Ezer meg ezer éve ...

Immár 2 hete vegán módon, vagyis csak növényi eredetű kajákat eszem. Azért nem írom, hogy vegán életmódot élek, mert ahhoz bőr cipőt és dzsekit sem hordhatnék, és mézet sem ehetnék.. Egyelőre nem tudom elképzelni, ezeket miként valósíthatnám meg, és azt hiszem, pillanatnyilag nem is akarom.

Sokat változik az életem kb. egy hónapja, és azt hiszem, nagyon messze kerülök attól az önmagamtól, aki mondjuk 1 éve voltam. Spirituálisabb és istenhívőbb most az életem, és azt hiszem, ennek így kell lennie. Ez most az utam, és azt hiszem, előre visz, és felfelé. Sok minden könnyebb így; nem görcsölök annyit azon, hogy az életem minen egyes apró törmeléke az én kontrollom alatt legyen, hogy minden, amit teszek, az én akaratomból történjen, hogy amit ezekről gondolok, azt én iránytsam, és amit ezek miatt érzek, azt én befolyásoljam. "Legyen meg a te akaratod", ha így tetszik. Érdekes módon sok dolgot pont a pszichológia tanulása értetett meg velem, másokat pedig az, hogy visszatért az életembe a kb. 2 éve "elhagyott" hit.

A vegánságnak annyi köze van mindehhez, hogy növényeket enni nekem úgy zsigerből tisztábbnak tűnik, mint állatokat enni. Fair-ebb, szebb, jobb. Másfajta energia, és nem kell hozzá állatot megölni vagy embertelen körülmények között tartani. (A mézet még nem rendeztem le magamban.) Hogy erre miért épp most jöttem rá? Nem most jöttem rá, de most értem meg hozzá. Itt és most van az a pillanat, amikor át kellett térnem erre a táplálkozásra. Meg kell mondjam, semmi erőfeszítést nem okoz. Azazhogy, egy kicsit igen. Mert egész addig nincs probléma, amíg az ember otthon van vagy más vegánokkal; de ha mások a környezetében húst esznek, nehéz hova lenni, mert általában olyan helyen esznek húst, ahol minden kajában van valami állati eredetű; ha ezt át is hidalom magamban, még mindig akad legalább egy okostojás, aki jobban tudja, hogy nekem mi a jó, hogy a szervezetemnek mire van szüksége, és hogy a gumós zápfogaim mit bizonyítanak. És nem habozik véleményét meg is osztani velem, noha többnyire nem kérem.

Egyébként én is utánanéztem. Igaz az, hogy a szóján kívül nincs olyan növényi fehérjeforrás, amiben mindegyik esszenciális aminosav megvan. Viszont mindegyik esszenciális aminosav megvan valamilyen zöldségben. Ergo, vagy sok szóját kell enni, vagy változatos zöldségeket.. Különben, rendeltem fehérjeport. Amit a body-builderek esznek, csak hormonok és egyéb szarok nélkül. Sima szójakivonat kb. Napi egy kanál elég arra, hogy pótoljam azt, amit a húsokból (és a tojásból főleg) nem viszek be. Ultramagas dózisú multivitamin a másik dolog, azt meg már rég tervezem. Kíváncsi vagyok, érezhető-e a különbség. Mert a nyarat kivéve nem jeleskedem friss gyümölcsök fogyasztásában (édességfogyasztásban annál inkább), és különben is, sok helyen írják (pl. Lenkei), hogy a friss zöldségek-gyümölcsök vitamintartalma sokat zuhant az elmúlt évtizedekben. Bár, Lenkei is el akar adni valamit, ugye.. De ettől még a szövege igaz is lehet. Meg nem csak ő írja.

És mozogni is elkezdtem. Kétnapi 3/4 óra torna vagy futás, ez lassan másfél hónapja megy. Nem nagyon érdekel, látszik-e; egyszerűen muszáj mozognom. Ki akarom nőni a gyenge önmagamat. Mármint, a testileg gyengét. A szellemi erőmet szeretném arra használni, hogy a testi erőmet visszaszerezzem. Valamint szükségem van nagyon sok fegyelemre. Bár tűnhet úgy, hogy a rendszeres mozgás (magamhoz viszonyítva) és ez a fajta étkezés sok önfegyelmet igényel, és lemondásokkal, megszorításokkal jár, és lehet, hogy másnak az is, és hogy nekem is az lett volna akár fél éve is - mégis, ezek az utam természetes velejárói. Olyan természetesen következtek az ott és akkor-ból (amikor elkezdtem őket), mint az, hogy az ember, ha tudja, hova akar menni, és útba esik az autópálya a megfelelő irányba, akkor fölhajt rá, és azon megy tovább. Persze van autópályadíj, de ez is természetes.
Önfegyelem inkább ahhoz kell, hogy elkezdjek tanulni. Úgy tapasztalom, hogy sok korombelinek valójában nem a szakmáját kell megtanulnia az egyetemen, hanem az egyenletes pozitív teljesítmény nyújtásának képességét. Ha a pozitív a kettes, akkor a kettes, ha a hármas vagy az ötös, akkor meg annyi. De megbízhatóan legyen annyi. Az én teljesítményem néha siralmas, néha meg átlagon felüli (ez a ritkább). Mindig is ilyen voltam, és tudom azt is, min kéne változtatnom, de nem teszem. Nem is nyavajgok, de előre sem haladok benne. Mostani álláspontom szerint meg fogom tanulni az egyenletes jó teljesítmény nyújtását, ott és akkor, ahol és amikor meg kell tanulnom. Amikor eljön az ideje, akkor meglesz rá a kellő energiám. Ugyanúgy nem fog erőfeszítést okozni, mint rendszeresen sportolni, vagy nem enni állatokat. Érzem, hogy bennem van a magja, csak még nem csírázott ki, és még nem esett le az az eső, ami kihajtja a földből.

Na kezdek nagyon közhelyes lenni, úgyhogy abba is hagyom. Változások vannak folyamatban, és nagyon tudom, nagyon érzem, hogy nem én csinálom őket, és most először nem félek attól, hogy kicsúsznak az irányításom alól a dolgok. Úgyis úgy lesz minden, ahogy lennie kell. Az elkülönültség illúzió. (Igazság szerint, minden illúzió, kivéve Istent - de őt meg senki nem ismeri, csak ő maga. Ki van ez találva.)

Kontroll

Az életem időnként radikálisan megváltozik, anélkül, hogy tudnám, miért. Vannak nagyon szar epizódjaim, amikor nem látom értelmét felkelni reggel (délután) az ágyból, és hiába határozok el valamit, nem fogom megcsinálni, és amikor rájövök, hogy minden elhatározásom hiábavaló, inkább lemondok az elhatározásokról úgy egyáltalán. Tökéletesen alulingereltté és céltalanná válok emiatt, a döntéseimnek nincs súlya; az egyetlen dolog, amivel foglalkozom, a saját nyomorultságom. Az önbizalomhiány, a körülmények kegyetlensége, az élet igazságtalansága, és a saját tehetetlenségem. Nem látszik kiút, és amikor így gondolkodom, akkor nincs is.

Aztán van ezzel szemben, amikor rájövök, hogy mindennek semmi jelentősége sincs. Egy reggel úgy ébredek fel, hogy jé, kedvem van élni, mozogni, cselekedni, emberekkel találkozni. Tudok beszélgetni, és nem csak arról, hogy mennyire rossz nekem, hanem dolgokról, amik érdekesek, amik foglalkoztatnak vagy meglepnek, amiket tanultam, amiket ő tanult, amit a beszélgetés elindít bennem, érzésekről, ötletekről.. Spontánná válok, amilyen egyébként is "kéne" hogy legyek, hirtelen nem számít, mit gondol rólam az, aki nem ismer és a saját kis csőlátásával csak annyit lát belőlem, amennyit nem takar el maga elől, amennyit hagy magának meglátni belőlem.
Nem leszek jobb vagy szebb, vagy okosabb vagy ügyesebb; egyszerűen hirtelen tökmindegy, hogy milyen vagyok, mert nem befelé, a negativitásom felé fordulok, hanem kifelé, a világ felé, mások felé, hatok a világra, és a világ hat rám. Úgy érzem, hogy az emberek "ott vannak", amikor együtt töltjük az időt, és én is "ott vagyok", nem csak testben, hanem teljes, tökéletes figyelemmel. Satori van, amikor beszélünk, és nem nézem, nem akarom magam kívülről nézni, hogy vajon milyennek tűnhetek; nem vagyok én, csak amit csinálok.

Az első állapot sötét, hideg, és az ember egyedül van benne. A másodikban meleg van és világos, és emberek, állatok, élőlények és tárgyak veszik körül az embert, aki közéjük van szervesen integrálva; része a világnak.

Néha spontán átkerülök egyik állapotból a másikba. Nincs átjárás köztük. Mármint, attól, hogy az egyik állapotban vagyok, még megértem, és vissza tudok emlékezni, milyen a másikban – de nem érzem át. Nem tudom elképzelni, hogy milyen. El tudom mondani, de nem tudok visszamenni oda. Vagyis nem mindig. Általában nem. A világosból a sötétbe értelemszerű, hogy miért: nem is akarok. De a sötétből a világosba sem egyszerű. Szeret az ember csücsülni a bánatában és az egyedüllétében; az ilyen állapotban levés jórészt azért van, azt hiszem, mert az embernek épp arra van szüksége. (Vagy nem.) De van egy része, amikor az ember szenved, sír, zokog, és elkezd hülyeségeket, spontán, szokatlan dolgokat csinálni. Ha nem tudja, mit tegyen, csak azt tudja, hogy rossz, akkor megpróbál olyan dolgokat csinálni, amiket addig soha. Ha károsak, az még jobb. Talán kizökkentik, talán nem; nem tudom, hogy segít-e az ilyen "kúra". Néha biztos.
Valószínűleg van, aki jobban tudja kezelni ezeket az állapotokat. Vagy ritkábban változnak, vagy nem olyan nagyon nagy a különbség, vagy jól viseli mindkettőt. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne élte volna át mindkettőt. Mondjuk, aki soha nem élte át az egyiket, annak legalább nem hiányzik. (Ismerek ilyet is.)

Pár hete elég ramatyul voltam. Úgy éreztem, egy háló szorít le, és nincs hol kimenjek alóla. A háló csomópontjai a sok különböző helyről eredő probléma volt, mind összekötve. Ha az egyiket fel akartam oldani, rájöttem, hogy nem tudom, mert ahhoz először egy másikat kéne kicsomózni. Ahhoz meg három harmadikat. Minden összefügg; nem problémáim vannak, hanem egy problémarendszerem, ami, sajnos, tökéletesen működik, azt leszámítva, hogy lassan megesz lelkileg. Sokszor átgondoltam, és arra jutottam, hogy végül is van egy pont, ahová visszavezethető az egész. És ez az energia. Tudtam, hogy vagy egyszerre oldom meg az összes problémát, vagy el sem tudom kezdeni. Ez lett volna az ideális megoldás, de ehhez rengeteg szellemi és lelki energiára lett volna szükségem, ami tökéletesen hiányzott. (Emlékszünk: egy idő után már döntéseket sem hoztam, hogy elkerüljem a csalódást, hogy úgysem fognak sikerülni.) Tudtam, hogy a depresszió-közeli állapot emészti fel az energia nagy részét. Tehát, ha jó kedvem lenne, ha visszatérne belém a lelkesedés, ha hirtelen megint látnám a világban a lehetőségeket, kedvem lenne kifejezni önmagam, megnyilvánulni, hinnék önmagamban és abban, hogy van értelme, rájönnék, hogy hiába szar minden, mégis ÉLEK, és ez a legfontosabb – akkor lenne elég energiám, hogy egyszerre oldjam meg az összes problémámat.
Miután erre rájöttem, egy ideig nem történt semmi. Olyan állapotban, amikor az ember már majdnem teljes letargiába süllyedt, de még egy utolsót rugaszkodik, hátha pont jó helyre esik – ilyen állapotban kezdtem el gondolkodni, és jutottam a fentiekre. De semmi értelme nem volt, mert ettől még nem láttam mást, csak nihilt.

