Belekezdve, abbahagyva

Mivel is kezdjem.. Néha leírok pár sort, miről kéne majd blogot írni. Aztán sosem nézem meg. Aztán megint leírom, és így már megjegyzem, hiába vész el a papír.

Pszichológus-e leszek?
A jó franc tudja már.

Szinte nincs olyan emlékem, amihez ne tudnék egyfajta zenét kapcsolni. Konkrét számokat. És szinte nincs olyan zene, amihez ne tudnék emlékeket, konkrét jeleneteket társítani. Én többnyire úgy kezdek el valamit hallgatni, hogy valahol hallom/valaki küldi, vagy valakivel nagyon összekapcsolódik az a bizonyos zene a fejemben, és ha szeretem az illetőt, a zeneét már azelőtt szeretem, hogy igazán megismerném. Szakaszokra bonthatnám az életemet (valószínűleg az éppen leghangsúlyosabb emberi kapcsolataim alapján nevezném el az egyes szakaszokat – barátok, szerelmek, szüleim, testvérem, osztálytársaim etc.), és nem lenne olyan, amihez ne tartozna egy jól körülhatárolható zene. A szakasz hosszától függően több vagy kevesebb.
Talán.. nem is a szakaszokhoz. Az emberekhez társítok zenéket. De ez sem a teljes igazság, mert mindkettőhöz. Mindenhez társítok zenét!
Elég átható érzés, mikor egy rég nem hallott szám hoz elő valami nagyon erős, de "elnyomott" érzést, emléket.

Továbbmenve ezen a vonalon.. nem csak a zenére igaz az, hogy külső hatásra kezdek hozzájuk. Ez.. szinte mindenemre igaz. Minden, amit csinálok, anno valaki másnak a hatására kezdődött. Nem úgy értem, hogy mindent mások miatt csinálok. A bennem alapból meglevő képességeket, késztetéseket, vágyakat "hozzák elő" a sorban egymás után következő életesemények, emberek, érzelmek. A rossz oldala ennek az, hogy sokszor a bennem meglévő indíttatásoknak egészen addig nem teszek eleget, amíg nem jön valami/valaki, ami megbolygat és belök a vízbe. Onnantól örömmel lubickolok, csak odáig..

Guano Apes – Living in a lie: Ülünk M-val Visegrádon, a tábor előtt az aszalódó fűben, nézzük a naplementét, és megosztva a fülest, ezt a számot hallgatjuk. És közben nekem a szerelmem jár az eszemben (ez már emlékezés az emlékre), neki pedig valószínű az övé..

Blue October – Calling you: Mennyit sírtam ezen a számon.. Az első komoly szakításunk után a fent említett szerelmemmel (mert volt több is [szakítás], de ez volt a legrosszabb), amikor is mindketten "megajándékoztuk" (inkább megkínoztuk) egymást egy olyan cd-vel, amin azok a számok voltak, amiket a másikkal hallgattunk, amikről ő jut az eszünkbe.. Ez a szám azon volt.

Guns 'n' Roses – Don't cry: amikor én nagyon akartam, de nem lehetett.. Hónapok hosszú vágyakozása olyasvalaki után, aki már másé volt.. Mindig másé.. csak az enyém nem. Sosem.
Aztán persze az "enyém lett", többször is, de.. akkor ő már nem ugyanaz volt. Én sem. A vágyak pedig lesüllyedtek a testiség szintjére, és azóta már – meg is szűntek.
De akkor..

Persze ezt folytathatnám. Legszívesebben becsatolnám ide a fontos embereket az életemből, kép formájában, és alájuk írnám, mit kötök hozzá.. De.. ezzel rombolnám a kikötést, megszegném. Azt, amivel indítottam a blogot: sosem rakok ide semmi olyasmit, amit bármikor le kellene törölnöm, vagy ami gáz lenne bárkinek is, főleg nekem, ha valaki elolvassa. Interneten nincs titok, úgyhogy a legegyszerűbb nem is felrakni olyan képeket, amiket az illető esetleg nem akar látni magáról.

És az egy más téma, hogy olyan üresnek érzem magam, hogy kongok.
Sokszor olvastam már, hogy az üresség nem rossz, hanem éppen, hogy jó. Mert akkor nincsenek előítéletek, a "jó" megszállhatja az ember lelkét, az "ördög", a "rossz" pedig nem, mert nincs mibe kapaszkodjon..
Hát ez bazmeg hülyeség. SZAR DOLOG üresnek lenni. És most még tehetetlennek és akaratgyengének is érzem magam.
Egyébként az üresség miatt lehet az is, hogy a "biztonsági szelepen" nincs mit kiereszteni, ezért nem is írok..

