Kard ki kard? Anyád..

Wow. Úgy látom, a szerdai bejegyzésem nagyobb port kavart fel, mint az azt megelőzőek összesen.
Ennyit rólam, és a széles látókörű, jóindulatú, minden témára tökeletes rálátással bíró, fejlődés- és haladásközponti gondolkodású osztálytársamról.

Hotuka észt oszt.

Tanárnő kérem

Régen nem voltam ilyen dühös. Ilyen ideges. Így elbaszni a napomat! Gratulálok, Tanárnő. Gratulálok, hogy ilyen intelligens, és tényleg haladó szellemű dolgot sikerült mondani nekem. Ne kérdezzek az óráin, mert hátráltatom a tanítást. Összezavarom a gondolatmenetet. "Álkérdéseket" teszek fel, mert villogni akarok! Én kérek elnézést! Ne haragudjon rám tanárnő, amiért diák létemre kérdéseket teszek fel a tanórán! Bocsáttassék meg nekem, hogy a tanításomra szolgáló intézményben (ún. iskola) tudást próbálok elsajátítani! Ideráncigálnak minden egyes k*rva munkanapon, mindegy, hogy épp friss levegőn rohangálni, mozogni, élni, esetleg ágyban feküdni, gyógyulni, olvasni, vagy a barátaimmal szeretnék-e lenni, ez senkit nem érdekel. Ideparancsolnak 7 éves korom óta, nincs mese, nincs apelláta, kötelező dolog az iskola, mert az jóóóó. Itt jó dolgokat tanítanak. Persze semmi beleszólásom abba, mit is szeretnék tanulni. Történelem? Az kötelező. Magyar irodalom? Az is. Matematika? Hát hogyne! Éljen a szabadság, hurrá! És amikor az a ritka eset fordul elő, hogy engem (ismételten, mint diákot) érdekelni talál a tananyag, akkor azt mondják, hogy – kislányom, kussolj és magoljál, ne akarjál okoskodni, ne akarjál tanulni, miért érdekel téged annyiranagyon az a kurva tantárgy? Ja, hogy nem érdekel? Akkor mi a fasznak kérdezel? Mert tudni akarsz? Minek az neked? Neeeheheem kell tudni. Okoskislány, üljél le szépen, nézzél körül, és próbáld azt csinálni, amit mindenki más. Úgy van, jól látod, mindenki alszik. Néhányan jegyzetelnek. Te is legyél csak csöndben, ne akarjál itten beszélgetni, figyelj csak egyezzünk meg, te kussolsz, én meg nem vágok be neked egy akkora karót, hogy soha nem érettségizel le..

Tanárnő kérem, szopjon már le keresztbe! Mi az, hogy ne kérdezzek? Ez most komoly? Vagy valami oltári szar vicc, és itt oltanak vele? Én magasról leszarom a tanárnő gondolatmenetét! Engem nem érdekel, mennyire elégedett saját magával, a pedagógiai képességével, nem tud izgatni, hogy 40 éve tanít, és az sem, hogy egyébként nem olyan rosszul.. Az iskola üdvöskéje, hát persze. Nem tud kimondani egy épkézláb magyar mondatot, gondja van az álllítmány alanyhoz való egyeztetésével.. De azért szereti rikácsolni: "Te magyar vagy?!?!?!" Engem mindez hidegen hagy. Én egy szájbabaszott dolgot szeretnék: tudni. Ez nálam elemi igény. Többet mondok: ez általános emberi tulajdonság, hogy tanulni akarunk. Akinél nem így van, ott persze már régen mindegy, de engem ne próbáljanak már lenevelni a tanulásról, ne próbálják már elmagyarázni, hogy kislányom, a tudásvágyad felesleges, majd mi azt tudjuk, jól!