Történt pár dolog, miután végiggondoltam mindezt. Egyrészt rájöttem, hogy azzal, hogy feladtam az elhatározásokat egy időre, amíg jobban nem leszek (mivel úgysincs értelmük), nagyon lekorlátoztam önmagam. Amikor erre rájöttem, feloldódott. Másrészt eszembe jutott egy dolog, ami időnként megtörténik velem. Méghozzá, hogy amikor már nagyon rossz, és már igazából nem lehetne rosszabb, és az ember elérte a padlót és fejjel bele van fúródva – akkor valahogy hirtelen minden jobb lesz. Nem lehet már rosszabb, és ezért jobb lesz. "Visszapattan" a padlóról, feláll, leporolja magát, rájön, hogy mégiscsak él, és rájön, hogy mindent képes túlélni. Hogy ahányszor elesik, fel tud állni. Lehet, hogy százszor szíven szúrják, és mégis képes marad szeretni. Megkínozhatják, megölhetik, de nem törhetik meg. Feláll, és megy tovább.
Velem néha megtörténik ez. De olyankor mindig tudatában vagyok. Most, a legutóbbi alkalommal csak erre gondoltam, anélkül, hogy megtörtént volna. Cska visszaemlékeztem korábbi ilyen élményekre. A gondolat megnyugtatott, és erőt adott, ami furcsa volt, mert közben kínlódtam magammal.
Van egy harmadik dolog is. Hogy amikor valami nagyon rossz, akkor annak egyszer úgyis vége lesz. Egyszer mindennek vége lesz. Ha börtönbe kerülnék, valószínűleg ugyanez az egy dolog vigasztalna. Hogy vége lesz. Lehet, hogy ez csak egy frázis és másnak nem jelent semmit, de engem sok helyzetben vigasztalt már. Ha szakítottak velem, tudtam, hogy vége lesz a szenvedésnek, elmúlik a fájdalom. Ha szomorú voltam, ha valamit elrontottam, ha szégyelltem magam: tudtam, hogy elmúlik a bánat, a bűntudat, a szégyen, mások elfelejtik, amit tettem vagy mondtam, hogy nem tart örökké a mások fájdalma sem, amit én okozok.
Ez a gondolat engem vigasztal, és arra késztet, hogy ne taszítsam el a fájdalmat, ha a fájdalomnak van itt az ideje.

Vicces az, hogy a fent leírt nagyon-nagyon fájó, sajgó, tehetetlen állapot kb. 2 hete teljesen magától elmúlt. Semmi összefüggést nem látok aközött, amit én csináltam (mert csináltam pár dolgot annak érdekében, hogy vége legyen ennek az érzésnek – addig sikertelenül), és ami történt. Lehet, hogy jól esne azt gondolni, én gyógyítottam meg magam, én vagyok ilyen ügyes, okos, érett stb., hogy egyedül kimászok a tragédiámból.. de nem. Fogalmam sincs, mitől lett jobb hangulatom. Semmi nem változott a körülményekben. De most úgy kelek fel reggel, hogy tudom, mit akarok aznap csinálni, mi a dolgom, kivel szeretnék találkozni; ha nincs senki, keresek valakit magamnak, akivel beszélgethetek. Ha egyedül vagyok, nem szenvedek, hanem többé-kevésbé értelmesen, de mindenesetre jóízűen eltöltöm az időt; terveim vannak, és nem látom sötéten a jövőt. Örülök az apró dolgoknak, és nem veszem annyira magamra a saját önkritikámat. Jól érzem magam a bőrömben, és elégedett vagyok. Teszem a dolgom. Gondolkodom, amin kell. Az érzéseim többnyire pozitívak.

Ezt le akartam írni. Ez nekem furcsa. Mindig is megfigyeltem az életemben egyfajta hangulati hullámzást, de nem foglalkoztam vele túl sokat. De most még a kontroll része is kicsúszik a kezemből.

Nagy változás közepén vagyok. "Ki tudja merre, merre visz a végzet; göröngyös úton, sötét éjjelen."

Felhívás

Aki megszerzi nekem és eljuttatja hozzám bármilyen úton-módon a Grey's anatomy című sorozat első három évadját német szinkronnal, annak
a) egy évig ingyen és bérmentve megírom az összes angol leckéjét
b) egy évig minden hónapban sütök neki egy általa kiválasztott fajta tortát
c) ..vagy valami hasonló kaliberű, általa választott dolgot csinálok. Nyilván kulturált kereteken belül.

Hónapok óta próbálom letölteni, megvenni, megrendelni, találni egy magyar kiadású dvd-t, amin német szinkron is választható, és nagy szükségem lenne valami hangzóanyagra németül, ami segít a szövegértésben, átjön belőle néhány fordulat, esetleg szókincs stb. És a Grace klinikát kifejezetten szeretem, létezik németül, láttam az összes részt angolul (ezért akkor sem vesztem el a fonalat, ha hirtelen nem értek valamit), és mindenekelőtt: leköt. Ott tart a gép előtt, ellenben a nyelvvizsgafelkészítő-anyagokkal, amik unalmasak és nyomik és a hétköznapi életben használhatatlanok.

Szóval, ezért lennék nagyon hálás, ha valaki tudna ebben segíteni, mert úgy látszik, én túl nyomi vagyok hozzá.

Kis segítség: a német cím szintén Grey's anatomy, az évad pedig Staffel németül.

Igen, kedves ismerőseim, akik olvassátok ezt a blogot, ez nektek szól. :)

Kurvajó

A következő könyvrészlet bővelkedik a vulgáris, illetve szexuális töltetű kifejezésekben, így aki ezekre nem kíváncsi, vagy még nincs 18 éves, ne olvasson tovább.

"Egyszer, éppen a szobámban hallgatom a német esőt és kezdek tisztulni az anyagtól, amikor anyám felhív. Beszélgetésünk közben hirtelen valami megmozdul az agyamban. Felteszem neki azt a kérdést, ami annyira hétköznapi, hogy nem jut eszembe hamarabb, hogy anyámtól megkérdezzem. Most, hogy pörgeti az agyam a fű, foglalkoztatni kezd a legapróbb részlet is.
- Hogy vagy? – ezt kérdezem tőle és ez nem a hogy-vagy-köszjól-és-te-klisé. Kíváncsi vagyok, hogy anyám, az ember, aki nem ismer, aki el sem tudja képzelni, hogy ki lehetek, hogy érzi magát. Erre elmeséli, hogy szarul. Hallgatom és életemben először tudatosul bennem, hogy meghallom, amit mond. Végre nem azt hiszem, amit én, hanem amit egy másik hisz magáról.
Azt mondja, úgy érzi, ennyi év után kötelessége kitartania a választott élete mellett. Igaz, hogy a sorsa nem valami vidám, alig ismer valakit és egy nagy házba zárva él, de legalább, mi, a gyerekei, úgy tűnik, jól érezzük magunkat. A fontos, hogy kitartson és igen – csicsergi kedvesen anyám –, némiképp azt hiszem, szeretem a férjemet, bármilyen buta, agresszív és gyenge is gyakran. Talán én is tehetek róla, hogy ilyen lett, mert néha úgy idegesítem apróságokkal. Talán már túl öreg vagyok, túl buta, hogy megváltozzam?
Nem is tudom. Huh.
Az első házasságom – apátokkal – reménytelen volt. Igaz, ő jó apa volt. Talán emlékszel rá, mennyit játszott veletek. De aztán, mást nem tudott. Nem volt képes pénzt keresni és végül már nem tudott senkivel sem beszélgetni, mert rajtam kívül más már nem hallgatta meg, ha magyarázott. Nem volt értelme, valóságalapja annak, amit mondott, érted? Én szerettem és ezért hittem neki. Mindig álmodott valamiről! Valami nagy üzletről, valami nagy találmányról!
Nézd csak, a végére már veletek sem tudott beszélni. Azt hiszem, nem is volt normális. Talán ezért is tűnt el és nem jelentkezik már, több mint tíz éve.
A mostani férjem sem rosszabb apa. Ő sem tud beszélni veletek, de legalább nem kótyavetyéli el a vagyonát. Talán nem vagyok a legszerencsésebb ember ezen a Földön. Néha azt hiszem, hogy az egyetlen boldog ember, akit ismerek, te vagy.

Lerakom a telefont, mert sírnom kell.
Megértem, hogy anyám, nem az anyám, hanem egy olyan ember, aki meg van győződve róla, hogy normális. Olyan ember, aki azt hiszi, hogy az a sorsa, amit kiszabott rá az élet és nemcsak nem tud, de már nem is akar menekülni.
Hirtelen látom a boldogtalan embereket. Asszonyokat, akik szomorúan ballagnak férjük nyomaiban. Lánykákat, akiket valójában senki nem hallgat meg. Hallgatni kezdem ezeket az embereket, hogy miről beszélnek. Megértem és elfogadom, hogy valóban azok, akiknek hiszik magukat.
Hirtelen látom, hogy a férfi, légből kapott szabályok alapján alkotott rendszer rabszolgája. Ahhoz, hogy meg tudja állapítani, kicsoda ő, össze kell hasonlítania magát valakivel. A módszert logikának nevezi.
Bruce Willis jó csávó. Hozzá képest én csak lószar vagyok, ez egyenlő: én Lószar vagyok.
Én vagyok Bruce Willis. Mindenki máshoz képest király vagyok, ez egyenlő: én vagyok a Király!
Na, ez a nőnél teljesen másképp működik. Ő ugyanis, saját logikával rendelkezik.
Aha, ez a kis kurva Sharon Stone világsztár és ezért azt hiszi magáról, hogy ő a Gyönyörű. Viszont én tudom, hogy én vagyok a gyönyörű, egyenlő: én vagyok a Gyönyörű!
Olyan szép dolog hirtelen csupa gyönyörű lány között sétálni, anélkül, hogy kényszeresen össze kellene hasonítanom őket egymással! Hiszen megszépíti magát, figyel a ruhájára, csinos és tiszta és addig nem hajlandó kilépni a fürdőszobából, amíg meg nem győződött róla, hogy most már gyönyörű! Ki vagy te, férfi, hogy a villamoson eldöntsd: ühüm, ühüm, nem rossz bőr ez, bár lehetne egy kicsit nagyobb a melle?

Más lettem. Korábban, szó nélkül megdugtam a nőt, aztán annyi volt, most beszélgetni kezdek velük. (Igaz, amióta megkaptam nagyanyai örökségemet, nem is járok háromezer forintos prostikhoz már.)
Hamarosan néhány örömtanyában olyan törzsvendég leszek, akinek az ölébe másznak a lányok, akinek szívesen hoznak teát, amíg rágyújt egy jointra és akinek az ágyban boldogan gyónják meg, ami bántja őket.
Én a kurvák fölé hajolok és bedugom az ujjamat a vaginájukba. A síkosító anyagtól úgy tűnik, mintha felizgultak volna és attól nedvesedtek volna be. De a kurvák sosem nedvesednek be. Egy frissen mosdott kurva pinájához jó érzés hozzábújni és szagolni finom szappan illatát. Ha egy kicsit borostás, az csak olyan, mintha egy férfiarchoz bújnék oda, mondjuk a sajátomhoz. Ilyenkor lesz teljes a kép: a női pina és én benne, ahogy hallgatom őt.
Hamarosan egyszerre két lányt viszek el. Hagyom őket hancúrozni egymással, aztán egyszer csak megragadom az egyiket a mellénél fogva és a másik felé húzom.
- Na, kiscica! Szép kis borotvált pinádat fektesd ide a barátnőd feje mellé és terpeszd szét a lábad!
A másik csak oldalra fordítja a fejét és belenéz barátnője széttárt ölébe.
- Dugd bele a nyelved! – mondom neki.
- Az még ötezer forint. – feleli a kurva.
- Akkor, majd beledugom én! He, he, he.
Nyalni kezdem a forró nyílást. Jobb kezemmel megkeresem a mellettem fekvő kurva pináját, beledugom ujjamat és hopp! – érzem, hogy abba a nedvbe simul bele, ami csak akkor folyik elő egy nőből, ha kívánja, hogy megdugják.
Abbahagyom a nyalást és felegyenesedek. Térdepelek a huzaton és annak az arcát kutatom, akinek kis puncijából folyik elő a lé és azt gondolom: szép kis kurva vagy te, mondhatom, hogy felizgulsz! Ezért fizetlek, te szajha?

(Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra, megtanulok csajozni. Professzionálisan látok munkához. A nők szeretik hallani, hogy az ember saját sofőrrel jár. Először is szerzek hát egy olyan taxist, aki már régóta járja a várost, elkérem a telefonszámát és ezentúl őt hívom, ha csajozni indulok. Nem árt, ha az ember a harc előtt, komolyabban felméri ellensége erősségeit és gyengéit, hogy aztán bölcsen alkalmazkodva hozzájuk, megfelelő irányba terelje a csata kimenetelét.
A nők, ha egyedül vannak, szeretnének újra nem egyedül lenni. Aki mást állít, az a) szerelmes valakibe, b) éppen valaki máson gondolkozik, de mindjárt szerelmes belé, c) hazudik.
Ezért bármikor bátran állíthatjuk:
"Kismadár, tudom, hogy csak rám vársz."
A nő ekkor kíváncsi lesz, hogy vajon miért van ez így.
Nyilvánvaló, hogy nem az igazságot akarja hallani, hiszen arról ő eleve többet tud, mint mi. Legjobb, ha megfogjuk a kezüket, megsimogatjuk ujjaikat és meghatjuk valamivel:
"Azért, mert szükséged van valakire, aki nem csak állandóan tudja, hogy gyönyörű vagy, hanem ezt nyíltan be is vállalja és naponta elmondja neked."
Láthatjuk, hogy a nőt egyszerűen saját logikájának csapdájába csaljuk. Ott támadjuk, ahol a legkevésbé számít rá. A büszkeségénél. Odáig pedig a könnyen sebezhető, védtelen kis női szíven keresztül törünk be.
"Szeretném látni, hogy tetszel magadnak. Azt akarom, hogy a kedvemért legyél mindig gyönyörű!"
A kismadár azonban igen praktikus lélek és nem elégszik meg holmi röpke pillanattal, mert leginkább állandóan szálldosni szeretne a magasban. Valószínű, hogy szíve szerint, nem feküdne le egy olyan pasival, aki csak meg akarja dugni. Ezért az igazi férfi, soha nem vall színt saját érzéseit illetően, hanem az ellenség eszével gondolkozik és úgy tesz, mintha olvasná gondolatait. A nő ezoterikus lény, ősidők óta bevált módszer, égi jeleket olvasni és jövendőt mondani neki. A fontos, hogy mindezt halálos komolysággal és biztonsággal tegyük, mert egy eldadogott jóslat, igen valószínűtlen, hogy bekövetkezik.
"Milyen jegyben születtél? Ühüm, akkor tudom: a múltkori kapcsolatod megviselt, de ez most más lesz, mert én igazi férfi vagyok". Ez kitűnő frázis, hiszen biztos, hogy minden nőt megvisel, ha hosszabb-rövidebb ideig kénytelen megosztania az életét, valamint első néhány évtizedeiben makacsul keresi az igazi férfit.
"Én mindig szép dolgokat fogok mondani neked, soha nem szidlak meg és megmutatom neked, hogy mi a jó. Te, a nő, hajlamos vagy nem mindig magadra koncentrálni. Gyakran foglalkozol mások gondjával, bajával és elfelejted, hogy csak te számítasz. Velem csupa napsütés lesz az életed, mert nem hagyom, hogy mást csinálj, csak nevess!"
Ilyenkor a nő kénytelen olyan pillanatok után kutatni a múltjában, amikor egyszer véletlenül nem magára gondolt, eszébe jut, hogy két hete majdnem valami ilyesmi történt, felismeri, valójában milyen döbbenetesen önzetlen lélek ő, és boldog, hogy valaki visszatéríti a helyes útra.
Figyeljük meg továbbá azt is, hogy minden állításunk az örökkévalóság függvényében csendül fel. Tegyünk úgy, mintha feleséget választanánk magunknak és ígérjük meg nekik, hogy ha csak egy kicsit is akarja, a mennyboltba juttatjuk, oda, ahonnan csak az ő kedvéért jöttünk le. A nő nem bolond, hogy mindezt a sódert elhiggye, ugyanakkor hiba lenne a nyilvánvalóan egyéjszakás kaland előtt megkérdezni tőle: "dugunk, aztán megyünk, jó?"
A nő ugyanis nem akar csak úgy dugni. Szeretné, ha minden boldogságpillanata örökké tartana, tehát a leglefegyverzőbb egyszerűen hazudni, mint a szél:
"Megtanítlak örökké élni, kisbárány.")

Az egyik pesti plázában szedem föl Szilvikét. Egyedül álldogál a vécék mellett, amikor leszólítom. Azt mondja, nem ér rá, de látom, hogy ezt csak úgy mondja és vonz, hogy mennyire tudatlanul kedves. Leviszem a szökőkúthoz, az ölembe ültetem és mesélek neki. Meggyőzöm, hogy nyugodtan bízza rám magát és már hívom is a sofőrömet. Egy csodálatos vidékre megyünk – bíztatom Szilvikét –, lesz ott erdő, úszómedence, holdfény és hegyi levegő. Nézd, még a neve is milyen szép: Csillebérc.
A Moszkva-téren, még beugrom a lakásba a sporttáskámért. Előre összekészítettem, amire szükségem lehet. Van nálam narancssárga színű gyertya, öngyújtó, egy üveg különleges minőségi vörösbor , két kristálypohár, női borotva, bőrkímélő borotvahab és egy újonnan vásárolt fehér tangabugyi.
Csillebércen megmártózunk a medencében, csókolózunk a fák alatt, nézzük a Holdat, én szép dolgokról duruzsolok neki és hagyom, hogy sokat nevessen. Mielőtt fázni kezdene, beviszem a fürdőszobába és megmosom a lábait. Miután leültetem az asztalkához, kristálypoharat adok kicsi ujjai közé, megcsókolom és öntök neki a borból. A bungaló bútorain meg-megcsillan a gyertya fénye. Szegényes és hangulatos, engem leginkább a szocializmusra emlékeztet. A lányka csak csendesen mosolyog és néha azt mondja: "óh". A falujában ez nem így megy – meséli. Ott egyszerűen megdugták és kész.
- Ha legközelebb valaki nem úgy bánik veled, mint egy királykisasszonnyal, nem kristálypohárba önti neked a legnemesebb vörösbort, nem mossa meg kezét, lábát, mielőtt hozzád ér, akkor nehogy lefeküdj vele! Egy ilyen fasz nem érdemel meg téged, kis gyönyörű madárkát. Azért hoztalak magammal, hogy megmutassam neked, mi a jó. Gyere.
Kézen fogom és bevezetem a fürdőszobába. Levetkőztetem, beállítom neki a zuhanyt, hogy nehogy megégesse magát vele. Aztán beszállok hozzá én is. Beszappanozom teste minden porcikáját, aztán megtörlöm a lányt és leültetem a vécé műanyagfedelére.
- Tessék, tartsd a gyertyát. Leborotválom a puncidat. – kommentálom neki a jövő eseményeit.
- Jó. – válaszolja Szilvike.
Borotválom a szőrt a lányról, aztán közelebb húzom a kezét, hogy jobban lássam, milyen irányba nőnek a szőrök. A gyertyáról forró viaszcsepp hull a frissen borotvált bőrre.
- Óh! – mondja a lány.
- Fáj? – kérdem tőle.
- Nem. – feleli és csöpögtet egy kicsit a hasára is. Felsikolt, ugrik egyet és én belevágok a pinájába a borotvával. Nézem, ahogy a vér rózsaszínre festi a borotvahabot.
- Ne haragudj! De ugrálsz, mint egy macska!
- Nem baj. – mondja a lány és mosolyog.
Lemosom a habot és a sebhez hajolok.
- Adok rá gyógypuszit, az segít. – és lenyalom a vért szeméremdombjáról. – Óh, finom.
Amikor elkészülök, megcsodálom a lányt a gyertya fényénél és bevezetem az ágyba.
Megmarkolja a farkamat és a szájába veszi. Én simogatom a haját, vállát és mellecskéit. Felhúzom magamhoz a száját s megnyalom az ajkait és a hónalját. Végigcsókolom, végigsimítom selymes bőrét, arcomat a sebhez szorítom és érzem, hogy lesz forró és nedves a borotvált kis dombocska. Nyílásához szorítom a testem, nézem lehunyt szemeit és betolom magam Szilvikbe. Halkan nyögdécsel, aztán sikongat és markolja a hátam. Megcsókolom újra és megszorítom kicsi testét, amikor beleélvezek.
Mielőtt elaludna, pihegve a mellemre hajtja a fejét és azt mondja:
"Szeretlek."

Én csak fekszem, és a mennyezetet nézem. Érzem, ahogy teste álmában meg-megrázkódik és tudom, hogy szépet álmodik. De, mit mondott? – hallgatózok a sötétben – mit mondott ez a lány?
Az erdő felől tücsökciripelést, lombsusogást hoz felém a szél. Hallom, ahogy végigszalad a dombokon, simogatja a fák leveleit és játszik a vízzel a medencében.
Az ablak felé fordítom arcom.
A Holdat látom és csak nézem fehér tükrét. Lassan megértem, mire gondolhat ez a lány, aki a mellemen álmodik és szinte megbomlik az agyam. Remegni kezdek, széthullik a testem, összezúzódik a lelkem, mert ömlik belőlem egész életem összes rohadt gecisége, áramlik szememből a könny és ráz a sírás.

Zokogok, mert azt hiszem, megtanultam szeretni."

Mélység

Az emberekben mindig a mélység vonz. Egymás mély ismerése, megismerése, megértése, egymás lényegének megragadása abban az érzésben, hogy: igen, ismerem őt, de szavakkal le nem írhatom. Mint az asztrológiai jegyek analógiái: elmondhatom, hogy a Neptun kategóriájába tartozik a káosz, a víz, a mérgek, a bódultság, a módosult tudatállapotok, a drogok, az egyesülés, az egyéniség elvesztése, az egymásba olvadás, az egyetemesség és az egyetemes szeretet, a transzcendentális világ, a hazugság, a valótlanság és a félig valóságos világok, a nem létező szörnyek, az álmok, a hipnózis, a szédülés, a folyton hullámzó és kavargó őstenger, meg még sok minden, de nem tudom egy szabállyal elmondani, hogy mi tartozik oda és mi nem, mert a szabály maga a Neptun, mint analógia. Nem logikus és egymás utáni, hanem analogikus és párhuzamos.

Ilyen egy ember megismerése is.

Van, hogy egy ember sosem tűnik mélynek. Mindig felszínes, mindenkivel jóban van, beszélget fontos és kevésbé fontos dolgokról, de mintha nem lenne ott amögött, amit mond. Nem önmagáról beszél – még akkor sem, ha az ember mindig önmagáról beszél –, hanem csak úgy beszél.
De néha ezek az emberek, véletlenül vagy szándékosan, megvillantanak valamit, ami nekem azonnal feltűnik, mert olyan ez számomra, mint aranyásónak a sárgás ragyogás az ércben, vagy egy folyó különös, csillámló színe. A mélység néz vissza rám néha az emberek szeméből, egy elrévedő pillantásukból, egy ottfelejtett tekintetből, egy elkomoruló arcból, megroskadó válltól, ökölbe szoruló kézből. Talán véletlen, talán nem, hogy legtöbbször nem vidám pillanatok ezek. Sokszor egészen gyászosak.

