Most ilyen rövidek vannak

Ígérem, az érettségi után nem fogok a tanulmányi eredményeimről írni. (Igen, már nekem is elegem van.)

Egymásodperces

Kurva sokat vállaltam.

Hierarchia

Már megint tanulásközi szünetet tartok. Ha besokallok az irodalomkönyvektől, akkor mindig történik valami, ma például kitakarítottam, és önelemeztem. Tehát kitakarítottam. Tök jó volt a pár perces vihar, most már biztos, hogy nyár van, mert nyáron szokott meleg, viharos szél fújni a hideg eső közben. És tegnap már egy szál felsőben sétálgattam. A ZP is útba került, és teljesen nyár van, buli és sodródás.. Sörrel a kezemben álmodoztam, a Dunát is megnéztem, és igen, ez az utolsó nyaram, ezután már csak egyetemi nyaraim lesznek. (Remélem.)

Szóval.. néhányszor belegondoltam már, mi kell ahhoz, hogy egy emelt magyar érettségit 90% fölé írjak. Most már tudom a választ is: rajongani kel az irodalomért. Olyan egyszerű és olyan egyértelmű.. Félretenni az előítéleteket, mindent, amit olvasok, irodalomnak felfogni, és máris közel enged magához minden vers, regény és színdarab. Szép így.
Nemrég arra is rájöttem - rádöbbentettek -, hogy tulajdonképpen ennyi a titka a nagy tudásnak. Rajongani kell érte. Minden ebből fakad, és magától történik, ha ez már megvan. Új ars poeticát írtam..

Kár, hogy az élet attól nem lesz jobb, ha rajongok érte. Vagy ha igen - akkor sem olyan egyszerű érte rajongani.


És új elméletem van arra is, miért olyan baromi fontos nekem az edzés. Nem voltam már hónapok óta, és igen, kényelmesebb így, de alapvető igényeim nincsenek kielégítve: küzdésvágy, fizikai megerőltetés, abszolút hierarchia.. No igen. Az még csak hagyján, hogy agresszív és erős vagyok és sok bennem az energia, és ezt valahol ki is kell élnem. De a hierarchia..
A hierarchia egy olyan dolog, hogy a személyiségem egy része (a nagyobbik része) irtózik tőle. Utálja a tekintélyelvűséget (és mekkora a kísértés, hogy úgy írjam: utálom), nem hajlandó senkit pozíció vagy vagyon, szóval tekintély alapján megítélni, hanem csakis emberként. De lehetőleg inkább sehogy. Az ítélkezés nem az ő dolga, így az egész ügyön felülkerekedik, ennyit a tekintélyről..
Azonban be kell vallanom, hogy vannak helyzetek, és tipikusan ilyen helyzet az ismeretlenekkel való találkozás, amikor egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni a tekintélytől. Amíg valakiről nem tudok semmit azon kívül, amire magamtól jövök rá, nincs gond. Megvan a benyomásom, a véleményem, elképzelésem az illető ember személyiségéről, működési elveiről, szóval valahogyan megjelenik bennem az illető. De abban a pillanatban, hogy valaki tájékoztat: az illető a) nagyon gazdag b) rendkívül népszerű c) felső pozícióban van stb., ezek alapján kezdem őt megítélni. Na nem tudatosan, hanem érzelmi alapon. Elkezdek félni, elbizonytalanodom, hebegek-habogok, vagy jobb esetben hallgatok, ha "felettem állóval" állok szemben - és lekezelő, felsőbbrendű stílust öltök magamra, amint úgy értesülök, hogy az illetőt amúgy is mindenki lábtörlőnek használja.
Ezzel a szituációval nem nagyon tudok mit kezdeni, mert logikus módokon be tudom magamnak bizonyítani, hogy senki nem ér se többet, se kevesebbet nálam, hogy mindenki ugyanúgy ember, és csak ember, mint én, hogy én is vagyok valaki.. mégsem sikerül levetni a tőlem tök idegen viselkedést. Tök idegen? Hmm.. Úgy látszik, ez is beépített tartozék, hiába utálom - utálja a másik énem. És mivel, mint tudjuk, amit elfojtunk, az erőszakos módokon fog előtörni, én nem akarom elfojtani, következésképpen valahol ki kell élnem. És erre tökéletesen megfelelő az edzés, ahol abszolút hierarchia van, rangban alattam és felettem is emberek állnak, és tulajdonképpen nincs nagyon átjárás a "kasztok" között. Ha a jitsukának edzőtáborban azt mondja a sensei, hogy hozzon neki egy sört, akkor hoz neki egy sört, mert a sensei az sensei. És ha azt mondja, hogy 40 fekvő, akkor az 40 fekvő vagy 5 kör futás vagy 50 guggolás, akkor is, ha nincs rá ok, és ha kollektív büntetés van, akkor mindenki szív, az is, aki nem követett el semmit. Ez a hierarchia. És ez pont jó így, benne lenni is pont jó így, nem azért, mert vannak nekem is alárendeltjeim, hanem mert az embernek néha szüksége van arra, hogy megmondják, mit csináljon, mert így pihenhet az agya. Nem kell mindig felelősnek lenni.
De kicsit elkalandoztam. Mindenesetre alighanem részben emiatt is fontos nekem az edzés (mennyi töltelékszó).

