Kiválóság

Kiváló akarok lenni, és nem tudom, mihez mérjem a kiválóságomat. Logikus, hogy magamhoz, ahhoz, hogy a lehetőségeimből és a tehetségemből mennyit hoztam ki. Mégis, általában másokhoz mérem magam. Miért? Régen is mindig muszáj volt összehasonlítani magam, és valami miatt ez nálam összekapcsolódik a fiú-lány kapcsolatokkal. Mióta a kb. felnőtt eszemet tudom, mindig fiúkkal hasonlítottam magam össze (legalábbis a nyilvánvalóan lány-dolgokat kivéve, pl. kinézet). Minden fiúval való barátságomban felmerült egyrészt a ki-szereti-jobban-a-másikat-kérdés, másrészt az összehasonlítgatás. A ki-szeret-jobban tulképpen inkább csak akkor merült fel, ha az együtt járás is felmerült (vagy megvalósult valamikor a barátság során). Ebből arra a következtetésre jutok, hogy nálam összekötődik a „ki van kevésbé kiszolgáltatva” kérdésköre és a „ki a jobb” is a párkapcsolattal.

Amikor valaki kiváló valamiben, vagy fejleszti egy kiválóságát, az arra emlékeztet, hogy én nem vagyok kiváló, vagy nem fejlesztem magamat abban, amiben kiváló lehetnék. Bűntudat van bennem és lelkiismeret furdalás, pedig tudatos emlékezetem szerint soha senkinek nem ígértem meg, hogy kiváló leszek, soha nem voltam teljesítménykényszer nyomása alatt, sőt, inkább az ellenkezője. Mindenki tudta rólam, hogy nagyon okos vagyok (szubjektívan ez így is volt, valahogy az általános iskolás osztálytársaim nagy része elég egyszerű ember volt – ha most iwiwen megnézem, hányuknak van egyáltalán érettségije, olyan max. 30% jön ki), és soha senki nem aggódott, hogy nem fog sikerülni az iskola, amit épp végzek. Még a tanárok is, akik kicsit aggódtak értem, inkább a magatartásom miatt tették, vagy mert visszapofáztam a tanároknak, és sokat lógtam. Soha senki nem félt, hogy nem viszem majd semmire. Kívülről úgy tűntem, mint aki jól menedzseli a dolgokat, az utolsó, még épp elkapható pillanatban komolyan vesz mindent, ami tényleg számít, és kihozza magából azt, ami elég az „egész jó” eredményhez – abban a környezetben.

Asszem, hogy az összes iskolám és tartós környezetem mindig is egész kevés erőfeszítést várt el tőlem. Most visszanézve látom, hogy sokkal tovább tarthatnék, ha egy kicsit is jobban magamhoz mértek volna engem. Akár a szüleim, akár legalább egy tanár. Ha nem a körülöttem lévő több gyerekhez hasonlítanak, hanem ahhoz, hogy mire lennék képes, ha fegyelmezett lennék és szorgalmas, és főleg elkötelezett valami felé. Nem lettem volna sose csodagyerek, de lehet, hogy elértem volna egy 10-ik helyezést néhány OKTV-n, vagy nem egy szakközépből felvételizek az ELTE-re, és lehet, hogy az egyetemen nem egyszer bukdácsolnék, egyszer meg ösztöndíjas lennék, és nem föl-le ugrálna a teljesítményem, hanem egyenletesen jó lenne.

..de a felvételire keveset készültem, és nem vettem komolyan az egész középiskolát. Azért szakközépbe jártam, mert máshova nem vettek fel, és mivel máshova nem vettek fel, messze a saját képességeim alatti teljesítménnyel is bőven jó voltam ebben az osztályban. Ettől persze még kevésbé tanultam meg keményen dolgozni, tanulni, készülni, időben befejezni dolgokat. Felelősséget vállalni. Ehelyett folytattam a tanárokkal feleselést, elkezdtem a vége felé lógni, és volt pofám a tanároknak elmagyarázni, hogy miért nincs értelme bejárni az óráikra, utolsó évben, érettségi előtt. Rég ki kellett volna rúgniuk a hiányzásaim miatt, ehelyett az igazgatóhelyettes megengedte nekem, hogy ne járjak be az emelt szintű órákra, amiket vállaltam. Nekem egyedül az egész iskolában.

Basszus annyira egyértelmű, hogy látták bennem a tehetséget, a lehetőséget, és mégis, tényleg nem volt senki, aki azt mondta volna: Virág, neked tehetséged van bármihez, amit meg akarsz tanulni, törekedj kiválóságra! Használd ki az adottságaidat! Ne arra használd a retorikát, hogy a tanárokkal a diákjogról vitatkozz, hanem tanulj jogot vagy filozófiát! Olvasd el ezt és ezt a könyvet! Tanulj! Készülj versenyekre, írj az iskolaújságba, tedd magasra a lécet! Többre is képes vagy!

Bárcsak lett volna olyan, aki ezt mondja nekem.