Engem vonz a mélység. A világot sokszor csak a felszínen élem, és néha szenvedek, mert úgy hiszem, nem tudom átadni magam az életnek, hogy merev vagyok és félek, nehogy elcsússzak a jégen, megbotoljak a sötétben.
De az emberek.. Az embereket mélyen átélem. Az emberek mélyénél nincsen intenzívebb vonzerő számomra. Elég egy csepp a mélységből, és én örökké fogom kutatni a forrást. Egy apró csepp éltet engem hetekig, hónapokig, és csak nagyon lassan adom fel a kutatást, ha esély sincs, és sok kudarc ért.
Azt hiszem, ezt keresem az emberekben. Néha valaki azt mondja, mi barátok vagyunk. De nekem csak az barát, akibe legalább egyszer, egy pillanatra belenézhettem, és megpillantottam benne a lelke mélyen pislákoló fényt. E nélkül senki nem lesz a barátom, mert beszélni mindenki tud, de igazán mondani valamit csak az, aki minden szava mögött ott van teljes mélységével.

Szinkronicitás

Van egy fogalom, ami nagyon sok mostanában megjelent spirituális témájú könyvben és filmben szerepel, mint fő- vagy mellékszereplő. Nem egy nagy dolog, ez a "szinkronicitás", az egybeesés. Azt jelenti, hogy az emberekkel időnként történnek olyan dolgok, sorban egymás után, amik külön-külön nem jelentenek semmi különöset, de éppen ott, éppen annak az embernek az életében, éppen akkor, éppen azokkal a más dolgokkal együtt, valami olyan jelentéssé állnak össze, amely mint egy fénycsóva, hirtelen rávetül valamire, ami azelőtt a háttérben rejtőzött. Pici vagy nagy megvilágosodások ezek, amik megváltoztatják az ember életét, vagy az adott helyzetet, új keretet adnak tényeknek és élményeknek, más fényben láttatják az eseményeket és az emberek cselekvéseit. Ilyen szinkronicitás létrejöhet események, gondolatok, felismerések, könyvben olvasott pár sorok, filmek, elkapott félmondatok, igazából a világon bármi között.

Nemrég teljesen véletlenül a kezembe vettem egy spirituális könyvet (itthon elég sok ilyen van, úgyhogy létezik ez a véletlen), ami az Univerzum törvényeiről szólt. Az első törvény, ha jól emlékszem, a vonzás törvénye volt. A másodikra nem emlékszem, de a harmadik az volt, hogy ha kérsz, akkor adatik. Ha valamire szükséged van, és kéred, hívod, hogy jöjjön magadhoz, akkor előbb-utóbb megkapod. Több ez a kérés, mint a panaszkodás vagy sajnálkozás, hogy nincs, több, mint a sóhajtozás, hogy bárcsak. Egy (vagy több) konkrétan, érthetően megfogalmazott mondat, amelyhez odabiggyeszti az ember, hogy "kérem ezt a dolgot a magam számára, mert szeretném, ha lenne". Erről a témáról is sok könyv van egyébként; tulajdonképpen úgy írják le a folyamatot, mint egy megrendelést, amit az ember felad, és az Univerzum (vagy Isten, vagy Természet Ősanyánk) teljesíti, mint egy online áruház.
Függetlenül attól, hogy van-e ilyen törvény és működik-e, mi kára származhat abból az embernek, ha kipróbálja? Nem kell nyilvánosan csinálni, mások tehát nem látják. Önmaga előtt meg csak nem szégyenkezik már az ember, mert kipróbál olyasmit, amit még soha nem csinált, vagy soha nem működött neki, vagy nem hisz benne. Mit veszíthet? Szerintem semmit.

Ez a törvény valójában nagyon érdekes. Ahhoz, hogy az ember kérjen valamit, minimum 5-10 percig arra a dologra kell koncentrálnia. Mert ugye, nem tudja pontosan, mire is lenne szüksége. Ezt ki kell találni. Ha megvan, szavakba kell önteni, és utána el is kell mondani, fejben legalábbis biztosan. Igyekezni kell úgy megfogalmazni, hogy egészen konkrétan kérés legyen, ne óhaj-sóhaj, panasz, hogy pozitívan legyen megfogalmazva, és nem úgy, hogy mi nem kell, minél pontosabb definíciót kell adni stb., a szokásos szabályok. Tehát a dolog eltart egy ideig. Addig az ember nem mást csinál. Nem zenét hallgat, nem számítógépezik, dolgozik vagy másokkal van, hanem egyedül, viszonylag zavartalan környezetben, és nem mást csinál, hanem kér. Belső párbeszédet vagy monológot folytat, amit másképpen gondolkodásnak is hívunk.
Elég kevés dologra szoktunk intenzíven akár annyi ideig is koncentrálni, mint amíg meg lehet fogalmazni pár kérést. Amire ennyire erősen figyelünk, az megmarad az agyban. A kognitív (a tudásszerzéssel- és szervezéssel foglalkozó) pszichológia nyelvén ilyenkor az ember létrehoz egy új sémát a fejében. A séma tulajdonképpen egy kategória, olyan, mint egy honlapon a tag. Köré lehet más fogalmakat rendezni, egész hosszú fogalmi láncokat is, mint amilyenek a forgatókönyvszerű elképzeléseink arról, hogy hogyan működnek egyes helyzetek (pl. egy éttermi vacsora esetén először leülünk, majd rendelünk, majd eszünk stb). A sémához tartozó egyes fogalmak előhívják egymást. Az egész séma-fogalom nem egy ördöngösség, mindenki minimum sejti, hogy így működik az emberi gondolkodás.
Amikor valaki pár percig intenzíven kéri azt, amire vágyik, olyan sémát hoz létre az agyában, ami sokáig aktív, előtérben van. Legalábbis, ha a kért dolog tényleg nagyon fontos. Az aktív sémáknak az a tulajdonságuk, hogy automatikusan mindenre megpróbálja őket alkalmazni az agy. Minden, ami a jelenben történik, egy olyan sémába képződik le az agyban első körben, amely séma épp aktív. Általában nem véletlen a folyamat: ha gyakran szerel valaki autót, akkor lefelé menet a műhelybe, az olajszag egyből aktiválja az "autószerelés" címkéjű sémát, és innentől ami történik, akkor is, ha szokatlan, úgy tárolódik az agyban, hogy e sémához kötődik. Ha például felgyullad egy olajos rongy, és a tüzet poroltóval kell eloltani, akkor a poroltó használatának módja, a róla szóló emlék, a vele kapcsolatban elsajátított gyakorlat mind az "autószerelés" séma alá rendeződik. Ettől még persze egyidejűleg rendeződhet máshova is (pl. ha az illető tűzoltó...).

A kérés, lévén intenzív, értelmező koncentráció, tömörített gondolkodás, az adott tárgyról viszonylag erős, és könnyen aktiválható sémát hoz létre. Amikor ez az aktiváció megtörténik, akkor az emberrel történő dolgok, a benne felmerülő gondolatok, az elhatározások, tervek, a kezébe kerülő újságcikkek és elkapott mondatfoszlányok, mind szépen felfűződnek a sémára. És ILYENKOR történhet meg pl. az, hogy szinkronicitás jön létre, mert a séma miatt olyan dolgok (mentális reprezentációk) kerültek egymás mellé az ember fejében, amik amúgy soha. Ilyenkor előfordul, hogy spontán összeáll a kép. Talán csak kicsi kép, de olyan, amit még sosem látott az ember. Pedig ott volt.

És ezért van az, hogy ez a két spirituális fogalom, a szinkronicitás és az univerzum harmadik törvénye, valahogy hasznossá válhat még azok számára is, akik egyáltalán nem hisznek semmiben, amit nem látnak a saját szemükkel.

És ez csodálatos dolog.

Tanácsok önmagamnak

Élj úgy, mintha vitorláznál. Amikor a vitorlás nehéz árut szállítva csak úgy repül a vízen, a kormányos nem tesz túl nagy erőfeszítést, mert a szél dolgozik helyette. A kormányos csak a megfelelő mederbe tereli ezt az erőt, és úgy használja, ahogy a legjobban tudja vele irányítani a hajóját.

Legyen az életed vitorlás, és legyél te a kormányos. Ne erőlködj, bízd a szélre a haladást. Figyelj mindig erősen, hogy tudd, mikor kell azt a néhány apró mozdulatot megtenni, hogy pont arra forduljon a hajód, amerre menni szeretnél. Ne szalaszd el a pillanatokat, mert a szelet nem tudod kiszámítani: amikor kedvez, bízd rá magad, amikor nem, kormányozz úgy, hogy el tudj siklani mellette és ne kelljen feladni a célodat. De ha a szél nem fúj, akkor legyél türelmes. Talán nincs még itt az idő indulni. Megvan az ideje a cselekvésnek, és megvan a merengésnek is.

Nehéz helyzetben, tanácstalanságban kérdezd meg önmagad: mi a szél, és hogyan fúj? Hogyan tudnék úgy kormányozni, hogy a hajóm is épen maradjon, és a célomat is elérjem? Hogyan csökkentsem az erőlködést minimálisra, és tegyem a haladást mégis gyorssá?

A Zahir II.

"- Először is elnézést kérek, amiért nem leszek olyan személyes, mint az előttem szólók, de el kell mondanom valamit. Voltam ma egy pályaudvaron, és megtudtam, hogy a vasúti sínek 143 és fél centiméter, azaz 4 láb 8 és fél hüvelyk távolságra vannak egymástól. De miért? Miért ezek az abszurd számok? Megkértem a kedvesemet, hogy nézzen utána, mi ennek az oka, és íme az eredmény: kezdetben, amikor az első vonatokat gyártották, ugyanazt a mértéket használták, amit a szekerek gyártásakor. De hát a szekereken miért éppen ilyen távolságra vannak egymástól a kerekek? Mert a régi utak e szerint a mérték szerint voltak kialakítva, és a szekerek csak így tudtak közlekedni. De ki határozza meg, hogy az utakat milyen szélesre alakítsák ki? És akkor eljutunk a nagyon távoli múltba, a rómaiakhoz, akik az első utakat építették. De vajon ők miért döntöttek így? A harcikocsikat rendszerint két ló húzta, és ha egymás mellé teszünk két lovat abból a fajtából, amit akkor használtak, látjuk, hogy pontosan 143 és fél centiméter helyet foglalnak. Ezek szerint tehát a mai vasúti síneknek, amelyeken modernebbnél modernebb, gyorsabbnál gyorsabb vonatok közlekednek, nos ezeknek a vasúti síneknek a távolságát a régi rómaiak határozták meg. Amikor az emigránsok kimentek az Egyesült Államokba vasutat építeni, ők is ugyanezt a mértéket használták, és eszükbe sem jutott feltenni a kérdést, nem kellene-e megváltoztatni a sínpár szélességét. Sőt, a rómaiak mértéke még az űrhajók építésére is befolyással volt: az amerikai mérnökök úgy gondolták, hogy szélesebb üzemanyagtartályra volna szükség, de ezeket Utah államban gyártották, és onnan kellett őket a Floridai Űrközpontba szállítani, az alagutakba viszont nem fértek volna be, így aztán le kellett mondani az eredeti tervről, és bele kellett nyugodni abba, amit a rómaiak egyszer régen kitaláltak. És hogy mi köze ennek a házassághoz?

Itt szünetet tartottam. Volt, akit csöppet sem érdekeltek a sínpárok, és elkezdtek egymással beszélgetni. Mások viszont, köztük Marie és Mikhail, minden szavamat figyelemmel hallgatták.

