Ismeretlen

Olyan jó kedvem van ma, hogy ihaj, és nincs rá semmi okom, mert nem jött ma a Mikulás sem, pedig jó kislány voltam. Sokat tanultam (tanulok), kedves voltam az emberekkel, és szeretem a csokit. Pff.
Eláraszt a meló. Be kell adnom egy 3-6 oldalas szociálpszichológiai kutatási tervet, egy min. 5 oldalas személyiségpszichológia házi dolgozatot, egy szociometriai elemzést (amit az emberek nagy része még ki sem töltött), egy két oldalas bibliográfiát és egy esszét a szakkollégiumi jelentkezéshez, ráadásul 43 kreditet vettem föl ebben a félévben, emiatt 12 vizsgám lesz január végéig (egy sejtbiológiából, amire egyszer sem mentem be). Két nap múlva zh 450 oldalnyi anyagból (ez a harmadik, az első kettőre is ugyanennyit kellett tanulni, és ez csak egy tantárgy), aztán két napra rá két zh, este buli, jégkorizás, karácsony.. A szilvesztert nem tudom, hol fogom tölteni (mindenki utál :), viszont annyit alszom mostanában (minden másnap), amennyit az utóbbi 3 évben összesen nem. Amikor 7-kor kelek, délre gyönyörű lesz az ég, világos minden, világosabb, mint nyáron, és a vizes utcákon tükröződik a napfény.. Gyönyörű.

És ott van Ő, aki már annyiszor volt Ő, és volt már nem Ő is, de mindig megint egymásba kavarodunk, ennek valami oka van. Szeretem? Szeretem. Annyi mindenben olyan, mint én (és persze sokban nem). Annyit tanultam tőle. Annyit változtam miatta, és ez jó. Talán kicsit bele vagyok süllyedve a vele való kommunikációba. Ez nem jó, mert egy idő után nem fejlődünk, ha már túl jól ismerjük egymás érvrendszerét. Most kéne valaki, akivel sokat lehet beszélgetni az élet nagy dolgairól, mégsem akarok majd vele összejönni. Kéne egy barátnő?? Hmm. Egyszer úgyis szembe kell néznem azzal, hogy a világon nem csak férfiak vannak, és meg kell tanulnom bánni a nőkkel/lányokkal is..

Whatever. Rengeteg Grace klinikát nézek. Eszméletlenül sokat. Egyelőre nem tudom, mit pótol, de valamit biztos. Ez kellemetlen, mert mindig szoktam tudni, hogy mi a bajom, amikor bajom van. Mostanában már nincs bajom (most már csak megszokásból nézem, így nem is olyan fun), de ez mondjuk egy hete még nem volt igaz. Valami volt, valami kényelmetlen érzés, mint amikor egy rossz fotelba ülsz le, és egy idő után fájni kezd a hátad, de nem nagyon, csak tompán. Mondjuk itt legalább tudod, miért. Inkább olyasmi, mintha beadtak volna valami tudatmódosító szert, vagy valami gyógyszert, ami megváltoztatja a szervezetem működését, és nem szóltak volna róla. És érzem, hogy valami más, de nem tudom, mi az.
Az ismeretlennel harcolni pedig sokkal rosszabb, mint valami konkréttal. Félreértés ne essék: a depresszió konkrét. A letörtség, a kedvetlenség, a rossz kedv, a betegség mind konkrét dolgok, és felismerem őket, és tudom kezelni őket, ha előjönnek. De ilyen már rég nem volt. Nem. Ez inkább olyan kellemetlen, tompa, .. Hát ennél jobban nem tudom körülírni. Ezért is nem hagytam abba a sorozatnézésbe-menekülést. Mert nem tudtam, mit kompenzál, mi ellen védi magát a kicsi lelkem, és addig inkább nem veszem el a védelmet. Mit nekem egy kis függőség :) Vannak rosszabb dolgok is.

Igen, szóval ez volt pár napja, most meg érthetetlenül boldog vagyok, ez is kicsit fura, ez sokkal jobb. Mondjuk van flow, mert elkezdtem tanulni. És kevés időm van, és épphogy csak meg fogom tudni csinálni, úgyhogy rá kell gyúrnom. Meg tudom csinálni, ha összeszedem magam. Na ez kell a flowhoz.

"Hogy vagyunk?" rovatunkat olvashatták.

Mennyei prófécia

Minden emberi konfliktus arról szól, hogy az energiát a másiktól akarjuk elszívni. Energiára szükségünk van, és félünk, hogy nem jut elég.

Pedig az energia forrása mi magunk vagyunk. Ha képesek vagyunk megnyílni önmagunk határtalan belső forrása felé, a világ megváltozik, és nincs többé szükség más emberek kihasználására. Élni és élni hagyni végre lehetséges lesz. És ha már sokan nyíltunk meg magunk felé és képesek vagyunk végtelen energiát meríteni saját forrásunkból, az emberiség új látásmód birtokába kerül, és a békét fogja a lelkében hordozni. A fajunk új képességek birtokába jut, és készen áll majd arra, hogy megkapja a végső tanítást.

Döntés

Döntés végül is nem született, legalábbis a lenti értelemben nem. Utólag visszatekintve nem volt elég az információ a döntéshez, mert próbáltam magamban megoldani olyasvalamit, ami két emberről szól, és két ember kell hozzá.
Két dolog: egyrészt a nem döntés is döntés, másrészt a rossz döntés is jobb, mint a semmilyen. Legalább én hoztam, és ha jó, akkor jó, ha rossz, akkor meg van miből tanulni.

Az eredmény egyébként eddig sok boldogságra ad okot, úgyhogy örülök. Van olyan, hogy a vég egyben kezdet is.

Most nagyon homályos vagyok. Mint a Tarot kártyák, amikkel játszadozom.

Más. Küzdök a családi démonaimmal. Próbálok kitörni a megszokásokból. Azt már nem nekem kell elérnem, hogy értelmiségi család legyünk. Ezt már megtették a szüleim. Az öcsémmel a mi körünk a jól szituáltság elérése lesz. Hm, mélyről indulva lassú a felszínre kerülés.
De a tetterő és a képességek megvannak, az ötletek megvannak, a támogatók megvannak (minden értelemben), úgyhogy az esélyeink nagyon jók. Egyelőre a csapatgyűjtés, az egymás ösztönzése, a tudás magunkba szívása és az ötletelés megy. Egy szinten. Más szinten egész konkrét teendők vannak, de több irányba is elindultunk, és viszonylag jól elosztottuk a családban.
Csak kicsit nagyobb összetartás lenne.. Sokan nem is fogják fel, mekkora érték egy kerek család.

Egyébiránt elkezdődött a suli, és eddig nagyon élvezem. Már nem feszülök bele abba, hogy mindenre bejárjak, de úgy veszem észre, második évben a tanárok is visszafogtak magukból egy kicsit, meg a követelményekből is. Ráadásul van késztetésem, hogy év közben tanuljak, és ez hajt előre. Végre tudom, mit akarok, és próbálok élni a lehetőségeimmel. Ezért vettem fel 43 kreditnyi tárgyat. Az egyetem egy olyan hely, ahol még van egy kis inkubátor. Az élettől már nem igazán ez véd meg, hanem az otthon, de a keltetés működik, és ha gyorsan akarok még olyan dolgokat tanulni, amik érdekelnek, akkor itt a legegyszerűbb. Közismereti tárgyakat veszek föl, mert ha most nem, mikor? Érdekelni kezdett az ember biológiai vonatkozásban, felvettem pl. Sejtbiológiát, és fogok Immunológiát is. Ez egy nagyon érdekes terület, mind biológiai, mind pszichológiai értelemben. Hogyan és mitől védekezik az ember a rossz testi-lelki egészség ellen, egyesek miért jobban és mások miért rosszabbul, milyen élmények vannak erre hatással és miért és hogyan, lehet-e ezt befolyásolni mentális (nem gyógyszeres) úton, ... Rengeteg kérdésem van. Amikre valszeg mind nem fogok választ kapni, de nem baj, nem vagyunk naivak. Azt sem gondoltam soha, hogy pszichológián majd a lélekről fogok tanulni.. És nem is. Ettől függetlenül rengeteg gondolatébresztő órát tudok felvenni, amik segítenek meglátni, merre induljak, hogy jó legyen nekem.

Jó ez az egyetem dolog. Mondjuk, az Atom- és magfizikáról lebeszéltek az előadók, és hallgattam is rájuk. Igaz, rossz volt az időpont is.

Döntésképtelenség

A fejem és a szívem küzd egymással. Az eszem az érzéseimmel. És hogy dupla csavar legyen: a szívem tudja, hogy az eszemnek van igaza, és hogy neki is jobb lenne, ha az eszemre hallgatna - és a fejem is tudja, hogy a legeslegfontosabbak mindig az érzések.

Így hát még véletlenül sem tudok helyes döntésre jutni, mert mindkét oldalon túl nagy a veszteség, amit nem biztos, hogy el akarok viselni. Valakit elveszíteni, vagy magamat elveszíteni? Melyik a rosszabb? És középutat nem látok, nem találok, nem tudok kitalálni.

Eddig még soha nem fordult velem elő, hogy egész éjszakán át forgolódtam volna azért, hogy dűlőre jussak valamiben. Hogy sikerüljön döntést hozni. Hát most előfordult - és döntést sem sikerült hozni. Az elalvásban végül segített a meditáció és a probléma más szintre helyezése, de a kérdés nem oldódott meg.

Néha szeretnék egyszerű nőstény kisállat lenni. Annak nincs büszkesége, nem problémázik a dominancia-viszonyokon, és eszébe sem jut, hogy mást csináljon, mint amit csinálnia "kell", a biológia és az evolúció értelmében. Nem gondolkozik, nem tekint ki a helyzetből, és nem erőlködik semmin. Csak él, ahogy az ösztönei diktálják, és aztán elpusztul, ha úgy hozza az élet.

Annyira egyszerű lenne. De hát nem a bonyolultság a legszebb az emberi létben..? (Nem.)

Szabadfordított dalszöveg

A saját fejedbe zárva észreveszed néha, hogy sosem volt értelme annak, amit mondtál? Ülhetünk itt és nevethetünk, de a felét se értjük az egésznek. Ezzel védekezel.

Beszélgetünk már egy ideje. Mindig, mikor mosolyogsz, mintha fények gyúlnának fel - de nem égnek túl erősen, és nem maradnak túl sokáig, és aztán megint eltűnnek..