Mert most azt érzem – de csak akkor, ha van kihez mérjem magam –, hogy szerencsétlen vagyok. Azért, mert nem teszek meg mindent ahhoz, hogy kihasználjam a tehetségemet. Tehetségem volt a zongorához, és bár már kb. 10 éve nem játszom, még most is ha zenét hallok, az ujjaim automatikusan követik a dallamot, és dobolnak, ahogy zongorán játszanám; ezt abbahagytam. Tehetségem volt a gitárhoz, abbahagytam, mielőtt az improvizációra képes lettem volna – egyedül meg nem képeztem magam odáig, csak legfeljebb mennyiségre több akkordot tudok, mióta abbahagytam, és kicsit könnyebben fogom le őket. A hastánc-mozdulatok egyből könnyen mentek, és kiskorom óta meg tudok csinálni néhány olyan alapmozdulatot, amit van, hogy másoknak évekig tart elsajátítani – de ezt is abbahagytam, mielőtt kiderült volna, van-e benne igazán jövőm, vagy csak egy tehetséges amatőr szintjére tudnám feltornázni magam. Most elkezdtem énekelni, és nem gyakorlok itthon szinte soha, csak ha rám jön a bűntudat. Az egyetemi vizsgákra mindig az utsó pillanatban készülök, mert nem az van bennem, hogy tudjam a tananyagot, hanem hogy jó jegyet kapjak – időnként még az se, elég, ha csak átmegyek. Szánalmas vagyok saját magamhoz képest.

Mindegy, nem ez a bajom. Idegesít a saját nyavalygásomnak még a legépelése is. Röviden: tudni akarom, miben vagyok tehetséges, IGAZÁN, annyira, hogy lehetnék belőle országosan elismert tekintély. És képes akarok lenni kimaxolni ezt a tehetségemet.
Ugyanakkor van bennem egy olyan rész, ami azt gondolja, hogy nem vagyok tehetséges, irigy a mások által elért eredményekre, és ugyan nagyobbra gondol, mint ahol mindenkor vagyok, de mégsem gondol a legnagyobbra. Az előbb e miatt a részem miatt nem írtam világszinten elismertet, csak országszertét. Félek a sikertől, valószínűleg, mert úgy látom, a siker kötelezettség is – ha az ember sikeres, akkor a többiek elvárják tőle, hogy továbbra is sikeres legyen, és ne okozzon csalódást. Én bizonytalan vagyok abban, hogy képes vagyok folyamatos teljesítményt nyújtani. Elismerésvágy és sikerfélelem kombinációja? Ekkora szívást akarva se tudnék kitalálni saját magamnak!

Plusz van bennem egy rész, aki nem mer boldog se lenni. Tele vagyok tudattalan félelemmel, és csak onnan veszem észre, hogy olvasom a saját régi naplómat, és tökéletesen beleillik a mostani helyzetem is: mindig olyan pasik után ácsingóztam, akiknek én nem kellettem annyira, mint ahogy ők nekem. Vagy nem úgy kellettem. Amikor meg jött valaki, aki tökéletesen maga elé helyezett engem, akkor egyszerűen férfiatlannak éreztem, és nem tudtam megállni, hogy ne bántsam.

Két dolog. Vagy van egy egyensúly, amikor mindketten akarják a másikat, és akkor ehhez vagy a megfelelő pasi hiányzik, vagy a megfelelő hozzáállás részemről, vagy mindkettő. Vagy a probléma az, hogy keretek közé rakom és felcímkézem a saját érzéseimet, és ezt a részét a gondolkodásomnak nem az a hit hatja át, ami a többi részét. A magam számára sémásítom a kapcsolataim emlékét, összehasonlítom őket, mintha lenne egy olyan dimenziólista, ami mentén a kapcsolatokat értékelni lehet; mintha nem tökéletesen egyedi lenne minden emberi kapcsolat. Pedig mindegyik az. És semmi, amit átéltem, nem teszi kötelezővé, hogy a továbbiakban is a régi sémák ismétlődjenek. Néha úgy tűnik, hogy van egy mintázata a kapcsolataim dinamikájának, vagy hogy vannak kategóriák. De csak azért tűnik így, mert így könnyebb rá gondolni, és nem kell annyi dolgot fejben tartani, amikor mentálisan a témához nyúlunk. Valójában nincs mintázat, hanem tapasztalásai vannak a léleknek. Az a részem, amelyik fél a sikertől, valójában a változástól fél, ezért is mondogatja magáról (az én számmal) a negatív sztereotípiákat, sőt, megerősíti őket azzal is, hogy a család többi tagjára is kiterjeszti őket, mint családi jellemvonást. És minél többször mondogatja, annál szilárdabbnak tűnik, annál igazabbnak tűnik, és a lehetőség a változásra annál távolabbinak.

Basszus, kiváló ember akarok lenni, merni akarok nagyra gondolni, merni akarok sikeres lenni, és merni akarok boldog lenni! És a nyomorék komplexusaimat meg ki kéne vágni a kukába. De ahhoz először meg kellene őket értenem, mert amíg csak tudatosulnak, de nem tudom, miért vannak, addig csak úgy csinálok, mintha megszüntetném őket. Valójában ez csak tagadás, és ha sikerül is kiiktatnom egyet, lesz egy következő helyzet, amikor megint működésbe lépnek. Meg kell őket érteni, tudni kell, honnan jönnek és miért, és utána, esetleg, meg lehet próbálni feloldani, vagy szép lassan leépíteni őket.

Legalább a tudatosulás szakaszon már túl vagyok. Úgy tudom..