Ambivalencia

Jelentkezik a Virág az egyetemi könyvtár gépéről.. Nagy az izgalom. Vizsgajelentkezés fél óra múlva. Aztán meg vizsgaidőszak kevesebb, mint egy hónap múlva. Mi lesz velem..
Mondjuk végül is mások is túlélték már, sőt, van, aki az egyetemet is sikeresen elvégezte. Talán nekem is sikerül, amilyen ügyes és okos vagyok.

Tegnap - már megint - gondolkozásra késztettek. Ráadásul olyan témában, ami, mint rájöttem, kifejezetten a gyengeségeim közé tartozik.
Vajon mi a lélek? - tettem föl a kérdést egyszer filotörin, és az előadó csak elnézően mosolygott, pedig annyira nem kérdeztem hülyeséget. Természetesen nem gondoltam, hogy ott és akkor azonnal ad egy mindenkor érvényes, valódi, igazi lélek-definíciót, amikor előtte olyan sokan annyi ideig nem tudtak előállni eggyel sem. Nem, én arra voltam kíváncsi, hogy mi, ott, akkor, azon az órán milyen alapon/értelemben használjuk a lélek szót. Mert használtuk, nagyon gyakran.
Valami számomra egészen furcsa dolog jött ki végül az előadóból, amit nem is értettem, és nem is akartam vele foglalkozni. Beszélt az emlékekről, tapasztalatokról, élményekről - és mindez kicsit sem passzolt bele abba a képbe, amit én alkottam magamban a témáról.
Én alkottam. Én alkottam? A valóság az, hogy "nem volt időm" azon gondolkozni, mi is a lélek. Mert mire eszembe jutott volna a kérdés, mire megpróbáltam volna rájönni - addigra a kezembe nyomtak egy módszert, egy definíciót, egy címkét. Az SVT és sok vallás (pl. hinduizmus) olyasminek hiszi a lelket, ami a fizikai testtel nem azonos, bár vele kölcsönös kapcsolatban áll, de mégis inkább fölötte, a testet ruhaként használva létezik.

Hát, nem tudom. Ha komolyan elgondolkodom, hogy mi is lehet a lélek, lehet, hogy magamtól nem erre a következtetésre jutok.
Innentől "szerintem" módban beszélek.
Az biztos, hogy a lélek az, ami tárolja a tapasztalatokat. Megélt dolgokat, és azok gondolati vonatkozásait, a belőlük levont következtetéseket. A kapcsolódó érzéseket, benyomásokat. A belőlük hátramaradó emlékeket.
Aztán ide tartozhat néhány funkció. A szeretet, az vágyakozás a más emberekhez való kapcsolódásra. Az egyedüllét igénye. A mélységes bánatóceán, a depresszió, de a valódi boldogság, a megélt teljesség is.
A lélek ezenkívül Isten helye az emberben.
Két lélek találkozása az, ami akkor történik, mikor két ember hosszan, mélyen egymás szemébe néz, és szavak nélkül, megfoghatatlanul és megfogalmazhatatlanul valamit átad, megmutat a másiknak, és befogad a másikból. Információ? Nem tudom. A szem a lélek tükre, szokták mondani, és ez száz százalékig így is van. Csak nem egyértelmű, kinek a lelke tükröződik benne.

Most ennyit tudtam összeszedni. Ezelőtt sosem gondoltam végig, mi is a lélek - számomra. És visszagondolva, sokszor figyelmeztettek is erre, emberek, körülmények, beszélgetések. Most volt az, hogy felfogtam, mit akarnak mondani. Tényleg nem olyan egyértelmű, hogy a lélek különáll a testtől. Mert az emlékek, amiket én magam is a testhez rendelek leginkább, a lélek részei. Az élményeket a maguk fizikai valójában a testünkön keresztül tapasztaljuk. Igaz, hogy az egyes élmények ránk gyakorolt hatása már inkább belső kérdés, a "fejben dől el", de lehet, hogy ez a fej is valójában az agyat jelenti?
Hol lehet a lélek székhelye, ha tényleg ennyire összefügg a testtel? Mert megtalálni eddig senkinek nem sikerült. Lehet, hogy a test körül lebeg valahol, és egyszerűen nem elég fejlettek az érzékeink és a műszereink ahhoz, hogy reagálni tudjunk rájuk?

