teljesítményemet, és az igényszintemet is. Hálás vagyok nagyon, hogy VÉGRE felhívta erre a figyelmemet, csak ezt lehet, hogy hasznosabb lett volna előbb megtennie.
Szóval mindezek elég erős indokok arra, hogy miért is nem vagyok így 21 évesen a kiválóság megtestesítője, és miért nem tartok ott, ahol a (nálam amúgy 5 évvel idősebb) példakép. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek csak kifogások, amikkel álltatom magam, és a különbség valódi oka az, hogy lusta vagyok és trehány, ő meg király és szorgalmas. A példakép gondolati keretben önmarcangolás helyett végre meg tudok magamnak bocsátani mindenért, ami nem az én hibám, és értem, végre tudom, hogyan változtassam meg azt, ami viszont igen. Tök fura, hogy a tartalomban, az eseményekben, a tényekben nem történt változás, de az előző összerendezésükben szenvedést okoztak és kiszolgáltatottságot, a mostani csinos kis rendszerükben pedig reményt, megbocsátást adnak, és cselekvésre késztetnek. Zseniális az emberi gondolkodás hatalma!
Világossá vált az is, hogy kell egy csapat, akik nyitottak a különböző, sajátjuktól eltérő szakterületek tudására, integráló, építő hozzáállással, nagyban gondolkodnak, akik intuitív módon alkotnak, és akik hozzáadnak valamit a világhoz. Hogy miként lehet egy ilyen csapatot összeszedni, még nem tudom, de érzem, hogy meg fognak találni azok az emberek, akikkel együtt nagy lehetek. Ki fog alakulni egy rendszer, amiben a gondolatcsírák nagyra nőnek, és a gyökereik, mint az Avatárban az erdő fáinak gyökerei, össze fognak kapcsolódni, és egy végtelen bölcsességű hálózat jön létre belőlük, ami képes lesz – más hálózatokkal együttműködve – megoldani a Föld problémáit. Nem beszélve arról, hogy végre van példaképem – ha kicsit fura is, hogy se nem sokkal idősebb, se nem egyező nemű, se nem szakmabeli –, így végre van hova inspirációért fordulni, és ha ő maga nem is vállalja fel ezt a szerepet, azért a róla bennem élő kép pozitív, és nem negatív értelemben erősíti az önismeretemet.
És persze nyilvánvaló, hogy hozzá kell adnom mindehhez a saját szándékomat, képességeimet, meg kell végre tanulnom kitartással, szorgalmasan tanulni, és le kell vetkőznöm a kényelmességemet és a lustaságomat. Nyilvánvaló, hogy a komplexusaim leküzdése, elengedése, megváltoztatása még sok energiát fog igényelni, és lehet, hogy belebukom még egy-két dologba, mielőtt igazán felemelkednék. De már nem vagyok egyedül, és végre emlékszem arra, hogy soha nem is voltam egyedül. Isten szeretete körülvesz, és elküldi nekem a segítőit, amikor szükségem van rájuk. Végre elhiszem, hogy méltó vagyok a boldogságra, és végtelenül hálás vagyok ezért.
Először rájöttem, hogy a kínlódásomat fel lehet osztani különböző részekre.
1. Van az érzelmi rész, ami vele, mint személlyel kapcsolatos. Olyasmik vannak itt, hogy végre valaki, aki „méltó” hozzám, értelmes, és valaki, aki beleillik az ideálképembe annyiban, hogy büszke lehetek rá, tiszteletet ébreszt bennem, fizikailag meg nagyobb és erősebb. De mindezek mellett az érzéseimet legalább 50%-ban generálta az, hogy ő mennyire képes volt rajongani értem, azalatt a kevés idő alatt, a fenti okok miatt: végre valaki, aki méltó hozzá, nem ostoba, aki erős, aki „ragadozó”. (Ez utóbbi mondjuk nem tetszett.) A rajongás (vagyis az a viselkedés, ami miatt nagyon magas piedesztálon érzem magam), bármilyen furcsa, önmagában is erős érzelmeket tud kiváltani, a meglévőket 100-szorosára tudja nagyítani, a negatívakat éppúgy, mint a pozitívokat.
