Saturday, November 28, 2009

Diszkrepanciák

Rossz tulajdonságom, hogy mindennek hamarabb örülök, mint hogy megkaptam volna, és hamarabb hencegek, mint hogy elértem volna valamit. No nem baj, az ember tanuljon meg együtt élni a gyengeségeivel.

Elkezdtem énekelni! Na jó, valljuk be: eddig 1 énekórán voltam, plusz egy mikrofonos próbán (de ott nem énekeltem). Máris sokkal okosabbnak érzem magam, bár az ügyesség, az csak gyakorlással jön meg.

A mostani időszak a különféle én-diszkrepanciák ideje. A pszichológiai irodalomban az én-diszkrepancia fogalma annyit jelent, hogy távolság, különbség az ideális és a valós, illetve az elvárt és a valós én között. Egyéntől függ, hogy mennyire jellemzők valakire az én-diszkrepanciák, mennyire nagyok, vagy mennyire fontosak az illető életében. Nem nehéz belátni, hogy ennek köze van a neveléshez is, pl. az erős autokratikus, tekintélyelvű nevelés kedvez a nagy valós én – elvárt én diszkrepanciának, míg a szupertehetséges szülők átlagos tehetségű gyerekében könnyen kialakulhat jelentős valós én – ideális én eltérés.

Magammal kapcsolatban általában úgy látom, hogy az elvárt énemet a valós meglehetősen túlteljesíti, már ha a kívülről elvárt ént vesszük. (Rondábban úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem vár el tőlem senki semmit kötelező jelleggel, maximum, hogy lehetőleg legyek boldog és egy kicsit vegyem figyelembe mások igényeit.) A belső elvárt énem tulajdonképpen egyezik az ideális énemmel, amely ideált magamnak állítottam fel, és talán nem is vagyok tőle olyan messze, mint képzelem. Az mindenesetre biztos, hogy a szükségesnél kevésbé aggódom miatta, legalábbis, ha a nagyobb aggódás a változtatásra való nagyobb törekvésre késztet, akkor szükségesebb lenne jobban aggódnom. Ha nem, akkor örülök, hogy nincs folyton bűntudatom és nem ostorozom magam a tökéletlenségemért – ugyanakkor így nagyon lassú a változás, és inkább csak érésnek, tapasztalatszerzésnek köszönhető, nem tudatos elhatározásnak.

Vajon meg tud az ember változni úgy,hogy elhatározza? Sok, főleg másokkal kapcsolatos tapasztalatom vezet arra a tömör következtetésre, hogy: nem, esélytelen. Ellenben saját magammal kapcsolatban ritkán ugyan, de tapasztaltam, hogy lehet szándékosan változni. Habár most belegondolva, talán mégsem egészen szándékosan. Talán inkább úgy, hogy az ember megérzi, hogy változás következik az életében, és akkor eldönti, hogy a változás tetszik neki, és tőle telhetően segít a folyamatnak. Vagy épp próbálja ellensúlyozni, ha nem tetszik. De ki csinálja a változást? Ki dönti el, milyen legyen az, aki addig valamilyen volt?

Ha néhány szkeptikusabb olvasó kedvéért az isteni akaratot ki is hagyjuk a történetből, még mindig ott van például az az egyszerű dolog, hogy minden döntést a jelenben hozunk, és ha úgy is látjuk, mintha a múltunk kötné a kezünket, valójában bármelyik pillanatban eldöntjük, onnantól mit fogunk csinálni. Mit fogunk gondolni. Persze a múltunk még ott lesz, de az, hogy nem tudunk mást csinálni, mint amit eddig csináltunk, azért, mert eddig azt csináltuk – ez csak egy hitrendszer. Bármikor megváltoztatható. Mondjuk, nem tudok egyelőre mit kezdeni azzal, hogy mi van azokkal, akik nem hisznek. Most nem Istenben, bármiben. Tegyük fel, hogy gyakorlatiasabb dologról van szó,mint az istenhit; mondjuk, emberünk szeretne elkezdeni pozitívan gondolkozni, pozitív dolgokban hinni, bízni az emberekben (ami szintén egy hit, annak a hite, hogy az emberek alapvetően jók – és ez nagyon nagy dolog ám!). De hát mit csináljon, egyszerűen minden azt bizonyítja számára, hogy az ellenkezője igaz. Nem tudja elhinni a pozitív dolgokat, egyszerűen másban hisz, és kész. Mit lehet itt tenni? Az érzelmek, főleg azok, amelyek nem alapérzelmek, hanem már önmagukban is részben mentális műveletek termékei (pl. bűntudat, káröröm, féltékenység stb.), befolyásolhatók gondolatokkal, ez tudományosan bizonyított tény. (Nézzük most el, hogy nem hivatkozok szerzőt dátummal, legyen elég bizonyíték a kognitív terápia és az autogén tréning működése.) Na de a hitrendszer? Ki lehet valakit gyógyítani az ateizmusából? Jó, hagyjuk a térítést. Ki lehet valakit gyógyítani a bizalmatlanságból? Mikor a hit lényege éppen az, hogy nem logikán alapszik. (Bár, kis fizikai világunkban az egyik első hitrendszer, amit belénk vernek az intézményes oktatás során pont a racionális gondolkodás elsőbbsége és feltétlen helytállósága.) Aki valamiben hisz, annak minden esemény a hitét bizonyítja, aki pedig az ellenkezőjében, azt ugyanaz az esemény szintén a saját hitében erősíti meg. Árvizek vannak? Isten nem létezhet, vagy nem jó, ha képes ekkora szenvedést okozni vagy eltűrni. Árvizek vannak? Isten biztosan létezik, hiszen lehetőséget ad a segítségnyújtásra és az önzetlen adakozásra. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Az ember bizonyosan eredendően rossz, mert tobzódik a pénzében, és csak a haszon érdekli, mindegy, hogy a bolygó árán. Az ember elpusztítja a bolygót a technikával? Látható, hogy az ember eredendően jó, hiszen minden technikai fejlődést az élet jobbításának vágya vezényelt.

Szóval, mi legyen a hitetlenekkel? Mi legyen azokkal, akik hinni szeretnének, de egyszerűen nem tudnak? Mi legyen, ha valaki magából indul ki, és csak azt tudja elhinni, amit maga lát, magában lát? Hogyan befolyásolhatja az ember a saját hitrendszerét?

