Monday, February 18, 2008

Megváltoztam part 2.

Van még néhány gondolatom, ami az elmúlt pár hónapban fogalmazódott meg bennem.

Egyrészt például rájöttem, mi a lélek. A lélek pedig nem más, mint egy virtuális gyomor. Olyan gyomor, ami fizikailag valószínűleg az agy idegpályáiban rejtőzik (bár erre nem vennék mérget, mert kicsit azért ezoterikus vagyok), és arra szolgál, hogy minden virtuális (értsd: nem fizikai) élményt megemésszen. Van, amikor nehéz ételt eszünk. Ilyen például a gyász. Sokáig tart megemészteni, és sokszor fáj közben a gyomrunk. Van, amikor az étel - nem is étel, nem befogadható a gyomor számára. Minden ide tartozik, amit az ember nem ér fel ép ésszel, nem tud elfogadni, nem hisz el, nem akarja bevenni a gyomra. Ezek a dolgok bejutás után gyorsan ki is kerülnek a gyomorból, a két út közül valamelyiken. Gyorsan vagy lassan, mindegy - a lényeg, hogy nem szívódik fel belőlük a tápanyag.
Az étel maga az élmény - a tápanyag meg a levont tapasztalat. Az embernek szüksége van fizikai és lelki tápanyagra is, nem többre és nem kevesebbre, mint amennyit hasznosítani tud. Ha az embernek sokkal több élmény jut, több tapasztalata van, mint amennyit fel tud használni az élete (vagy mások élete) során, akkor a fel nem használt tapasztalat virtuális zsírként eltárolódik, és teherként lötyög az emberen. Ilyen például az, ha valaki kisgyerekkorában emberkínzást, kivégzéseket látott, erőszakot, háborút élt át. Túl erős és túl sok az élmény, és hosszú időre leterheli az embert, ha nem "mozogja le" a virtuális zsírt.
Persze vannak emberek, akiknek a lelki alkata olyan, hogy könnyebben szed magára olyan tapasztalatokat, amikre valójában nincs szüksége. Vannak emberek, akikkel mindig történik valami, és ők maguk sem tudják ezt kezelni. A sors vagy a szerencsétlenség üldözöttjei, vagy éppenséggel azok a mázlisták, akiknek mindig mindent a segge alá toltak (ettől is lehet ám szenvedni).

A lélek-gyomor párhuzamot még tudnám sokáig fejtegetni, mindenki továbbképzelheti egyénileg saját magának. De van itt egy kis gebasz. Méghozzá az, hogy ha úgy fogalmazom meg a lelket, mint egy olyan szellemi apparátust, ami az élmények feldolgozását végzi, akkor hol marad az a lélek, ami testről testre száll, halhatatlan, és alapvetően meghatározza az ember sorsát és útját?

Bennem a két lélekkép ütközése összekapcsolható azzal, hogy sok éve hiszek valamiféle újjászülető, tapasztaló, fejlődő izében, ami cserélgeti a testeket - és ugyanakkor egyetemen tanulok a lélekről, úgy, hogy senki nem tudja, mi az. Ugyan volt nekem egy eredeti elképzelésem (az újjászületős dolog), de azt sem én gondoltam ki, hanem ugyanúgy készen kaptam, mint az egyetemi elképzelést. Nem mintha lenne ilyen, hogy egyetemi elképzelés a lélekről, mert az egész pszichológiában nincs ilyen elképzelés, hát még bizonyíték.. De azért rám újdonságként hatott néhány gondolat. Bár ezek talán inkább a barátaimtól jöttek.
Mindegy. Elkezdtem én is gondolkozni, hogy mi lehet az a lélek. És pusztán azáltal, hogy belegondoltam, én miket sorolnék a lélek jelenségei közé (emlékezés, tapasztalás, érzések, szeretet, hit, élmények feldolgozása, az életerő és a gyógyító erő forrása stb.), megkérdőjeleződött bennem az a kép, amit szintén csak úgy mondtak nekem.

Két lélek van? Két típusú lélek van? Vagy az egyik lélek nem is létezik? Vagy más szinteken léteznek? Vagy valahogy tök máshogy van?

Nem tudom. Ismét megválaszolatlan kérdések. Valami olyasmit képzelek el egyébként, hogy mindaz, amit leírtam, igaz, annak ellenére, hogy látszólag ellentmond. Sokszor írtam már, de nagyon igaz az, hogy egy problémát soha nem a saját szintjén lehet és kell megoldani. Itt is ez lehet a titok nyitja. Eggyel feljebb szinten, mint ahol én gondolkozom, nyilván minden értelmet nyer.