Sajnos a rajongás a „félek a sérülésektől, mert a múltkori összes alkalommal nagyon fájtak, ezért amikor látok valamit, ami boldoggá tehetne, 180°-os fordulatot veszek és távozom az ellenkező irányba, mert amikor elveszíteném, nagyon fájna” névre hallgató játszma eleme. E játszmához szükséges egy érzés, ami értékes, de az elveszítése fájdalmas lehet, egy másik fél, akivel az érzés megvalósulhatna (de nem fog), és maga a szenvedő fél, meg persze az a pár régebbi ember, akik „miatt” a játékos már valaha sérült. Ebből a játszmából olyan kijelentések jönnek, mint a „nem akarok még egyszer a késen gondolkozni, úgyhogy inkább ne keveredjünk érzelmi viszonyba”, és a távolságtartás, megelőzendő a komoly érzelmek kialakulását, majd az elvesztésemmel járó fájdalmat, azelőtt, hogy egyáltalán bármi lett volna köztünk. Robbie Williams száma, a Feel jut eszembe, mintha erről írta volna az utolsó pár versszakot.
I don’t wanna die
But I ain't keen on living either
Before I fall in love
I’m preparing to leave her
I scare myself to death
That’s why I keep on running
before I arrive
I can see myself coming
Refr. I just wanna feel real love
Fill the home that I live in
Cause I got too much life
runnin' through my veins, going to waste
I need to feel real love
in the life ever after
There's a hole in my soul
You can see it in my face
it’s a real big place
(Magyarul kb.
Nem akarok meghalni,
de az életért sem rajongok túlzottan.
Már mielőtt beleszeretnék (egy lányba)
Látom, hogyan fogom elhagyni őt.
Halálra rémisztem magamat
ezért menekülök folyton.
Mielőtt odaérnék valahova,
látom magamat távozni.
Refr. Én csak érezni szeretném, hogy igazi szeretet
tölti be az otthont, ahol élek.
Mert túl sok élet rohan az ereimben,
és kárba vész mind...
Igazi szeretetre van szükségem
az életben mindörökké!
A szívemen lyuk tátong, láthatod az arcomon
Jó nagy terület..)
Na, de ne szaladjunk el ennyire a témától.
Szóval a rajongó magatartás rárakott egy lapáttal az én vonzalmamra. Amikor rájöttem arra, hogy tulajdonképpen asszisztálok egy nullaösszegű játszmához – mert tökéletesen kiegészíti az én „nem vagyok méltó a boldogságra” önsorsrontó játékomat, és a megmentő komplexusom is boldogan ujjong tőle –, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Kiszállok ebből a kapcsolatból, a negatív érzések generálásából, az asszisztálásból. Ezek az érzelmek, amik bennem születtek, nem a boldogságot szolgálták, nem szeretetet hoztak, és mivel nem utálom magamat (tudatosan), ezért a helyes megoldás az, hogy lemondok róluk. Azzal egy időben, hogy a komplexusaimat próbáltam megérteni, és lehetőleg próbáltam megakadályozni, hogy az életem túl fontos területein működjenek, le kellett építenem azokat a kapcsolatokat is, amelyek rá épültek. Vagy legalábbis a kapcsolatok azon részét, amiknek elemei saját, vagy külső játszmák. (Játszmázni csak olyan emberrel lehet, akinek megvan a kiegészítő játszmája.)
2. ..de amikor ezt a személyhez kötődő érzelmi részt óriási belső munkával és erőfeszítéssel (meg némi felsőbb segítséggel) elengedtem, rájöttem, hogy hoppá, még mindig nincs vége. Még mindig van mit feldolgozni. Még mindig végtelenül alárendelem magam, okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek, magasabb rendűnek, egyszóval: kiválóbbnak látom őt, mint magamat, és nem is az irigység okoz szenvedést ebben, hanem az, hogy amikor meglátom a kiválóság egy bizonyítékát (amit folyton magából áraszt), akkor az önbizalmam instant lezuhan a mélybe, és kezdődik az önmarcangolás, hogy én miért nem csinálom, amit csinálni kell, miért nem használom az adottságaimat, az eszemet, miért nem tanulok meg tanulni, stb. stb. stb., végtelen hosszan. (Amúgy a találkozásainkat rendszerint követő hosszú megzuhanások hátterében lehet, hogy ez áll sokkal inkább, és nem az érzéseim. Azokat azért mindig tudtam nagyjából menedzselni.)