Nincs erre tökéletes válaszom. Van egy-két tökéletlen. Az egyik az, hogy ha az ember se x-ben nem hisz, se x ellenkezőjében, se y-ban és se z-ben, szóval semmiben sem hisz adott témával kapcsolatban – mondhatni, szkeptikus –, akkor kiválasztja azt a hitet, amelyik a legjobban tetszik neki bármilyen értelmes alapon, és aztán úgy cselekszik, ahogy egy hívő cselekedne. Ez talán képmutatás elsőre, mert ha én magamban azt hiszem, hogy minden ember kizárólag a saját hasznát nézi, de jobban tetszene egy olyan világ, ahol az emberek csak a segítésért segítenének, és ezért én is segítek ingyen és bérmentve, miközben a kapzsiságban hiszek – akkor én egy hülye vagyok. A saját szememben egy nagy-nagy hülye vagyok, és lúzer.

Mégis: mivel az eredeti hitemhez valószínűleg a tapasztalataim vezettek el, mindenképp érdemes megpróbálni legalább kis időre olyasvalami hitrendszert mímelni, ami jobban tetszik. Ami jobb nekem,jobb a világnak, jobban érzem magam tőle én és a barátaim, jobb ember leszek tőle, nemesebb, hasznosabb, alkotóbb, segítőbb. Eleinte mindez hazugságnak tűnik, de ha az ember kitartó, akkor egyre kevésbé, és nem azért, mert elvakult lesz, aki kipróbálja. Hanem mert igazzá válik. Kissé ellentmondásban azzal, amit a múltról mondtam, most leszögezem: a cselekedetei határoznak meg mindenkit, kívülállók szemében mindenképpen. Praktikus viszont nem túl sokszor ecsetelni másoknak az új, felvett hitrendszert, addig, amíg meg nem szilárdult, tulajdonképpen, míg igazzá nem vált. Sok a szkeptikus ember mindenféle témákat illetően, és könnyen rámutatnak, hol lóg ki a lóláb. Ez sokszor olyan embereket is megzavar, akik pedig biztosak a hitükben, csak nem tudnak jól érvelni mellette (vagy a téma jellegéből adódóan nem is lehet úgy, hogy az másokat meggyőzzön). Szóval nem beszélgetni, hanem cselekedni, és figyelemmel kísérni a következményeket.

Egy másik tökéletlen válasz arra, hogyan változtathatja meg valaki a saját hitét, hogy keresnie kell egy olyan személyt, aki már rendelkezik a kívánt hitrendszerrel, és akit nagyon szeret. Akire felnéz. Aki esetleg épp e hitének köszönheti a sikereit, amiért megbecsüli. Sokat kell beszélgetni vele, sokat kell együtt lenni vele, és a világ tapasztalatait folyamatosan meg kell osztani. Kell az is, hogy – legalábbis ebben a témában – az illető ne menjen bele vitákba, ne is adjon helyet a kétkedésnek, hanem intézze el a szkepticizmust egy egyszerű kitérő válasszal („mindenki véleménye limitálva van a tudásához”, „mindenki éppen annyit lát a valóságból, amennyire szüksége van ahhoz,hogy mindent megtehessen, amit meg kell tennie” és hasonlók). Ha az ember eredendő jóságában szeretnénk hinni, ne filozófust keressünk, hanem tanítót. Ha a racionalitás elsöprő erejében, akkor ne művészt, hanem természettudóst. Ha a materializmusban, akkor ne pszichológust, hanem orvost. Ha a kapcsolatépítés elsődleges fontosságában, akkor ne informatikust, hanem MLM értékesítőt. Ha az AIDS gyógyíthatóságában, akkor ne gyógyszergyár-tulajdonost, hanem kutatóorvost. Ha a világ haladásában, akkor ne a panaszkodó elégedetleneket, hanem a világméretű tervekkel rendelkező elégedetleneket.

A legtöbb hitnek nem olyan nehéz megtalálni a „tiszta” megtestesítőjét. Meg kell keresni, és sok időt kell vele együtt lenni. Egyúttal el kell kerülni a szkeptikusokat, pláne az ellentétes hitűeket, de az is elég, ha működik, hogy megkérjük őket, adott témáról ne beszélgessünk. Liberálisabb emberek és igazi barátok el tudják ezt fogadni.

A harmadik tökéletlen módszer a nagyon erős, váratlan érzelmi behatás, esetleg szinkronicitás („véletlenül” azonos irányba mutató, sorozatos, egymást követő események láncolata, amit egy összetartozó egészként élünk meg, és különös jelentéssel ruházunk fel). Ez külső erő, de „furcsa” módon amikor eldönti valaki (és komolyan is gondolja), hogy x hitrendszerét el akarja engedni, és egy másikat szeretne helyette, előbb-utóbb meg fog tapasztalni ilyen szinkronicitást. El kell kezdeni hallgatni az intuíciókra, vagy legalábbis figyelni rájuk. Sokszor megmondják, mi a helyes és mi nem.

...nna de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem (sosem értettem ennek a kifejezésnek az etimológiáját – de az értelmét se), az én-diszkrepanciáknál tartottam. És hogy a kérdéskör sokszorosan jelenik meg mostanában az életemben.

Ott van egyrészről, hogy élesen kirajzolódik előttem egy-két marginális jellemhibám, és mivel egyre nagyobb szerepet kapnak, és egyre fontosabb dolgok kerülnek veszélybe miattuk, egyre jobban érzem negatív hatásukat. Ilyen a halogatás, a kitartás hiánya, a gyenge intrinzik motiváltság még olyan dolgok rendszeres végzésével kapcsolatban is, amiket egyébként nagyon szeretek csinálni. Ezek hárman jól kiadják a lustaság tüneteit, szeszélyességgel fűszerezve pedig kijön a tökéletesen megbízhatatlan teljesítmény. Jót tenne egy nyakonöntésnyi önfegyelem és eltökéltség, és főleg, pontosság. Időben értem, mert munkában egyébként precíz vagyok.