Refr. A Furaember csodálatos akar lenni. Hallgatja, ahogy a világ megindul, és ő már egy új univerzumra hangolódik, pedig.. Pedig sosem lesz másképp.

Emlékszel az éjszakára, amikor a védőangyalodat kellett játszanom, és megmentenem a lelked? Akkor hiába tartottál szorosan, egy részedet a mélybe húzták a démonaid.

És azt mondtad, így, hogy nincs kit elveszíts, mintha ütésnyom lennél egy gyönyörű testen. Amennyi sérülést okozol, ez olyan őszinte és igaz..

Nem is sajnállak inkább.

Refr.

Pörgés

Elkezdtem intenzíven németül tanulni. Elhatároztam, hogy felsőfokú német nyelvvizsgám lesz (persze előtte középfokú), úgyhogy el is kezdem egy ELTÉ-s nyelvvizsga-felkészítő tanfolyammal. Fél évre ki van húzva, ami pont elég kevés ahhoz, hogy ha van fontosabb dolgom, akkor ne haljak meg a némettanulás miatt, de pont elég gyakori, ahhoz hogy mindig ébren tartsa a témát. Gyakorlati óra, úgyhogy be kell rá járni. Igaz, hogy a Rigó utca nyelvvizsgájára készít fel, én pedig Goethét akarok letenni (ez teljesíti azt a három feltételt, hogy 1. államilag elismert legyen, 2. nemzetközileg elismert legyen, 3. lehessen belőle Magyarországon felsőfokú nyelvvizsgát letenni).
Egyelőre bevágtam egy tankönyv szókincsét, amit viszont folyamatosan ismételni kell, mert használni egyelőre nincs alkalmam, és az lenne a legjobb rögzítési mód. Elkezdtem butított történeteket fordítani, és közben szótárazok. Valamint olvasom a nyelvtant is. (Az ELTÉ-s, középfokra felkészítő kurzus előfeltétele 2 tankönyv teljes szókincse és nyelvtani anyaga.. Még jó, hogy azokból tanultam középiskolában is.) Most még sokat segítene néhány, nem túl bonyolult film német szinkronnal, esetleg (de nem feltétlenül) angol vagy magyar felirattal. Néhány vígjáték, vagy akciófilm. (Szerintetek a Terminátor filmekben Arnold Schwarzenegger német szinkronhangja Arnold Schwarzenegger?)

Szóval van egy ilyen projekt.

Aztán: rá kellett jönnöm, hogy eszméletlenül érdekel az emberi agy. A működése, a funkciója, hogy mit csinál, miért csinálja és pontosan hogyan csinálja. Hogyan lehet visszakövetni az evolúciós fejlődést rajta. Mi a különbség a férfi-női és a jobbkezes-balkezes agy között, mik is azok az agyhullámok, és pontosan milyen műszerek állnak napjainkban fejlesztés alatt, amikkel fel lehet térképezni az agyat. Mik az egyes agyterületek funkciói, és miért van az, hogy egyes részei teljesen szétroncsolódhatnak anélkül, hogy az embernek különösebb problémái lennének, más részeit pedig elég csak piszkálni, és végleges sérülések keletkeznek.. Hogyan hatnak a különböző drogok az agyra? Igaz-e, hogy a pszichedelikus szerek új idegpályákat nyitnak meg, amik aztán az ember élete végéig működnek, és ennek köszönhető pl. az újjászületés élménye az LSD-nél? Mik is valójában a mentális reprezentációk, amikről annyit tanulok, és hogyan képeződnek le fizikai szinten? Lehet-e az agyat nem fizikai módszerekkel befolyásolni? Mi a szerepe a gondolkodásban és az érzelmekben, melyik van előbb, és melyik befolyásolja a másikat? Mi a tudatosságunk? Tényleg epifenomén, esetleg az evolúció hozta létre, vagy egy mutáció, vagy szándékos fejlesztés? Tényleg van a sejteknek, így az idegsejteknek is, emlékezetük és intelligenciájuk, ahogy a kvantumfizika is egyre inkább efelé mutat?

(sóhaj) Asszem kutató leszek. Vagy az is. Pszichológus-agykutató :) Talán segít ebben majd a szakkollégium.

Valamint mindenkinek ajánlom a The Secret című filmet. Olyannyira, hogy bárkinek szívesen elküldöm vagy odaadom, mert tényleg érdemes megnézni. Igazából arról szól, hogy mi az Univerzum legnagyobb törvénye, és hogy akik ezt ismerik, hogyan tudják úgy alkalmazni, hogy mindent megkapjanak, amit akarnak. Szerelmet, boldogságot, pénzt, izgalmas életet, egészséget, társakat, vidámságot.. Mindent.
Persze, mint minden, ez is a gondolkodásmódnál kezdődik. De ez nem egy üzleti tanácsadó film vagy ilyesmi, inkább spirituális. Nekem nagyon tetszik, és egyelőre tesztelem. Ha működik, akkor meg tanítani és terjeszteni kezdem mindenhol :)

Hát ez van most velem, meg az, hogy ultraszerelmes vagyok, egy ultrajópasiba, akivel ultrajó minden, FŐLEG minden. Egyszerűen kerek az egész. Minden szinten egy hullámhosszon vagyunk, és minden szinten kommunikál minden egyes sejtünk, és nagyon érezzük egymást. Úgyhogy sugárzás van, mint az uránbányában. Ámen.

Mi kell a nőnek?

Mostanában nagyon divatos a nőről írni és beszélni, és engem nőként kifejezetten érdekel az a téma, hogy mitől nő egy nő, mitől férfi egy férfi, és hogy lehet ebből a kettőből valami boldogat létrehozni. Csernus is írt erről egy könyvet, amit el is olvastam, és a legnagyobb részével teljesen egyetértek, mivel főleg az őszinteségről szól. És arról, hogy aki hagyja magát, azt mások is hagyják – összetaposva a földön. "Mert aki hagyja magát, az a kapcarongy, az nem nő. A kapcarongy az arról szól, hogy lóg a szögön. Arra jár egy pasi, leakasztja, beletörli a farkát, bevágja a sarokba, majd a szorgalmas kapcarongy kirohan a fürdőszobába, kimossa magát, parfüm, szög."

Azt hiszem, ez röviden összefoglalja a könyv egyik fő mondanivalóját. Mert az tény, hogy ez a világ még mindig férfivilág. Ugyanazért a munkáért még mindig kevesebb pénzt kapnak a nők, és ez a modernebb változat, a kevésbé modern változatban meg ugye ott van a csador.. Tehát van miért "nem hagyni magunkat", van miért küzdeni, nem puszta küzdésvágyból vagy kapálózásból a világ ellen, hanem azért, hogy nőként elismert legyen az ember. Egyáltalán hogy ember lehessen. Hozzáteszem, nem csak a nőknek kell küzdeniük, hanem a nyugati országokban mindenkinek. Elmúlt a békés, nyugodt élet kora, felgyorsult minden, és lehet sírni miatta, de igazából fölösleges. Csinálni kell, és jól kell csinálni. Sírni a nőknek is fölösleges amiatt, hogy elnyomás van. Ha van, akkor is ki lehet és kell hozni mindenből a legjobbat. Mert a kapcarongy-létnek sok értelme nincs.

Valójában nem egy bonyolult dolog meghatározni, mi kell a nőnek. Megcsinálni sokkal nehezebb. Kezdjük rögtön a kérdés legfontosabb szavával: a "nő"-vel. Mert lehet hosszú szólamokat írni arról, hogy Mancikának mi kell és a többi csajnak mi kell, de ha Mancika a fenti idézet alapján, vagy más miatt nem definiálható nőként, akkor fölösleges a kérdéssel foglalkozni. Nem azért, mert Mancikának egyéni igényei vannak. Minden nőnek vannak. Hanem azért, mert Mancika nem nő, nem is úgy viselkedik, ennélfogva nem is várhatja el, hogy egy férfi szeresse őt.

Mert ez az, ami a nőnek kell. A férfi.

Kezdjük az alapoknál: a férfi és a nő is elsősorban felnőtt. Aki nem felnőtt, az lány vagy fiú, esetleg csaj vagy srác vagy csávó, de nem férfi és nem nő. Felnőtt pedig nem attól lesz valaki, hogy nagykorú, hanem attól, hogy kellőképpen érett szellemileg és érzelmileg, hogy van kialakult értékrendje (ami persze nem kell, hogy kőbe legyen vésve), döntéseiért vállalja a felelősséget, és egzisztenciálisan önálló.

Eddig van a felnőttség. Már ez sem egyszerű. De innen jön a nemiség kérdésköre. Mi is kell tehát a nőnek?

A nőnek az kell, hogy a férfinak legyen kisugárzása. Ez az első lépés. Higgye el magáról, hogy ér valamit. Ehhez az kell, hogy tisztelje önmagát. Akkor tudja tisztelni önmagát, ha elfogadja, ismeri és szereti azt a személyt, aki ő, tud vele azonosulni. Akkor tud vele azonosulni, ha úgy él, úgy cselekszik, úgy gondolkozik és úgy beszél, ahogy azt a saját értékrendje megköveteli. Ha nem ezt teszi, akkor önmagának hazudik, és mi mást tud csinálni az önmagának hazudó ember, mint szembeköpni önmagát? Persze a hazudásban benne van, hogy a hazudás tényét is tagadjuk, tehát a szembeköpés sem kötelező. Nyíltan. De azért az ember megsejti az ilyesmit. Hogy valami nem stimmel. Hogy valami nem oké, nem úgy van, nem úgy történik, nem áll össze. Nincs boldogság, nincs harmónia. És itt még mindig lehet a világot hibáztatni, de azért egy idő után az ember eljut oda (ki hosszabb, ki rövidebb idő alatt), hogy változtatni kéne. És aki tudja, hogy változtatni kéne, és nem változtat, az hogy tudná tisztelni önmagát?

És itt bukta el a kisugárzást.

A második lépés az, hogy a férfi tisztelje a nőt is. Fogadja el, hogy a nő nem tárgy. Nem olyasvalami, ami x célnak megfelel. Nem feleséganyag, szülőautomata (bedobod a pénzt, kiadja a kávét), szexpartner, társalkodónő, vékony szöszi nagy dudákkal, amivel fel lehet vágni a haverok előtt, vagy házvezetőnő. A nő érző, gondolkozó, élő emberi lény, saját személyiséggel, önálló elképzelésekkel, világképpel, értékrenddel. Nem azonos a ráaggatott szerepekkel. Barát, társ, szerelmes lehet annak, aki tud rá vigyázni, és aki hajlandó teljes értékű emberként fordulni hozzá.

