Fájdalom

Most kicsit melankolikus hangulatom van. Úgy érzem magam, mint egy sírásó, aki egy temetőben próbálja kiásni a véletlenül élve eltemetett embereket. Vagy mint egy búvár, aki a Titanic roncsai között keresi a kék nyakláncot, ami 90 00 darabra hullott szét. Mondjuk megelégedne 10 000 darabbal is, de sajnos nem ő dönti el, melyik maradt épen és melyiket sodorta el az ár...

A vinyómat mentem. Siralmas egy dolog. Felvidul az arcom, mikor egy-egy naplóbejegyzésemre rábukkanok, rezignáltan továbblapozom anya végeláthatatnaul ömlő angol feladatsorait és a saját, órákon át gyűjtögetett és gépelt asztrológia/irodalom/törijegyzeteimet. Nem vágyom sokra, tényleg, egyetlen dolgot kérek az égtől: a múltamat vissza. Nem érdekelnek az mp3-ak, a filmek, az iskolai cuccok, nem érdekel semmi, csak a saját nyamvadt kis írásaim, a naplóbejegyzéseim, a fényképeim és a logok. Órák-tíz órák-napok-hetek várnak rám, míg az összes .doc fájlt végigmazsolázom, és akkor még nem beszéltünk azokról, amiket más formátumnak ismert fel a mentőprogram. A képekkel csakúgy, és a videók meg.. Szerencsére a képeim nagy része megvan különböző embereknél. Asszem tőlük kezdem el majd összegyűjteni, egyszer. De a gondolataim nagy része csak digitálisan van meg, és életem egyik legfontosabb korszakát naplózzák.

Eleinte még az volt a problémám, hogy a dátumok (amiket általában csak a dokumentum nevében tüntettem fel) elvesznek. Most már csak magukra az írásokra vágyom nagyon..

Ekörül forog az agyam. Az utóbbi 2 órát mazsolázással töltöttem. Mivel hihetetlen mennyiségű (80 GB) adatról van szó, egyelőre reménykedem, hogy hiánytalanul meglesz a gyűjtemény – de valljuk be, utópisztikus ábrándok ezek. Mégis, amíg nem bizonyosodott be 100%-osan az ellenkezője, képtelen leszek elkezdeni a gyászmunkát. Pedig nem lesz kevés túltenni magam ezen a veszteségen. Mintha.. nem is tudom. A szobámat vesztettem volna el, vagy a lakhelyemet bombázták volna le. Mint amikor a nagymamám eladta a házukat, amiben én az öcsémmel nyaranta heteket töltöttem.. volt kert, Gaja-part, hátsó udvar, cseresznyefa, Gömbi, a félvak tacskó-németjuhász keverék, akit annyira szerettem.. Hát, nem tudom, azt mikor fogom tudni megbocsátani a nagymamámnak. Mikor fogom tudni elengedni a házat, amihez annyi emlék köt, és ami azóta már felismerhetetlenül át lett alakítva.
És ez még annál is rosszabb. De talán mégsem.. És nem tudok nem reménykedni, hogy mégis lehet, mégis túlélhették a gondolataim a vinyó tönkremenését, mert én azt akarom, hogy túléljék..

Régen, ha elgondolkoztam azon a morbid dolgon, hogy mit vinnék magammal, ha égne a lakás, és csak pár másodpercem lenne – a válasz egyértelműen a tengerimalac volt, mert érte én tartozom felelősséggel, és azután a naplóim. Most, hogy a dolog szimbolikusan megtörtént, és én nem voltam ott, elégett minden (a tengerimalacon kívül), és bűntudatot érzek, amiért nem csináltam biztonsági másolatot már réges-régen minden fontos dolgomról, pedig paranoiámban annyiszor gondoltam rá...


November 8-ikán 18 éves leszek. Születésnapomra a múltamat kérem vissza.