Tuesday, August 29, 2006

Csak hogy legyen valami írva

Babits: A gólyakalifa
Kosztolányi: Esti Kornél
Szerb Antal: VII. Olivér

Monday, August 21, 2006

Államalapítás

Augusztus 20 volt tegnap.

Az idei tüzijáték nekem az emberéletek múlandóságáról szólt. Nem azért, mert hallottam a hírekben, hogy emberek haltak meg - nem nézem a híreket és egyelőre nem is kerestem utána. Nem. Én kint álltam a viharban, a jégesőben, Vele, egymást próbáltuk védeni a testünkkel a jégtől, de közben visítottunk az izgalomtól és én még rohangáltam is, és Ő is velem. Ilyen szelet még nem láttam. Ilyen élményem még nem volt, és imádtam az elején, hogy tombol minden és csavarni lehet a cipőmből is a jeges vize, és imádtam, még ha megfagytam is, hogy keresztülfúj rajtunk a szél.

Aztán elfogott a félsz. Valami ősi ösztöntől hajtva lehúztam magam mellé a földre, akkor már úgyis mindegy volt a ruhánknak, de megrémültem, hogy belénk csap egy villám vagy befúj a szél a Dunába. Abban a pillanatban ez lehetségesnek látszott. Egyszercsak Ő megszólalt (a fülembe üvöltötte, hogy halljam a zúgáson át is), hogy ott kidőlt egy fa. Alig volt tőlünk ötven lépésre. Úgy ugrottam fel, mint a nyúl, mert észrevettem, hogy akár ránk is dőlhetne egy fa, és elindultunk kifelé a fás részről (nem gondoltam bele, hogy a vezetékek is leeshetnek) a betonozott részen, engem az a szándék vezetett, hogy menedéket, de a szabad ég alatt. Ellentmondás? Nem tűnt biztonságosabbnak se egy sátor, se egy kalyiba (kávéház funkciójú), egy fa alatt végképp nem, és nem nagyon volt ház a közelben. Elindultunk keresni egy üres helyet, és én le akartam ott ülni a földre. (Utólag azt hiszem, szerencsénk volt, hogy nem jutott eszünkbe, hogy bemenjünk egy aluljáróba, mert sokezer embernek viszont igen, és esetleg mostanra véres trutyi vagyunk a Boráros téren. Igaz.. együtt halhatatlanok vagyunk.) A part mentén haladva egyszercsak rémült férfi rohan felénk és azt kiabálja, hogy segítsünk gyorsan, mert egy emberre rádőlt a fa és alá van szorulva.. Rohanunk, fa alá állunk, emeljük, erőlködünk, sokan, legalább tíz teljesen idegen ember, azért a közös célért, hogy Marikáról (28) leemeljük a többmázsás fát. Teljes erőből emelük és alig mozdul. Akkor még erősebben emeltük. Beleadunk mindent. És aztán megkönnyebbült sóhaj, Marika kiszabadult. Fekszik a földön, siránkozik, hogy nagyon fáj a medencéje, de él és mozog, és ez nekem s az embereknek akkor mérhetetlen megkönnyebbülés volt.. Odaszaladtam, alátámasztottam a fejét, tartottam a lábát, mert ő nem tudta. A barátja - mentőorvos - hiába próbálta elérni még a belső hálózaton keresztül is a mentőket. Akkor és a következő tíz percben nem sikerült mentőt hívni. Rengeteg volt a sérült, életveszélyesek is, a hídon sorban szirénáztak végig a kocsik. Nem volt térerő, végül valaki egy házból hívott segítséget. Nem csak Marikára dőlt rá a fa, volt, akinek a fejét találta el valami lehulló cserép, az aluljáróban is véres zsebkendőket láttunk a lépcsőről lejövet, később. És egy szétloccsant dinnyét. Hátborzongatóan nézett ki a vértócsa és a véres rongyok mellett.
Marika elég jól bírta a gyűrődést, bár időről időre rátört a fájdalom, és olyankor azon sírt, miért jöttek ki egyáltalán, annyira nem akart.. Kisöpörtem az arcából a haját és megláttam egy biciklistát kabátban, Ő utánavágtázott és levadászta róla a kabátot, úgyhogy Marika nem fázott annyira.