Aki nem tiszteli a nőt, az nem is érdemli meg. És nem is fogja megkapni, mert a nő a férfihoz vonzódik, és aki a nőt lekezeli vagy lenézi, az nem férfi, csak azt hiszi. (Csernus szavaival élve ő a "puhapöcs".) A partnereiről meg azt hiszi, hogy nők.
(Ez persze általánosan igaz, nem egy konkrét nőre. Lehet lenézni valakit a nemétől függetlenül, mert mindkét nemben vannak, akik megérdemlik. De nem lehet lenézni általában A Nőket vagy A Férfiakat, mert az korlátoltság.)

Ez a két lépés elég is ahhoz, hogy a nő megkapja, ami kell neki, de figyelmesen olvasva kiderül, hogy a kérdés valójában így szól: mitől férfi a férfi? És az is kiderül, hogy az igazi párkapcsolathoz mindkét lépésre szükség van, mindkét fél részéről. Mert a nő ugyanattól jó nő, amitől a férfi jó férfi: tiszteli saját magát, ezért nem a kapcarongy-létet választja. Még ha az a megszokott, akkor sem, és ha az a könnyebb, akkor sem. Nem alázza meg saját magát ilyesmivel, ezáltal nem ad okot, sőt, felszólítást a férfiaknak, hogy ők is alázzák meg, használják ki.
Ehelyett, ha kell, az egyedüllétet választja (ami nem egyenlő az Amerikában egyre divatosabb, szándékos szingli-létformával). Kiszáll a rossz kapcsolatból, akárki akármit mond, nem hivatkozik gyerekre, pénzre, szóval: nem hagyja magát. Csinálja egyedül, amíg muszáj, és megbecsüli önmagát. Ha többet érdemel, mint egy puhapöcs, és ebben hisz is, akkor tényleg többet érdemel..

Összefoglalva tehát: a nőnek, aki nő, és tényleg nő, a férfi kell, aki tényleg férfi. A párkapcsolatnak pedig, ami tényleg párkapcsolat, az kell, hogy a férfi és a nő tiszteljék egymást, és elsősorban önmagukat. (Ez egyébként elég jól mérhető azzal, hogy mennyire udvariasak egymással otthon, és hogyan beszélnek egymással mások előtt.) Ne hagyják önmagukat, és ne akarják egymást kihasználni. (Lehet, hogy ezt hívták úgy régen, hogy "úriember, tisztességes szándékkal / tisztességes úrinő"?).

Ezekre épül rá a szeretet, a szerelem, a közös témák és érdeklődési körök, de ez már egy másik szint. Elbeszélésére más alkalommal kerül majd sor.

"Mi kell?" rovatunk következő kérdése: mi kell a férfinak? Kedves olvasóink válaszleveleit várjuk szeretettel.

A Szerkesztőség

Akkor

Akkor szoktam elindulni futni, amikor épp sötétedni kezd. Végigfutok az utcán, a másik irányba, mint általában, bekanyarodom a Dunapart felé, látom az új üveg felhőkarcolókat, ahol majdnem dolgoztam. Futok, és átfutok a zebrán. A Dunapart persze el van kerítve, de ez nem baj; a kerítést minden egyes nap lebontja valaki, aki úgy érzi, neki is joga van a Dunához, mert a Duna nem azoké, akik mellette laknak a magas házakban, és mások elől elveszik a napfényt és a kilátást.. A Duna mindenkié.
Az enyém is. Átmászom a kerítésen, átmászom a HÉV-síneken, átbucskázom a bokrokon, és szembefut a Duna.. Én meg szembefutok a fényekkel. A Petőfi és a Lágymányosi híd ki van világítva, a futópálya kemény, de ki van taposva mellette a fű is. Ezen futok inkább. Előre nem is nézek, csak a fényeket, oldalt; a Dunán, az égen, a Nemzetin, ahova szép lassan elérek.

Nyáron gyönyörű ez a hely, és nem lehet megunni. Rövid a pálya, de visszafordulok, most a Petőfi hídig futok, és tovább. Át a híd alatt; itt mocsok van és bűz. Kavicstengert látok, a kavics mellett sötét, a sötétben padok, a padokon párok. Elhallgatnak, mikor melléjük érek, pedig én a légzésemre figyelek, a lépéseimre, arra, hogy túléljem. Gyenge futó vagyok, és könnyen beszorul a levegő, ha túlságosan koncentrálok.
Ezért kellenek a fények. Hogy eltereljék a figyelmemet. Ahhoz már eleget futottam, hogy a lépés, a testtartás és a légzés automatikus legyen. Csak a figyelem, az erőlködés, azzal van mindig baj..
Ellazulni. Segít a félig este-félig éjjel, kékes-sárgás-víztükrös, akác- és hársillatú Dunalevegő, ezért szeretek itt futni, igaz, a pálya rövid és kényelmetlen, az emberek bámulnak, és a hazafele vezető út egyhangú.

Tanulom, hogy lehet egyedül lenni magány nélkül, önmagamat szeretni mások nélkül, boldognak lenni indok nélkül. Néha kicsi vagyok és gyenge, néha nagy és esetlen, de lassan megnövök, mint a fa, és megnő bennem az erő magja. Akkor eljövök.

Útelalá.. útleá.. nehéz szó

Három dolog lehetséges most hétvégén. 1. Elmegyek Pozsonyba, strandkézilabdát és várost nézni, autóval vagy stoppal, sokan vagy kevesen. 2. Elmegyek Békéscsabára, és megkeresem a Fényhozót. Két éve nem láttam, és most nagyon kéne egy kis fény. 3. Festek falat. Lehet jönni segíteni.

Hogy melyik lesz, még nem tudom. Holnap majd énekelhetem: "Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel..."

Nem is lett olyan rossz az átlagom. Asszem előbb-utóbb belejövök a tanulásba. És eldöntöttem, hogy szakkollégiumos leszek. Vagy tanácsadó pszichológus akarok lenni, és ahhoz kell az MA, oda meg be kell kerülni - vagy kutatni fogok, ahhoz meg a szakkoli jobb keret, mint önmagában az egyetem.

Annyira fontos, hogy az embernek legyen min "munkálkodnia". Azért így írom, mert nem az a fontos, hogy munkája legyen - hanem hogy dolgozhasson. Olyasmin, amit tekinthet az életcéljának. (/def ha a munkáját nem tekintheti annak, akkor erre vannak mindenféle pótlehetőségek, pl. hobbi.) Ami valójában kitölti az életét. Persze a pénz is fontos, de az embernek pszichológiai szükséglete, hogy dolgozzon, ennek sok aspektusával: elismertnek lenni, fontosnak és hasznosnak érezni magunkat, létrehozni valamit, segíteni...
Nagyon könnyen emberi roncsokká válhatnak azok, akik hosszú ideig nem dolgoznak, vagyis inkább nem munkálkodnak valamin. Nem feltétlenül kell haladni - csak legyen meg az érzés, hogy csináljuk. Legyen meg a cél, hogy küzdeni lehessen érte, hogy legyen mire hivatkozni, ha az idő eltöltéséről vagy a boldogságról beszélünk.
Szerintem kell, hogy a munka örömet okozzon. Az ember önmeghatározásának pedig az egyik legfontosabb része, hogy mit dolgozik, konkrétan hogy miért azt dolgozza, és mit jelent neki a munka.
Egyébként én, amíg nem dolgozom, nem is tekintem magamat felnőttnek. (A szó valódi értelmében nem is vagyok az, bár nagykorú és ivarérett vagyok.) Mégpedig azért, mert nincs befejezve a személyiségem, az önmeghatározásom addig, amíg csak azt mondhatom el, hogy "szeretnék..." vagy hogy "...-t tanulok".

Szarka

Végre ténylegesen hozzám költözött egy szarkafióka. A száraz hibiszkuszomon lakik, és már tud repülni, csak még nem szeret. Kézből eszik és kézen csücsül, folyamatosan csipog (na jó, csak ha éhes, ami az esetek 70%-a), szóval jófej. Kéne neki egy kalitka. Helyzetjelentés off. Vidámság és boldogság, je.

Sötét van és félek

Asszem kezd változni a helyzetem, a hangulatom. Az elmúlt napokban a hullámvölgy legalján voltam, és semmi kiutat nem láttam. Többször kifakadtam; egyszer Kedvesnek, egyszer apámnak. Azt éreztem, hogy összeomlik az egész világképem. Több minden miatt éreztem így. Egyrészt úgy tűnt, nincs semmi kontrollom saját magam felett: az emberi kapcsolataimat a berögzött félelmeim és tudattalan vágyaim igazgatják, így például a mérhetetlen biztonságvágyam, ami ahhoz vezet, hogy nem tudok bízni a pasikban és szép lassan mindből kiábrándulok; aztán ott van az agresszió kérdésköre, amit viszont, és ezt most már tudom, nem akarok elvinni odáig, hogy valaki megverjen. Ezt a késztetést még előbb föl kell derítenem. Aztán ott van a biztonságvágy oka: a 16 éves koromban elvált szülők és aztán most anyám halála. Ezek lyukat ütöttek a szívembe és az életembe, és a lyukon kifolyik minden szépség, nyugalom és boldogság. "Jókor" jött egy személyiségpszichológia egyes is, mert ez volt az első eset, hogy úgy buktam meg egy tárgyból, hogy tökéletesen, kb. négyes szinten felkészülve éreztem magamat. De annyira geci volt a teszt (és ezt sok kitűnő tanuló erősítette meg, akik amúgy mindenből 4-5-ösöket kapnak), hogy megbuktam rajta. Sok kérdést egyszerűen nem értettem, mert úgy volt fogalmazva; voltak hibás kérdések és általában is nagyon pepecselős, részletekbe menő volt az egész. Úgy érzem, hogy a személyiségpszichológia első félévének tananyagát elsajátítottam, az összefüggéseket látom, és általában értem az egészet - mégis megbuktam. Újabb kontrollálhatatlan világ érzés.