- Nagyon is sok köze van a házassághoz, és ahhoz a két történethez, amelyeket az imént hallottunk. A történelem egy adott pillanatában egyszer csak jött valaki, és azt mondta: ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őriznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos. Amikor az első évek kezdeti lelkesedése elmúlik, ti akkor is tartsátok meg ugyanazt a távolságot, ugyanazt a szilárdságot, ugyanazt a célszerűséget. Azért vagytok, hogy az emberi faj túlélésének vonata a jövő felé haladjon: fiaitok csak akkor lesznek boldogok, ha ti mindig pontosan 143 és fél centiméter távolságra maradtok egymástól. Ha nem tesz titeket boldoggá az örökös változatlanság, gondoljatok csak a gyerekeitekre, akiket a világra hoztatok. Vagy gondoljatok a szomszédokra. Mutassátok meg nekik, hogy boldogok vagytok, vasárnap pecsenyét esztek, tévét néztek, hasznára vagytok az emberiségnek. Gondoljatok a társadalomra: úgy viselkedjetek, hogy mindenki lássa rajtatok, hogy köztetek minden rendben van, nincsenek konfliktusaitok. Ne nézzetek oldalra, mert bármikor visszanézhet rátok valaki, és ez kísértés lehet, ami válságokhoz, váláshoz, depresszióhoz vezethet. Mosolyogjatok a fényképeket. Akasszátok ki a fényképeket a falra, hogy mindenki lássa őket. Nyírjátok a füvet, sportoljatok - mindenekelőtt sportoljatok, hogy tartósabbak legyetek. Ha a sport már nem elég, végeztessetek plasztikai műtéteket. De soha ne feledjétek: ezeket a szabályokat egyszer bevezették, és nektek tiszteletben kell tartanotok őket. Hogy ki vezette be ezeket a szabályokat? Ennek nincs semmi jelentősége, ne is tegyétek föl soha ezt a kérdést, mert úgyis örökké érvényben maradnak, akkor is, ha nem értetek egyet velük.

Leültem. Itt lelkes taps, ott közöny, és én nem tudom, nem vetettem-e el a sulykot. Marie tekintetében csodálat és meglepetés tükröződött."

A Zahir

"- Hiányoznak a gyerekek?
- Ami nincs, az nem is hiányozhat, nem gondolod?
- És szerinted megváltoztatta volna a házasságunkat, ha születtek volna gyerekeink?
- Honnan tudhatnám? Látom a barátaimat és a barátnőimet. Vajon ők boldogabbak attól, hogy van gyerekük? Van, aki igen, van, aki kevésbé. Lehet, hogy boldogok a gyerekeikkel, de ez nem javított és nem is rontott kettejük kapcsolatán. továbbra is úgy gondolják, hogy joguk van ellenőrizni a másikat. Továbbra is úgy képzelik, hogy mindenáron meg kell tartaniuk az ígéretüket, amit egymásnak tettek: "legyetek boldogok mindörökké", a hétköznapok boldogtalansága ellenére is.
- Nem tesz jót neked a háború, Esther. Egészen más valóságban élsz ott, mint itt. Igen, én is tudom, hogy egyszer meghalok, és éppen ezért minden pillanatot úgy élek meg, mint valami csodát. De ez még nem kényszerít arra, hogy állandóan a szerelmen, a boldogságon, a szexen, a táplálkozáson és a házasságon töprengjek.
- A háború nem kényszerít, sőt nem is engem gondolkodni. Csak létezem, és kész. Amikor eszembe jut, hogy bármelyik pillanatban keresztülfúrhatja a testemet egy puskagolyó, azt gondolom: "milyen jó, hogy nem kell azért aggódnom, hogy mi lesz a gyerekemmel". De azt is gondolom: "milyen kár, hogy meghalok, és nem marad utánam semmi. Csak arra voltam képes, hogy elvesztegessek egy életet, arra nem, hogy helyette újat hozzak a világra".
- Valami nincs rendben velünk? Azért kérdezem, mert néha úgy érzem, hogy akarsz mondani valamit, de aztán meggondolod magad, és abbahagyod a beszélgetést.
- Igen, valami nincs rendben. Kötelességünk boldognak lenni egymással. Te azt hiszed, hogy mindent nekem köszönhetsz, én meg azt hiszem, hogy kiváltságosnak kell éreznem magam, amiért egy ilyen férfi van mellettem.
- Mellettem van a nő, akit szeretek, de ezt nem mindig tudom értékelni, és ilyenkor azt kérdezem magamban: "mi lehet velem a baj?"
- Örülök, hogy érted. Semmi baj nincs veled, és velem sincs semmi baj, holott időnként én is fölteszem magamnak ugyanezt a kérdést. Nem velünk van a baj, hanem azzal a móddal, ahogyan kinyilvánítjuk egymásnak a szerelmünket. Ha elfogadnánk, hogy léteznek problémák, akkor együtt tudnánk élni ezekkel a problémákkal, és boldogok lennénk. Az állandó küzdelem miatt pedig mindig erősek, vidámak és élettel teliek maradnánk, új és új univerzumokat hódítanánk meg. De mi most a megszokás útján haladunk. Ahol a szerelem már nem szül problémákat, összeütközéseket – csak egy megoldás.
- És mi rossz van ebben?
- Az egész. Érzem, hogy a szerelem energiája, amit szenvedélynek hívnak, már nem járja át a testem és a lelkem.
- De maradt még valami.
- Maradt? Tényleg minden házasságnak így kell végződnie, a szenvedély mindenképpen átadja a helyét annak, amit úgy hívnak, hogy "érett kapcsolat"? Nekem szükségem van rád. És hiányzol, ha nem vagy velem. Néha még féltékeny is vagyok. És szeretek arra gondolni, hogy mi lesz a vacsorád, bár te sokszor nem is figyelsz oda, hogy mit eszel. De hiányzik az öröm.
- Nem hiányzik. Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. Elképzelem, miről fogunk beszélgetni, ha visszatérünk egy-egy útról. Felhívlak, hogy megtudjam, jól vagy-e, muszáj hallanom a hangodat mindennap. Biztosíthatlak róla, hogy én még mindig szeretlek.
- Ezzel én is ugyanígy vagyok. De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha, titokban, azt mondjuk magunkban: "de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve".
- Ez így van. És ilyenkor elveszettnek érzem magam, hiszen tudom, hogy az a nő van mellettem, akit kívánok.
- És én is tudom, hogy az a férfi van mellettem, akire mindig is vágytam.
- Szerinted tudnál ezen változtatni?
- Ahogy öregszem, egyre kevesebb férfi fog észrevenni, és egyre inkább azt fogom gondolni: "jobb, ha mindent hagyok úgy, ahogy van". Biztos vagyok benne, hogy képes lennék becsapni maga egy életen keresztül. De ahányszor elmegyek a háborúba, mindig meglátom, hogy létezik egy nagyobb szeretet, és ez a szeretet sokkal nagyobb, mint a gyűlölet, ami ráveszi az embereket, hogy gyilkolják egymást. És ezekben a pillanatokban, de csakis ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy képes lennék ezen változtatni.
- Nem élhetsz mindig háborúban.
- Valóban. De ebben a túl nagy békében sem élhetek, amit melletted találok. Mert ez a béke éppen azt az egyetlen dolgot teszi tönkre, ami számomra fontos: a kapcsolatunkat. Akkor is, ha a szerelmünk ugyanolyan erős, mint régen.
- Emberek milliói gondolják ebben a pillanatban ugyanezt, a világ minden táján. Bátran kiállják a próbát, és hagyják, hogy maguktól elmúljanak ezek a sötét pillanatok. Egy, kettő, három válságot is túlélnek, mire végre megtalálják a nyugalmat.
- Te is tudod, hogy nincs ez így jól. Különben nem írtad volna meg a könyveidet."

Tánc

Érdekes, hogy soha nem szerettem különösebben az olyan filmeket, amikben sokat táncoltak, vagy amik táncosokról szóltak. Igaz, nem is láttam túl sok ilyet (talán egyet se), de biztos jobban kerestem volna őket, ha nagyon érdekelnek.
Pedig a tánc az olyasvalami, ami kifejezi a legbensőbb érzéseimet. Soha nem tanultam semmilyen táncot, és abban sem vagyok biztos, hogy a kötött táncformák nekem valók. És mégis, ha táncolok, ha egyedül és szívből táncolok, akkor átjár az Erő. Olyankor úgy érzem, hogy forgószél vagyok, vihar vagyok, ami elsöpör mindent, ami az útjába kerül, hogy nem állíthat meg semmi, és nem bánthat semmi és senki. Egy forgószelet ki tudna bántani..?
Ha táncolok, akkor megnyilvánul a bennem lakó Nő. Nincsenek gátlásaim. Nincsenek félelmeim, szorongásaim, csak Erő van és Élet, ami ki akar sugározni, és persze nőiesség, ami tánc közben igazán magára talál. Rám talál. Megtaláljuk egymást.

A nőségnek is több oldala van. A nő nem a férfiról szól, és mégis róla szól. Neki szól. A nőiesség Erő, aminek nincs szüksége férfira ahhoz, hogy létezzen és erő legyen, de egy Férfi, a saját erejével, értelmet ad neki és valósággá teszi.

Amikor egyedül táncolok, akkor vihar vagyok. Amikor valaki vezet, akkor inkább lágy hullám. Mindkettő ugyanaz az erő, ami feszül bennem, csak ennek az erőnek a két oldala. Fontos, hogy meglegyen ez a két oldal. Egyedül táncolni gyönyörű, mint egy orkán, egy szökőár, egy mennydörgés. Ketten táncolni gyönyörű, mint a naplemente a tengerparton, vagy egy zúgó folyó végén a vízesés.

Az élet olyan, hogy a táncosai néha kénytelenek elengedni egymást. Ilyenkor mutatkozik meg, ki milyen ember. Ki milyen férfi, ki milyen nő. Összecsuklik-e a táncparketten, mint egy báb, vagy táncol tovább, szívből és egyedül, amíg valaki meg nem szelídíti vagy el nem ragadja egy még nagyobb vihar vagy forgószél.

Számomra a tánc egyedül élet és robbanó energia, másokkal együtt boldogság, egy Férfival viszont perzselő tűz és rohanó víz, együtt hullámzás és egymásnak feszülés, fájdalom és gyönyör, halál és újjászületés.. Egy Férfi és egy Nő együtt nem más, mint az Élet.

Idézet

"Ebben a kapcsolatban az is különleges, hogy szükség esetén kiszállunk, kereket cserélünk, majd megyünk tovább. Ha tankolni kell, tankolunk. De nem kezdjük el szidni vagy nem hagyjuk ott, ha csak a szélvédőt kellene letörölni. És váltva vezetünk."

Ezt írta. Örül a lelkem.

Posvány

Az újévi fogadalmaimon még gondolkozom, de azért egy-két dolog tuti. Például elkezdek hastáncolni, mert az kicsit nőiesebb, mint a ju-jitsu, és mert itthon ülni a seggemen, az nem tuti. Nagyon nem jó, ha az embernek nincs hobbija, én pedig egy ideje hanyagolok mindent. Nem, az aerobik nem hobbi. Azt azért csinálják a nők, hogy kisebb legyen a seggük és laposabb a hasuk. Ezzel az erővel a diéta is hobbi lehetne.. (ahogy vannak, akiknek az is). Elég unalmas az aerobik, nem is csináltam soha két hétnél tovább. Inkább a pozitív önértékelés..

Szóval, gondolkoztam sokat, hogy merre kellene elindulni a pszichológia mellett. Mert úgy tűnik, hogy nem elég egy dologgal foglalkozni. Úgysem tudja kitölteni minden időmet, és valójában nincs ellenpólusa az életemben. A pszichológia az tanulás, ilyenformán a munkával egyenértékű szellemi terhelés, és nem igazán nevezhető kikapcsolódásnak. A hazaérés utáni otthon-seggmeresztés sem, és a néha szerveződő társasági programok sem. Kell valami rendszeres, ami nem kötelező, de egy kicsit mégis kötelezőbb, mint semmit nem csinálni. És más szerveket mozgat meg, nem az agyamat. Meg mozgás is kell, meg tánc is kell, meg a nőiességet is ki kell terjeszteni és meg kell tanulni sok oldalról, és más nőnemű lényekkel is ki kell alakítani emberi kapcsolatokat – ezeknek metszeteként találtam meg a hastáncot.