És akkor a fürdőkádban, végre megoldódott a rejtély, megszületett a megoldás: aki megtestesíti az énideálomat, az kell legyen a példaképem. Na nem mint személy. Azt ugye próbáljuk eltávolítani. Hanem mint gondolkodásmód, cselekvések integrált összessége, mint hozzáállás a sikerhez. Mint leendő zseniális kutató, mint olyan nyers gyémánt, akiből lehet drágakövet csiszolni, és aki folyamatosan más gyémántok – emberek, tervek, olvasmányok, ötletek – között tölti az idejét, hogy megcsiszolódjon, mert egy gyémántot csak a többi gyémánt tud csiszolni. Őt körülveszi a többi a „mutáns”, a hozzá hasonlóan nagyban gondolkozó emberek, a kutatások szerelmesei, ilyenek még a barátai is. Ő gimnáziumból jött, ahol a diákok tudományos életét támogatták és díjazták, ahol a gondolatcsírákat lehetett nevelgetni – én meg, ha értékes gondolatom volt, legfeljebb írtam belőle egy blogbejegyzést.
Ha ő a példaképem, akkor mindjárt elfogadható, hogy jobb nálam, hogy jobban csinál nálam valamit, hogy többet tud – hiszen ezért a példaképem. Megszűnik a fejemben versenytársnak lenni, olyan versenytársnak ráadásul, akivel nem tudom felvenni a versenyt, és nem is biztos, hogy önhibámból vagy lustaságból.
Simán lehet, hogy a lehetőségeim nem voltak soha igazán alkalmasak a tehetség kibontakoztatására. Soha nem vett olyan környezet körül, mint amilyen akár egy közepesen jó gimnáziumban vehetett volna. Próbáltam volna csak én az elektronikai szakközepemben diákkörös lenni mondjuk bioszból, vagy filozófiából érettségizni.. Bár, lehet, hogy ha nagyon kapálóztam volna, bekerülök valami jó csapatba – de a kapálózás eszembe sem jutott. A tanárok nem erőltették a szorgalmas diák-dolgot. A legtöbb kukoricaagyú, csőlátású osztálytársam közül is kevés volt, aki nagyra tört volna, vagy ha igen, akkor nem tanulmányok területén. Vagy vak voltam, de hát mindegy, a lényeg, hogy nem volt inspiráció. Az év végi bizonyítványom ötös volt, amikor ötös kellett a felvételihez, az angol felsőfokúja ebben a suliban mindenkinek röhögve meglett, a németre meg olyan magas ívből tettem, hogy magam is meglepődöm időnként, amikor kiderül, hogy ragadt rám valami. Nem jártam be, csak az érettségi tárgyakra, töri órákon olvastam, fizikán a tanárral szájkaratéztunk, biológiát-kémiát csak egy évig tanultunk rapidban, humán tárgyak, mint rajz, művészettörténet, ének-zene, na ezekről nem is álmodtam. Színjátszó körös lehettem volna, de nem vettem a fáradságot. Egyedül magyarból gyúrtam, hogy fölvegyenek pszichológia szakra, és sikerült is.
A családomban sem mondhatnám, hogy bárki is sokra vitte volna, mondjuk asszem anyám elég jól kiteljesítette magát a munkájában és jól is csinálta, de őt meg lefoglalták nagyon a magánügyi problémái, és nagyrészt megakadályozták, hogy kiélvezze a saját sikereit. Ezen kívül itthon sem erőltette senki, hogy legyen valaki belőlem.. Mivel nem senki nem mutatott rá arra, hogy milyen végtelenül széles a lehetőségek horizontja, mennyi mindenből választhatnék, nem volt igazán nagy dilemmám abban, hogy mi akarok lenni, annyira egyértelműnek gondoltam, hogy pszichológus. Nem tudtam, hogy talán kutató akarok lenni, mert semmiből nem tudtam volna megállapítani.. Soha eszembe se jutott, hogy pl. orvosira menjek, és ne pszichológus legyek, hanem pszichiáter. Kicsit Marcia „korai zárás” fogalma jut eszembe, amikor az egyéni identitás kialakulása a nélkül szilárdul meg, hogy az ember igazán szembesült volna a lehetőségeivel, és átesett volna az identitásválságon. Asszem velem tanulmányi/szakmai téren ez a korai zárás történt.