A hullámvölgy másik kiváltója az volt (és valójában még nem beszélhetnék múlt időben), hogy úgy éreztem, ha összeroskadnék, ha elesnék, nem lenne, aki megtartson. Aki ott maradna velem, figyelne rám, aki mellett nem kellene azzal törődnöm, hogy mit csinálok, hol vagyok, hogy nézek ki és mit gondolnak mások. Aki mindezeket a terheket átvenné tőlem, akár hosszabb időre is, aki megtartana, mint az anya a kisgyermeket, aki vigyázna rám és szeretne, és a karjaiban tartana és ringatna..
Erre az egyetlen alkalmas személy anyám lenne, de ő már nincs. Apám nem annyira ölelgetős, Kedves meg önmagában is annyira bizonytalan, hogy nem mernék, és nem is tudnék ilyet elvárni tőle. A családom egyéb tagjai nem jönnek szóba, és valahogy a barátaim is olyan távoliak most. És egyáltalán: kitől lehet ilyesmit elvárni, aki nem az anyád? Senkitől..
És a baj az, hogy biztonságot is ezért keresek. Hogy valahol biztonságban széteshessek. Hogy legyen egy zárt szoba, ahova nem jut be senki, nem lát be senki, ahol a darabjaim nem vesznek el, és ahol időnként összerak valaki, aki szeret és ért hozzá. Semmit nem tudok felajánlani a biztonságért cserébe. Semmit. Sőt, még csak tetézem, azzal, hogy az első biztonságosnak tűnő alkalommal szétesem. Valószínűleg mindig sírnék, ha lenne egy ilyen biztonságos hely. Asszem a leendő férjem csak akkor tudna elviselni, ha ő maga is ilyen lelki nyomorék lenne, vagy ő is pszichológus.

Adott tehát egy helyzet, amiben nem eshetek szét, mert nincs, aki összetartson. Időnként próbálkozok szétesni, de mindig az a reakció, hogy nem lehet, most ezzel nem akar senki foglalkozni, ne csináljam, ne hisztizzek. Néha nem tudom kontrollálni és akkor inkább elmegyek, hogy ne lássanak sírni, mert én kemény vagyok és erős.. De ha egyszer mégis szétesem, akkor örökre szétesem. Nem tudom, ez mit jelentene. Megőrülnék vagy meghalnék, vagy egy részem halna meg belül, nem tudom, de én, aki most vagyok, nem lenne többet.
Az a helyzet egyébként, hogy ezt látom az egyetlen kivezető útnak még most is. Ezért gondolkozom most már én is különböző drogok kipróbálásán. Újjá kéne születnem, és azt normál körülmények között nem lehet. Vagy nem tudom. Ilyeneken gondolkozom, hogy fogom magam és egy sátrat, elmegyek valahova, ahol nincs senki, letáborozok, és böjtölök néhány napig. Vagy találkozom a Fényhozóval. Csinálok valamit, ami megváltoztat, újrakonfigurál, nem is tudom.. Ha így maradok, megőrülök.

Tegnap belenéztem a blogomba. Valójában mióta anyukám meghalt, úgy viselkedem, mint egy mániás depressziós. Annyira nem súlyosan, mert időben elég elnyújtott az egész. De pl. közvetlen a halála után néhány héttel egészen boldog tudtam lenni. Aztán januárban megint szörnyű. Biztos, hogy nem fejeződött még be a gyászmunka, méghozzá azért nem, mert nem sikerült integrálnom az anya-hiányos személyiségemet. Nincs is személyiségem. Egy-két vázlatpont még megvan, de bomlik fel minden. Olyan, mint mikor egy házat építenek, csak visszafele tekerve. Még nemrég megvolt a ház, azután már csak a váza, most már csak néhány tartóoszlop. Még pszichológiára járok, még tartom magam, képes vagyok a tanulásra és a normális létre. Jórészt persze csak azért, mert félek. A félelem nagyon jól tudja integrálni az embert. Csak nekem ez így nem kell. Nagyon félek a káosztól, az egyedülléttől, a magánytól, az elesettségtől és a rám törő lelki fájdalmaktól, de ez így nem élet, valaminek változni kell. Újjá akarok születni, mert ha nem, akkor pszichológusnak biztos nem, de sok másnak sem leszek alkalmas. Túl kell jutnom valahogy ezen a krízisen. Más emberré kell válnom, méghozzá sokkal erősebbé, mint voltam, mert vár még rám egy-két kemény dolog. Valószínűleg vesztem még el szeretteimet, és egyszer anyának is úgy kell lennem, hogy a gyerekeim nem ismerhetik az anyukámat. Valahogyan nőnek is kell lennem, noha anyámnak se voltak mintái a nőnek levéshez, és ugyan nekem voltak, de még kísérleti stádiumban vannak, mert anyám magának kellett kitalálja őket, ezért vagyok én olyan fura nő, amilyen.

Azt hiszem, ha most nem történik valami, akkor így nincs értelme tovább élnem. Életemben először fogalmazódik meg bennem komolyan a halál gondolata, legalábbis magammal kapcsolatban. Anyám óta már nincs meg bennem az a biztos érzés, hogy "áh, velem nem történhet semmi, nekem még van itt dolgom". Hanem az van bennem, hogy bármikor megölhet bármi apróság, és annyira váratlan lehet és megakadályozhatatlan..
Eddig ezzel nem volt bajom, azt legalábbis tudtam, hogy nem hagyok hátra félkész, boldogtalan életet, akármikor haljak is meg. Mert azt csinálom, amit csinálnom kell, és ott vagyok, ahol lennem kell.
Most ez másképp van. Tudom, hogy valami nem stimmel, és nem azt csinálom, amit csinálnom kell, és rossz helyen vagyok, és rosszul próbálkozom, és rengeteg kudarc ér és fog érni, ha így folytatom. Nem látom a kiutat. Valahogy így érezheti magát a magzat megszületés előtt. Tudja, hogy rossz bent, de nem látja a kiutat. Aztán egyszer csak mégis, és akkor küzd és nyomakodik előre és vagy sikerül, vagy nem, de muszáj megpróbálnia, mert különben mindenképpen meghal..

Csecsemőkoromban én nem éltem át ezt a küzdelmet. Nekem segíteni kellett külsőleg, különben meghalok, hiába próbálkozom kijönni. A köldökzsinór a nyakam köré volt tekeredve és fojtogatott, úgyhogy császármetszéssel szedtek ki.
Lehet, hogy ezt élem át újra és újra minden ilyen nyomorult helyzetben, amikor nem tudok kimenni a helyzetből, és hiába küzdök, csak hátrahúz és fojtogat valami, és mindig kell valami külső dolog ahhoz, hogy ki tudjak szabadulni és meg tudjak születni újra. És innen jön az is, hogy nem érzek kontrollt a világ felett. Én próbálkozhatok, de kurvára semmi sem tőlem függ. Mit lehet csinálni egy ilyen világban?

Mindegy. Most legalább már azt tudom, hogy mit kell feldolgoznom ahhoz, hogy egészben maradhassak. De azt hiszem, szét kell még esnem, és attól nagyon félek, és nagyon félek, hogy meghal, aki én voltam, és aki leszek, azt nem ismerem, és lehet, hogy utálni fog vagy lehet, hogy teljesen más ember lesz, és csak bosszankodik majd, hogy miért pazaroltam ennyi időt azokra a dolgokra, amik eddig fontosak voltak nekem..

(Most vagy én vagyok sámán, vagy sürgősen szükségem lenne egyre. És az is lehet, hogy ezt a bejegyzést nem kéne publikálnom.)

O hai

Tudattalan-boldogság

Az a baj, hogy túl sokszor hasonlítjuk magunkat vagy a helyzetünket a normálishoz. Ez amúgy szintén teljesen normális. Viszont szerintem az ember alapbeállításon, vagyis normális esetben nem boldog. Rengeteg a normális ember, és nagyon kevés látszik boldognak. Aki meg annak látszik, rendszerint nem normális.

A magam részéről én tuti boldog akarok lenni, és nem normális. Ezért vannak olyan erőfeszítéssel járó dolgok, amiket nem vagyok hajlandó megtenni csak azért, hogy normálisnak tűnjek (vannak, amiket de), viszont más dolgokért meg végkimerülésig küzdök, mert tudom, hogy a boldogsághoz kell. A normálisságért sokkal kevesebbet kell kapálózni (legalábbis remélem, mert ha nem, akkor jó nagyot szívott az egész emberiség), ezért amikor nekem rengeteget kell dolgoznom a boldogságért, nem érzem úgy, hogy jogosan sírnék a sok meló miatt. Nyilvánvaló, mit vállaltam, mikor elhatároztam, hogy boldog leszek..

Valószínűleg azért több a normális ember, mint a boldog, mert a sok normális ember jobban belefér a társadalomba. Működnek a sémák, a heurisztikák a kommunikációban és az információfeldolgozásban, ezért nem kell annyit agyalni az embereknek egymáson. Ez pedig lehet, hogy azért van, mert egyáltalán nem mindenki képes vagy akar rengeteget dolgozni azon, hogy boldog legyen. És akkor itt meg úgy tűnik, azok a boldogok, akiknek van erre energiakészletük, és ők valamiféle "kivételes" lények..

Így tűnik nekem. De egyáltalán nem tetszik. Miért nem lehet minden ember boldog?
És akkor idézek Athinától, aki egy ismerősétől idéz: Isten vajon jó?
És idézek Jungtól, aki azt mondja: "Az emberi tudatosság lassan fejlődött, nagy erőfeszítés és szorgalom által, egy olyan folyamatban, amely évezredek alatt érte el a civilizáltság jelenlegi szintjét. (...) Ez a fejlődés közel sem befejezett, az emberi psziché nagy területeit fedi még homály.", majd azt: "A tudatosság a természet nagyon új keletű szerzeménye, és még jelenleg is "kísérleti" stádiumban van. Törékeny, sajátos veszélyek által fenyegetett és sérülékeny dolog. " (Jung, 1964).

Szóval lehetséges, hogy az ember tudatossága - mert ehhez szerintem mindenképpen kötődik a boldogság, mármint az éntudathoz - egyszerűen evolúciósan túl fejletlen még ahhoz, hogy mindenki boldog legyen. Túl instabil, könnyen disszociálódik, könnyen fellépnek mentális zavarok és skizofrénia, és már Orwell is jól tudta (és nekem az előadóim is állították), hogy egy ember személyiségét egy nap alatt tökéletesen fel lehet oldani, és nem marad a helyén semmi szilárd vagy szabályos, csak káosz. Ezért a törékeny egyensúlyt minden áron fenn akarjuk tartani, legalább addig, amíg ki nem fejlesztünk valami jobbat. És erre kellenek a heurisztikák (egyszerűsített gondolkodás, sémák használata, pl. sztereotípiák). Ezeket mindenki használja, ha máskor nem, akkor, amikor nagyon le van terhelve a figyelme. Ezt hívja a pszichológia kognitív fösvénységnek: az ember tudata (és az ennek megfelelő agyi háttér) annyira "kevés" az őt bombázó minden információ befogadásához, hogy kénytelen fontossági sorrendet felállítani az egyszerre beérkező ingerek között. És a sorrend elején jól működik az alapos átgondolás eszköze, de a vége felé muszáj egyszerűsíteni.