Ezeket a kérdéseket persze nem most fogom eldönteni. De kialakult egy, az eddiginél valamivel önállóbb, és természetesen teljesen kettős elképzelésem a lélekről, és annak viszonyáról a testhez.
A lélek eszerint egyrészt a fent leírt sok mindenből áll. Tapasztalatoknak sok formája, "lelki funkciók", amiket ellát, Isten helye.
Másrészt viszont nem vetem el azt sem, hogy a lélek halhatatlan, ha máshogy nem, hát abban a formában, hogy minden tudás, minden tapasztalat és bölcsesség, minden érzelem és élmény lenyomata, minden kapcsolat energiája az univerzumban örökké (vagy annak pusztulásáig) megmarad, megőrződik, tovább él és rezeg, akkor is, ha a hozzájuk tartozó személyek már fizikailag megsemmisültek. A test visszajut a földbe, a lélek tudása pedig visszajut a kollektív tudatba, ahonnan vétetett.

A probléma ezzel az, hogy hiszek abban is, hogy a léleknek küldetése van. Már akkor, amikor testben megjelenik a földön. Ez kizárja azt, hogy minden összetevője a csak később megszerzett tudás legyen. Viszont predeterminálja azt, hogy a lélek, legalábbis a csírája, már akkor "tudja, mit csináljon", amikor a csecsemő még nem tud magáról igazán, vagy teljesen másképp.

Na jó. Nyertetek. Megkérdőjeleztem a saját hitem alapjait. Bár ettől nem lett gyengébb, szerencsére. Istennel kapcsolatban meg annyit: a magam részéről nem azért hiszek benne, mert elviselhetőbbé teszi nyomorult kicsi életemet. Nem hittem mindig Istenben, ez nem olyan régen van csak így. Viszont mindig is k erős ember voltam lelkileg. Nem az istenhit tette nekem ezt lehetővé. Ráadásul az életem sem nyomorult annyira, hogy emiatt kelljen erőlködnöm. Isten nekem teljesen "szabadon választott", abban az értelemben, hogy nem függök tőle. Isten is egész, és én is egész vagyok. És épp így szeretjük egymást :)

Okos dolgok

Néhány dolog, amit mostanában tanultam meg:

Egy problémát sohasem lehet magának a problémának a szintjén megoldani.
A határok felismerése nem akadályozza feltétlenül saját lehetőségeink kiteljesítését, sőt, lehet annak előfeltétele. A szabadság azzal kezdődik, hogy felismerjük, mi lehetséges és mi nem.
Az emberi személyiség nem eleve elrendelt módon működik, de nem is tabula rasa, üres papír, amire a nevelés azt ír, amit akar. Az emberi személyiséget ehelyett a belső és külső valóság állandó összjátéka formálja.
Az ember egész életében, annak minden szakaszában képes arra, hogy kijavítsa, megváltoztassa múltbéli tapasztalatait.
Nem elég "előre" haladni, a földi világban sikeresnek lenni, hanem mélyen önmagunkba, és magasan önmagunk fölé is kell fejlődnünk.
Nem elég önmagunkat megvalósítani, mert egy ember sem sziget. Ehelyett a társadalmon, a többi emberen keresztül, velük együtt, egységben is ki kell teljesednünk.

Egész emberek

Egyre inkább úgy érzem, egy örvény az életem. Annyira gyors, annyira pörget, és annyira felfelé halad, két dimenzióból nézve látszólag körbe-körbe, de valójában egyre magasabbra.
A tudatossági szintem az, ami nő. Amióta az eszemet tudom, mindig is nőtt; állandó az életemben az érzés, hogy napról napra több, jobb, igazabb és értékesebb vagyok. De most nagyon felgyorsult a folyamat. Hiába a látszólagos akár egyhelyben állás, akár regresszió (elkezdtem megint nem bejárni suliba..), a valódi irány az előre és a felfelé. Mind anyagi, mind spirituális szinten.