Az egyetemen meg a szociális készségeim kissé hiányzó volta miatt, de lehet azért, mert itt sem volt olyan társaság, megint nem inspirált semmi. Ráadásul nem tanultam meg tanulni, nem váltam szorgalmassá, mert nem kellett, ugyanúgy el lehetett lötyögni az egyetemen, ahogy a középsuliban. Próbáltam volna megcsinálni ezt mondjuk az orvosin.. Nem kerestem olyan társaságot sem célirányosan, akik nagyra törtek.. Mert nem tudtam, hogy kéne. Miből tudtam volna? Mindig büszke voltam az önállóságomra, és az összes helyzet, amivel szembe kerültem, igazolt ebben. A problémáimat asszertívan, lényegre törően, direkt módon oldottam meg, nem lamentáltam azon, hogy segítséget kérjek, egyenesen megoldottam, amit tudtam, nem foglalkoztam más emberek véleményével. Soha eszembe se jutott, hogy nagyot alkotni csak másokkal együtt lehet. Az én életemre ez sosem volt igaz, és mivel sose próbáltam ki, ha igaz lett volna, se tudom meg.
Amúgy arra, hogy a csapat, a társas inspiráció, az egymásról példavétel mennyire számít, apám hívta fel a figyelmemet, amikor kiöntöttem neki a kicsi szívem bánatát. Feltűnt, hogy én mindig E/1-ben beszélek, mindig csak magamról, miközben senki sem tud óriási sikereket elérni teljesen egyedül. És nem is kell, mert nem az a világ rendje. Egy másik barátom azt mondta: ha kutatni akarok, készüljek fel arra, hogy a kutatás csapatmunka, és arra is, hogy amit kutatok, azzá válok. És apám azt mondja, hogy ha bekerülnék egy inspiráló csapatba, az egyből megdobná a teljesítményemet, és az igényszintemet is. Hálás vagyok nagyon, hogy VÉGRE felhívta erre a figyelmemet, csak ezt lehet, hogy hasznosabb lett volna előbb megtennie.
Szóval mindezek elég erős indokok arra, hogy miért is nem vagyok így 21 évesen a kiválóság megtestesítője, és miért nem tartok ott, ahol a (nálam amúgy 5 évvel idősebb) példakép. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek csak kifogások, amikkel álltatom magam, és a különbség valódi oka az, hogy lusta vagyok és trehány, ő meg király és szorgalmas. A példakép gondolati keretben önmarcangolás helyett végre meg tudok magamnak bocsátani mindenért, ami nem az én hibám, és értem, végre tudom, hogyan változtassam meg azt, ami viszont igen. Tök fura, hogy a tartalomban, az eseményekben, a tényekben nem történt változás, de az előző összerendezésükben szenvedést okoztak és kiszolgáltatottságot, a mostani csinos kis rendszerükben pedig reményt, megbocsátást adnak, és cselekvésre késztetnek. Zseniális az emberi gondolkodás hatalma!
Világossá vált az is, hogy kell egy csapat, akik nyitottak a különböző, sajátjuktól eltérő szakterületek tudására, integráló, építő hozzáállással, nagyban gondolkodnak, akik intuitív módon alkotnak, és akik hozzáadnak valamit a világhoz. Hogy miként lehet egy ilyen csapatot összeszedni, még nem tudom, de érzem, hogy meg fognak találni azok az emberek, akikkel együtt nagy lehetek. Ki fog alakulni egy rendszer, amiben a gondolatcsírák nagyra nőnek, és a gyökereik, mint az Avatárban az erdő fáinak gyökerei, össze fognak kapcsolódni, és egy végtelen bölcsességű hálózat jön létre belőlük, ami képes lesz – más hálózatokkal együttműködve – megoldani a Föld problémáit. Nem beszélve arról, hogy végre van példaképem – ha kicsit fura is, hogy se nem sokkal idősebb, se nem egyező nemű, se nem szakmabeli –, így végre van hova inspirációért fordulni, és ha ő maga nem is vállalja fel ezt a szerepet, azért a róla bennem élő kép pozitív, és nem negatív értelemben erősíti az önismeretemet.