Egyébként minden információ megőrződik, csak nem a tudatban, hanem a tudatalattiban, amivel az a probléma, hogy ugyan sokkal nagyobb a kapacitása és a feldolgozó-képessége, nincs felette kontrollunk, és ráadásul más formátumban tárolja az információt, mint a tudat. A tudat kauzálisan, ok-okozati és narratív (történetszerű) egységekben tárol és dolgoz fel, a tudattalan pedig analógiákban és szimbólumokban. Ezért nehéz megérteni az álmokat, amiket hagyományosan (legalábbis Freud és Jung óta) a tudattalan megnyilvánulásának tartanak.

Visszatérve a boldogsághoz: azt hiszem, leginkább elfogadás kell hozzá. Magunk és mások elfogadása, és annak megtanulása, hogy egyedül is harmóniában legyünk. Egyszerűen olyan az ember természete, hogy a saját világának ő van a középpontjában, és viszonylag ritka, hogy ebbe a középpontba egy másik ember is, vagy kizárólagosan egy másik ember kerül. Hosszú távon nem is egészséges, és nem vezet jóra. (Viszont egy értékes képesség.) Senki nem várhatja el, hogy valakit csak ő érdekeljen, hogy valaki tökéletesen megértse, hogy valakinek ő legyen mindennél fontosabb. Minden "te vagy nekem a legfontosabb" jellegű kijelentés mögött valami saját ok rejlik. Félelem a magánytól, valami elvesztésétől, ami mind negatív érzéseket generál, ezért nekünk lenne rossz. Ha valaki meghal vagy elhagy minket, neki nem biztos, hogy rossz, ezért amikor sírunk, nem miatta sírunk, hanem magunk miatt. Fáj valami, de nem a másiknak, hanem nekünk. Nem ő a legfontosabb, hanem mindig csak az én. Most mondanám, hogy ez normális, de fent írtam, mi a véleményem a normálisról.

Nem igazán tudom, mi a normális, mi a jó, vagy mi tesz boldoggá. De nem tudok elképzelni egy olyan egészséges embert, aki a világa középpontjában elvisel véglegesen valakit vagy valamit, ami nem a saját énje. Egyszerűen nem hiszem, hogy ilyen van. Ettől még lehet. Lehet, hogy épp ő boldog, de az is lehet, hogy csak túl sok benne a tudatmódosító szer. Az viszont nem végleges. És az se biztos, hogy egészséges.
Talán az lehet jól meg ego-központú saját világ nélkül, akinek nincsen tudata. De az embernek /def van. Nem vagyunk hangyák, és ha van is között, kollektív tudattalanunk, azért azt mindenki a maga szűrőin keresztül éli meg.

Vajon mit kell tenni a boldogságért?

Kifordított besűrített életmassza

Művészlelket akarok magamnak.

Ha művészlelkem volna, a sok szar, ami bennem és másban van, művészetté transzformálódna. A művészet pedig sűrített élet.

Sokkal jobb lenne, mint
mindig mindent mindenhogy folyamatosan analizálni
megérteni
átérezni
átélni
befogadni
feldolgozni
felhasználni
átadni
tanítani
segíteni
boldogítani
boldognak lenni
megvalósítani és
megvalósulni
elérni
túllépni
otthagyni
meghalni és
megszületni
újra és újra
körbe-körbe
élni
halni
élni
halni

Áhh valójában tökugyanaz. Csak épp művésznek nem érzem magam. Az a heterogén érzelemmassza, ami váratlanul rám ömlik időnként, és törölgethetem magamról, és úszom benne és kicsit általában meg is fulladok, na az mind ki tudna jönni.
Ehelyett folyton belém megy. Meg rám. Nem csak a sajátom, másé is.

Olyan ez, mint ihlet nélkül élni. De lehet, hogy jobb: más azt írja ki a falra, ami benne van, én meg azt írom magamba, ami kint van, a falon. Így sohasem vagyok üres és sohasem vagyok nyugodt. És mégis üres vagyok, mert különben miért kéne mindig belém ez a masszaművészet, a sűrített élet, másokból és a világból és magamból is?

Valahogy ki kéne fordítani az ecsetet, hogy kifelé fessen és ne befelé.

Hát igen

Lüktetés

Lehet-e ok, amely feljogosít,

Hogy kicsaljak mindent, mit magadtól nem adnál,
Van-e kérdés, melyre oly kegyetlen őszinteséggel
válaszolnál,
hogy vitára ne keljek?
Hogy fogást ne találjak rajtad,

hogy legyűrj, mint valami őrjöngő Állat,

hogy visszatarts, s lecsillapíts?

Van benned elég erő, hogy nap mint nap harcra kelj?

Hogy rendreutasíts, ha kell?

Van-e értelme egyáltalán a véget nem érő
párbajok lüktető egymásutánjának,
ha megfáradtunk mind a ketten?

Ha te nem szabsz határt, én magamtól nem fogok.

(YgeЯnköt, Budapest, 2008. április 10.)

Mindig pszichológia

Ma úgy látszik, magányos este van. Minden program lemondva, tanulásra kihegyezve. Most épp ezt élvezem.

Az idei elhatározásom az volt, hogy nem lesz kettesem félév végén. Valamint, hogy megtanulom, hogy kell tanulni. Ez csak olyan látens elhatározás volt, mert hergelte a büszkeségemet, hogy okosnak tartom magam, de szarok a jegyeim, valamint, hogy mindenki, akivel egyetemen jóban vagyok, két jeggyel jobb átlagokat kap. Persze önmagában az ösztöndíjért nem érné meg (ösztöndíj bölcsészkaron? kac-kac.), csak az egómért.
Előbbi elhatározás valszeg megint nem fog sikerülni, de az utóbbi asszem, igen. De fel kell érte adnom a kedvenc "önállóság" szkriptemet, mert túl sok energiába kerül, és nem vagyok hozzá elég stréber. Úgyhogy mostantól én is beszállok a jegyzetelő-csapatokba (vagy megszerzem a jegyzeteiket :), és azokat olvasom. Takarékos tanulás, hm.

(Annyira látszik, hogy noha a közelmúlt történelme során az individualista - egyénre koncentráló, az egyént a többiektől elválasztó, a társak közül kiemelő - nyugati társadalmak voltak hatalmon, mégiscsak a kollektivista - az egyéniséget a csoport tagjaként megélő, a csoport céljait etalonnak kezelő, alkalmazkodó és változékony - keleti társadalmak (Japán, Kína, India) a hatékonyabbak. Egyrészt a csoportok mindig sokkal többre képesek, mint az egyének, és annál többre, minél több idejét tölti az egyén a csoport érdekeinek érvényesítésével. Másrészt a világon eluralkodó tömegnyomort sokkal könnyebben viselik el pszichésen azok, akik amúgy sajnálják azt, akinek saját szobája van - mert egyedül kell aludnia..)

Ebből egyébként az is következik, hogy - elvileg - kevesebb tankönyvre lesz szükségem. Mert minek vegyek meg egy egész könyvet egy fejezetért? A többit megkapom jegyzet formájában. Persze hangsúlyozom, ez csak az elmélet, mert gyakorlatban sokkal jobban szeretek birtokolni, főleg könyveket, mintsemhogy csökkenteném a felvásárolt mennyiséget..

Egyetem-téren még annyi, hogy azt hiszem, megtaláltam a valódi pszichológus-identitásomat. Ezt nem úgy értem, hogy most már biztosan tudom, mi is akarok lenni - de azt igen, hogy biztosan tudom, hogy jó helyen vagyok és jó, amit csinálok.
Ez nem volt egész pontos megfogalmazás. Valójában mindig is tudtam legalábbis azt, hogy pontosan azt csinálom, amit csinálnom kell. Azt, hogy jó helyen voltam mindig is, nem állíthatom biztosan, bár mindegyik iskolámhoz kötődik sok fontos élmény.
Tulajdonképpen nem tudom, mi a pontos megfogalmazás. Eddig egyetemista voltam, aki éppenséggel pszichológiát tanult. Most pszichológus-hallgató vagyok. Eddig féltettem magamat attól, hogy elragad a mánia, és nem fogok semmi mást csinálni, csak ezt, hogy nem fogok semmi mást olvasni, csak pszichológiát.. Eddig annyi mindent akartam csinálni. Egyszerre. Ez még mindig áll, de most már nem akarom a világ összes szakmájának a lehetőségét fenntartani a magam számára. Nem akarok minden sportot űzni, mindenhez érteni, mindent csinálni. Pszichológiát akarok tanulni, azt akarom dolgozni, és most van az, hogy képesnek érzem magam, hogy a napom legnagyobb részében ezzel foglalkozzak minden nap, életem hátralévő részében.

Én ilyen lassan-szenvedélyes típus vagyok. Most a szenvedélyes elkötelezettségem a szakma iránt elért egy újabb szintet. Ez már a gyorsítósáv, innen nincs visszafordulás, most már le merek mondani a száz lábon állásról, most már merek elszalasztani olyan lehetőségeket, amikből szintén munkám lehetne. Nem zárok ki minden mást - az eddigiekhez hasonlóan fogok foglalkozni mindennel, ami érdekel vagy elkezd érdekelni. De nem fecsérlem az időmet olyan dolgokra, amik "talán majd érdekelni fognak" vagy "még hasznosak lehetnek". Ez egyfajta lelki lomtalanítás, és nagyon sok energia szabadul fel belőle. És kifejezetten pozitív érzés a bizonyosság, az önbizalom, a hit magamban és abban, hogy amit csinálok, az jó.

(Nem mintha ezért csinálnám. Soha nem tagadtam, hogy a pszichológia nekem önös érdek, és rólam szól. De nem hazudhatom ugyanakkor azt sem, hogy tudok egyedül - más emberek, "páciensek" vagy barátok nélkül - pszichológiát csinálni. És azt sem, hogy ez sokszor segít rajtuk, rajtunk, a világon.)