Mindez úgy jutott eszembe, hogy tegnap voltam edzőtáborpénz-részletet befizetni, és találkoztam pár emberrel. Ezenkívül örömmel jelentem, hogy a görögországi út végérvényesen és visszavonhatatlanul le lett zsírozva, és augusztusban megyünk egy hétre, öten, szülők és egyebek nélkül. És látok majd tengert és egyáltalán, úgyis megtanulok még egyszer görögül is...

Iskola

Tanulásközi szünetet tartok. Olvasom az irodalom tankönyveket.. Az elsőt már majdnem befejeztem. Talány, hogy végigérek-e rajtuk érettségiig. Egyébként valószínűleg igen. Ha tartom a min. napi 50-60 oldalt, de inkább 70-et (de az teljesíthetetlen, hiába szeretek olvasni).
Egyrészt készülök ezzel az emelt érettségire. Másrészt készülök az érettségire való tanulásra, ami akkor majd tényleg egész napos olvasásból-írásból fog állni. Harmadrészt gyakorlom azt, amit majd vizsgaidőszakok előtt fogok csinálni, ha felvesznek :) Kicsit sajnálom azokat, akiknek még most sem sikerült eldönteniük, mit akarnak magukkal kezdeni (tehát egy kicsit magamat is sajnálom). Elképzelem, ahogy az egyetem harmadik félévében egyszercsak rájönnek, de akkor meg már olyan nagy lesz a visszatartó erő.. ("minek mostmár máshova menni? Itt már lehúztam egy évet. Legfeljebb befejezem, azt annyi, utána tanulok tovább. Meg hát jól is fogok ezzel keresni. És különben is, itt vannak a barátaim! És nem akarok elveszteni egy évet! És.. és..") Vagy ha nem, akkor meg egy-két-három évet "késett" az illető ahhoz képest, mintha már az elején tudta volna, mit akar magától.
Viszont felfoghatja úgy is, hogy nem vesztett semmit. Csak tanult. Mondjuk van 1 éve közgázos tudása, ami máris több, mint ami mondjuk a műszakin lesz majd a legtöbb csoporttársnak. Csupa nyereség. Én tuti így fognám fel.
Magamat meg kicsit azért sajnálom, (mert az jó, kényelmes, jól esik és nem kell másokkal foglalkozni) mert ki tudja, jó-e az, hogy én pszichológiára megyek. Máshova nem fognak felvenni, mert máshova nem jelentkeztem. Bátor? Van logika mögötte. Más nem nagyon érdekel. Pontosabban ami érdekel (magyar és egyéb nyelvek, pl. görög, arab stb.), azt egyetemen kívül sokkal hatékonyabban meg tudom tanulni. Görögül egyébként is meg akarok tanulni. Oké, hogy angolul tudok – de angolul mindenki tud. Muszáj, mert az USA, ... Szóval alap. Olyan nyelven akarok még tudni, ami nem annyira általános, és ha történetesen nem tudnék a szakmámból megélni, legyen még egy lábam, amin állni tudok. És ha véletlenül Görögországban kéne laknom... :)