Másrészről találkozom én mindenféle emberekkel, újakkal és régi-újakkal egyaránt. Az egyiknél szembesülök azzal, hogy tökéletesen érdektelen számára gyakorlatilag minden bennem, amit az egómmal irányítani tudok. Nem számít, mit akarok, mit gondolok, hogyan definiálom önmagam, mi érdekel és hogy jónak vagy rossznak tartom magam. Nem érdekes a véleményem sem, se az, hogy hogy nézek ki. Csak a lelkem számít és annak akarata, ami sok esetben távol áll az egóm akaratától – bár néha az egóm felemelkedik arra a szintre, hogy ugyanazon az ablakon tudjon kitekinteni,mint a lelkem, és akkor a tudatos akaratom kb. megegyezik a lelkem útjával. Érdekesek még az érzéseim, vágyaim és az álmaim, az energiáim, az aurám, a rezgésszintem és a csakráim állapota – szóval minden, ami nem, vagy csak kis részben függ a szándékos elhatározásomtól. Kicsit feszélyezettnek, de egyébként beletörődöttnek, elfogadónak és a legkevésbé sem ellenkezőnek vagy akaratosnak, sőt, inkább alázatosnak és megadónak érzem magam, amikor ilyen szemmel néznek rám. Egyszerű oka van ennek: tökmindegy, mit akarok, úgyis a lelkem számít, nem a testem és a személyem. Ha szar energiáim vannak, annak is oka van, de nem az én hibám, az ént a tudatos, szándékos gondolkodó központ értelemben értve; úgysem tudok mit csinálni, legfeljebb imádkozhatok, hogy legyen jobb a helyzet, vagy segítséget kérhetek. Esetleg tudomásul vehetem a helyzetet, és megpróbálhatok tudatosan hatni rá (pl. elengedő, majd megerősítő állításokkal, vagy a társaságom megválasztásával, vagy az étkezési szokásaim megváltoztatásával stb.), de ha nem megy, ismét nem vagyok én hibás. Nincs hiba. Döntés van, amit a lélek hoz, szabad akaratánál fogva, és annak következményei a testre és az egóra.

Itt az én-diszkrepancia, mint olyan, elveszíti jelentőségét; inkább lélek-diszkrepanciáról beszélhetnénk, ha a lélek változatlan lenne, és ismerném a milyenségét, illetve birtokomban lenne a tökéletes lélek ideája. Így inkább csak a diszkrepancia hiánya érezhető. Sajátosan nyugodt, kissé tehetetlen helyzet, amikor nincs mit csinálni, és nem is lehet. Néha kellemes, néha inkább kellemetlen, mintha átlátnának az emberen. Ritkán gondolok magamra így, pedig valószínűleg ez a lelkem igazi lényege, a többi meg máz. (Azért szeretem a mázat. Édes.)

Aztán találkoztam másmilyen emberekkel is, akik a nagyra való törekvést szították föl bennem, vagyis hát inkább azt tették látványossá, mennyire könnyen lehet az a sorsom, hogy egy nagy-nagy nulla lesz belőlem. Látom, milyen az, amikor valakinek tehetsége van, és szándéka, hogy használja, és tervei, hogy fejlessze, és eredményei, hogy másokkal is megossza, és céljai, hogy végül az emberiség hasznára váljon – és látom magamat, beképzeltségem hamis ábrándjaiban kéjelegve, amint süttetem magam a saját fényemben, és észre sem veszem, hogy a reflektorok mellettem világítanak el, valami sokkal nagyobbra és lényegesebbre. És egy kicsit elszégyellem magam.

Ki akarom csikarni, hogy az értékeimért szeressenek, de csak a szépségem tűnik fontosnak; el akarom érni, hogy egyenrangúnak kezeljenek, de csaját magamat alacsonyítom le; csodálom az eredményeket, de tétlenül ülök a képességeimen, és végignézem, ahogy kiszikkadnak, mert nem kapják meg a csírázásra és növekedésre késztető cselekvésfolyamot. Irigy vagyok. Kisebbségi érzetem van. Saját magamat szánom a láthatóan megnyilvánuló, tudatalatti, önlealacsonyító és önkisebbítő késztetéseim miatt. Sosem vallanám be, hogy nem magasba török, hanem csak lent reszketek az elrugaszkodástól. Sosem ismerném el, hogy nem mások vezetésére vágyom, hanem arra, hogy alájuk süllyedjek, és a mélyből nézzek fel rájuk, csodálva őket és amit elértek.

Nem, mindezt nem tudom elfogadni. De egyszerűen látom, hogy ez történik velem. Ha kívülről nézem, tárgyilagosan, akár pszichoanalitikusan, akkor látom, és mivel pszichológiát tanulok, éppenséggel tudatalattinak nevezem (mondjuk most hirtelen nem jut eszembe más, ahogy nevezhetném). Nem tudok róla. Nem érzem a sajátomnak e késztetéseket, de tapasztalom, hogy működnek. És próbálom elfogadni, ha fájó is ennyire más színben látni magamat.

Mindig a felismerés az első lépés, ami végül majd ahhoz vezet, hogy a saját árnyoldalamat is integrálni tudjam a személyiségembe, teljesebbé és könyörületesebbé válva ezzel. (És elkerülve a szomatizálást, a hisztériás fájdalmakat, az öntudatlan, impulzív játszmákat más emberekkel, a rémálmokat, a depressziót – és a psziché egyéb öngyógyító vagy kompenzáló módozatait).

Aztán itt van még a kortársaim között szokásos „egyetemközepi válság”: hirtelen felnyílik a szemem (mert felnyitják), és körülnézve meglátom, mennyi minden lehetnék. Lehettem volna? Érdekes, hogy sosem jutott eszembe, hogy orvos legyek, bár az egyik legelső kiskori vágyam az volt, hogy állatorvos legyek. Akartam iparművész lenni, és majdnem biztos, hogy ahhoz meg is lenne a kellő tehetségem. (A képzőhöz már nem hiszem, vagy maximum átlagos, ami a bekerüléshez sem elég.) Érdekes, hogy amikor a rajztanárom ráébresztett, hogy az iparművészek a képzőművészektől és a mesteremberektől (asztalosok, kovácsok stb.) abban különböznek, hogy a motívumokat nem önmagukban ragadják meg, vagyis nem elégszenek meg ezzel, hanem stilizálják őket, alkalmassá teszik a használati tárgyak díszítésére, és a használati tárgyat tekintik elkészült alkotásnak – szóval amikor rájöttem, hogy ez az iparművészet, elment a kedvem az egésztől. Szalvéta nyomómintát készíteni? Egy gyönyörű hófehér liliomból egy háromszínű vonalrajzot, körbecsicsázva pixeles indamintával?