Gondolkoztam egyébként azon, hogy miért épp ez. Időnként gondolkozom ezen, akkor is, ha van már rá válasz. Vannak ilyen kérdések, amikre sosem lehet elég, vagy elég igaz a válasz. Mindig vannak még okok, mélyebb rétegekben, időben változva, lassan, de egy közös magból kibontakozva.

Az első "mi akarok lenni" tervem, amire visszaemlékszem, ovis koromban volt, amikor is - foglalkozásként - menyasszony akartam lenni. Aztán jött a balerina, majd a klasszikus kukásautón utazó kukás bácsi. (Tudtátok, hogy 3 évesen az ember még nem tudja, papa lesz-e vagy mama, noha azt tudja, hogy fiú-e vagy lány?) Akartam még lenni állatorvos is.

Azt tudom, hogy az utóbbi 3-4 évben nem kellett sokat gondolkoznom azon, mi leszek. Egyértelmű volt, hogy ehhez van tehetségem, és ezzel akarok foglalkozni. Akkor alakult ki, amikor a középiskola első egy-két évében nagyon mély barátságaim szövődtek, azt hiszem, életemben először. Először voltak egyenlőségen alapuló kapcsolataim, és először akkor váltottuk meg a világot azzal a pár emberrel.
Nem biztos, hogy tőlük, de mindenesetre egyre több olyan visszajelzés érkezett, hogy jó az, ahogy hallgatni tudok. (Ha nem jöttek volna ilyen visszajelzések, valszeg visszajeleztem volna magamnak.) És egy idő után felismertem, hogy nem csak jó, hanem ritka és értékes is. Értékes, tehát értékesíthető. Kérhetek érte pénzt.

De ez már csak később jött. Előtte még arra jöttem rá, hogy ez a hallgatás nekem olyan élményt nyújt, amitől nagyon-nagyon jól érzem magam. Mert az emberek átadják magukat nekem, és utána bennem maradnak, és a sok bennem lévő ember kapcsolatot teremt egymással, és együtt megtermékenyítik a lelkemet. Megtermékenyítenek engem. (És itt visszajön a mennyasszony archetipikus nő-feleség-leendő anya képe.) Minden tapasztalatuk a sajátommá válik, és én egyvalamiben mértem mindig is az életet: tapasztalatban.

Valószínűleg ezért vonzódom a drámához, a színjátszáshoz is, és ha olyanok lettek volna a korai ingerek (pl. színész vagy filmes szülők, drámatagozatos suli stb.), azt hiszem, színész is szívesen lennék. Most már valószínűleg nem leszek, és ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai.
A színészek rengetegféle embert élnek át belülről, minden szerep saját valóságát a maguk részévé teszik, és megtapasztalják a világot az eljátszott emberek szemszögéből, ahogy teszik a pszichológusok, a szociális munkások, a mentősök, az újságírók, az írók, költők és egyéb művészek, a hr-esek, az osztályfőnökök és még sokan mások. Tulajdonképpen mindenki. Csak vannak szakmák, amikben szükségszerűen erősebb mások átélése, vagy több a begyűjthető tapasztalat.

Persze van egy kis gyávaság is az én csillapíthatatlan tapasztalatéhségemben. Miért nem leszek csavargó, világutazó, drogos, kurva, diktátor, miért nem hánykolódom ide-oda az életben, miért nem próbálok ki mindent, amit csak tapasztalni lehet?
Lehet, hogy félek. Lehet, hogy nem úgy lettem szocializálva. De az is lehet, hogy így biztosabban és jobban elérem a célomat: nem csak a saját tapasztalataim lesznek meg, hanem másokéi is, és nem vesznek el, amikor én meggondolatlanul kinyúlok aranylövésben. (Bevallom, ezt tartom a legvalószínűbbnek, mert az élmények intenzív átélésétől sosem riadtam vissza, csak ha egzisztenciális fenyegetést jelentettek.)

Ezen gondolkozom mostanság. És hogy mennyire szeretem a kedves Kedvest, mert. Kedves a kicsi szívemnek, és másfél óra alá sosem adjuk, ha telefonálásról van szó. Mert mindent meg lehet vele beszélni, és akar is mindent megbeszélni, és velem, és ez kölcsönös. Láv.

Egyhetes páros léböjt mától. Meglátjuk, mi lesz.

Felhívás

Kedves blogolvasók,

sokat segítenétek, ha jelentkeznétek páran, akik kitöltenének két "nagyon egyetértek/nem nagyon értek egyet" típusú pszichológiai tesztet (összesen kb. 20 perc). Az adatminta egy házi dolgozathoz kell, 20 fő kell bele minimum. A tesztek névtelenek, és aki kéri, azzal közlöm az eredményeket a végén.
Ezen a héten lenne a legjobb, vagy legkésőbb jövő héten. A teszteket el tudom küldeni emailben, és aki vissza tudja küldeni jpg-ként, az tökéletes, illetve személyes átvétel is lehetséges.

Aki tud segíteni, jelezze kommentben vagy emailben, és nagyon köszönöm neki!

Csók.

Agresszió

Mostanában az agresszióról gondolkozom. Egyelőre nem sok mindenre jutottam, de ha leírom, hátha jobban összeáll.

Azt hiszem, az agresszió alapvetően mindannyiunkban megvan. Valahogy velejár az emberi léttel. Persze sok függ attól, hogyan határozzuk meg az agressziót. Sok definíciót tanultunk rá, amik különböznek pl. abban, hogy a szándékot vagy az elkövetett cselekvést tartják-e döntőnek (első esetben a nem sikerült bántások nincsenek beszámolva, a másodikban meg a véletlenek is benne vannak).

Egy Zillmann nevű illető a következő viselkedéseket különíti el:
Agresszív magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy testi sértést vagy fizikai fájdalmat akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Ellenséges magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy – a testi sértés és fizikai fájdalom kivételével – sérelmet akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Agresszív ill. ellenséges magatartás fenyegetése: minden olyan kommunikatív tevékenység, amely azt az üzenetet közvetíti, hogy a személynek szándékában áll – feltételhez kötötten vagy feltétel nélkül – testi sértést vagy fizikai fájdalmat, ill. egyéb sérelmet okozni egy másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést, fájdalmat, ill. sérelmet.
Kifejező magatartás: minden olyan agresszív vagy ellenséges magatartáshoz hasonló magatartás – akár kapcsolatos a dühvel, akár nem – aminek során a személynek nem áll szándékában testi sértést, fizikai fájdalmat vagy egyéb sérelmet okozni egy másik személynek.

Ezenkívül fel lehet osztani az agressziót aktív-passzív, fizikai-verbális-tulajdonra irányuló, közvetlen-közvetett stb. típusokra is. Egész táblázatokat csinálnak ebből a pszichológusok, ami végül is nem rossz, ha kicsit részekre akarjuk szedni a világot éppen.

Én éppen részekre akarom szedni. Konkrétan arra keresem a választ, hogy én magam miért reagálok sokszor fizikai agresszióval olyasmire, amire mások nem (?), vagy miért kezdeményezem az agressziót. Zillman viselkedéstípusai szerint mondjuk rám inkább az agresszióhoz hasonló "kifejező magatartás" jellemző, de jó párszor előjött már, hogy ez másokat tud zavarni. Viszont ez túl hosszú, úgyhogy e bejegyzés erejéig az agresszió szót abban az értelemben használom, hogy olyan viselkedés, ami a másik félnek fizikai fájdalmat vagy sérülést okoz, függetlenül attól, hogy az én szándékom mi volt.

Én leggyakrabban azzal magyarázom a saját agressziómat, hogy van bennem egy késztetés, hogy kitapogassam a határokat. Sokszor figyeltem meg magamat különböző kapcsolatokban, amíg erre a következtetésre jutottam. A határokat pedig - talán - azért akarom kitapogatni, hogy tudjam, meddig tart a szabadság, és honnantól kezdődik a biztonság - vagyis a jótékony korlátok.
Asszem, nálam alapvetően minden a biztonságról és a szabadságról szól, és aki régebben olvassa a blogomat, annak ezzel nem mondok újat. Mert miért agresszív valaki? Sokszor azért, mert fél. És a legjobb védekezés a támadás. Vagy el akar valamit érni, és akkor megszerzi. Vagy korlátozzák valamilyen természetes cselekvésében, és ez nem tetszik neki. Vagy nemtom. Annyi oka lehet annak, hogy valaki agresszívan viselkedik..

Vajon normális az agresszió, és csak a mi kultúránk nem tud vele mit kezdeni, ezért elfojtja, elnyomja, tagadja és tiltja? Vagy épp a társadalom generálja az emberekben? A túlzott zsúfoltság az oka, vagy a társadalmi egyenlőtlenség? Mondjuk már az állatvilágban is van agresszió, amennyiben Zillmann definícióját vesszük alapul, és elfogadjuk, hogy tudunk valamit arról, mit akar egy állat.. Mert hogy úgy viselkedik, azt látjuk.

Nemtom. A saját véleményem az, hogy az agresszió a normális, és az a nem normális, hogy a társadalomban csak a nagyon szublimált, eltolt vagy átlényegített részei elfogadottak. Kicsit olyan ez, mint a gyűlölet. Nem szabad gyűlölni senkit, mert mindenki a felebarátunk. Ez részben a zsidó-keresztény hagyományból fakad, és szintén sok negatív hatása van. Nem azt mondom, hogy jó dolog agresszívnak lenni vagy gyűlölni valakit, de az biztos, hogy ha tiltják vagy tagadják, és emiatt bűntudata lesz annak, aki csinálja vagy érzi, az rossz. A bűntudat az mindig rossz, mert nem fejlődésre, hanem elbújásra inspirál. (Lehet, hogy erre használja Feldmár a szégyen szót? Hmm.)
Viszont nem lehet korlátlanul agresszívnak se lenni. De valszeg ebben alapból is egyéni különbségek vannak, meg aztán a nevelés is befolyásol minket, meg a sok tapasztalat a világból, a kultúrából..

Miért érzem úgy, hogy körbe-körbe megyek? Csomó kérdésem van. Miért vagyok agresszív? Ez rossz? És ha igen, miért? Vagy nem rossz, csak néha? És ha igen, mikor? És hogyan lehet abbahagyni az agresszivitást? Kell találni egy "szelepet" neki, ahogy Freud képzelte? Lehet, hogy vissza kéne mennem ju-jitsuzni? Vagy versenyhelyzeteket kéne teremtenem saját magam részére? Összefügg-e az agresszióm azzal, hogy mindig is utáltam versenyezni, kivéve, ha biztos volt a győzelmem?