Aztán kijöttek a mentők és kisebb szarakodás után fölpakolták a sérültet a kocsiba, mi pedig hazáig futottunk, reménykedve, hogy lesz útközben egy szabad telefonfülke. Nem volt. Az aluljáró - itt láttam a dinnyét és a vért - tele volt emberekkel, didergő, vizes emberekkel, egymást átkaroló párokkal, műfénnyel, ijedtséggel, zsivajjal és zűrzavarral. Átvágtunk rajtuk és kocsik között szlalomozva igyekeztünk, hozzánk, Ő félmeztelenül, én szétszaggatott farmerban, néha elöl én, néha ő, és kiabáltunk, ha a másik vélt veszélybe került, mert autó közeledett. Most már épségben érjünk haza..

Haza. Ahogy Ő mondta: menedék. Itt találtam az öcsémet, szerencsére apámat és a barátnőjét, és sorban vonultunk be zuhanyozni, hölgyek előre, addig apám felmosott. Megmenekült a zsályám az ablakpárkányról - "véletlenül" pont aznap fürdettem, és éppen száradt. Megszáradtunk, kiosztottam a megfelelő forró teát, és örültem, hogy ilyen boldog mindenki és nincs semmi baj. Örültem, hogy látom az öcsémet. Az elmények hatása alatt - még most is ott vagyok - pókerezni kezdtünk, hárman, Ő, én és az öcsém. Felhívtam Gitárt, és még élt. Volt, aki nem vette fel a telefont, remélem, nem ott volt és nem akkor.


A tüzijáték.. A tüzijáték pedig eltörpült a Természet tüzijátéka mellett. Hiába folytatták rendületlenül a kilövést még percekig, hiába ringatóztak a rendőrcsónakok sorban a vízen, nem jelent semmi élményt ahhoz képest, amit a segítségnyújtás egy emberélet megmentésében jelentett. Ahhoz képest, hogy ilyen vihar kellős közepében áltam és szétvert a jég. Ahhoz képst, hogy Őt átölelve és csókolva közösen tehettünk valamit másokért, ha nem is túl sokat - és elsősorban magunkért, mert ez az élmény örökre megmarad és mindig több lesz egy egyszerű, elhalványuló emléknél.

Saturday, August 12, 2006

Titusz, kung-fu

Ugat kint egy kutya, és bevallom, most kicsit parázok. Lehet, hogy meghalt szegény Titusz? A vinyóm. 80 gigás szegény, és mindenem rajta van. Rajta van a blogom.. Jaj. Rajta van a naplóm. JAJ. Az összes fényképem.. <:/ Műűű.. Hogy mi van velem mostanában, azt nem csoda, hogy nem írom le.. amúgy sem szoktam. Szokás szerint aggódom, hogy nem írok semmit a blogba, pedig volt egy olyan korszakom, amikor naponta írtam többször is, oldalakat, csak úgy süvítettek belőlem az elmélkedések, és most ülök kukán, mint aki kiürült. Van, hogy nem tudom megfogalmazni, mit gondolok, és van, hogy nem is akarom. Jártam nemrég Somogyvámoson, a Krisna-völgyben. Gyermekkorom álma volt az a hely.. Annyira színes és annyira szép, főleg a Krisna-templom, és annyira érdekes, hogy így élnek benne, krisnások, könyvet árulnak pénzért, de ha diáknak látszol vagy csórónak, ingyen is a kezedbe nyomják, becsengetnek a templomukba, mielőtt bemennének, hogy üdvözöljék Krisnát, és mindig ingerenciám van, mikor átlépem a küszöböt, hogy meghajoljak, mint a dojoban.
Ott fejtem először (és utoljára?) tehenet, és emlékszem, már akkor is magamban vigyorogtam, mikor megkérdeztem egy srácot, hogy mi az a kasztrálás, mert persze tökéletesen értettem, de ő olyan szépen elkezdte kerülgetni a kását, hogy öröm volt hallgatni :)
Nem tudok.. nem tudom visszaadni, mit jelent nekem a Krisna-völgy, ahhoz kéne tudnom prózában írni, szabadon írni, nem tudok jól írni. Asszem. Ha elengedem magam és nem bonyolítok mindent, hanem csak leírom - majd megértik a "hülye olvasók", pont, mert nem hülyék - akkor élvezem és végül minden ott díszeleg a blogon, aminek ott kell díszelegnie. Erre az üzemmódra mindig át kell kapcsolni. A blogírás kezdetén határoztam el, hogy így fogok írni. Így jó írni.