Kérek engedélyt meghunyászkodni. Persze, majd megígérem, hogy nem kérdezek, soha többé, nehogy valakit zavarjak a nyamvadt, idegesítő, folyamatos érdeklődésemmel. A franc egyen már meg engem is, meg a hülye jelentkezésemet. Minek jegyzetelek különben is? Majd az érettségire magolok egy kicsit, aztán úgyis elfelejtem az egészet, minek a történelem, nemdebár.. Úgyse tudja senki, ki emlékszik például Hitlerre meg a második világháborúra? Hát az már majdnem száz éve volt, tök régen! Akkor még nem is éltél kislányom, miért érdekel? Milyen indokok? Hol élsz te? Indokok? Azok nem voltak. Persze, csak Hitler miatt volt az egész. A köcsög. Ja, hogy Churchill? Igen, ő is volt. Hogy miért épp a Dávid csillag a zsidók jelképe? Honnan a halál faszából tudjam, mi vagyok én, régész? Nézzél utána kislányom. Ja, nincs időd? Persze, nem kéne annyit internetezni.
És egyáltalán, minek akarsz te annyit tudni? Mire mész vele? A diplomáddal úgyis kitörölheted majd a segged! Pszichológia? Ugyan kérlek.. Majd éhendöglesz. Ez kell? Hát akkor legyen, dögölj meg, csak lehetőleg csendben, ne zavard az órát.

Jólvan bazmeg. Akkor majd mostantól az összes kurva órádon olvasni fogok, és csak azért megyek be, mert különben igazolatlan hiányzás jár. A tananyagot megtanulom a könyvből, igaz, így 3-szor annyi munka, de legalább tudni fogom, ami érdekel. Persze, majd utánanézek magamtól az idióta idegesítő kérdéseimnek, mert a tanár nem azért van ott, hogy tanítson és segítsen megérteni és elsajátítani a tananyagot, hanem csak dísznek.
Menjen el az ilyen karácsonyfa-csúcsdísznek egy mammutfenyőre bazmeg.
---------

Pff. Asszem a lelkem egyik legmélyebb csücskébe sikerült beletaposnia a töritanáromnak. Egyszerűen felháborítónak tartom, hogy egy tanár képes és közli velem, hogy ne kérdezzek az óráján, mert összezavarom a gondolatmenetét.. Egy tanár, aki x évtizede tanít, aki tisztában lehet vele, hogy ebben a szintű iskolában milyen ritka, hogy valaki kérdez, aki már amúgy is fejből tudja az egész anyagot, komolyan tudja venni magát, miközben azt mondja egy diáknak, hogy ne kérdezzen?

Talán kicsit túldramatizálom. Nem érdekel! Szívügyem a tudás. Mindig is az volt. Ritkán ordítozom tanárokkal (mostanában), de ez egy olyan szintű sértés nekem és olyan szintű beleavatkozás az életembe, amit nem viselek el. Ha ordítozom, ezért. Nehogy már egy tanár akadályozzon meg a tanulásban. Ez nonszensz, ilyen nincs. Ez nem normális. Ez nem fér bele a világképembe, és egyrészt elképedve állok a jelenség előtt, másrészt minden, ezzel a gondolattal töltött perc egyre csak nyomja fel bennem a pumpát. Elbaszták ezzel az egész napomat. Thanks to Göttler Károlyné. Ezek után asszem visszaigazolástért fogok koslatni, és arra várok, hogy megerősítsenek abbéli hitemben, hogya tanulás nem fölösleges dolog és nem bűn, ha tudni akarok.

Aludnom kéne néha.

In memoriam Ady Endre

1877. november 22, Érdmindszent - 1919. január 27, Budapest

In memoriam Dosztojevszkij

1821. november 11, Moszkva - 1881. január 28, Szentpétervár

Az idei termés - Születésnap

Samuel Beckett összes drámái


Radnóti Miklós összegyűjtött versei és versfordításai

Színek, hangok, szavak

Este gondolkodtam a gondolkodáson. Felsejlett előttem, ahogy félálomban próbálom összerakni az elméletet, próbálom végiggondolni a napomat, próbálok egy személyre gondolni, és ha elég álmos vagyok, akkor ez olyan nagy kihívás, mintha egy folyóban állnék egy kövön, hátamon egy zsák másik kővel, és azon erőlködnék, hogy a kövek lerakásával a folyóban utat alakítsak ki valami felé, egy bizonyos téma felé, ami annyira érdekel, és amihez most annyira álmos vagyok.. Egyszer aztán megbillenek, beleesem a vízbe, a zsák elsüllyed a p*csába, én pedig sodródom el.. És ez a külvilágban úgy jelenik meg, hogy mégiscsak elalszom, akaratom ellenére.