Nem nagyon értek Freudhoz és a hidraulikus elméletekhez (amik úgy képzelik el az emberi ösztönvilágot, mint erők-energiák kölcsönhatásait, amik néha egymás ellen, néha egyirányba hatnak, és valahol ki kell fejeződniük, különben gondot okoznak), de van abban valami, hogy szelepekre van szüksége az embernek, hogy megőrizze az ép eszét. Már csak azért is, mert sokkal nagyobb dolognak értékeljük a halált, és sokkal fontosabbnak a létezést, mint a hagyományos társadalmak. Ott, ha valakinek baja volt, és agresszív lett, akkor vagy megvert/megölt valakit, vagy belekezdett, de végül őt verték/ölték meg. A modern társadalmakban nem merünk verekedni, mert félünk a káosztól, az anarchiától, a kontroll elvesztésétől. (Mintha a miénk lenne a kontroll..) És félünk a haláltól. Ezért intézményesen tiltjuk a fizikai agressziót. Közben a társadalom egy része egyre kövérebb, mert nem mozog eleget. És szerintem abban, aki nem mozog, gyűlik a feszültség, mert nem vezetődik le elég gyorsan a stressz. A feszültség frusztrációt, az meg sokszor agressziót generál. És az agressziónak, ha nem fejeződhet ki úgy, ahogy akar, kell valami szelep, ahol ugyan átalakulva, de kijöhet.
Megkapó ez az elmélet. Nem véletlenül lett a blogom is így elnevezve: biztonsági szelep túl sok információ esetére.. Bár ez gondolati nyomás inkább, de a szelephasonlat jól működik.

Feldmárnak olvasom most (és mindig) egy könyvét. Van benne egy elképzelés arról, hogy mi a különbség az ember és a gépek, a lélekgyógyászok és a szerelők között. És hogy mi a baj a gép-ember hasonlattal. Hát az vele a baj, hogy feltételezi, hogy az ember részekből áll. Mert a gép részekből áll, de az ember nem. A gépet alapból alkatrészekből rakták össze, és ha nem működik a gép, akkor a szerelő megnézi, hogy melyik alkatrész a hibás, megjavítja, és az egész gép ismét boldogan zakatol.
Az ember csak utólag lett alkatrészekre darabolva. Az ember egyben lett csinálva, és egészként működik. Azért tudunk a részeiről beszélni, mert kitaláltunk rá egy fogalomrendszert, de azok a fogalmak nincsenek, csak tudományos (vagy egyéb) absztrakciók. A maguk helyén jól használhatók, de nem lehet velük jellemezni vagy magyarázni az ember működését. A bennem lévő félelem nem olyan, mint a gépben lévő benzintank, ami ha kilyukad, akkor szar minden, de ha megjavítják, akkor jó lesz. Az én félelmemet nem lehet megjavítani, mert nincs ilyen, hogy félelem, hanem vagyok én, és az ezerféle megnyilvánulásom, amelyek közül az egyikre azt mondjuk, hogy félelem, berakjuk egy dobozba a viselkedések és tünetek egy részét, és azt hívjuk félelemnek, és utána azt hisszük, hogy ezek alkotnak valami egészet, külön, a nagyobb egészen belül. Pedig nem. Hiába próbálják meg a félelmemet megjavítani, azt nem lehet külön.

Ezt most csak azért írtam le, mert valahogy ellentmondásnak tűnik a szelep-hasonlattal. Nem azért, mert a szelep egy gépre utal, hanem mert arra utal, hogy valaminek mindenképp távoznia kell. Az egészségből meg miért akarna távozni valami?
Habár, itt mégsincs ellentmondás. Az egészséges szervezetben is vannak melléktermékek.. Meg kifejeződni vágyó energiák. Gondolom. Mindegy. A Feldmár-gondolatot nem törlöm ki. Nagyon szeretem Feldmárt. Annyira lágy, és annyira elfogadó, és egyben annyira lázadó is. A zsigereimben érzem, hogy igaz az utolsó szóig, amit ír, mert ami meg nem igaz, csak Feldmárra, az nincs rám erőltetve. Nem definíciókat ad, hanem történeteket mesél és gondolkozik, és megnyugtat, mert a bűntudat és a szégyen ellen ír, a szeretetről és a világ elképesztő sokszínűségéről és érdekességéről.

Az agresszióval nem jutottam előbbre. Nehéz válaszokat találni, ha még a kérdéseimet sem tudom. Akarok én ezen változtatni? "Szeresd önmagad és mindegy, kivel élsz.."

Sokorópátka

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz , amivel beléptél, s megszerettelek?

Nagy utazás, azt mondtad hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meg haltam, majd el égtem én.

Mivé legyek most nélküled,
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerínt!

Nagy lesz az út, de mi ugye még se várunk
A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja.

Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk,
Nagy utazás az életünk.
Nagy utazás.

Most jó

Azt hiszem, most jutottam el oda, hogy elfogadtam, és megszerettem, hogy pszichológiát tanulok. Eddig úgy volt a folyamat, hogy egyre inkább rájöttem, hogy egyre kevésbé érdekel az egész, hogy nem azt kapom, amit akarok, hogy úgyis mindent tudok, ami majd ahhoz kell, hogy embereknek segítsek. Nem tagadtam, hogy szükséges a háttértudás, főleg azért, hogy a szakma befogadjon (ami azt hiszem, ebben az esetben létfontosságú, ha ez nincs is ínyemre), és hogy ne ártsak többet, mint amennyit használok. De a pszichológia alapvetően belülről jön (mint valszeg minden más foglalkozás is), és ha valakinek van hozzá tehetsége, akkor jó, ha nincs, akkor max. kutasson vagy tanítsa, de ne gyakorolja. Bár ezt meg nem lehet elvárni, mert mindenki gyakorolja mindenki máson, akaratlanul is.

Pár napja megfordult ez az érzés. A közvetlen kiváltó talán az volt, hogy ezen a héten olyan gyakran írtam zh-kat, mint az vizsgaidőszakban szokás. Egyre azt hiszem, jól felkészültem (ez egy gyakorlati óra), egy másikra úgy nagyjából, a harmadikra semennyire, de ez meg a gyakorlati óra elmélete, úgyhogy valamicske tudásom volt.
Ezenkívül begyűjtöttem egyetemi pályafutásom első ötösét, ráadásul statisztika gyakorlatból, aminek az elméletén meghúztak múlt félévben, kétszer is. Nem mondom, hogy nehéz tárgy, de az ötös mégiscsak ötös :)
Mindez azért válhatott közvetlen kiváltójává a fordulatnak, mert év közben kényszerített rá, hogy tanuljak.
Amikor elkezdek tanulni, az egy idő után mindig nagyon jó érzés, mert beindítja a szellemi életemet. Új infókat ad, és felpörgeti az agyamat. Az agyam meg szeret pörögni, és amikor van min, akkor nagyon boldog. Ráadásul a tanulás is könnyen megy, hála a villámolvasás nem-fotóolvasás részének, ami kb. annyiból ál, hogy először a cikk/fejezet/könyv szerkezetét térképezem fel és viszem be a fejembe (tartalomjegyzés, fő- és alcímek, félkövéren vagy dőlten szedett szavak, ábrák), aztán a már meglévő struktúra mentén nagyságrendekkel könnyebb elhelyezni magát a szöveget. A szöveget meg szintén fokozatosan viszem be, egye bővülő körökben. Bizonyított, hogy az írott szövegnek gyakran kevesebb, mint 10%-a tartalmazza a valódi információt, és mindig inkább a szöveg első része, mint a többi. Így a struktúra bevitele után először minden alcím első bekezdését olvasom el, majd a többit az első informatív mondatig (ez ált. az első vagy az első kettő). Ezután végigolvasom a cikk/fejezet összefoglalásait. Kicsit olyan ez, mintha fordítva olvasnék, de nagyon megkönnyít és érdekessé tesz minden unalmas/bonyolult témát.

A motivációm is megváltozott. Azt hiszem, extrinzikről (amikor vmi külső dolog a jutalom, pl. ösztöndíj, jó jegy) intrinzikre (belső késztetés) váltott. Hogy miért, azt nem tudom; lehet, hogy azért, mert az első félévet senki sehogy nem honorálta (se pénzzel, se jó jeggyel), annyira szar lett. És ha olyasvalamit, amire egy ember intrinzik módon motivált (pl. szeret rajzolni, mert csak), elkezdünk jutalmazni (pl. pénzzel), ily módon extrinzikké téve a motivációt, a teljesítmény, a munka minősége és az érdeklődés is csökken az emberben az adott tevékenységgel kapcsolatban. Ezt több kísérlettel bizonyították, gyerekeken és felnőtteken egyaránt.
Lehet, hogy ez működik fordítva is. Vagy dupla csavarral. Azért jöttem pszichológiára, mert erre belső késztetésem volt, de külsővé tették azzal, hogy kilátásba helyeztek ösztöndíjat, meg jó jegyeket. Aztán egyiket se kaptam meg, úgyhogy most visszaállt az intrinzik motivációm :)

Whatever. A lényeg az, hogy most elkezdtem olvasni azt a tananyagot, amiből egy jó szar zh-t írtam tegnap. Ez ugye (rövid távon) nem túl kifizetődő, mert úgyis csak később lehet pótolni, viszont épp van időm, és - élvezem! Új dolog. Jó dolog. És egyre érdekesebb dolgok jönnek be.

Nemrég egy bölcs embertől tanultam egy bölcs bölcsességet. Méghozzá azt, hogy az tanul jól, mindegy, milyen helyzetben, aki alapvetően érdeklődő, és tele van kérdésekkel a világ és a többi ember felé, és kellően nyitott, hogy a sok válaszlehetőséget befogadja. És igen, ez nagyon is egybevág a villámolvasás alaptételeivel (azért hozom példának mindig a villámolvasást, mert nekem ez az első működő gondolkozástechnikai módszer - de hamarosan NLP tanfolyamon is részt fogok venni): az első dolog, mielőtt bármit csinálnánk egy könyvvel, az, hogy eldöntsük, mi a célunk vele. A célkitűzésnek elemi fontossága van, mert az agyban ez egy olyan idegi struktúrát hoz létre, ami google-szerűen kezdi el pásztázni a fejünkben lévő tudásanyagot, az új infókat pedig e "keresőszó" mentén rendszerezi.
Ez a téma egyébként annyira érdekel, hogy lehet, hogy ez fog elvinni az inkább biológiai, neurofiziológiai jellegű kognitív pszichológia irányába..