Olvasok most egy könyvet. Az a címe, hogy Szükséges veszteségeink. Sorra veszi az ember életszakaszait, és a különböző veszteségeket, amiket mind-mind szükségszerűen át kell élnünk. Elszakadás az anyaméhtől, később az anyától-apától, majd a gyermekektől is. Elszakadás az illúzióktól.
Na ez az utóbbi része a könyvnek az, amit csak ímmel-ámmal olvastam el, és a belső hang azt mondta: "nem kell elhinned mindent csak azért, mert könyvvé van nyomtatva. Te ennél bölcsebb vagy; e könyv tudását a tiéd már meghaladta." Ego, ego, ego. Nem érdekel, így éreztem és kész. És valószínűleg így is igaz.
Illúzióink egy részét nyilván tényleg el kell veszítenünk érésünk, felnövésünk, megöregedésünk során. Csak az kérdéses, mit tekintünk illúziónak, és mit reális elképzelésnek.
A könyv illúziónak tekinti a tökéletes kapcsolatot, barátság és szerelem értelemben egyaránt. A magam részéről úgy gondolom, elég, hogy lehetséges valódi, nyílt, őszinte kapcsolat két ember között. Persze, nincs tökéletes két ember erre a célra, nincs tökéletes őszinteség és nyíltság, ... vagy talán mégis? Mi a tökéletes? Abszolút tökéletes emberi nézőpontból (paradoxon..) nem lehet semmi, főleg egy soktényezős kapcsolat. De tökéletes adott két ember részére, az már inkább előfordulhat.

Na jó, nem kerülgetem a forró kását. Természetesen magamra gondolok. Mindig magamra gondolok. És főleg magamat szeretem. Ez így volt, így van és így is lesz. Azt gondolom, egy ember függetlenül a saját körülményeitől, képes boldoggá válni egyedül. Mármint anélkül, hogy egy vagy több másik embert felhasználna ehhez. Na jó, fogalmazzunk másképp. Bár hiszem, hogy az előbbi állítás minden emberre igaz, hajlandó vagyok elfogadni, hogy esetleg mégsem - de akkor is tartom, hogy vannak olyanok, akikre igen. És nyilvánvalóan önmagamat ilyen embernek tartom.
Mielőtt belemászok egy másik emberbe, a legfontosabb az, hogy önmagammal tisztában legyek. Ismerjem, szeressem önmagamat, és legyek boldog egyedül, magamért, az életért.. Legyek hálás..
Ha ez megvan, és mind a két embernek megvan, na akkor kezdődhet egy igazi, autentikus élet-kapcsolat.
Minderre azért van szükség, mert ha egy ember önmagában boldogtalan, általában azért akar kapcsolatot teremteni egy másikkal, hogy boldogabb legyen. Szokott ez sikerülni? Nem hiszem. Ha meg igen, akkor sem üti meg azt a szintet az egész, hogy megérje a rengeteg fájdalmat. Ha két fél ember találkozik annak reményében, hogy majd egy egészet alkothatnak, sok probléma merül fel. Például más formájúak, és nem illeszkednek egymáshoz tökéletesen. Mit csináljon egy kocka fele egy gömb felével, vagy egy amorf izével? Rések lesznek, a réseken meg bejut a világ, és valahogy semmi sem olyan jó, semmi sem olyan intim. Persze a maradék érintkezési felületen lehet olyan erős a tartás, hogy sosem esik szét ez a különös forma, és egy idő után talán le is kopnak a kiálló részek, ahogy szépen gurul a két ember az élet rögös útján. De hogy mindebből boldogság nem következik, az tuti.

Ellenben ha két egész ember találkozik, mindegy, milyen formájúak, elég, ha elfogadják egymást. A különbség az előző két feles verzióhoz képest, hogy itt a két ember meg tud maradni épen és életben a másik nélkül is. Persze, lesznek kielégítetlen szükségleteik, amiket a kapcsolatuk lefed, de azt ki lehet bírni.
Az első kapcsolatban a felek azért alkalmazkodnak egymáshoz, mert muszáj, mert valami annyira összekötözi őket, hogy úgyis együtt maradnak, és kényelmesebb nem veszekedni folyton. A második kapcsolatban az alkalmazkodás szabad akarat és saját döntés függvénye. Na meg a szereteté. Ebben az értelemben sokkal érettebb, mint függeni egymástól.
Éles ellentétet látok aközött, hogy két fél ember egy egészet, és aközött, hogy két egész ember egy egységet alkot. Nem azt mondom, hogy két egész embernek nem kell egymáshoz alkalmazkodnia, ha egységet akarnak képezni; ebben az esetben is meg kell halnia a két "én"-nek, hogy megszülethessen a "mi". De ez egy szándékos, szabadon választott döntés, míg az első esetben a döntést predeterminálja a szükség.