A gondolatok alapesetben egy folyóhoz hasonlóan áramlanak. A gondolkodás szó nem is fedi mindazt, ami egy szabadon eresztett agyban történik; szavak, hangok és képek egyidejű, gyakran egymástól független vagy függetlennek látszó áradása ez, mely valódi, kézzel fogható ingereket képes kelteni a testben is, bár általában nem teszi. Ez ugyanis nem átélés. Itt az >>én<<>>én<< épp nem tartózkodik a közelben. Pontosabban.. színáradat mindig van, leginkább alvás közben, de általában felülíródik direkt módon, irányított gondolkodással, vagy felülírják az erős érzelmek. Amikor igazi a színáradás, én általában nem vagyok magamnál. Ritka kivétel, ha szándékosan felveszem a kívülálló, nem ítélő megfigyelői pozíciót. Ebben az esetben viszont hamar elalszom, főleg, ha vízszintesben vagyok.. Tipikusan a megfigyelői pozíció van érvényben szabad asszociáció, és azt hiszem, meditáció közben is, bár ott még csak figyelni se kötelező a tapasztaltakra, csak hagyni kell őket menni. Szabad asszociáció közben a színáradatot próbáljuk különböző (verbális, vizuális, audio) módszerekkel kézzelfoghatóvá tenni, kifejezni. Sajnos (tapasztalatom szerint) ez maradéktalanul nem lehetséges az összetevők sokfélesége, az egy időben jelen levő formátumok különbözősége miatt. Kivéve, ha valaki egyszerre tud beszélni, írni, rajzolni és esetleg énekelni, és mindezt különböző témákról, mint ahogyan Leonardo da Vinci tudott, vagy ha valakinek egyszerre csak egyfajta műsor megy a fejében és azt hitelesen vissza tudja adni. Én nem tartozom egyik csoportba sem. Ugyanakkor megnyugtató tudni, hogy – feltéve, hogy a kifejezett (értsd: kézzelfoghatóvá tett) színáradásban motívumokat keresünk – minden ismétlődik a fejünkben, legfeljebb más formában. Hmm. Lehet, hogy mégsem megnyugtató, és lehet, hogy nem is így van.. Bár ismétlődő elemek biztosan léteznek. Whatever. Tehát akkor mondjuk az a megnyugtató, hogy az élményfeldolgozási folyamat, aminek én az álmot és a színáradást felfogom, akkor is működik, ha nem fejezem ki, legfeljebb tudat alatt marad. Néha ez jobb is. Számomra a színáradás az alapállapot, ha elbambulok vagy álmos vagyok, ez a definíció szerinti program a fejemben. Minél energikusabb vagyok, annál inkább el tudom dönteni, akarom-e nézni vagy nem, sőt, kismértékben befolyásolni is tudom, bár a színáradás a gondolkodás (mint tevékenység) ellentéte: vele szemben a passzivitást, a gondolkodás kontrolljával szemben a kontrollvesztést, a sodródást jelenti. Alváshoz, nyugodt és pihentető alváshoz egyszerűen muszáj feltörni hagyni a színeket, szavakat és hangokat. Gondolkodva elaludni – katasztrófa; rögeszmés álmokba és ébredés után múlni nem akaró rosszérzésbe torkollik arra vonatkozóan, vajon mit is akartunk megoldani álmunkban, és mi lett a megoldás.. Mintha a kővel teli zsákkal együtt próbálna az ember sodródni. Közben kicsit megfullad. Az ember persze akkor is megfulladhat a saját gondolatfolyamában, ha soha nem megy ki a partra – aki csak az illúzióival törődik, a valóságban életképtelen. Esetleg összezúzza magát egy olyan sziklán, amit talán inkább megmásznia kellett volna. Egyébként, ha tisztában van az ember a színáradás működésével, a hasznára is fordíthatja (wow). Én például nagyon kényelmesen el tudok aludni, ha sikerül abbahagynom a gondolkodást és szabadon ereszteni a színeket. Hagyom formálódni a képsorokat filmmé, a hangokat szinkronná.. Ezért is nem látom igazán át, miért hozna álmot a birkaszámolgatás kontollált, megterhelő koncentrációja. Más kérdés, ha az embernek olyasmi van a fejében, olyan képek, hangok és szavak áradnak belül, amit jobb, ha senki nem lát, még ő maga sem. Én szerencsére nem tartozom ide, de jópár ismerősöm gyanús; ők valószínűleg nem alszanak túl jól, és inkább éjszakákba nyúlóan olvasnak. Nekem egyértelmű és természetes a színáradás jelensége; mindig is volt és valószínűleg mindig is lesz a fejemben hasonló. Fontosnak is, hogy legyen, mert, mint már írtam, feldolgozási folyamatnak fogom fel, ami abban segít, hogy épelméjű maradjak a sok hülye élményem mellett is.. Talán sikerül.