Azt hiszem, véget ért az életemben az a szakasz, ami érettségi előtt kicsivel kezdődött, azzal, hogy tanulás címszóval abbahagytam a ju-jitsut, és soha nem is kezdtem újra. Ez a szakasz sok semmittevéssel telt, és általános ingerszegénységet okozott, amiből nagyon elegem van. Kiábrándító, ha az embertől megkérdezik, hogy mi a helyzet vele, és nincs mit mondania. Ráadásul rombolja az önérzetet és az önértékelést, ha nem csinálok semmit. Mert a tanulás, az alap. Az nem téma. Ha viszont nem csinálok azon kívül is valamit, akkor először magamat érzem szarul, majd másokat érzek szarnak, majd a világot, ... Persze ennyire sosem fajul el, mert okosan megbeszélem magammal, hogy magamat kéne először kicsit kiemelni, és agyban meg is teszem, de ez nem változtat azon, hogy érzelmileg egy posványnak érzem az életemet.

Ez az a szó, ami a legjobban leírja pozitív stressz szempontjából az elmúlt időszakot. Posvány. Mozdulatlanság, erjedés, tunyaság, lomhaság, lassúság, tehetetlenség, tétlenség, döglöttség. Sok beszéd, kevés cselekvés. Sok gondolkodás és magyarázás, kevés szenvedély. Ebből lett most elegem. Arra jöttem rá, hogy amellett, hogy lusta vagyok még saját magamért is tenni valamit, ráadásul elég magas az ingerküszöböm, és elég erősnek kell lennie egy élménynek (pláne pozitívnak) ahhoz, hogy megmozdítson bennem valamit. túl jó a tűrőképességem, és ez nagyon nagy érzékenységgel párosul. Ez úgy kombinálódik össze, hogy semmi nem érdekel, és pillanatról pillanatra nagyon pontosan konstatálom, hogy mennyire nem érdekel semmi, majd azt is, hogy vágyom élményekre, és mégsem keresem őket, hogy tudom, hogy kéne valamit csinálni, és nem teszem meg.. Ezt minden pillanatban pontosan érzem, és minden másik ember minden szava erre emlékeztet, hogy: egy posvány az életed.

Ez egy olyan probléma, amiből senki más nem tud kihúzni engem, sőt bizonyos szempontból jobb, ha meg se próbálja senki, mert kihúzni úgysem sikerülne, viszont megakadályozna, hogy még mélyebbre süllyedjek, és egyszer csak tényleg ellepjen a szar – amit aztán végül megunok, és végre kimászom belőle. Ugyanaz a helyzet, mint tanulásnál. Az ember mondogathatja éveken keresztül, hogy nincs elég akaratereje tanulni. De erre nincs válasz. Egyszerűen tanulni kell, az a válasz. Ebből meg ki kell mászni. Biztos szebb ember leszek, ha találok valamit, aminek elég erős a fénye ahhoz, hogy belülről átvilágítson rajtam, és sugárzóbbá tegyen. Remélem. Egy kis sugárzás, az most hiányzik. Egy kis szenvedély. Hogy valamibe beleszeressek, ami aztán örökre az enyém lehet. Valamiben meg kéne találnom önmagam, hogy színeket és ízeket lássak és érezzek magam körül, hogy színesebb és finomabb legyek én magam is.

Hiányzik valami a boldogsághoz.

Más. Rájöttem, hogy nem szeretek megérkezni. Úton lenni szeretek. Az összes elsöprő, átható "igen, ez az élet!" élményem olyan túrákhoz kapcsolódik, ahol nem volt megállás, minden éjjel máshol aludtunk, minden nap csak mentünk és mentünk, együtt egy csapattal, és elfelejtődött az egész addigi élet. A természet vesz körül, és víz, szabad ég, csillagok, tábortűz, éneklés, barátok.. Annyi inger egyszerre, ami még engem is elsodor. Az olyan apróságok, mint a megfagyás a sátorban, összes ruha elázása, szúnyogok, tűző nap vagy 5 fokos fürdővíz, áram és meleg étel hiánya, összezártság másokkal stb. mind nem elég ahhoz, hogy megutáljak egy utazást. Mondom, magas az ingerküszöböm. Ugyanakkor ha nincs olyan a csapatban, aki szeret és elfogad, vagy számít neki, hogy ott vagyok, ha nem tudok elmenni legalább 1-2 órára valahova egyedül lenni, vagy ha nem tudok írni, amikor kedvem van, az nagyon hamar kiüti a biztosítékot. A kapcsolati ingerküszöböm meg nagyon alacsony. Erre mondom hogy nagyon érzékeny is vagyok közben. Asszem hogy ezek számítanak nekem igazán. Hogy legyek fontos, legalább egyvalakinek. A többi nem számít.

Haza se szeretek érkezni. Eddig azt hittem, azért, mert szar otthon lenni. De nem szar. Nagyon régen nem szar már hazaérkezni. Csak odafele tartani sokkal jobb.. Befejezetlen, vagyis.. Hát nem tudom. Ez az önmagammal kapcsolatos felfedezés még elég új nekem is. Érzem, hogy van valami kapcsolata azzal, hogy azt a pillanatot sem szeretem, amikor egyedül vagyok, és meghallom a kulcszörgést, vagy nem szeretek hazaérkezni arra, hogy más már van itthon.. Talán mert módosítanom kell az addigi "utamat", amin éppen rajta voltam. Ha addig gondolkozva cirkáltam a lakásban, akkor onnantól nem tehetem ugyanezt, mert nem csinálhatok úgy, mintha nem lenne otthon senki. Marad a szobám, ott meg nem lehet cirkálni, és beszűrődnek a zajok. érzem, hogy köze van ehhez az úton levés-megérkezés dologhoz annak is, hogy nagyon sokszor füldugóval alszom éjszaka, noha sátorban simán elalszom úgy, hogy dübörög a zene, vagy hogy a többiek ittasan óbégatnak a tábortűznél. Nem a zajokat akarom kiszűrni, hanem azoknak a velem egy lakásban lévő embereknek a hangját, akik befolyással lehetnek rám. Akik miatt módosítani vagyok kénytelen a pályámat. A füldugó egyfajta apró módosítás, hogy nagyot ne kelljen (pl. odafigyelni arra, amit mondanak, és gondolkozni rajta, amikor nincs kedvem).
Alapvetően jobban szeretek egyedül lenni itthon, mint nem egyedül. Ez jelentős változás a pár évvel ezelőtt kialakult helyzethez képest, amikor inkább bárkivel elmentem bárhova, hogy ne kelljen egyedül lennem. Most meg kezdek rigolyás lenni másokra? Asszem tudom értékelni valakiben azt, ha megérti/megérzi, hogy mikor nem vagyok olyan hangulatban, hogy magamon kívül másokat is számításba vegyek a gondolataimat, hangulatomat és cselekedeteimet tekintve. És amikor megérzi, akkor persze nem tud láthatatlanná válni, de tud úgy létezni mellettem, hogy nem kényszerít reagálásra.

Egyébként fontosnak érzem ezt a képességet a sikeres gyereknevelésben. Hangsúlyozom, képességet és nem tulajdonságot, mert ha ez tulajdonság lenne, akkor azt nyugodtan hívhatjuk leszarásnak is. Mégis, főleg amikor a gyerek elér egy bizonyos kort (12-13, kamaszkor kezdete), akkor sokkal hatékonyabb kommunikáció, ha meg van adva a gyereknek a lehetőség, hogy olyan pozíciót vegyen fel, amilyet akar. Pont ez az a kor, amikor ha addig be is rögzültek hülyeségek (pl. anyuka-apuka folyamatos, valódi érdeklődést mellőző kérdései az iskoláról, és a gyerek valódi információt mellőző válaszai), most ezek átalakulhatnak. Emberek kapcsolata kezdődik innen, és itt már lassan nem gyerekekről van szó. Itt már közvetlen irányítást úgysem fogad el egy kamasz sem, a nevelés megszokott módja itt befejeződik. Lassan nem lehet utasítani és nem is kell. Szerintem itt b*ssza el sok szülő. Annyi kéne, hogy észrevegye a változást, és kicsit ráhangolódjon a gyerekre. És ha nem muszáj, nem kérdezgetni hülye kérdéseket.. Megadni a lehetőséget a gyereknek arra, hogy úgy legyen a szülője mellett (fizikailag), hogy ne kelljen állandó reakcióhelyzetben tartania magát, hogy el tudjon lazulni, hogy maguktól előjöhessenek belőle az őt érdeklő kérdések. Ezt tanítani kéne, ha lenne egy szülők iskolája. Hogyan álld meg, hogy a gyerekedhez hozzászólj akkor, amikor valójában nem tudod, hogyan szólj hozzá? Én elhiszem, hogy van a "tipikus anyuka", aki mindig aggódik, hogy mi van, aki mindig mindent ötször megkérdez, és még 16 évesen is fogni akarja a kisfia kezét, aki rendet rak a gyereke szobájában, aki az ismerősöknek a kamasz gyerekről cuki kisbabakori képeket mutogat, miközben jelen van a kamasz gyerek, .... szóval elhiszem, hogy van ilyen anyuka, csak valójában mégsem hiszem el. Hogy valaki ne tudná megtanulni úgy szeretni a gyerekét, ahogy az annak jó. Kényszer (finom, lágy, észrevehetetlen, verbális kényszer.. nyamm) nélkül.

Hm, ez most kifakadásnak tűnhetett. Nem az volt, a fentiekkel nálunk soha nem volt gond. (Nem véletlenül volt 11-12-ikben évente 130+ hiányzásom.. Nem b*sztattak reggelente az iskolába menéssel, cserébe 4,5-ös volt stabilan az átlagom.)

Szóval, a massza a fejemben az úton levéssel, a megérkezéssel (másokéval és a sajátommal), az egy helyben levéssel és a beszűkült térrel kapcsolatban még nem állt össze teljes egésszé, de nemsokára biztos megálmodom.

Ismeretlen

Olyan jó kedvem van ma, hogy ihaj, és nincs rá semmi okom, mert nem jött ma a Mikulás sem, pedig jó kislány voltam. Sokat tanultam (tanulok), kedves voltam az emberekkel, és szeretem a csokit. Pff.
Eláraszt a meló. Be kell adnom egy 3-6 oldalas szociálpszichológiai kutatási tervet, egy min. 5 oldalas személyiségpszichológia házi dolgozatot, egy szociometriai elemzést (amit az emberek nagy része még ki sem töltött), egy két oldalas bibliográfiát és egy esszét a szakkollégiumi jelentkezéshez, ráadásul 43 kreditet vettem föl ebben a félévben, emiatt 12 vizsgám lesz január végéig (egy sejtbiológiából, amire egyszer sem mentem be). Két nap múlva zh 450 oldalnyi anyagból (ez a harmadik, az első kettőre is ugyanennyit kellett tanulni, és ez csak egy tantárgy), aztán két napra rá két zh, este buli, jégkorizás, karácsony.. A szilvesztert nem tudom, hol fogom tölteni (mindenki utál :), viszont annyit alszom mostanában (minden másnap), amennyit az utóbbi 3 évben összesen nem. Amikor 7-kor kelek, délre gyönyörű lesz az ég, világos minden, világosabb, mint nyáron, és a vizes utcákon tükröződik a napfény.. Gyönyörű.

És ott van Ő, aki már annyiszor volt Ő, és volt már nem Ő is, de mindig megint egymásba kavarodunk, ennek valami oka van. Szeretem? Szeretem. Annyi mindenben olyan, mint én (és persze sokban nem). Annyit tanultam tőle. Annyit változtam miatta, és ez jó. Talán kicsit bele vagyok süllyedve a vele való kommunikációba. Ez nem jó, mert egy idő után nem fejlődünk, ha már túl jól ismerjük egymás érvrendszerét. Most kéne valaki, akivel sokat lehet beszélgetni az élet nagy dolgairól, mégsem akarok majd vele összejönni. Kéne egy barátnő?? Hmm. Egyszer úgyis szembe kell néznem azzal, hogy a világon nem csak férfiak vannak, és meg kell tanulnom bánni a nőkkel/lányokkal is..