A Krisna-völgyről, csakúgy, mint Zsámbékról, képeket postolnék legszívesebben, beszéljenek azok helyettem.
Hare Krisna Hare Krisna Krisna Krisna Hare Hare Hare Rama Hare Rama Rama Rama Hare Hare


Bágyadt vagyok. Próbálok egyszerű lenni. Kicsit kusa minden. Rengeteget biciklizem, rengeteget pókerezem, és elkezdtem könyveket jegyzetelni. Az olvasásban eddig az tartott vissza, hogy a fészek nyári zárvatartását töltötte, pedig amíg nyitva volt, folyamatosan olvastam. Aztán a sok tábor és nyaralás idejére elment a kedvem az olvasástól. Milyen nagy hévvel vetettem bele magam suli végén, nyár elején.. Stendhal, Balzac, rengeteg Dosztojevszkij, néhány "szakmabeli" könyv stb.
Persze.. csak akaraterő kérdése és megszokásé. Edzésre is csak ritkán megyek. Ez nyilván meg fog változni sulikezdéssel, amikor a napi rutin miatt szükségem lesz (még egy kis szivatásra) valami másra.
Egyébként.. volt nálunk felmérés (vagy mi), kérdések, ki hogy áll az érettségivel, mit gondolunk róla, mit érzünk. Miután számomra magától értetődően csupa optimizmussal kitöltöttem a kérdőívet (én már várom az érettségit, mint izgalmas kihívásra, tekintek rá, várom a megmérettetést, ki akarok hozni magamból mindent stb.), gondoltam bele, hogy "jé b*zmeg", valószínűleg a legtöbben a félelmet, a szorongást jelölték be, és hogy ez - de fura. Én mért nem? Mert persze itt sem az a fontos, hogy "ejjnye ezek a mai érettésgik mekkora stresszt raknak má' szegény gyerekek fejére rá, bele", hanem csakis ÉN, a SAJÁT kedvesaranyos EGÓM szerepe az egészben és eltérése a többitől.

Ha már edzés.. már edzőtáborban feltűnt, és azóta is kicsit zavar, hogy - bár rengeteg dolog, majdnem minden megtalálható a ju-jitsuban - edzésen nem tanulunk katákat, formagyakorlatokat. Edzőtáborban kötelező jelleggel csoportokra bomlottunk és csoportonként egy közös pusztakezes, és egy botos katát kellett bemutatni, és elég ijesztő volt, hogy mennyire nehezen ment nekem ezt megtanulni. A feladattípus volt ismeretlen, magyarán - először csináltam. Igaz, (vállveregetés magamnak) keményen dolgoztam érte, és a konkrét bemutatón kívül egészen jól is ment. Elsőre nagyon megszerettem a katázást.
Amiért ez fontos: megnéztem egy shaolin kung-fu edzést, és rájöttem, hogy ha nincs is túl sok dolog benne, de pont az viszont igen, ami a jitsuból hiányzik, és mintegy kiegészítőként - tök jól passzolnának. Úgy is mondhatnám, hogy ne szépítsem, hogy beleszerettem a kungfu-formációkba.
Másrészt a formákból (chuan), amiket láttam, sugárzott az önbizalom és az agresszivitás. Az erő, a chi, ha úgy tetszik. Sok bennük a látványelem, de ez teszi rémisztően izgalmassá őket számomra.