...most meg milyen szívesen foglalkoznék ezzel! Az ötvösség is vonz, az ólomüveg-készítés is, még a varrás is.

Vagy ott van a tánc. Azt hiszem, a mozgásos memóriám eléggé lassan fog, úgyhogy talán nem lennék elsőrangú társastáncos. De improvizálni tudok, és az szép is tud lenni néha. Persze, egy életet erre alapozni..

És az éneklés? Az ember nem öregszik ki az éneklésből, legfeljebb ahogy korosodik, érettebb dalokat kell választania, hogy ne mutasson idétlenül a színpadon. Apropó, színpad. A színészet is nagyon érdekel, átélni ismeretlen karakterek tragédiáit és örömeit, megélni magam minden elképzelhető szerepkörben! Tökéletes terápia minden lelki nyavajára. Vagy a zongora. Vagy szaxofon! Meg akartam tanulni szaxofonozni, csak azt mondták, az még 2 év furulya és ugyanannyi klarinét, úgyhogy hagytam.

Szóval.. Annyi minden lehettem volna. És most mindezek megint rám ugrottak. Sőt, még több is. Ügyvédnek zseniális lennék, kiskoromban hobbiszinten védtem meg azokat, akiket mindenki kicsúfolt. Lovakkal is imádnék foglalkozni, vagy ásni! Kertet! Azt is már régebben eldöntöttem, hogy ha egyszer valaha bánatos leszek nagyon, és nem tudok mint pszichológus elhelyezkedni, kitanulom a virágkötészetet, és virágboltba megyek dolgozni. Egész nap az áradó virágillatban, kellemes, oxigéndús, párás levegőben, gyönyörű színek mellett, és aki bejön, az mind azért jön, mert örömet akar okozni valakinek, és ebben kéri segítségemet. Na EZ lélekemelő foglalkozás. Főleg, ha az embernek saját boltja van. Igaz, hogy a virágok végül is már halottak, mert levágták őket a gyökerükről és csokorba fogták őket – de még mindig jobb halott növényeket kötözgetni, mint mondjuk hentesként halott állatokat szeletelni..

Egyelőre nem érzem nyomasztónak, hogy pszichológián vagyok. Még vagy 9 év tanulás hátra van belőle, de ez inkább jó, mint rossz. Tanulni, tanulni, tanulni.. Biztos okos ember volt, aki mondta, csak kicsit félreértelmezték szegényt. De jót tesz az agynak, ha folyton frissítik.

Másrészt, a fent felsorolt szakmák közül kevés van, amit egy életen át biztosan szívesen csinálnék, és ami olyan sokkal járulna hozzá a saját életemhez, mint a pszichológia. Régebben tudtam, de elfelejtettem, és most, hogy írok,megint rájövök: az én egyetlen valódi, intellektuális érdeklődési területem az emberek. A különböző emberek különböző dolgai érdekelnek, és nem győzök lenyűgözve lenni a változatosság és az újdonságok láttán.

(Na jó. Valójában még a leíró nyelvészet, a makro-ökonómia, és a matematikai statisztika váltja ki spontán intellektuális rajongásomat, de ez titok.)

A gyógyítani, segíteni vágyás nem is igazán vágyás. Ez olyan dolog, amit tapasztalok már egy ideje,és nincs semmi ellenvetésem. Ha amit csinálok, egyúttal gyógyít,ám legyen, én csak jobban érzem magam tőle. Ez olyasmi tehetség, amit én csak közvetítek, ezért legjobb, ha nincsenek is szándékaim vele kapcsolatban. Elég,ha hagyom történni, úgy nem okozok vele galibát.

Kedves Olvasók, valós idejű önterápiás írásgyakorlatot olvashattak. Következő számunkban a férfiakra jellemző „egy patront megér”-típusú gondolkodás női oktávját vesszük górcső alá. Tartsanak velünk legközelebb is!

Wednesday, November 11, 2009

Szájtát

A történetek valószínűtlenül meglepő fordulatokat vesznek időnként. Az Univerzumnak tényleg van humorérzéke, csak kicsit morbid.

Saturday, November 07, 2009

Szerelmi életem röviden

Tapadnak rám a faszik. Csak nem azok, akiknek kéne.

Wednesday, November 04, 2009

Amerikai szépség

Amikor az előző bejegyzésnek nekiálltam, nem egészen azt akartam írni, ami végül lett belőle. Amit leírtam, az most is áll, de útközben másik irányba ment el a téma, és végül fontosabbnak láttam leírni azt, mint az eredeti gondolatokat. Most pótolom, amit az előzőhöz már nem akartam hozzácsapni.

Azt hiszem, én tulajdonképpen mélységesen médiaellenes vagyok. Nem általában az információáramlás gyors, intenzív és tetszés szerint választható módjával van gondom, alapvetően liberális a beállítottságom ezzel kapcsolatban, és ha nem is lenne az, akkor se lehetne mit csinálni pl. az internet ellen. De mélységesen elszomorít az, amikor látom, és sokszor magamon tapasztalom, egyes tendenciák mennyire megkeserítik az emberek életét.

A mai nyugati világban, és tulajdonképpen minden olyan országban, ami nem teljesen elszigetelt, a kívánatos és a vágyott kinézet lányoknál az irreálisan vékony testalkat általában irreálisan nagy mellekkel kombinálva (ez a testalkat kuriózum természetes esetben), fiúknál pedig a kigyúrt, deltás testalkat (ami szintén ritka természetes esetben, bár közel sem annyira, mint a vékony test-nagy mell lányoknál – de így is van olyan testalkatú férfi, akinek a deltásság gyakorlatilag elérhetetlen). Van ebben némi evolúció, például a derék-csípő arányról megállapították, hogy enyhén, de szignifikánsan korrelál a termékenységgel nőknél (Singh, 1993, idézi Bereczkei, 2003), és a mellnagyságról is sok, egyébként egymásnak ellentmondó evolúciós elmélet van (összefoglalásként lásd Bereczkei, 2003). A vékonyság-kultusz, úgy tűnik, divathóbort, nincs köze az evolúcióhoz, amit az is alátámaszt, hogy olyan gyorsan változik. Ma már a nőknél sem a csontsoványság a divatos, hanem átvette a helyét az erős, izmos test – persze a sztereotipikus női formákon belül maradva. Férfiaknál az izmosság szintén evolúciós fitnessindikátor (Geary, 1998, idézi Bereczkei), ezért lehet fontos a nők számára.