És persze nyilvánvaló, hogy hozzá kell adnom mindehhez a saját szándékomat, képességeimet, meg kell végre tanulnom kitartással, szorgalmasan tanulni, és le kell vetkőznöm a kényelmességemet és a lustaságomat. Nyilvánvaló, hogy a komplexusaim leküzdése, elengedése, megváltoztatása még sok energiát fog igényelni, és lehet, hogy belebukom még egy-két dologba, mielőtt igazán felemelkednék. De már nem vagyok egyedül, és végre emlékszem arra, hogy soha nem is voltam egyedül. Isten szeretete körülvesz, és elküldi nekem a segítőit, amikor szükségem van rájuk. Végre elhiszem, hogy méltó vagyok a boldogságra, és végtelenül hálás vagyok ezért.
Monday, February 01, 2010
Külső-belső démonaim
Katasztrófa nekem ennyire tehetséges embert ismerni. Olyan sok síkon van benne az életemben, a gondolataimban, az érzéseimben, hogy nem tudok tőle megszabadulni, pedig isten a tanúm rá, próbálkozom, és fegyelmezem magam, és kerülöm, és meg is tagadom. De nem megy. Ha mégis találkozunk, utána hosszú időre mindig megzuhanok. Dokumentáltam magamnak. Nem tudok vele kapcsolatot tartani, se akkor, ha beteljesül, se akkor, ha nem, mert csak rosszul jöhetek ki belőle.
De a lemondás nem olyan egyszerű, mert több ez, mint vonzalom: van egy olyan aspektusa a személyiségemnek, pontosabban az én-ideálomnak, amit ő tökéletesen megtestesít. Ez a tehetséges, kiválóság szintjét, sőt, inkább zsenialitás szintjét elérő ember, akinek a neve tudományos folyóiratokban olvasható, mint kutatóé, aki nemcsak hogy tehetséges, de tudja is a céljait, és a tudást is folyamatosan gyűjti és halmozza. Emiatt fejlődik, és a tehetsége még nagyobbra nő. A céljaival együtt ez a kiválóság tökéletes példája egy nagyon fiatal emberben, aki ráadásul számomra vonzó. Hozzáteszem, valószínűleg pont emiatt az.
És ha tökéletesen a naiv kicsi szívem szerint cselekednék, akkor rajongói levelekkel bombáznám, és csüggenék minden szaván, mert úgy érzem, hogy még az a legapróbb gondolatmorzsa, amit a reggeli zuhanyozás közben kitalál, még az is ér annyit, hogy lejegyzeteljem. Csakhogy ilyen rajongást nem engedhetek meg magamnak, mert a saját büszkeségem nem engedi. Mégis, ezek érzések. Tökmindegy, mit gondolok intellektuálisan magamról, a tehetségemről és az értékemről, egyszerűen zsigerből úgy érzem, hogy ő felsőbbrendű, zseniális, én meg soha nem érhetem el ezt a szintet, vagyis inkább nem is ezt, hanem ilyenkor, amikor arra gondolok, hogy ő már most miket ért el (igaz idősebb nálam 5 évvel, és én még nem is fejezhettem volna be az egyetemet eddigre), érzem a zsigereimben a sürgető vágyat, hogy ÉN IS, ÉN IS el akarok érni valamit, elismert akarok lenni, kreatív elméleteket akarok gyártani, kutatni akarok, előadni akarok, sikeres akarok lenni, NAGY EMBER akarok lenni, aki számít, és akire emlékeznek az emberek, mert valami olyat adott a világnak!