Whatever. Rengeteg Grace klinikát nézek. Eszméletlenül sokat. Egyelőre nem tudom, mit pótol, de valamit biztos. Ez kellemetlen, mert mindig szoktam tudni, hogy mi a bajom, amikor bajom van. Mostanában már nincs bajom (most már csak megszokásból nézem, így nem is olyan fun), de ez mondjuk egy hete még nem volt igaz. Valami volt, valami kényelmetlen érzés, mint amikor egy rossz fotelba ülsz le, és egy idő után fájni kezd a hátad, de nem nagyon, csak tompán. Mondjuk itt legalább tudod, miért. Inkább olyasmi, mintha beadtak volna valami tudatmódosító szert, vagy valami gyógyszert, ami megváltoztatja a szervezetem működését, és nem szóltak volna róla. És érzem, hogy valami más, de nem tudom, mi az.
Az ismeretlennel harcolni pedig sokkal rosszabb, mint valami konkréttal. Félreértés ne essék: a depresszió konkrét. A letörtség, a kedvetlenség, a rossz kedv, a betegség mind konkrét dolgok, és felismerem őket, és tudom kezelni őket, ha előjönnek. De ilyen már rég nem volt. Nem. Ez inkább olyan kellemetlen, tompa, .. Hát ennél jobban nem tudom körülírni. Ezért is nem hagytam abba a sorozatnézésbe-menekülést. Mert nem tudtam, mit kompenzál, mi ellen védi magát a kicsi lelkem, és addig inkább nem veszem el a védelmet. Mit nekem egy kis függőség :) Vannak rosszabb dolgok is.

Igen, szóval ez volt pár napja, most meg érthetetlenül boldog vagyok, ez is kicsit fura, ez sokkal jobb. Mondjuk van flow, mert elkezdtem tanulni. És kevés időm van, és épphogy csak meg fogom tudni csinálni, úgyhogy rá kell gyúrnom. Meg tudom csinálni, ha összeszedem magam. Na ez kell a flowhoz.

"Hogy vagyunk?" rovatunkat olvashatták.

Mennyei prófécia

Minden emberi konfliktus arról szól, hogy az energiát a másiktól akarjuk elszívni. Energiára szükségünk van, és félünk, hogy nem jut elég.

Pedig az energia forrása mi magunk vagyunk. Ha képesek vagyunk megnyílni önmagunk határtalan belső forrása felé, a világ megváltozik, és nincs többé szükség más emberek kihasználására. Élni és élni hagyni végre lehetséges lesz. És ha már sokan nyíltunk meg magunk felé és képesek vagyunk végtelen energiát meríteni saját forrásunkból, az emberiség új látásmód birtokába kerül, és a békét fogja a lelkében hordozni. A fajunk új képességek birtokába jut, és készen áll majd arra, hogy megkapja a végső tanítást.

Döntés

Döntés végül is nem született, legalábbis a lenti értelemben nem. Utólag visszatekintve nem volt elég az információ a döntéshez, mert próbáltam magamban megoldani olyasvalamit, ami két emberről szól, és két ember kell hozzá.
Két dolog: egyrészt a nem döntés is döntés, másrészt a rossz döntés is jobb, mint a semmilyen. Legalább én hoztam, és ha jó, akkor jó, ha rossz, akkor meg van miből tanulni.

Az eredmény egyébként eddig sok boldogságra ad okot, úgyhogy örülök. Van olyan, hogy a vég egyben kezdet is.

Most nagyon homályos vagyok. Mint a Tarot kártyák, amikkel játszadozom.

Más. Küzdök a családi démonaimmal. Próbálok kitörni a megszokásokból. Azt már nem nekem kell elérnem, hogy értelmiségi család legyünk. Ezt már megtették a szüleim. Az öcsémmel a mi körünk a jól szituáltság elérése lesz. Hm, mélyről indulva lassú a felszínre kerülés.
De a tetterő és a képességek megvannak, az ötletek megvannak, a támogatók megvannak (minden értelemben), úgyhogy az esélyeink nagyon jók. Egyelőre a csapatgyűjtés, az egymás ösztönzése, a tudás magunkba szívása és az ötletelés megy. Egy szinten. Más szinten egész konkrét teendők vannak, de több irányba is elindultunk, és viszonylag jól elosztottuk a családban.
Csak kicsit nagyobb összetartás lenne.. Sokan nem is fogják fel, mekkora érték egy kerek család.

Egyébiránt elkezdődött a suli, és eddig nagyon élvezem. Már nem feszülök bele abba, hogy mindenre bejárjak, de úgy veszem észre, második évben a tanárok is visszafogtak magukból egy kicsit, meg a követelményekből is. Ráadásul van késztetésem, hogy év közben tanuljak, és ez hajt előre. Végre tudom, mit akarok, és próbálok élni a lehetőségeimmel. Ezért vettem fel 43 kreditnyi tárgyat. Az egyetem egy olyan hely, ahol még van egy kis inkubátor. Az élettől már nem igazán ez véd meg, hanem az otthon, de a keltetés működik, és ha gyorsan akarok még olyan dolgokat tanulni, amik érdekelnek, akkor itt a legegyszerűbb. Közismereti tárgyakat veszek föl, mert ha most nem, mikor? Érdekelni kezdett az ember biológiai vonatkozásban, felvettem pl. Sejtbiológiát, és fogok Immunológiát is. Ez egy nagyon érdekes terület, mind biológiai, mind pszichológiai értelemben. Hogyan és mitől védekezik az ember a rossz testi-lelki egészség ellen, egyesek miért jobban és mások miért rosszabbul, milyen élmények vannak erre hatással és miért és hogyan, lehet-e ezt befolyásolni mentális (nem gyógyszeres) úton, ... Rengeteg kérdésem van. Amikre valszeg mind nem fogok választ kapni, de nem baj, nem vagyunk naivak. Azt sem gondoltam soha, hogy pszichológián majd a lélekről fogok tanulni.. És nem is. Ettől függetlenül rengeteg gondolatébresztő órát tudok felvenni, amik segítenek meglátni, merre induljak, hogy jó legyen nekem.

Jó ez az egyetem dolog. Mondjuk, az Atom- és magfizikáról lebeszéltek az előadók, és hallgattam is rájuk. Igaz, rossz volt az időpont is.

Döntésképtelenség

A fejem és a szívem küzd egymással. Az eszem az érzéseimmel. És hogy dupla csavar legyen: a szívem tudja, hogy az eszemnek van igaza, és hogy neki is jobb lenne, ha az eszemre hallgatna - és a fejem is tudja, hogy a legeslegfontosabbak mindig az érzések.

Így hát még véletlenül sem tudok helyes döntésre jutni, mert mindkét oldalon túl nagy a veszteség, amit nem biztos, hogy el akarok viselni. Valakit elveszíteni, vagy magamat elveszíteni? Melyik a rosszabb? És középutat nem látok, nem találok, nem tudok kitalálni.

Eddig még soha nem fordult velem elő, hogy egész éjszakán át forgolódtam volna azért, hogy dűlőre jussak valamiben. Hogy sikerüljön döntést hozni. Hát most előfordult - és döntést sem sikerült hozni. Az elalvásban végül segített a meditáció és a probléma más szintre helyezése, de a kérdés nem oldódott meg.

Néha szeretnék egyszerű nőstény kisállat lenni. Annak nincs büszkesége, nem problémázik a dominancia-viszonyokon, és eszébe sem jut, hogy mást csináljon, mint amit csinálnia "kell", a biológia és az evolúció értelmében. Nem gondolkozik, nem tekint ki a helyzetből, és nem erőlködik semmin. Csak él, ahogy az ösztönei diktálják, és aztán elpusztul, ha úgy hozza az élet.

Annyira egyszerű lenne. De hát nem a bonyolultság a legszebb az emberi létben..? (Nem.)

Szabadfordított dalszöveg

A saját fejedbe zárva észreveszed néha, hogy sosem volt értelme annak, amit mondtál? Ülhetünk itt és nevethetünk, de a felét se értjük az egésznek. Ezzel védekezel.

Beszélgetünk már egy ideje. Mindig, mikor mosolyogsz, mintha fények gyúlnának fel - de nem égnek túl erősen, és nem maradnak túl sokáig, és aztán megint eltűnnek..

Refr. A Furaember csodálatos akar lenni. Hallgatja, ahogy a világ megindul, és ő már egy új univerzumra hangolódik, pedig.. Pedig sosem lesz másképp.

Emlékszel az éjszakára, amikor a védőangyalodat kellett játszanom, és megmentenem a lelked? Akkor hiába tartottál szorosan, egy részedet a mélybe húzták a démonaid.

És azt mondtad, így, hogy nincs kit elveszíts, mintha ütésnyom lennél egy gyönyörű testen. Amennyi sérülést okozol, ez olyan őszinte és igaz..

Nem is sajnállak inkább.

Refr.

Pörgés

Elkezdtem intenzíven németül tanulni. Elhatároztam, hogy felsőfokú német nyelvvizsgám lesz (persze előtte középfokú), úgyhogy el is kezdem egy ELTÉ-s nyelvvizsga-felkészítő tanfolyammal. Fél évre ki van húzva, ami pont elég kevés ahhoz, hogy ha van fontosabb dolgom, akkor ne haljak meg a némettanulás miatt, de pont elég gyakori, ahhoz hogy mindig ébren tartsa a témát. Gyakorlati óra, úgyhogy be kell rá járni. Igaz, hogy a Rigó utca nyelvvizsgájára készít fel, én pedig Goethét akarok letenni (ez teljesíti azt a három feltételt, hogy 1. államilag elismert legyen, 2. nemzetközileg elismert legyen, 3. lehessen belőle Magyarországon felsőfokú nyelvvizsgát letenni).
Egyelőre bevágtam egy tankönyv szókincsét, amit viszont folyamatosan ismételni kell, mert használni egyelőre nincs alkalmam, és az lenne a legjobb rögzítési mód. Elkezdtem butított történeteket fordítani, és közben szótárazok. Valamint olvasom a nyelvtant is. (Az ELTÉ-s, középfokra felkészítő kurzus előfeltétele 2 tankönyv teljes szókincse és nyelvtani anyaga.. Még jó, hogy azokból tanultam középiskolában is.) Most még sokat segítene néhány, nem túl bonyolult film német szinkronnal, esetleg (de nem feltétlenül) angol vagy magyar felirattal. Néhány vígjáték, vagy akciófilm. (Szerintetek a Terminátor filmekben Arnold Schwarzenegger német szinkronhangja Arnold Schwarzenegger?)

Szóval van egy ilyen projekt.

Aztán: rá kellett jönnöm, hogy eszméletlenül érdekel az emberi agy. A működése, a funkciója, hogy mit csinál, miért csinálja és pontosan hogyan csinálja. Hogyan lehet visszakövetni az evolúciós fejlődést rajta. Mi a különbség a férfi-női és a jobbkezes-balkezes agy között, mik is azok az agyhullámok, és pontosan milyen műszerek állnak napjainkban fejlesztés alatt, amikkel fel lehet térképezni az agyat. Mik az egyes agyterületek funkciói, és miért van az, hogy egyes részei teljesen szétroncsolódhatnak anélkül, hogy az embernek különösebb problémái lennének, más részeit pedig elég csak piszkálni, és végleges sérülések keletkeznek.. Hogyan hatnak a különböző drogok az agyra? Igaz-e, hogy a pszichedelikus szerek új idegpályákat nyitnak meg, amik aztán az ember élete végéig működnek, és ennek köszönhető pl. az újjászületés élménye az LSD-nél? Mik is valójában a mentális reprezentációk, amikről annyit tanulok, és hogyan képeződnek le fizikai szinten? Lehet-e az agyat nem fizikai módszerekkel befolyásolni? Mi a szerepe a gondolkodásban és az érzelmekben, melyik van előbb, és melyik befolyásolja a másikat? Mi a tudatosságunk? Tényleg epifenomén, esetleg az evolúció hozta létre, vagy egy mutáció, vagy szándékos fejlesztés? Tényleg van a sejteknek, így az idegsejteknek is, emlékezetük és intelligenciájuk, ahogy a kvantumfizika is egyre inkább efelé mutat?

