Say no to nuclear families

Gyakran gondolkozom azon, vajon hogy lehetne megoldani a nyugaton egyre elterjedtebb nukleáris családok kérdését. Nem tudom, mennyire egészséges az, hogy egy család jobb esetben kettő, de egyre többször csak egy szülőből és egy vagy két gyerekből áll. Azt hiszem (és most főleg magamból és a saját igényeimből indulok ki), az embereknek több kapcsolatra lenne szüksége olyanokkal, akiket kiskoruktól fogva ismernek, akikre támaszkodhatnak és akiktől tanulhatnak.
Igen, látom, hogy a nagyvárosban élőknek inkább arra szokott igényük lenni, hogy megszabaduljanak a tömegtől; igyekeznek minél előbb otthon lenni és nem a többi, kötelezően elviselendő ember szagát szívni. Otthon nagyobb a csend és kisebb a forgalom.
Igen - de én nem erről beszélek. Teljesen egyetértek azokkal, akik úgy látják, hogy ilyen kis helyen ennyire összezsúfolva az emberek nem nagyon tudnak megmaradni. Nem tesz jót nekik. A panelházak és egyéb tömegmegoldások hosszú távon elviselhetetlenek, és azt hiszem, aki panelben lakik, valószínűleg szeretne inkább elmenni.

Szóval a zsúfoltság nagy. Ebből a szempontból a nem túl népes család üdvözítő lehet. Viszont ha azt vesszük, hogy sok ember mennyire kevés igazi, mély, baráti vagy segítői kapcsolattal rendelkezik, felmerül a kérdés: nem okoz-e boldogtalanságot, ha az embernek túl sokáig nincs kihez fordulnia?

Hát én éreznék, és amikor néha ilyen helyzetek előállnak, érzek is. Azt hiszem, ezért is akarok nagy családot. Akarok néhány gyereket is, de itt család alatt nem főleg a rokonokat értem. Azért nem, mert a rokonok nem választhatóak. Hiába szeretnék nagy családot, ha nincsenek gyökereim (kivándorlás..), ha árva vagyok, ha a testvéreim utálnak vagy ha nem lehet gyerekem. Közbeszól az élet, a "véletlen". Valami mást kell kitalálni.

Én arra gondoltam (nem, nem én találtam ki), hogy ha kellőképpen érettnek érzem magam a feladatra (önmagam eltartása, családalapítás, másokról való gondoskodás), akkor keresek pár embert (tkp. kiválasztom őket a barátaim közül), akik szintén így éreznek. Ha nekik is tetszik az ötlet, akkor együtt kinézünk magunknak egy méretes földterületet, és építünk rá egy orbitális nagyságú házat, amiben nem kettő, de nyolc-tíz generáció is elfér. (A nem túl kevés, de még kényelmesen elviselhető egyedszámot valahogy ki kell találni.) Vagy több kisebbet, nagyon közel egymáshoz. Akár egy nagy ház van, akár több kicsi, kell még egy-két épület, ami közösségi célokat szolgál. Közös kert, medencével, vagy egy bálterem-jellegű, mindenféle szórakozásra alkalmas helyiség.
Ha ez megvan, minden elkészült és felépült, beköltözünk, és élünk, mint hal a vízben. Akár párral, akár pár nélkül érkeztünk, nem leszünk egyedül. A párok együtt élnek, és a sok pár is közel lakik egymáshoz. Ha működőképesnek bizonyul a projekt, akkor egy idő után lehet vigyázni egymás gyerekeire, közös házibulikat szervezni, egységfrontot alkotni az esetleg támadó világgal szemben. És ami a legfontosabb: ez a pár ember közösséget alkotva összetart egymással, segíti és támogatja egymást és lehetőségeihez mérten alkalmazkodik egymáshoz.

Azért gondolom, hogy nem új az ötlet, mert a pirosseggű páviánok is így csinálják. És néhány afrikai törzs is. Nem hiszem, hogy teljesen utópisztikus. Tudtommal voltak ilyen közösségek a modern európai (vagy inkább amerikai) időkben is. Valószínűleg nem kellene a semmiből megalkotni pl. a szabályokat és biztos van némi írásos útmutatás is a megvalósításhoz. Most úgy látom, ez a fajta együttélés nem kifejezetten illik bele a nyugati típusú városi kultúrákba, amilyenben én is lakom. Mégis vonzódom a dologhoz, mert tudom, milyen hiányos családban élni. Szerencsére azt nem, hogy milyen benne felnőni, de így is pont eléggé elegem lett abból, amit átéltem pl. a szüleim válása és anyám elköltözése miatt. Vagyunk így ezzel egy páran azok közül, akiket ismerek. Egy ilyen összetartó közösség, bár céljának azt tartja, hogy az emberek együtt és egymást támogatva éljenek , azért megkönnyítené azt is, ha válni találna az egyik pár. Lenne, aki a gyerekkel foglalkozzon, lenne, aki kihúzná az érzelmi vagy az esetleges anyagi válságból. És megoldás lenne arra is, ha a gyerek, aki a közösség egy (vagy két) tagjának gyermeke, elárvulna.

Sok lelki jellegű problémát megoldana, és sok traumát enyhítene vagy gyógyítana egy ilyen közösség tagjának lenni. Biztos rengeteg hátránya is van, például kellene valami osztrakiszmosz jellegű "kiszavazási" lehetőség, ha valaki nagyon bomlasztaná vagy zavarni kezdené a dolgot. És valszeg nem működne az sem, ha az emberek egyszerűen, mint szomszédok élnének egymás mellett. Akkor legyenek szomszédok. Valószínűnek is tartom, hogy nagy társaság esetén (pl. egy nemzet vagy akár egy város lakói) a szomszédos viszony kifizetődőbb, mint egy kölcsönös törődésen alapuló szerveződés. Nem szerethet mindenki mindenkit. De akik nem szeretik egymást, azok ne alkossanak együtt ilyen közösséget.

Egyelőre altatom ezt az elképzelést pár évig, ki tudja, mit gondolok még ki addig. Mindenesetre tetszik, hogy ötvözi az ősi, törzsi jellegű együttélés tapasztalatát és előnyeit a modern kor elvárásaival és megoldásaival.

Sry

Bocsánatot kérek utólag és előre is mindazoktól, akiket megbántottam vagy meg fogok bántani, elhanyagoltam vagy el fogok hanyagolni, akiknek csalódást okoztam vagy fogok okozni mostanában. Épp a süllyesztőben vagyok és próbálok nem lefolyni a lefolyón végleg. Túl kimerült vagyok, túl szomorú, túl kétségbeesett, túl gyenge, és jelenleg nem látok kiutat.