A tudományos maszlagot félretéve, és egy kicsit jobban körülnézve rájövünk, hogy mind a nők, mind a férfiak túlbecsülik annak fontosságát, hogy mennyire vékonyak/izmosak (Rozin és Fallon, 1988, idézi Bereczkei, 2003). Ez szerintem egyértelműen a média hatása. Az ömlik ránk, hogy a nagyon vékony szupermodell-alkat, és a kigyúrt test kockás hassal a normális. Az átlagos. Tulajdonképpen, a minimum. És ha nincs is expliciten kifejtve, hogy aki nem ilyen, az semmit nem ér (szexualitás és vonzóság terén), mégsem túl nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a fenti kinézet elvárható magunktól, és elvárható másoktól.

Se plakáton, se filmekben, sorozatokban, de még a híradókban és a pletykarovatokban (és pláne a reklámokban) se látunk olyat, vagy csak extrém módon ritkán, hogy valaki, akár a legutolsó asszisztens, véletlenül is átlagos testalkatú, ne adjisten kövér lenne. Az embernek ez gyanús lesz, és eleinte, amíg még kicsi gyerekek, nem is foglalkoznak vele, de aztán fokozatosan beivódik az elvárásaikba, az önmagukról alkotott képbe, a személyiségükbe, és ahogy elkezdenek serdülni, amikor amúgy is minden olyan össze-vissza változik a testben, teljesen máshogy kezdenek kinézni, mint azelőtt, és alapból is aggódnak amiatt, hogy hogy fognak kinézni, tetszeni fognak-e másoknak, sikeresek lesznek-e a szerelmi életben.. Szóval ebbe a káoszba seggel bele még pluszban a média. Mutogatja a tökéletes alakú modelleket, színészeket, sportolókat és hírolvasókat – és a hatás katasztrófa. Anorexiás lányok, akik halálra éheztetik magukat, bulimiások, akik azzal a tudattal élnek, hogy enni bűn, mert kövérré tesz, izomdiszmorfiás fiúk és férfiak, akik képtelenek leállni a testedzéssel akkor is, ha már az egészségüket veszélyeztetik, és amikor már akkorák, hogy a legtöbb lány rájuk se mer nézni.. És persze a fogyasztószereken, az izomtömeg-növelő szteroidokon és a plasztikai sebészeten meggazdagodó pár ember, aki a f*sz jobbik végén áll, röhög a markába. Ez az eredménye annak, hogy a tökéletes testeket borítják ránk.

Igaz, ezek már a szélsőséges esetek. Abban, hogy ilyen szintű problémák alakunak ki embereknél, rengeteg más dolog is szerepet játszik. Mindenesetre számomra elkpesztően szomorú és ijesztő, hogy mennyire sikeresen okoz lelki fájdalmat, sérüléseket, évekig elhúzódó önbizalomhiányt, visszahúzódó viselkedést, a kapcsolatoktól, a másik nemtől, a szexualitástól, az intimitástól való félelmet, depressziót és szorongást a médiából ömlő irreális testkép. Ha nem is lesz mindenkiből anorexiás vagy „súlyzófüggő”, és talán legtöbben (főleg a szép vagy átlagos csoportba tartozók közül) húszas éveikre rájönnek, hogy nem, tényleg nem csak a külső számít, azért szerintem nagy kár ilyen nyomásnak kitenni az embereket, főleg a fiatalokat. Azokat, akik a legsebezhetőbbek, mert a szüleiktől éppen távolodnak, a tanáraik ellen éppen lázadnak, a barátaik pedig éppen ugyanabban a cipőben járnak, és nem tudja nekik elmondani senki, hogy épp úgy jók, ahogy vannak, hogy a plakátokon minden kép photoshoppolt, és hogy a sztárok élete többnyire gázosabb, mint egy osztálynyi kamaszé összesen, nem beszélve a napjuk nagy részét kitevő áldozatokról, amelyeket hozniuk kell a kinézetük megtartásáért (és amik elveszik az időt a tulajdonképpeni éléstől).

Persze, nem akarom az egészet a médiára fogni. Különösen azért nem, amiből kiindultunk: az evolúcióból. A természetes szelekcióval nem nagyon van mit csinálni, lehet benne kételkedni (és tudományos alapon kell is, mint mindenben, bár egyelőre nincs tudományos cáfolata), csak minek. Az ember akárhol él, általában csoportban él, és amennyire tudom, nincsenek klóncsoportok, ahol mindenki ugyanúgy néz ki, és nem lehet válogatni, hogy ki kivel létesítsen kapcsolatot. Mindig vannak az evolúció, valamint az épp aktuális társadalmi elvárások alapján szebbnek és csúnyábbnak, vonzóbbnak és kevésbé vonzónak titulált emberek egy csoportban, és valószínű, hogy aki a csúnyábbak közé sikerült, annak ez nagy szívfájdalom. Mindegy, milyen kultúra, milyen korszak, milyen nem, feltételezhető, hogy a csúnya emberek szeretnének szebbek lenni. Erre leendő pszichológusként is valószínűleg annyit fogok tudni mondani: a szépség belülről fakad, igyekezz kiteljesíteni a belső szépségedet. Szomorú, de ennyi.

..és mégsem ennyi. Ha logikusan belegondolunk, hogy valószínűleg a filmszínészek, a modellek és az egyéb Ms. és Mr. Tökéletesek a legszebb emberek felső hány százalékából kerülnek ki, könnyen kisakkozhatjuk, hogy ha mi nem tartozunk ebbe a felső pár százalékba, azért még nincs szégyellnivalónk. Mindenki beláthatja, hogy aki egy elképzelt szépség-skálán kb. középen helyezkedik el, az nem csúnya. Az átlagos kinézetű. A skálázott szépség feltehetően normáleloszlást követ, azaz a legtöbb ember az átlagba, az átlag közelébe tartozik, mindkét szélsőség felé haladva egyre csökken gyakoriság egészen a nulláig, az átlag pedig a skála közepén helyezkedik el (grafikonon ennek jellegzetes harangszerű alakja van).