És ilyenkor érzem a béklyóimat. Hogy van tehetségem, hogy okos vagyok, hogy megértek bármit, amire rászánom magam – és még sincs egyetlen olyan dolog se, amit tökélyre vittem, vagy legalább haladok afelé, hogy tökélyre vigyem. Oké, elkezdtem énekelni, de azt is milyen linkül veszem már? Igen, suliba járok közben, meg dolgozok közben, meg vezetni tanulok közben, meg.. De basszus. Kifogások mindig vannak. Miért nem vagyok kitartóbb, állhatatosabb, szorgalmasabb? Miért hiányzik belőlem a kiválóságnak ez az alapvető összetevője?
Amúgy nem hiányzik, de az tuti, hogy még nem tanultam meg. De amikor kifogásokat adok magamnak, amik egy része biztos jogos (pl. nem utolsósorban az, hogy még csak 21 éves vagyok, és egyetemre járok), akkor folyton arra gondolok, hogy basszus, Einstein 25 éves korára létrehozott mindent, amit akkor a fizikában létre lehetett.. És igen, gáz, hogy Einsteinhez hasonlítom magam. Asszem kéne nekem valami kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a zsenialitás, a különleges tehetség, vagy legalább a kiválóság megjelenhet később is, nem csak gyerekkorban. Kéne talán egy életrajzgyűjtemény olyan kiváló elmékről, akik 40 éves koruk után kerültek egyáltalán közel a kiválósághoz.
A másik meg, hogy engem nem pozitív irányú vágy hajt a kiválóság felé. Hanem félelem, hogy nem leszek kiváló. Ez önmagában szánalmas, a saját ítéletem szerint, és nehéz nem ítélkezni. Ahogy arról is nehéz nem ítélkezni, hogy miért MOST jutott eszembe, hogy kutatónak kéne lenni, miért nem akkor, amikor felvételiztem.. Vagy miért épp akkor, amikor vele találkoztam, miért nem már magamtól is.. Fura amúgy, mert az önértékelésem nem megy sokkal lejjebb akkor sem, ha ilyenekre gondolok. Mert nem magamat helyezem lejjebb, hanem őt a normális emberi szint fölé. Még jó, hogy nem utálom magam csak, mert ő „tökéletes”.
Lehet, hogy még nem döntöttem el, hogy kikerüljek a hatása alól, és ezt a kínlódást is „ellátom energiával”, azzal, hogy folyton rá gondolok, folyton iránta érzek. És lehet, hogy ez így van, de tudatosan ennél többet nem tudok tenni az ellen, hogy ez így legyen. Vagy ha igen, még nem jöttem rá, mit.
Szerencsére valójában régebben is voltak kutatói érdeklődéseim pl. kognitív pszichológia kérdéskörben. Így legalább nem gondolom azt (bár egy ideig meg voltam ijedve ettől is, amíg blokkolt kicsit az emlékezetem), hogy azért, mert annyira tetszik, akarnék olyan lenni, mint ő. Bár egy másik formában lehet: hiszen pont azért tetszik, mert olyan kiváló, nem azért, mert olyan, amilyen. Egy képet látok róla, és valszeg nem látom tökéletesen. Valszeg amit látok, az nem ő, hanem az én vágyaim. Ha így van, az jó jel, mert akkor a vágy belőlem fakad, és nem az ő hatása alatt vagyok, és miatta akarok kiváló lenni.
De ettől még gáz. Kiválóságra vágyni, csak a kiválóságért.. Semmi cél, vagy terület (na jó, de, agykutatás és neurológia), semmi magasztosabb felhasználási lehetőség, semmi emberek segítése.. Hova lett a régi vágyam? A beszélgetéssel segítés? Vagy lehet, hogy azt nem szakmaszerűen kellene végeznem, hanem csak úgy, ahogy eddig, a barátaim körében? Lehet, hogy van más is, amiben annyira jó vagyok, mint a beszélgetésben, és inkább arra kéne fókuszálni? De hogyan találjam meg, hogyan próbáljam ki magam? Annyira energiátlannak érzem magam sokszor, annyira kevéssé kreatívnak. Apámhoz képest, akiből csak úgy pattognak-ömlenek az ötletek, én kuka vagyok. Igaz, valós helyzetekben jó a problémamegoldó képességem – de ez így leírva csak üres frázis, amit az emberek az önéletrajzukba írnak. És összehasonlítva magamat már most kiváló emberekkel, nem érzem azt, hogy közülük való lennék. Csak vágyaimban, képességeimben és önvalómban viszont nem. Persze, mindenkiben ott van mélyen az alkotás és kreativitás forrása. Tudom, hogy bennem le van fojtva. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan lehetne felszabadítani.