Fájdalom

Most kicsit melankolikus hangulatom van. Úgy érzem magam, mint egy sírásó, aki egy temetőben próbálja kiásni a véletlenül élve eltemetett embereket. Vagy mint egy búvár, aki a Titanic roncsai között keresi a kék nyakláncot, ami 90 00 darabra hullott szét. Mondjuk megelégedne 10 000 darabbal is, de sajnos nem ő dönti el, melyik maradt épen és melyiket sodorta el az ár...

A vinyómat mentem. Siralmas egy dolog. Felvidul az arcom, mikor egy-egy naplóbejegyzésemre rábukkanok, rezignáltan továbblapozom anya végeláthatatnaul ömlő angol feladatsorait és a saját, órákon át gyűjtögetett és gépelt asztrológia/irodalom/törijegyzeteimet. Nem vágyom sokra, tényleg, egyetlen dolgot kérek az égtől: a múltamat vissza. Nem érdekelnek az mp3-ak, a filmek, az iskolai cuccok, nem érdekel semmi, csak a saját nyamvadt kis írásaim, a naplóbejegyzéseim, a fényképeim és a logok. Órák-tíz órák-napok-hetek várnak rám, míg az összes .doc fájlt végigmazsolázom, és akkor még nem beszéltünk azokról, amiket más formátumnak ismert fel a mentőprogram. A képekkel csakúgy, és a videók meg.. Szerencsére a képeim nagy része megvan különböző embereknél. Asszem tőlük kezdem el majd összegyűjteni, egyszer. De a gondolataim nagy része csak digitálisan van meg, és életem egyik legfontosabb korszakát naplózzák.

Eleinte még az volt a problémám, hogy a dátumok (amiket általában csak a dokumentum nevében tüntettem fel) elvesznek. Most már csak magukra az írásokra vágyom nagyon..

Ekörül forog az agyam. Az utóbbi 2 órát mazsolázással töltöttem. Mivel hihetetlen mennyiségű (80 GB) adatról van szó, egyelőre reménykedem, hogy hiánytalanul meglesz a gyűjtemény – de valljuk be, utópisztikus ábrándok ezek. Mégis, amíg nem bizonyosodott be 100%-osan az ellenkezője, képtelen leszek elkezdeni a gyászmunkát. Pedig nem lesz kevés túltenni magam ezen a veszteségen. Mintha.. nem is tudom. A szobámat vesztettem volna el, vagy a lakhelyemet bombázták volna le. Mint amikor a nagymamám eladta a házukat, amiben én az öcsémmel nyaranta heteket töltöttem.. volt kert, Gaja-part, hátsó udvar, cseresznyefa, Gömbi, a félvak tacskó-németjuhász keverék, akit annyira szerettem.. Hát, nem tudom, azt mikor fogom tudni megbocsátani a nagymamámnak. Mikor fogom tudni elengedni a házat, amihez annyi emlék köt, és ami azóta már felismerhetetlenül át lett alakítva.
És ez még annál is rosszabb. De talán mégsem.. És nem tudok nem reménykedni, hogy mégis lehet, mégis túlélhették a gondolataim a vinyó tönkremenését, mert én azt akarom, hogy túléljék..

Régen, ha elgondolkoztam azon a morbid dolgon, hogy mit vinnék magammal, ha égne a lakás, és csak pár másodpercem lenne – a válasz egyértelműen a tengerimalac volt, mert érte én tartozom felelősséggel, és azután a naplóim. Most, hogy a dolog szimbolikusan megtörtént, és én nem voltam ott, elégett minden (a tengerimalacon kívül), és bűntudatot érzek, amiért nem csináltam biztonsági másolatot már réges-régen minden fontos dolgomról, pedig paranoiámban annyiszor gondoltam rá...


November 8-ikán 18 éves leszek. Születésnapomra a múltamat kérem vissza.