Csakhogy: van ennek a szépség-skálának a már emlegetett pozitív vége, és van az a –természetes szelekciós alapon tulajdonképpen érthető – tény, hogy a médiában megjelenő emberek többsége a skálának ezen a végén helyezkedik el. Ez a fent leírt, valóságot tükröző görbe helyett egy torzítottat vetít elénk: a görbe már nem egészen harang alakú, és a többség nem középen, hanem a skála pozitív végén csoportosul, emiatt az a benyomásunk, hogy az átlagnak is ott kell valahol lennie. Valahogy így:

(Igen, tényleg csináltam erre egy grafikont SPSS-ben.)

És mindjárt megfordul a helyzet: mivel a média jellegéből adódóan, és sokszor tudatos manipuláció által referenciaként szolgál életünk sok területén, a kinézet esetén pedig különösen, hajlamosak vagyunk normálisnak, átlagosnak, és mindenképen követendőnek tartani azt, amit látunk benne. Na, ki is az átlagos és ki a csúnya, ha ebből az eloszlásból indulunk ki?

Márpedig ebből indulunk ki, és itt van a hiba. Mert az a normális jelenség, hogy egy csoportban vannak szebb és kevésbé szép emberek, a média beavatkozásával kiszélesedik globális szintre, és eltávolodik a virtuális síkra, ami felborít mindent. Itt Magyarországon, Afrikában, Ausztráliában, és ahol nincs letiltva a műsor, ott valószínűleg Kínában is épp azok az amerikai fos filmek mennek, ugyanazokkal a szőke/barna/vörös, hosszú combú, vékony, szép nagy kerek mellű női, és a magas, borostás, kockás hasú, deltás alakú férfi színészekkel, és a szépségideál is ugyanaz. Ugyanazt kapja mindegyik ország, mindegyik nemzet, mindegyik kultúra, és mindegy, hogy az adott társadalomban addig nem ez volt az elfogadott, a bőrszín is más, a népre jellemző testforma is más – egy idő után az emberekbe beleivódik, hogy az a szép, aki olyan, mint a tévében látott nénik-bácsik. És akkor az ember körülnéz, és azt látja, hogy azok között, akiket ismer, talán pár ember van, akik megközelítik a médiaszereplőket szépségben, de ez a pár valószínűleg foglalt, vagy más ok miatt nem elérhető.

És akkor emberünk jobb esetben rájön, hogy körülötte mindenki csúnya. Hoppá! Mi következik? Fanyalgás, válogatás, külső alapján szelektálás, magányosság, boldogtalanság. Az a hit, hogy közel s távol nincs senki, aki hozzá illik és neki megfelel.
Rosszabb esetben emberünk arra jön rá, hogy ő maga csúnya. És mivel tudja, hogy minden kortársa ugyanazzal az ideállal szembesül nap mint nap, tudja, hogy mások is azt gondolják, hogy ő csúnya. Hoppá. Mi következik? Önutálat, önbizalomhiány, magányosság, boldogtalanság. Az a hit, hogy közel s távol nincs senki, akinek ő megfelelne, akinek ő elég lenne.

Szerintem ez a stressz egy fölösleges stressz. Nem adaptív. Úgysem fog soha mindenki Amerikában élni, és a szép színésznőkkel és jóképű színészekkel egy társaságba járni. Minek hozzájuk hasonlítani magunkat és másokat, amikor úgysem jönnek képbe, és úgyis abból választunk, ami fizikailag rendelkezésünkre áll? Ez egy alattomos stressz, és részemről nagyon szomorúnak látom, hogy a fiatalságnak és főleg a lányoknak át kell ezt élniük. Azt hiszem, hogy évekkel visszavetheti sok ember személyiségfejlődését, és ez nagy, nagy kár.

Bár szerencsére némileg mégis csak ellensúlyozza mindezt a valóságos környezet, a tényleges lehetőségek megfigyelése (lásd azt a pozitív tendenciát, hogy ahhoz képest, amit a média alapján hiszünk, mindkét nem sokkal elnézőbb a valóságban az ellenkező neműek kinézetével szemben – bár a magukéval szemben nem), nem túl valószínű, hogy ez a médiaömlés magától csillapodjon. Az emberek mindig éhesek lesznek más emberek szeretetére és elismerésére, és amíg el lehet velük hitetni, hogy ez a kinézettől függ, addig bármire rá lehet venni őket azért cserébe, hogy szebbek legyenek. És ez – sajnos túl jó üzlet.

Ahogy nem hiszek a korlátok nélküli kapitalizmus elfogadhatóságában (legalábbis ha egyúttal az emberi jogokat is szeretnénk megtartani), úgy nem hiszek a zabolázatlanul működő természetes szelekcióban sem. Azt gondolom, hogy egyes dolgokat igenis szabályozni kell, különösen az olyan széles hatáskörű dolgok esetében, mint a média. Én örülök, hogy már nem lehet dohányárut reklámozni, és örülni fogok, amikor már alkoholt sem lehet. Nem azért, mert ezek a világ megrontói, hanem azért, mert túl okosak a reklámszakemberek, és túl ártatlanok a fiatalok, akiket manipulálnak.

Ha rajtam múlna, a média minden területén fokozatosan bevezetném azt a szabályt, hogy a szereplők kinézetének reprezentatívnak kell lennie a célközönségre nézve, amennyiben pedig a műsor célközönsége túlságosan heterogén (pl. sorozatok és filmek, amik nemzetközileg terjednek), külön felhívnám a figyelmet arra, hogy milyen kultúrában, milyen korszakban készült az anyag.

Őszintén, fogalmam sincs, hogy ezt miképpen lehetne megvalósítani, mert erősen árral szemben úszás, ráadásul olyasmi hatások jönnének szembe, mint amilyen az elektromos autónál az olajmaffia, vagy a terápiás kezelésekkel szemben álló és az alternatív gyógymódok kutatását akadályozó gyógyszerlobbi. Mivel belátom, hogy nagyon nehéz feladat lenne egy ilyen szabályozást megvalósítani, ez a bejegyzés tekinthető az én (egyik) álmodozásomnak egy szebb, jobb világról. Ámen.