Nem tudom, hogyan lehet elérni a boldogságot. Azt tudom, hogy folyamatos küzdelem. Azt is tudom, hogy én boldognak érzem saját magamat. Ezért vagyok képes kialakítani egész-egész kapcsolatokat. Meg is teszem. Persze nem olyan egyszerű hozzám hasonlóan egész embert találni, és mivel mindketten szabadok vagyunk, az sem biztos, hogy pont lesz kedvünk egymáshoz akkor és ott, amikor és ahol találkozunk. De ha véletlenül mégis... Az egy varázslat. Egy boldog kapcsolat, az egy csoda. Akár baráti, akár szerelmi, akár szülő-gyermek viszonyról van szó, ritka és értékes az, ha egész emberek találkozhatnak egymással, és szeretetben egyesülhetnek.
Így vagyok én a családommal.
Az ember ugyebár beleszületik egy családba, ahol kész helyzet várja: adottak a szülei, az ő személyiségük, a környezet, az anyagi körülmények, minden, ami a születése előtt eldől. Az első években fel se merül a kérdés, miért kell szeretni a szülőket. Azért, mert ők az apu és az anyu, és a jó kisfiú/kislány default szereti az anyut és az aput (ha a körülmények másképp nem rendeződnek).
Aztán eljön az a pillanat a gyerek életében, amikor rájön: a szülei nem tökéletesek, nem tudnak mindent, és nem ők a legerősebbek a világon. Nem azt csinálják, ami a gyereknek jól esik - élik a maguk életét.
Innen eltelik egy kis idő, mire mindez teljes súlyában tudatosodik. Aztán eljön a következő fordulópont. El kell dönteni, vajon képesek vagyunk-e szeretni a szüleinket, a családtagjainkat önmagukért. Szerethetem anyut azért, mert ő az anyu, de később ki kell derüljön: ha soha nem láttam volna és lenne alkalmunk megismerkedni, vajon szeretnénk egymást? Eltöltenénk önként összezárva vele annyi időt, amennyit eddig eltöltöttünk? Hát, nem biztos. Valószínűleg sok embernek amúgy az agyára mennének a szülei (így is), és jó messzire elkerülnék őket.
Szerethetjük anyut azért, mert szép, okos tanácsokat tud adni, nem szól bele mindig mindenbe, laza vagy kedves, és ugyanakkor utálhatjuk azért, mert ABBÁ-t énekel a fürdőszobában, mindenhol szétszórja a papucsát, és mert olyan rémesen idegesítő a tüsszentése. Ezek reális dolgok, és a többi emberrel kapcsolatban tisztán meg is tudjuk fogalmazni őket, de a szüleink.. A szüleink esetében tabukat kell átlépnünk. Anyut nem szabad bántani. Apu nagyon okos, és mindent jól csinál. A nagymama csak aggódik, az öcséd pedig most kamaszodik.

Mindenesetre el kell jönnie egy pillanatnak, amikor kiderül: szeretjük-e valójában, önmagukért a családtagjainkat?
Jó esetben pozitív a válasz. A kapcsolat "szintet lép", pláne, ha ezt a folyamatot mindkét fél világosan és tudatosan látja, és esetleg meg is beszélik egymással.
Rossz esetben kiderül, hogy az apánk egy kibírhatatlan sóher tuskó, az anyánk pedig buta tyúk, akit minden barátnője ott ver át, ahol csak tud. Még itt sincs veszve minden. Egyrészt lehet, hogy rosszul látjuk mindezt. A családtagoknak végtelen esélyt kell adni, mert család - csak egy van. És mert a család az alapja mindennek. A gyökér, ahová az ember visszanyúlhat, ha nem tudja, mit kezdjen. Másrészt egy idő után elfogadhatjuk egymás rossz tulajdonságait, és megbeszélhetjük, hogy nem emlegetjük őket nagyon gyakran, mert jobb a békesség. Fontos, hogy a családtagok tudják, mit gondol róluk a többi családtag - de nem kell ezt minden nap többször ismételni. Harmadrészt az is lehet, hogy minden megy tovább, ahogy eddig. Tudatosult az utálat - ennyivel többet tudunk. Egyszer úgyis elköltözünk, meghalunk, valahogy felszívódunk innen. Soha nem fogjuk tudni letagadni a szüleinket, de távolságot lehet tartani. Távolról minden megszépül.