(sóhaj) Asszem kutató leszek. Vagy az is. Pszichológus-agykutató :) Talán segít ebben majd a szakkollégium.

Valamint mindenkinek ajánlom a The Secret című filmet. Olyannyira, hogy bárkinek szívesen elküldöm vagy odaadom, mert tényleg érdemes megnézni. Igazából arról szól, hogy mi az Univerzum legnagyobb törvénye, és hogy akik ezt ismerik, hogyan tudják úgy alkalmazni, hogy mindent megkapjanak, amit akarnak. Szerelmet, boldogságot, pénzt, izgalmas életet, egészséget, társakat, vidámságot.. Mindent.
Persze, mint minden, ez is a gondolkodásmódnál kezdődik. De ez nem egy üzleti tanácsadó film vagy ilyesmi, inkább spirituális. Nekem nagyon tetszik, és egyelőre tesztelem. Ha működik, akkor meg tanítani és terjeszteni kezdem mindenhol :)

Hát ez van most velem, meg az, hogy ultraszerelmes vagyok, egy ultrajópasiba, akivel ultrajó minden, FŐLEG minden. Egyszerűen kerek az egész. Minden szinten egy hullámhosszon vagyunk, és minden szinten kommunikál minden egyes sejtünk, és nagyon érezzük egymást. Úgyhogy sugárzás van, mint az uránbányában. Ámen.

Mi kell a nőnek?

Mostanában nagyon divatos a nőről írni és beszélni, és engem nőként kifejezetten érdekel az a téma, hogy mitől nő egy nő, mitől férfi egy férfi, és hogy lehet ebből a kettőből valami boldogat létrehozni. Csernus is írt erről egy könyvet, amit el is olvastam, és a legnagyobb részével teljesen egyetértek, mivel főleg az őszinteségről szól. És arról, hogy aki hagyja magát, azt mások is hagyják – összetaposva a földön. "Mert aki hagyja magát, az a kapcarongy, az nem nő. A kapcarongy az arról szól, hogy lóg a szögön. Arra jár egy pasi, leakasztja, beletörli a farkát, bevágja a sarokba, majd a szorgalmas kapcarongy kirohan a fürdőszobába, kimossa magát, parfüm, szög."

Azt hiszem, ez röviden összefoglalja a könyv egyik fő mondanivalóját. Mert az tény, hogy ez a világ még mindig férfivilág. Ugyanazért a munkáért még mindig kevesebb pénzt kapnak a nők, és ez a modernebb változat, a kevésbé modern változatban meg ugye ott van a csador.. Tehát van miért "nem hagyni magunkat", van miért küzdeni, nem puszta küzdésvágyból vagy kapálózásból a világ ellen, hanem azért, hogy nőként elismert legyen az ember. Egyáltalán hogy ember lehessen. Hozzáteszem, nem csak a nőknek kell küzdeniük, hanem a nyugati országokban mindenkinek. Elmúlt a békés, nyugodt élet kora, felgyorsult minden, és lehet sírni miatta, de igazából fölösleges. Csinálni kell, és jól kell csinálni. Sírni a nőknek is fölösleges amiatt, hogy elnyomás van. Ha van, akkor is ki lehet és kell hozni mindenből a legjobbat. Mert a kapcarongy-létnek sok értelme nincs.

Valójában nem egy bonyolult dolog meghatározni, mi kell a nőnek. Megcsinálni sokkal nehezebb. Kezdjük rögtön a kérdés legfontosabb szavával: a "nő"-vel. Mert lehet hosszú szólamokat írni arról, hogy Mancikának mi kell és a többi csajnak mi kell, de ha Mancika a fenti idézet alapján, vagy más miatt nem definiálható nőként, akkor fölösleges a kérdéssel foglalkozni. Nem azért, mert Mancikának egyéni igényei vannak. Minden nőnek vannak. Hanem azért, mert Mancika nem nő, nem is úgy viselkedik, ennélfogva nem is várhatja el, hogy egy férfi szeresse őt.

Mert ez az, ami a nőnek kell. A férfi.

Kezdjük az alapoknál: a férfi és a nő is elsősorban felnőtt. Aki nem felnőtt, az lány vagy fiú, esetleg csaj vagy srác vagy csávó, de nem férfi és nem nő. Felnőtt pedig nem attól lesz valaki, hogy nagykorú, hanem attól, hogy kellőképpen érett szellemileg és érzelmileg, hogy van kialakult értékrendje (ami persze nem kell, hogy kőbe legyen vésve), döntéseiért vállalja a felelősséget, és egzisztenciálisan önálló.

Eddig van a felnőttség. Már ez sem egyszerű. De innen jön a nemiség kérdésköre. Mi is kell tehát a nőnek?

A nőnek az kell, hogy a férfinak legyen kisugárzása. Ez az első lépés. Higgye el magáról, hogy ér valamit. Ehhez az kell, hogy tisztelje önmagát. Akkor tudja tisztelni önmagát, ha elfogadja, ismeri és szereti azt a személyt, aki ő, tud vele azonosulni. Akkor tud vele azonosulni, ha úgy él, úgy cselekszik, úgy gondolkozik és úgy beszél, ahogy azt a saját értékrendje megköveteli. Ha nem ezt teszi, akkor önmagának hazudik, és mi mást tud csinálni az önmagának hazudó ember, mint szembeköpni önmagát? Persze a hazudásban benne van, hogy a hazudás tényét is tagadjuk, tehát a szembeköpés sem kötelező. Nyíltan. De azért az ember megsejti az ilyesmit. Hogy valami nem stimmel. Hogy valami nem oké, nem úgy van, nem úgy történik, nem áll össze. Nincs boldogság, nincs harmónia. És itt még mindig lehet a világot hibáztatni, de azért egy idő után az ember eljut oda (ki hosszabb, ki rövidebb idő alatt), hogy változtatni kéne. És aki tudja, hogy változtatni kéne, és nem változtat, az hogy tudná tisztelni önmagát?

És itt bukta el a kisugárzást.

A második lépés az, hogy a férfi tisztelje a nőt is. Fogadja el, hogy a nő nem tárgy. Nem olyasvalami, ami x célnak megfelel. Nem feleséganyag, szülőautomata (bedobod a pénzt, kiadja a kávét), szexpartner, társalkodónő, vékony szöszi nagy dudákkal, amivel fel lehet vágni a haverok előtt, vagy házvezetőnő. A nő érző, gondolkozó, élő emberi lény, saját személyiséggel, önálló elképzelésekkel, világképpel, értékrenddel. Nem azonos a ráaggatott szerepekkel. Barát, társ, szerelmes lehet annak, aki tud rá vigyázni, és aki hajlandó teljes értékű emberként fordulni hozzá.

Aki nem tiszteli a nőt, az nem is érdemli meg. És nem is fogja megkapni, mert a nő a férfihoz vonzódik, és aki a nőt lekezeli vagy lenézi, az nem férfi, csak azt hiszi. (Csernus szavaival élve ő a "puhapöcs".) A partnereiről meg azt hiszi, hogy nők.
(Ez persze általánosan igaz, nem egy konkrét nőre. Lehet lenézni valakit a nemétől függetlenül, mert mindkét nemben vannak, akik megérdemlik. De nem lehet lenézni általában A Nőket vagy A Férfiakat, mert az korlátoltság.)

Ez a két lépés elég is ahhoz, hogy a nő megkapja, ami kell neki, de figyelmesen olvasva kiderül, hogy a kérdés valójában így szól: mitől férfi a férfi? És az is kiderül, hogy az igazi párkapcsolathoz mindkét lépésre szükség van, mindkét fél részéről. Mert a nő ugyanattól jó nő, amitől a férfi jó férfi: tiszteli saját magát, ezért nem a kapcarongy-létet választja. Még ha az a megszokott, akkor sem, és ha az a könnyebb, akkor sem. Nem alázza meg saját magát ilyesmivel, ezáltal nem ad okot, sőt, felszólítást a férfiaknak, hogy ők is alázzák meg, használják ki.
Ehelyett, ha kell, az egyedüllétet választja (ami nem egyenlő az Amerikában egyre divatosabb, szándékos szingli-létformával). Kiszáll a rossz kapcsolatból, akárki akármit mond, nem hivatkozik gyerekre, pénzre, szóval: nem hagyja magát. Csinálja egyedül, amíg muszáj, és megbecsüli önmagát. Ha többet érdemel, mint egy puhapöcs, és ebben hisz is, akkor tényleg többet érdemel..

Összefoglalva tehát: a nőnek, aki nő, és tényleg nő, a férfi kell, aki tényleg férfi. A párkapcsolatnak pedig, ami tényleg párkapcsolat, az kell, hogy a férfi és a nő tiszteljék egymást, és elsősorban önmagukat. (Ez egyébként elég jól mérhető azzal, hogy mennyire udvariasak egymással otthon, és hogyan beszélnek egymással mások előtt.) Ne hagyják önmagukat, és ne akarják egymást kihasználni. (Lehet, hogy ezt hívták úgy régen, hogy "úriember, tisztességes szándékkal / tisztességes úrinő"?).

Ezekre épül rá a szeretet, a szerelem, a közös témák és érdeklődési körök, de ez már egy másik szint. Elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

"Mi kell?" rovatunk következő kérdése: mi kell a férfinak? Kedves olvasóink válaszleveleit várjuk szeretettel.

A Szerkesztőség

Akkor

Akkor szoktam elindulni futni, amikor épp sötétedni kezd. Végigfutok az utcán, a másik irányba, mint általában, bekanyarodom a Dunapart felé, látom az új üveg felhőkarcolókat, ahol majdnem dolgoztam. Futok, és átfutok a zebrán. A Dunapart persze el van kerítve, de ez nem baj; a kerítést minden egyes nap lebontja valaki, aki úgy érzi, neki is joga van a Dunához, mert a Duna nem azoké, akik mellette laknak a magas házakban, és mások elől elveszik a napfényt és a kilátást.. A Duna mindenkié.
Az enyém is. Átmászom a kerítésen, átmászom a HÉV-síneken, átbucskázom a bokrokon, és szembefut a Duna.. Én meg szembefutok a fényekkel. A Petőfi és a Lágymányosi híd ki van világítva, a futópálya kemény, de ki van taposva mellette a fű is. Ezen futok inkább. Előre nem is nézek, csak a fényeket, oldalt; a Dunán, az égen, a Nemzetin, ahova szép lassan elérek.

Nyáron gyönyörű ez a hely, és nem lehet megunni. Rövid a pálya, de visszafordulok, most a Petőfi hídig futok, és tovább. Át a híd alatt; itt mocsok van és bűz. Kavicstengert látok, a kavics mellett sötét, a sötétben padok, a padokon párok. Elhallgatnak, mikor melléjük érek, pedig én a légzésemre figyelek, a lépéseimre, arra, hogy túléljem. Gyenge futó vagyok, és könnyen beszorul a levegő, ha túlságosan koncentrálok.
Ezért kellenek a fények. Hogy eltereljék a figyelmemet. Ahhoz már eleget futottam, hogy a lépés, a testtartás és a légzés automatikus legyen. Csak a figyelem, az erőlködés, azzal van mindig baj..
Ellazulni. Segít a félig este-félig éjjel, kékes-sárgás-víztükrös, akác- és hársillatú Dunalevegő, ezért szeretek itt futni, igaz, a pálya rövid és kényelmetlen, az emberek bámulnak, és a hazafele vezető út egyhangú.

Tanulom, hogy lehet egyedül lenni magány nélkül, önmagamat szeretni mások nélkül, boldognak lenni indok nélkül. Néha kicsi vagyok és gyenge, néha nagy és esetlen, de lassan megnövök, mint a fa, és megnő bennem az erő magja. Akkor eljövök.