Most megyek és gondolkozom ezen még egy sort, hátha valami mentális csavar van az egészben, hátha csak nem jól raktam össze fejben a dolgokat, hátha csak nem látom a nagyobb képet. Nem túl nyugodt időszak ez most nekem. Hiányolom azt a korszakot, amikor itthon voltam, tanultam és olvasgattam, és kib*szottul leszartam, mi történik a világban és az egyetemen, csak fényes emberekkel találkoztam néha, és az is főleg megnyugtató volt.
De a lemondás nem olyan egyszerű, mert több ez, mint vonzalom: van egy olyan aspektusa a személyiségemnek, pontosabban az én-ideálomnak, amit ő tökéletesen megtestesít. Ez a tehetséges, kiválóság szintjét, sőt, inkább zsenialitás szintjét elérő ember, akinek a neve tudományos folyóiratokban olvasható, mint kutatóé, aki nemcsak hogy tehetséges, de tudja is a céljait, és a tudást is folyamatosan gyűjti és halmozza. Emiatt fejlődik, és a tehetsége még nagyobbra nő. A céljaival együtt ez a kiválóság tökéletes példája egy nagyon fiatal emberben, aki ráadásul számomra vonzó. Hozzáteszem, valószínűleg pont emiatt az.
És ha tökéletesen a naiv kicsi szívem szerint cselekednék, akkor rajongói levelekkel bombáznám, és csüggenék minden szaván, mert úgy érzem, hogy még az a legapróbb gondolatmorzsa, amit a reggeli zuhanyozás közben kitalál, még az is ér annyit, hogy lejegyzeteljem. Csakhogy ilyen rajongást nem engedhetek meg magamnak, mert a saját büszkeségem nem engedi. Mégis, ezek érzések. Tökmindegy, mit gondolok intellektuálisan magamról, a tehetségemről és az értékemről, egyszerűen zsigerből úgy érzem, hogy ő felsőbbrendű, zseniális, én meg soha nem érhetem el ezt a szintet, vagyis inkább nem is ezt, hanem ilyenkor, amikor arra gondolok, hogy ő már most miket ért el (igaz idősebb nálam 5 évvel, és én még nem is fejezhettem volna be az egyetemet eddigre), érzem a zsigereimben a sürgető vágyat, hogy ÉN IS, ÉN IS el akarok érni valamit, elismert akarok lenni, kreatív elméleteket akarok gyártani, kutatni akarok, előadni akarok, sikeres akarok lenni, NAGY EMBER akarok lenni, aki számít, és akire emlékeznek az emberek, mert valami olyat adott a világnak!
És ilyenkor érzem a béklyóimat. Hogy van tehetségem, hogy okos vagyok, hogy megértek bármit, amire rászánom magam – és még sincs egyetlen olyan dolog se, amit tökélyre vittem, vagy legalább haladok afelé, hogy tökélyre vigyem. Oké, elkezdtem énekelni, de azt is milyen linkül veszem már? Igen, suliba járok közben, meg dolgozok közben, meg vezetni tanulok közben, meg.. De basszus. Kifogások mindig vannak. Miért nem vagyok kitartóbb, állhatatosabb, szorgalmasabb? Miért hiányzik belőlem a kiválóságnak ez az alapvető összetevője?
Amúgy nem hiányzik, de az tuti, hogy még nem tanultam meg. De amikor kifogásokat adok magamnak, amik egy része biztos jogos (pl. nem utolsósorban az, hogy még csak 21 éves vagyok, és egyetemre járok), akkor folyton arra gondolok, hogy basszus, Einstein 25 éves korára létrehozott mindent, amit akkor a fizikában létre lehetett.. És igen, gáz, hogy Einsteinhez hasonlítom magam. Asszem kéne nekem valami kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a zsenialitás, a különleges tehetség, vagy legalább a kiválóság megjelenhet később is, nem csak gyerekkorban. Kéne talán egy életrajzgyűjtemény olyan kiváló elmékről, akik 40 éves koruk után kerültek egyáltalán közel a kiválósághoz.