Hivatkozott irodalom

Bereczkei, T. (2003): Evolúciós pszichológia: 203-205. Budapest: Osiris Kiadó.

Geary, D.C. (1998): Male, Female. The Evolution of Human Sex Differences. Washington: Americal Psychological Association.

Singh, D. (1993): Body shape and women’s attractiveness: The critical role of waist-to-hip ratio. Journal of Personality and Social Psychology 76: 159-172.

Rozin, P. and Fallon, A. (1988): Body image, attitudes to weight, and misperception of figure preferences of the opposite: A comparison of men and women in two generations. Journal of Abnormal Psychology 97: 342-345.

Tuesday, November 03, 2009

Magyar mentalitás

Régóta kikívánkozik belőlem egy világmegváltó-jellegű írás, némi pszichológiai szemléletű savazással körítve. Már előre tudom, hogy nem látok, nem láthatok át semmit, de nem akarok úgy csinálni, mintha nem lenne véleményem. Következik a társadalmi-politikai ars poeticám, amennyire 20 évesen lehetséges ezt megfogalmazni pirulás nélkül. (Habár, nálam sokkal műveletlenebb, kevésbé intelligens vagy rosszindulatúbb embereknek is állampolgári joguk szavazni, amit tudásukhoz limitált véleményük alapján meg is tesznek. Nekem ne legyen véleményem?)

Ha én egyszer egy szép, tágas, kényelmes bársonyszékbe kerülnék, sok-sok pénzzel, befolyásosan hasznosítható kapcsolati tőkével és valódi hatalommal, és hozzájutnék, hogy a médiába belemászhassak, mélyen hiszem, hogy pár éven belül az átlag tévénéző magyar jómunkásember jelentősen boldogabb lenne.

Annyit tennék, hogy fognám a mindannyiunk által jól ismert ún. „magyar mentalitást”, és sürgősen elkezdeném átgyúrni. Miben is áll ez a nem túl szerencsés gondolkodási- és hitrendszer? Ha pár jellemző vélekedésben akarnám összefoglalni, alighanem a következők lennének a főbb pontjai:

- A világ, de különösen Magyarország, egy nagy rakás szar. Szar itt élni, szar dolgozni, nem lehet megélni, és nincs itt semmi. Nincs pénz, nincs fejlődés, kilátástalan a helyzet. Nem csoda, hogy ennyit szívunk, mert ez egy szar hely, már régen is az volt, látszik is a Himnuszon.
- Mindez Gyurcsány/Orbán/Bajnai/Bush/a cigányok/a zsidók/Amerika/a terroristák/a multik/a kapitalizmus/a kommunizmus/a nihilizmus/a marihuána/a drogosok/a gazdagok/a bankok/az állam/a vadliberalizmus/az EU/Trianon hibája.
- Mindenki elcsalja az ÁFÁ-t, úgyhogy hátrányba kerülök, ha én nem teszem – fizessen adót, akinek két anyja van!
- Az EU-ban csak szívatnak, ez az egész arra van, hogy kiszipolyozzanak minket. Az EU szar, de muszáj volt belépnünk, mert különben a rézfaszú bagoly megbaszott volna minket. A támogatások kamuk, csak azért vannak, hogy még több befolyásuk legyen itt a külföldi köcsögöknek.
- Ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is. Pont van is nálam egy kis patkányméreg...
- Én segítsek valakinek? A szomszédomnak? Egy VADIDEGEN néninek? Ki nem szarja le a nehéz kosárkáját és hogy öreg! Mér vásárol annyit! Sokat akar a szarka, mi?
- A cigicsikket oda dobom, ahova akarom! Mindenki ide dobja a sínekre, nyilván mert ez a helyes! Amit sokan csinálnak, az nem véletlen van ám úgy! Köcsög zöldbuzik.
- A kutyám is ide szarik, értve? Kit érdekel a cipőd? Mér nem nézel a lábad alá? Meg mér mászkálsz a füves parkban? EGYÉRTELMŰ, hogy ez kutyák szaratására van megcsinálva! Milyen templomkert? Húzzálmár gyorsan el, mert rád uszítom..!
- Az utcán rondák, és kész. Ez Budapest, ilyen és ilyen is marad, így kell elfogadni. Minek dobjam a kukába a szemetet, más is csak mellék*rja. Hogyérted, hogy nemzeti kincs? Ez a retek város? Hogyhogy az enyém? Az enyém a lakásom, bár mondjuk félig a banké, de abban lakom. Na ott aztán nincs szemét! Az utcát ki nem szarja le? Más szemetét takarítsam? Mi vagyok én, kukás?
- Dögöljön meg az összes buzi! Köcsög farturkászok. Leszbi, olyan meg nincs is. Gyere cica, biztos nem láttál még IGAZI férfit, csak azért hiszed, hogy a lányokat szereted..
- Szelektív hulladékgyűjtés? Mi van? Környezetvédelem? Hol van itt környezet? Ózonlyuk? Dehát az nem itt van, hanem az Északi sarkon vagy hol! Nehülyéskedjél már, ezek csak dumálnak itt össze-vissza a környezetről, aztán puffogtatják tele a levegőt a BMW-jükkel! És még én legyek környezetvédő? Védje meg a környezet magát, engem hagyjanak ki ebből!
- Aki gazdag, az csalt, lopott, hazudott ÉS sikkasztott. Minden gazdag megérdemelné, hogy felakasszuk és kiforgassuk a vagyonából. KÜLÖNÖSEN azok a gazdagok, akik már születésükkor is gazdagok voltak, mert a papájuk/mamájuk NYILVÁNVALÓAN bűnös életéért nekik is fizetniük kell, minimum azzal, hogy megtagadják a családjukat, és szegényekként élnek tovább.

... és folytathatnám még oldalakon keresztül, de úgyis érti mindenki, mire gondolok. Sajnos úgy veszem észre, hogy még aki nem is gondolja tudatosan így, ahogy leírtam, rengetegen úgy viselkednek, mintha ez lenne az életfilozófiájuk. A jó öreg magyar mentalitás. Az önzőséggel, a beszűkült látókörrel, a csak egy perccel előre gondolkodással, a kishitűséggel, a folyamatos panaszkodással és nem-cselekvéssel, tudatlansággal és nem-tanulással, egymás gáncsolásával, bizalmatlansággal – ez a magyar gondolkodásmód.

