Ma úgy látszik, magányos este van. Minden program lemondva, tanulásra kihegyezve. Most épp ezt élvezem.
Az idei elhatározásom az volt, hogy nem lesz kettesem félév végén. Valamint, hogy megtanulom, hogy kell tanulni. Ez csak olyan látens elhatározás volt, mert hergelte a büszkeségemet, hogy okosnak tartom magam, de szarok a jegyeim, valamint, hogy mindenki, akivel egyetemen jóban vagyok, két jeggyel jobb átlagokat kap. Persze önmagában az ösztöndíjért nem érné meg (ösztöndíj bölcsészkaron? kac-kac.), csak az egómért.
Előbbi elhatározás valszeg megint nem fog sikerülni, de az utóbbi asszem, igen. De fel kell érte adnom a kedvenc "önállóság" szkriptemet, mert túl sok energiába kerül, és nem vagyok hozzá elég stréber. Úgyhogy mostantól én is beszállok a jegyzetelő-csapatokba (vagy megszerzem a jegyzeteiket :), és azokat olvasom. Takarékos tanulás, hm.
(Annyira látszik, hogy noha a közelmúlt történelme során az individualista - egyénre koncentráló, az egyént a többiektől elválasztó, a társak közül kiemelő - nyugati társadalmak voltak hatalmon, mégiscsak a kollektivista - az egyéniséget a csoport tagjaként megélő, a csoport céljait etalonnak kezelő, alkalmazkodó és változékony - keleti társadalmak (Japán, Kína, India) a hatékonyabbak. Egyrészt a csoportok mindig sokkal többre képesek, mint az egyének, és annál többre, minél több idejét tölti az egyén a csoport érdekeinek érvényesítésével. Másrészt a világon eluralkodó tömegnyomort sokkal könnyebben viselik el pszichésen azok, akik amúgy sajnálják azt, akinek saját szobája van - mert egyedül kell aludnia..)
Ebből egyébként az is következik, hogy - elvileg - kevesebb tankönyvre lesz szükségem. Mert minek vegyek meg egy egész könyvet egy fejezetért? A többit megkapom jegyzet formájában. Persze hangsúlyozom, ez csak az elmélet, mert gyakorlatban sokkal jobban szeretek birtokolni, főleg könyveket, mintsemhogy csökkenteném a felvásárolt mennyiséget..
Egyetem-téren még annyi, hogy azt hiszem, megtaláltam a valódi pszichológus-identitásomat. Ezt nem úgy értem, hogy most már biztosan tudom, mi is akarok lenni - de azt igen, hogy biztosan tudom, hogy jó helyen vagyok és jó, amit csinálok.
Ez nem volt egész pontos megfogalmazás. Valójában mindig is tudtam legalábbis azt, hogy pontosan azt csinálom, amit csinálnom kell. Azt, hogy jó helyen voltam mindig is, nem állíthatom biztosan, bár mindegyik iskolámhoz kötődik sok fontos élmény.
Tulajdonképpen nem tudom, mi a pontos megfogalmazás. Eddig egyetemista voltam, aki éppenséggel pszichológiát tanult. Most pszichológus-hallgató vagyok. Eddig féltettem magamat attól, hogy elragad a mánia, és nem fogok semmi mást csinálni, csak ezt, hogy nem fogok semmi mást olvasni, csak pszichológiát.. Eddig annyi mindent akartam csinálni. Egyszerre. Ez még mindig áll, de most már nem akarom a világ összes szakmájának a lehetőségét fenntartani a magam számára. Nem akarok minden sportot űzni, mindenhez érteni, mindent csinálni. Pszichológiát akarok tanulni, azt akarom dolgozni, és most van az, hogy képesnek érzem magam, hogy a napom legnagyobb részében ezzel foglalkozzak minden nap, életem hátralévő részében.
Én ilyen lassan-szenvedélyes típus vagyok. Most a szenvedélyes elkötelezettségem a szakma iránt elért egy újabb szintet. Ez már a gyorsítósáv, innen nincs visszafordulás, most már le merek mondani a száz lábon állásról, most már merek elszalasztani olyan lehetőségeket, amikből szintén munkám lehetne. Nem zárok ki minden mást - az eddigiekhez hasonlóan fogok foglalkozni mindennel, ami érdekel vagy elkezd érdekelni. De nem fecsérlem az időmet olyan dolgokra, amik "talán majd érdekelni fognak" vagy "még hasznosak lehetnek". Ez egyfajta lelki lomtalanítás, és nagyon sok energia szabadul fel belőle. És kifejezetten pozitív érzés a bizonyosság, az önbizalom, a hit magamban és abban, hogy amit csinálok, az jó.