A másik meg, hogy engem nem pozitív irányú vágy hajt a kiválóság felé. Hanem félelem, hogy nem leszek kiváló. Ez önmagában szánalmas, a saját ítéletem szerint, és nehéz nem ítélkezni. Ahogy arról is nehéz nem ítélkezni, hogy miért MOST jutott eszembe, hogy kutatónak kéne lenni, miért nem akkor, amikor felvételiztem.. Vagy miért épp akkor, amikor vele találkoztam, miért nem már magamtól is.. Fura amúgy, mert az önértékelésem nem megy sokkal lejjebb akkor sem, ha ilyenekre gondolok. Mert nem magamat helyezem lejjebb, hanem őt a normális emberi szint fölé. Még jó, hogy nem utálom magam csak, mert ő „tökéletes”.
Lehet, hogy még nem döntöttem el, hogy kikerüljek a hatása alól, és ezt a kínlódást is „ellátom energiával”, azzal, hogy folyton rá gondolok, folyton iránta érzek. És lehet, hogy ez így van, de tudatosan ennél többet nem tudok tenni az ellen, hogy ez így legyen. Vagy ha igen, még nem jöttem rá, mit.
Szerencsére valójában régebben is voltak kutatói érdeklődéseim pl. kognitív pszichológia kérdéskörben. Így legalább nem gondolom azt (bár egy ideig meg voltam ijedve ettől is, amíg blokkolt kicsit az emlékezetem), hogy azért, mert annyira tetszik, akarnék olyan lenni, mint ő. Bár egy másik formában lehet: hiszen pont azért tetszik, mert olyan kiváló, nem azért, mert olyan, amilyen. Egy képet látok róla, és valszeg nem látom tökéletesen. Valszeg amit látok, az nem ő, hanem az én vágyaim. Ha így van, az jó jel, mert akkor a vágy belőlem fakad, és nem az ő hatása alatt vagyok, és miatta akarok kiváló lenni.
De ettől még gáz. Kiválóságra vágyni, csak a kiválóságért.. Semmi cél, vagy terület (na jó, de, agykutatás és neurológia), semmi magasztosabb felhasználási lehetőség, semmi emberek segítése.. Hova lett a régi vágyam? A beszélgetéssel segítés? Vagy lehet, hogy azt nem szakmaszerűen kellene végeznem, hanem csak úgy, ahogy eddig, a barátaim körében? Lehet, hogy van más is, amiben annyira jó vagyok, mint a beszélgetésben, és inkább arra kéne fókuszálni? De hogyan találjam meg, hogyan próbáljam ki magam? Annyira energiátlannak érzem magam sokszor, annyira kevéssé kreatívnak. Apámhoz képest, akiből csak úgy pattognak-ömlenek az ötletek, én kuka vagyok. Igaz, valós helyzetekben jó a problémamegoldó képességem – de ez így leírva csak üres frázis, amit az emberek az önéletrajzukba írnak. És összehasonlítva magamat már most kiváló emberekkel, nem érzem azt, hogy közülük való lennék. Csak vágyaimban, képességeimben és önvalómban viszont nem. Persze, mindenkiben ott van mélyen az alkotás és kreativitás forrása. Tudom, hogy bennem le van fojtva. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan lehetne felszabadítani.
Most megyek és gondolkozom ezen még egy sort, hátha valami mentális csavar van az egészben, hátha csak nem jól raktam össze fejben a dolgokat, hátha csak nem látom a nagyobb képet. Nem túl nyugodt időszak ez most nekem. Hiányolom azt a korszakot, amikor itthon voltam, tanultam és olvasgattam, és kib*szottul leszartam, mi történik a világban és az egyetemen, csak fényes emberekkel találkoztam néha, és az is főleg megnyugtató volt.
Subscribe to:
Posts (Atom)