Most nem vagyok optimista hangulatban. Néha, a saját korosztályomban, főleg a diákoknál vagy a felsőfokú képzettségűeknél látok egy ellentétes tendenciát, egy bizalommal teli, vagy legalábbis tenni akaró, tervekkel előhozakodó, panaszkodás helyett konstruktív beszélgetéseket kezdeményező, a környezettel és egymással tényleg, saját meggyőződésből foglalkozó, segítőkész, másokra tekintettel levő, a természettel, vagy legalább a várossal, a szépséggel, az esztétikával harmóniára törekvő új társadalom csíráját. Néha látom, érzem ezt, és olyankor látok reményt arra, hogy egyszer ez az ország megváltozik, egyszer felnő a sorsához, a történelméhez, a tragédiáihoz, megtanulja őket a helyükön kezelni, panaszkodás és savazás nélkül. Hogy egyszer az emberek be fogják látni, hogy adózni azért kell, hogy lehessen út, közvilágítás, egészségügy, ingyenes oktatás – hogy adózni ILLIK, akkor is, ha nem kötelező, és akkor is, ha „a politikusok úgyis lenyúlják”.

..de a legtöbb embernél nem ezt látom. Kifogás mindig van. Sajnos az állampolgári jogokhoz kötelezettségek is járnak, és senki nem mondta, hogy ezek mindig igazságosak lesznek. Tulajdonképpen soha nem voltak azok, és akkor még nem is beszéltem a személyes tragédiákról. Mégis, akkor képes egy társadalom, egy ország változni, akár az ellenkező irányba fordulni, és elkezdeni felfelé gurulni a lejtőn, ha a társadalmat alkotó emberek egyszerre, önzetlen módon és hatalmat nem kívánva egyszer csak megmozdulnak, és akár egy percig, egyetlen másodpercig egy irányba tolják, lökik azt a szekeret, azt az egy hajót, amiben eveznek – és ez évszázadokat lendíthet pár hónap alatt egy országon.

A legtöbb magyar ember szerintem úgy él itt, hogy ezzel az erővel akárhol élhetne. Aki nemzeti öntudatról beszél, azt lemélymagyarozzák, pedig Nagy Magyarországnak most már nem sok köze van a jelenkori Magyarország jólétéhez. A magyarok nem kötődnek az országukhoz, nem érzik a sajátjuknak, nem vonódnak bele az ügyeibe, távol akarnak maradni tőle, mintha nem is benne élnének. Megpróbálnak felette lebegni, a nehézségektől és egymástól távol, és bosszankodnak, amikor kénytelenek foglalkozni vele. Senki nem büszke arra, hogy magyar lehet, sőt sokan szégyellik, és úgy csinálunk, mintha ez oké dolog, apróság, nem fontos, elhanyagolható dolog lenne. Nem az. Úgy helyes, hogy az ember legyen büszke az országára, a nemzetére, mert akkor fog tenni is érte. Már régen nem a jobboldal kötődik csak a nemzetiség-tudathoz, és lehet ide-oda sorolni a magyarság-tudatot, de önmagában ez nem politikafüggő dolog, és aki nem tudja elkülöníteni, az a saját szűk látókörének börtönének rabja.

Amit én nyomatnék a médiában ezerrel, az kb. ennyi lenne: „Magyarország a tiéd, a tiétek, sorsa rajtatok múlik. Tegyetek érte, szeressétek, védjétek meg, gondoskodjatok róla. És mindenekelőtt: fogjátok meg egymás kezét, és együtt dolgozzatok az érdekében.”

A különböző célközönségeknek különbözőképpen fogalmaznám ezt meg. A diákoknak úgy, hogy tanuljanak, és aztán a magas képzettségükkel maradjanak itthon. A gazdagoknak úgy, hogy fektessenek be a fiatal magyar emberek új ötleteibe, vállalkozásaiba. A törvényhozóknak úgy, hogy teremtsenek kedvet a vállalkozáshoz, ne higgye mindenki azt, hogy alkalmazottként lehet csak élni. A vállalkozóknak azt, hogy szálljanak szembe a multikkal, ne hagyják magukat felvásárolni, tekintsék személyes ügyüknek a vállalkozást, fizessék meg tisztességesen az alkalmazottaikat – valamint tanuljanak meg pályázni eu-s és állami pénzekre. Az átlagembernek, hogy adót csalni, szemetelni, a csikket a villamosmegállóban elhajigálni, kutyát az utcára szaratni, pazarolni, a környezetet szennyezni, állatokat és embereket – cigányokat, zsidókat, hajléktalanokat, értelmi fogyatékosokat, nőket, gyerekeket, és mindenféle embereket – bántani, panaszkodással mások terhére lenni GÁZ dolog. Nem kicsit, nagyon. Itt akár elrettentést is használnék, erre jó eszközök vannak a médiában. És hogy segíteni, bízni egymásban, megoldást keresni, összefogni, szorgalmasan dolgozni, megbecsülni a saját munkánkat és mások munkáját, ötletelni és az ötleteket megvalósítani, alkotni, nevetni, örülni, mosolyogni csak úgy: MENŐ dolog. A magas presztízsű szakmákban dolgozó, sok pénzt kereső embereknek (orvosok, ügyvédek, informatikusok, pszichológusok, pénzügyi tanácsadók stb.) azt sugallnám, hogy puszta szívjóságból tegyenek félre az idejükből egy-két százalékot, vagy még kevesebbet, de valamennyit arra, hogy önkéntesen, ingyen dolgozzanak valamiért, valakiért, tágabb értelemben ezáltal az országért.

Nem tudom, hogy mi lenne mindennek a hatása. Egy dolog biztató: egyre elterjedtebb az internet a tévéhez képest, és egyre több a pozitív hozzáállású oldal. A konstruktív emberek és kezdeményezések megtalálják egymást, és mostanra kialakult a boldogság-elit. A boldogság-elit pedig egyre több tért hódít, és hamarosan hallat magáról, főleg a legelterjedtebb médiaforma, az internet közvetítésével. Javul a világ, javul Magyarország is. És ha a magyarok végre megtanulják az összefogást, kitisztul a Föld szívcsakrája Dobogókőn, és az emberiség szimbolikus szintet lép. Különleges feladatunk van :)