Én szerencsés helyzetben vagyok. Mindkét szülőmet bátran egész embernek merem nevezni. Magamat is annak tartom, és ahogy fent leírtam, megtörtént a tudatosodás is. És jó vége lett. "Megszerettem" apámat, önmagáért, és ő, azt hiszem, szintén megszeretett engem. Sokkal nagyobb a tolerancia köztünk, pedig vannak éles ellentéteink. Anyámnál jobb anyát pedig egyrészt el sem tudtam volna képzelni, másrészt jobb embert se nagyon. Ő adott nekem szabadságot. Ezért tudok most szabad lenni. Nem hiszem, hogy jobb szülő tudnék vagy akarnék lenni, mint anyám vagy apám. Nem akarok "túl jó" anya lenni. "Elfogadhatóan jó" anya akarok lenni, akármilyen is lesz a gyerekem. Igyekszem majd nemcsak mint saját gyerekemre, hanem mint a kezdetektől önálló személyiségre tekinteni rá, és így is nevelni. Aztán ha tök más lesz, mint én, lehet, hogy sajnálom majd, de legalább ő boldog lesz, és én is, mivel ha sikerül egész emberré nevelnem, nem fogunk egymástól függeni.
Én tehát - szerencsés vagyok. Egy fura dolog: nemrég rájöttem, miért hívnak Virágnak. Nos, azért hívnak Virágnak, mert az a környezet, ahová születtem, szellemi táplálékban és spirituális humuszban annyira gazdag táptalaj, hogy gond nélkül ki tudtam virágozni. És mert az életet oltották belém, lehetek én az Élet Virága.

Másért is szerencsés vagyok. Nem a szüleim a kizárólagos egész emberek, akiket ismertem. Több ilyennel is van kapcsolatom, eggyel pedig különösen mély. Nem tudom, mi ez. Nem szerelem, mert annál mélyebb, de barátságnak se nevezem, mert nem akarok álszent lenni. Száz százalékos bizalom és teljes őszinteség, teljes tudatosság, teljes nyíltság.
Persze, ehhez kellek én. De kell egy partner is. Egy olyan, aki a végletekig őszinte, akkor is, ha fáj; aki jobban tiszteli a szabad akaratot és az emberek érzelmeit, személyiségét, mint bárki, akit ismerek; aki, mert teljes ember, képes lenne boldog lenni nélkülem - és mégis engem választott. Mi együtt az életet, az igazi, autentikus életet választottuk, és valódi segítséget tudunk egymásnak nyújtani a választás kivitelezésében. "Képesek vagyunk szeretni, sérülni, küzdeni, veszteni, harcolni, gyűlölni, vágyni, ÉLNI." Olyan érzésem van, hogy "mi vagyunk a kiváltságosok. Nekünk megadatott, hogy belepillantsunk, hogy milyen, amikor valaki BOLDOG."

Hála tölt el. A hála érzése pedig magához vonzza azokat a dolgokat, amikért később még több hálát fogok érezni. Az őszinteség az őszinte embereket vonzza, a szeretet pedig a szeretettelieket. A teljes embert észreveszi a többi teljes ember, és amikor már sokan vannak, elindulnak, és megváltják a világot. A világ pedig boldog lesz, mert mi, teljes emberek segítünk egymásnak, a Földnek és az életnek elérkezni az aranykorba, ahonnan valaha régen mindannyian elindultunk.

Hát ilyen spirálban gondolkozom én a világról és benne magamról. Mindig is hasonlóan eresztettem magamból az okosságot, de most mintha még ez is egyre jobb és igazabb lenne. Fejlődöm :) Boldog és elégedett vagyok. Igen, néha sírok. Néha dühös vagyok, néha agresszív, és néha utálok mindenkit és legszívesebben felrúgnám az összes ordító kisgyereket és vinnyogó kiskutyát. De ez nem baj, ember vagyok, nem boldogság-gép. A Földön élek, ami megint nem fogaskerekek összessége, és az életben játszom, amihez nem kaptam írott szabálykönyvet. Ez mind mégsem számít - semmi nem számít. Minden a legnagyobb rendben van, és mindannyian haladunk egy szebb, jobb jövő felé.