(Nem mintha ezért csinálnám. Soha nem tagadtam, hogy a pszichológia nekem önös érdek, és rólam szól. De nem hazudhatom ugyanakkor azt sem, hogy tudok egyedül - más emberek, "páciensek" vagy barátok nélkül - pszichológiát csinálni. És azt sem, hogy ez sokszor segít rajtuk, rajtunk, a világon.)
Gondolkoztam egyébként azon, hogy miért épp ez. Időnként gondolkozom ezen, akkor is, ha van már rá válasz. Vannak ilyen kérdések, amikre sosem lehet elég, vagy elég igaz a válasz. Mindig vannak még okok, mélyebb rétegekben, időben változva, lassan, de egy közös magból kibontakozva.
Az első "mi akarok lenni" tervem, amire visszaemlékszem, ovis koromban volt, amikor is - foglalkozásként - menyasszony akartam lenni. Aztán jött a balerina, majd a klasszikus kukásautón utazó kukás bácsi. (Tudtátok, hogy 3 évesen az ember még nem tudja, papa lesz-e vagy mama, noha azt tudja, hogy fiú-e vagy lány?) Akartam még lenni állatorvos is.
Azt tudom, hogy az utóbbi 3-4 évben nem kellett sokat gondolkoznom azon, mi leszek. Egyértelmű volt, hogy ehhez van tehetségem, és ezzel akarok foglalkozni. Akkor alakult ki, amikor a középiskola első egy-két évében nagyon mély barátságaim szövődtek, azt hiszem, életemben először. Először voltak egyenlőségen alapuló kapcsolataim, és először akkor váltottuk meg a világot azzal a pár emberrel.
Nem biztos, hogy tőlük, de mindenesetre egyre több olyan visszajelzés érkezett, hogy jó az, ahogy hallgatni tudok. (Ha nem jöttek volna ilyen visszajelzések, valszeg visszajeleztem volna magamnak.) És egy idő után felismertem, hogy nem csak jó, hanem ritka és értékes is. Értékes, tehát értékesíthető. Kérhetek érte pénzt.
De ez már csak később jött. Előtte még arra jöttem rá, hogy ez a hallgatás nekem olyan élményt nyújt, amitől nagyon-nagyon jól érzem magam. Mert az emberek átadják magukat nekem, és utána bennem maradnak, és a sok bennem lévő ember kapcsolatot teremt egymással, és együtt megtermékenyítik a lelkemet. Megtermékenyítenek engem. (És itt visszajön a mennyasszony archetipikus nő-feleség-leendő anya képe.) Minden tapasztalatuk a sajátommá válik, és én egyvalamiben mértem mindig is az életet: tapasztalatban.
Valószínűleg ezért vonzódom a drámához, a színjátszáshoz is, és ha olyanok lettek volna a korai ingerek (pl. színész vagy filmes szülők, drámatagozatos suli stb.), azt hiszem, színész is szívesen lennék. Most már valószínűleg nem leszek, és ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai.
A színészek rengetegféle embert élnek át belülről, minden szerep saját valóságát a maguk részévé teszik, és megtapasztalják a világot az eljátszott emberek szemszögéből, ahogy teszik a pszichológusok, a szociális munkások, a mentősök, az újságírók, az írók, költők és egyéb művészek, a hr-esek, az osztályfőnökök és még sokan mások. Tulajdonképpen mindenki. Csak vannak szakmák, amikben szükségszerűen erősebb mások átélése, vagy több a begyűjthető tapasztalat.
Persze van egy kis gyávaság is az én csillapíthatatlan tapasztalatéhségemben. Miért nem leszek csavargó, világutazó, drogos, kurva, diktátor, miért nem hánykolódom ide-oda az életben, miért nem próbálok ki mindent, amit csak tapasztalni lehet?
Lehet, hogy félek. Lehet, hogy nem úgy lettem szocializálva. De az is lehet, hogy így biztosabban és jobban elérem a célomat: nem csak a saját tapasztalataim lesznek meg, hanem másokéi is, és nem vesznek el, amikor én meggondolatlanul kinyúlok aranylövésben. (Bevallom, ezt tartom a legvalószínűbbnek, mert az élmények intenzív átélésétől sosem riadtam vissza, csak ha egzisztenciális fenyegetést jelentettek.)
Ezen gondolkozom mostanság. És hogy mennyire szeretem a kedves Kedvest, mert. Kedves a kicsi szívemnek, és másfél óra alá sosem adjuk, ha telefonálásról van szó. Mert mindent meg lehet vele beszélni, és akar is mindent megbeszélni, és velem, és ez kölcsönös. Láv.