Első körben mondjuk azt hiszem, hogy a léleknek két része van: egy, ami az emberhez, és az ember testéhez kötődik (erre vonatkozik a gyomor-párhuzam), és egy, ami Istenhez (ami Istenből szakadt ki, és folyton újjászületik, amíg el nem éri az útja célját). Lehet, hogy úgy viszonyul az ember Istenhez, mint a lélek az emberhez: egyik a másiknak része és ellát benne bizonyos funkciókat. A lélek az emberben feldolgoz, az ember Istenben tapasztal.

Áhh, inkább lennék Isten. Akkor mindent értenék.

Tuesday, February 05, 2008

Megváltoztam part 1.

Sok-sok mindenre rájöttem az elmúlt időszakban, és nem tetszik. De addig úgysem tudok túlemelkedni rajtuk, amíg meg nem fogalmazom őket és ki nem írom/beszélem magamból, akármilyen szarul esik..

Első körben rájöttem, hogy nincs szabad akarat. Soha nem is volt. Én mindig is azt hittem, hogy van, és amikor mások próbáltak ennek ellenkezőjéről meggyőzni, én tartottam magam és védtem az álláspontom, de..
Mert ha van, akkor hol van? Megszületik a kicsi, gyámoltalan ember, és hogy ki az apja, ki az anyja, hova születik és hogyan nevelik, hát ezekbe kurvára nincs beleszólása. Ezekbe a csekély jelentőségű apróságokba.
Aztán van neki egy környezete. Eleinte az van, ami adatik. Aztán később, mikor kis emberkénk kifejleszti magában a tudatosságnak csúfolt izét, akkor már nagymértékben választásos alapon működik a környezet. Már persze egy jó ideig még nem az ő választása, hanem a szüleié alapján (ha egyáltalán valaha is a kontroll birtokába kerül). Aztán eljön az idő, amikor elköltözik, új életet kezd, esetleg meghalnak a szülei, vagy csak simán megházasodik és gyerekekei születnek. Akkor már ő választ. Feleséget/férjet is, lakást is, munkát is.

Vagy mégsem? Mitől függ az, hogy milyen munkát választ, milyen lesz az életfelfogása, hogyan fog más emberekhez állni, ki lesz a párja, és meddig bírja ki vele?
Na ezek azok a kérdések, amik egyáltalán nem érdekelnek. Mert soha nem fogom tudni rájuk a választ, viszont egy dolog biztos: egyik sem a szabad akarat függvénye. Inkább a személyiségé és a nevelésé - de mi is a személyiség? Lehet például a "hozott anyag" (gének, stb.) és a környezet kölcsönhatása, egy júzer interfész, egy rendszer, ami mentén a belső én a külső ők-kel kommunikálni tud. És minthogy erre való, a forrása is ez: hozott anyag és környezeti hatások. Szabad akarat vagy lélek sehol.

Sok kérdés van, és egyikre sem tudom a választ. A miértekre nincsenek ezértek, de egy biztos: nem a szabad akarat áll a háttérben. Ez csak egy fikció. A történet sarokpontjai fixek, a környezeti hatásokra nem vagyok befolyással, a személyiségem és a génjeim adottak. Maga a sztori nincs megírva, nincs eleve elrendelés, de az én szabad akaratomnak semmi köze az egész eseményhez, mert már az is behatárolt, hogy miből választhatok, és az is, hogy mi alapján fogok választani (nevelés, személyiség), vagy hogy mit vagyok képes választani (fizikális és lelki adottságok, gének).
Be vagyok határolva. Meg vagyok határozva. Úgy érzem magam, mint egy számítógépes szerepjáték szereplője, aki ugyan meg tudja váalsztani, hogy milyen fegyverel öli meg a csúnya főgonoszt, sőt, lehet, hogy azt is választhatja, hogy csak beszélget vele - de nincs olyan váalsztásra lehetőség, amit nem írtak bele eredetileg a játékba.

Hol a kiút?

Nos, kiút sehol. Persze mélyen hiszem, hogy jogom van az élethez, és jogom van a halálhoz is. Nem kötelező élni, és ha úgy érzem, képtelen vagyok szabad akarat nélkül létezni, akkor akár nemet is mondhatok. A baj csak az, hogy nem fogok nemet mondani az életre, ha ez nem következik belőlem. Ha nincs bennem a késztetés. Ha pedig annak ellenére, hogy nincs bennem a késztetés, megteszem, azért, hogy bebizonyítsam, hogy szabad vagyok - akkor meghalok, és semmi értelme nem volt az egésznek, mert nem élvezhetem a szabadságomat.
Innen végül is csak választani kell az eszme (szabadság), illetve a gyakorlati boldogság (élet olyan jól, ahogy lehet) között. Mindössze ennyi az egész.

Én vagyok az abnormális, hogy egyszerre kell nekem az élet is, meg a szabadság is???