Amúgy az egész egyetemi világgal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak. Mert ugyan egyrészről ez a "felnövés", felelősségvállalás önmagunkért, a saját munka gyümölcsének leszüretelése és egyáltalán, a nagybetűs Élet, másrészről viszont ugyanolyan védett, akár az általános- vagy középiskola. Már kicsit szabad, de azért nem teljesen. Afféle folyamatosságot látok: bölcsiben nem tud magáról az ember, oviban és általánosban mindent az óvó- ill. tanárnénik mondanak meg, és ezért max. utálni vagy szeretni lehet őket, középsuliban már lehet lógni, bár nem legálisan (el kell intézni a háziorvossal), és a fiatalabb tanárok már emberként bánnak velünk, a többinek meg be lehet szólni. Egyetemen saját felelősségre annyit lóg-nem lóg az ember, amennyit akar-nem akar, a tanulásra fordított időt pedig aszerint határozza meg, mik a céljai az egyetemmel, tágabban értelmezve – az élettel. Aki az egyetemet is elvégezte, annak már csak a mindenkori törvények és saját belső korlátai szabnak határt.
Egyébként nem kell ehhez egyetemet végezni. Nem hiszem, hogy valaki az iskoláitól válik emberré. Az iskoláktól iskolázott, a tanulástól tanult lesz valaki, nem bölcs, okos vagy szeretetreméltó. A siker sem garantált. Hallottunk már csődbe ment milliárdosokról és szegénylegényből lett királyokról is. (Már ha a siker szó alatt a pénzt értjük.)
Az iskola olyan, mint az élet – abból a szempontból, hogy ugyanúgy tele van lehetőségekkel, amiket lehet kárbaveszni-hagyni, vagy megragadni. Azonban az iskola meg is véd az élettől, mint egy keltetőgép, ami lehet jó és kényelmes, amíg az ember kicsi és gyenge, de aztán korláttá is válhat, ha már szabadulnánk. És egy idő után már mindenki szabadulna. Miért kezdünk akkor új és új iskolákat életünk során számtalanszor? Azért, mert az iskola gyakran eszköz. "Határátkelőhely", amin ha nem haladunk át, nem léphetünk be legálisan idegen országokba (és sokszor jobb is ez így, lásd orvosok, pszichiáterek, építészek, pilóták, ...) Máskor csak közlekedési eszköz, egy a sok közül – mondjuk hajó. Aki a gazdagok országába akar eljutni, nem csak hajón utazhat, bár az a legkényelmesebb és legbiztonságosabb.

Az iskola egyben a tanulás szimbóluma is. Pontosabban.. a tudásé. Azé a tudásé, amit valaki más, mások már felfedeztek, leírtak, és megint mások sokszor ellenőriztek, előre megrágtak, és még többen azóta meg is tanultak.. Hát ezért van nekem sokszor ellenérzésem az iskolával kapcsolatban. Mert nekem az az igazi tudás, amit én magam tapasztalok meg. Pár dolog esetén egyébként így is kell. De sajnos túl nagy már a világ ahhoz, hogy az egészet én, egyedül fedezzem fel és ismerjem meg. Némely tudásnak az alapja sincs már meg, és akkor honnan kezdhetném? Életképtelenné válnék. Hiszen mennyi dolog van, amit használok, de nem értek! Kezdjük az elektromosságnál, itt bejön a számítógép, de legyenek olyan ősi dolgok akár, mint az éneklés és zenélés, a hangszerek működése! Van valami fogalmam a rezgésről, felhangokról, sinushullámról.. de nem sok. Mégis gitározom, éneklek, ordítok és beszélek. Még távolabb haladva a múltban, vajon ismerte-e az ősember a tűz természetét? Tudta-e, miért süt a nap, miért nő a fű és mi értelme az életnek? Vajon értette-e önmagát?

..és mégis mozog a Föld. Nem tanulhatok meg mindent egyedül. Sajnos a világ ilyen. Információs társadalomnak hívják, és a vízöntő korszakát emlegetik – nekem pedig bele kell törődnöm, hogy mások tudására támaszkodom, hogy tankönyvből tanulok és előre írt verselemzéseket olvasok. Hogy nem vagyok ahhoz elég szélessávú, hogy az egész felém áramló tudásnak én egyedül legyek csatornája. Ezért kell az iskola. Közvetítőnek, átkelőhelynek, kapunak, belépőnek egy olyan világba, ahol az ember csak egy a sokmilliárt bit közül, és ahol az értéket az információ képviseli – az pedig nem lesz kevesebb, ha élet és embertömeg zsivaja helyett hullaszagot és nukleáris szemetet sodor a szél.