Most megyek és magamhoz veszek egy kis darab Békéscsabát, fűszerezve sok Oshoval és tükrözős levegő-energiával.

Kreativitás, áradj!

Boldogság, bezártság

Lassan egy hónapnyi nem-írás után jelentkezem. Nem ígérek semmit, mert a blog valahogy elvesztette jelentőségét az életemben, minthogy máshogy is meg tudok jelenni a külvilágban, szerencsére. De az is lehet, hogy ez a nihil (blog-szempontból csak) időszakos, mint annyi érzés az életemben, és nemsokára eljön az az idő, amikor megint ezzel fogom tölteni unalmas óráimat. Najó, ez talán kicsit sántít, mert pont unalmas nem akarok lenni (ezért is nem írtam blogot oly' rég).

Rengeteg dolog változott mostanában. Van egy elég jól megfogalmazott leírásom arról, ami talán két hete, egy hétvégén történt meg velem. Olyat fordult a világképem spontán módon, hogy azóta "minden büdös szag érdekes illatok keveréke, minden idegesítő zaj zene, ritmus és összhangzat, minden férfi vonzó, minden nő szép, minden emberben ott lakozik a kedvesség, és elég egy fél másodperc, hogy bárkiből előhozzam a boldogságot."
Ezt talán legjobb lett volna akkor helyben leírni, de nem tettem, és utána egy kicsit mintha lelohadt volna az érzés, de visszanézve úgy konstatálom, hogy igenis változtam. Tényleg ez most nekem a világ. Más tészta, hogy az unalom beleette magát az iskolában elöltött időmbe, mert ott már – nem találok semmit, ami kielégítene. Az iskola alkalmatlan a társas kapcsolatok igazi ápolására, igaz, nem is ez a célja. A tananyagot meg egyszerűen unom. Ami eddig örömet nyújtott, vagyis az irodalom, mostanra olyan tantárggyá vált, ahol a saját gondolataim számítanak a legkevésbé, és akkor kapok "jollvan ügyeskislányvagy" sztrókokat, ha a tanár kérdését úgy válaszolom meg, hogy megpróbálom kitalálni, mit akar hallani. Ez nem dob fel.
És talán ellentmondásos, hogy ilyen pozitív irányú világképváltozás után helyből panasszal indítok, de pusztán arról van szó, hogy változásra vágyom. Tovább szeretnék lépni. El akarok innen menni, mást akarok végre tanulni, egyetemre szeretnék járni, vagy dolgozni, vagy utazni (mondjuk fél évre ki Indiába), vagy kivonulni böjtölni pár napra valami vízpart mellé, vagy egy erdőbe egy sátorral.

Érdekes hatások értek egyidőben azzal a "bizonyos" hétvégével. Hirtelen közel került hozzám Békéscsaba, ez a kis porfészek, ahonnan annyi érdekes, soha el sem képzelt ember jött fel Pestre, és én nagyon hálás vagyok, hogy megismerhettem őket. Hatalmas világot nyitottak meg előttem.

Ezt.

Tény, hogy nem feltétlenül akarok belépni ebbe a bódult, összemosódó világba, de tudom, hogy ha akarnék, része lehetnék.
Közel került hozzám a kongadob, a modern (?), spontán művészet és művészek, és a dobszóval valami olyat találtam meg, amit régóta kerestem. Asszem kinyílt a szívem. Közel kerül hozzám Hamvas Béla és Grandpierre Attila. Eljött a Fényhozó és hozott nekem fényt, tudást, tudatmódosítást, szerelmet (nem), Szépséget. Nem mondom, hogy a boldogságot is ők hozták nekem, de az tény, hogy egyidőben jöttek, bevonzottam őket, és mostmár nem engedem el.
Lehet, hogy a ragaszkodás az a hiba, amitől legközelebb meg fogok szabadulni?
És ami még közel került hozzám, az a Quimby. Megtaláltam, amit kerestem. Nem mondom, hogy ez vagyok én, de.. de ez hiányzott.

Az iskola meg.. Hamarosan véget ér. Ami elkeserít, hogy még mindig van egy egész év. Tulajdonképpen várom az érettségit. A megpróbáltatást, amit a suli most nem jelent, legalábbis nem olyat, ami izgalomba hozna. Azt veszem észre, hogy annyira nem tudok itt magammal mit kezdeni, annyira toporgok, hogy már másokat idegesítek vele.