Egyelőre ennyi, most pedig színház.

Megváltoztam part 2.

Van még néhány gondolatom, ami az elmúlt pár hónapban fogalmazódott meg bennem.

Egyrészt például rájöttem, mi a lélek. A lélek pedig nem más, mint egy virtuális gyomor. Olyan gyomor, ami fizikailag valószínűleg az agy idegpályáiban rejtőzik (bár erre nem vennék mérget, mert kicsit azért ezoterikus vagyok), és arra szolgál, hogy minden virtuális (értsd: nem fizikai) élményt megemésszen. Van, amikor nehéz ételt eszünk. Ilyen például a gyász. Sokáig tart megemészteni, és sokszor fáj közben a gyomrunk. Van, amikor az étel - nem is étel, nem befogadható a gyomor számára. Minden ide tartozik, amit az ember nem ér fel ép ésszel, nem tud elfogadni, nem hisz el, nem akarja bevenni a gyomra. Ezek a dolgok bejutás után gyorsan ki is kerülnek a gyomorból, a két út közül valamelyiken. Gyorsan vagy lassan, mindegy - a lényeg, hogy nem szívódik fel belőlük a tápanyag.
Az étel maga az élmény - a tápanyag meg a levont tapasztalat. Az embernek szüksége van fizikai és lelki tápanyagra is, nem többre és nem kevesebbre, mint amennyit hasznosítani tud. Ha az embernek sokkal több élmény jut, több tapasztalata van, mint amennyit fel tud használni az élete (vagy mások élete) során, akkor a fel nem használt tapasztalat virtuális zsírként eltárolódik, és teherként lötyög az emberen. Ilyen például az, ha valaki kisgyerekkorában emberkínzást, kivégzéseket látott, erőszakot, háborút élt át. Túl erős és túl sok az élmény, és hosszú időre leterheli az embert, ha nem "mozogja le" a virtuális zsírt.
Persze vannak emberek, akiknek a lelki alkata olyan, hogy könnyebben szed magára olyan tapasztalatokat, amikre valójában nincs szüksége. Vannak emberek, akikkel mindig történik valami, és ők maguk sem tudják ezt kezelni. A sors vagy a szerencsétlenség üldözöttjei, vagy éppenséggel azok a mázlisták, akiknek mindig mindent a segge alá toltak (ettől is lehet ám szenvedni).

A lélek-gyomor párhuzamot még tudnám sokáig fejtegetni, mindenki továbbképzelheti egyénileg saját magának. De van itt egy kis gebasz. Méghozzá az, hogy ha úgy fogalmazom meg a lelket, mint egy olyan szellemi apparátust, ami az élmények feldolgozását végzi, akkor hol marad az a lélek, ami testről testre száll, halhatatlan, és alapvetően meghatározza az ember sorsát és útját?

Bennem a két lélekkép ütközése összekapcsolható azzal, hogy sok éve hiszek valamiféle újjászülető, tapasztaló, fejlődő izében, ami cserélgeti a testeket - és ugyanakkor egyetemen tanulok a lélekről, úgy, hogy senki nem tudja, mi az. Ugyan volt nekem egy eredeti elképzelésem (az újjászületős dolog), de azt sem én gondoltam ki, hanem ugyanúgy készen kaptam, mint az egyetemi elképzelést. Nem mintha lenne ilyen, hogy egyetemi elképzelés a lélekről, mert az egész pszichológiában nincs ilyen elképzelés, hát még bizonyíték.. De azért rám újdonságként hatott néhány gondolat. Bár ezek talán inkább a barátaimtól jöttek.
Mindegy. Elkezdtem én is gondolkozni, hogy mi lehet az a lélek. És pusztán azáltal, hogy belegondoltam, én miket sorolnék a lélek jelenségei közé (emlékezés, tapasztalás, érzések, szeretet, hit, élmények feldolgozása, az életerő és a gyógyító erő forrása stb.), megkérdőjeleződött bennem az a kép, amit szintén csak úgy mondtak nekem.

Két lélek van? Két típusú lélek van? Vagy az egyik lélek nem is létezik? Vagy más szinteken léteznek? Vagy valahogy tök máshogy van?

Nem tudom. Ismét megválaszolatlan kérdések. Valami olyasmit képzelek el egyébként, hogy mindaz, amit leírtam, igaz, annak ellenére, hogy látszólag ellentmond. Sokszor írtam már, de nagyon igaz az, hogy egy problémát soha nem a saját szintjén lehet és kell megoldani. Itt is ez lehet a titok nyitja. Eggyel feljebb szinten, mint ahol én gondolkozom, nyilván minden értelmet nyer.

Első körben mondjuk azt hiszem, hogy a léleknek két része van: egy, ami az emberhez, és az ember testéhez kötődik (erre vonatkozik a gyomor-párhuzam), és egy, ami Istenhez (ami Istenből szakadt ki, és folyton újjászületik, amíg el nem éri az útja célját). Lehet, hogy úgy viszonyul az ember Istenhez, mint a lélek az emberhez: egyik a másiknak része és ellát benne bizonyos funkciókat. A lélek az emberben feldolgoz, az ember Istenben tapasztal.

Áhh, inkább lennék Isten. Akkor mindent értenék.

Megváltoztam part 1.

Sok-sok mindenre rájöttem az elmúlt időszakban, és nem tetszik. De addig úgysem tudok túlemelkedni rajtuk, amíg meg nem fogalmazom őket és ki nem írom/beszélem magamból, akármilyen szarul esik..

Első körben rájöttem, hogy nincs szabad akarat. Soha nem is volt. Én mindig is azt hittem, hogy van, és amikor mások próbáltak ennek ellenkezőjéről meggyőzni, én tartottam magam és védtem az álláspontom, de..
Mert ha van, akkor hol van? Megszületik a kicsi, gyámoltalan ember, és hogy ki az apja, ki az anyja, hova születik és hogyan nevelik, hát ezekbe kurvára nincs beleszólása. Ezekbe a csekély jelentőségű apróságokba.
Aztán van neki egy környezete. Eleinte az van, ami adatik. Aztán később, mikor kis emberkénk kifejleszti magában a tudatosságnak csúfolt izét, akkor már nagymértékben választásos alapon működik a környezet. Már persze egy jó ideig még nem az ő választása, hanem a szüleié alapján (ha egyáltalán valaha is a kontroll birtokába kerül). Aztán eljön az idő, amikor elköltözik, új életet kezd, esetleg meghalnak a szülei, vagy csak simán megházasodik és gyerekekei születnek. Akkor már ő választ. Feleséget/férjet is, lakást is, munkát is.

Vagy mégsem? Mitől függ az, hogy milyen munkát választ, milyen lesz az életfelfogása, hogyan fog más emberekhez állni, ki lesz a párja, és meddig bírja ki vele?
Na ezek azok a kérdések, amik egyáltalán nem érdekelnek. Mert soha nem fogom tudni rájuk a választ, viszont egy dolog biztos: egyik sem a szabad akarat függvénye. Inkább a személyiségé és a nevelésé - de mi is a személyiség? Lehet például a "hozott anyag" (gének, stb.) és a környezet kölcsönhatása, egy júzer interfész, egy rendszer, ami mentén a belső én a külső ők-kel kommunikálni tud. És minthogy erre való, a forrása is ez: hozott anyag és környezeti hatások. Szabad akarat vagy lélek sehol.

Sok kérdés van, és egyikre sem tudom a választ. A miértekre nincsenek ezértek, de egy biztos: nem a szabad akarat áll a háttérben. Ez csak egy fikció. A történet sarokpontjai fixek, a környezeti hatásokra nem vagyok befolyással, a személyiségem és a génjeim adottak. Maga a sztori nincs megírva, nincs eleve elrendelés, de az én szabad akaratomnak semmi köze az egész eseményhez, mert már az is behatárolt, hogy miből választhatok, és az is, hogy mi alapján fogok választani (nevelés, személyiség), vagy hogy mit vagyok képes választani (fizikális és lelki adottságok, gének).
Be vagyok határolva. Meg vagyok határozva. Úgy érzem magam, mint egy számítógépes szerepjáték szereplője, aki ugyan meg tudja váalsztani, hogy milyen fegyverel öli meg a csúnya főgonoszt, sőt, lehet, hogy azt is választhatja, hogy csak beszélget vele - de nincs olyan váalsztásra lehetőség, amit nem írtak bele eredetileg a játékba.

Hol a kiút?

Nos, kiút sehol. Persze mélyen hiszem, hogy jogom van az élethez, és jogom van a halálhoz is. Nem kötelező élni, és ha úgy érzem, képtelen vagyok szabad akarat nélkül létezni, akkor akár nemet is mondhatok. A baj csak az, hogy nem fogok nemet mondani az életre, ha ez nem következik belőlem. Ha nincs bennem a késztetés. Ha pedig annak ellenére, hogy nincs bennem a késztetés, megteszem, azért, hogy bebizonyítsam, hogy szabad vagyok - akkor meghalok, és semmi értelme nem volt az egésznek, mert nem élvezhetem a szabadságomat.
Innen végül is csak választani kell az eszme (szabadság), illetve a gyakorlati boldogság (élet olyan jól, ahogy lehet) között. Mindössze ennyi az egész.

Én vagyok az abnormális, hogy egyszerre kell nekem az élet is, meg a szabadság is???

Say no to nuclear families

Gyakran gondolkozom azon, vajon hogy lehetne megoldani a nyugaton egyre elterjedtebb nukleáris családok kérdését. Nem tudom, mennyire egészséges az, hogy egy család jobb esetben kettő, de egyre többször csak egy szülőből és egy vagy két gyerekből áll. Azt hiszem (és most főleg magamból és a saját igényeimből indulok ki), az embereknek több kapcsolatra lenne szüksége olyanokkal, akiket kiskoruktól fogva ismernek, akikre támaszkodhatnak és akiktől tanulhatnak.
Igen, látom, hogy a nagyvárosban élőknek inkább arra szokott igényük lenni, hogy megszabaduljanak a tömegtől; igyekeznek minél előbb otthon lenni és nem a többi, kötelezően elviselendő ember szagát szívni. Otthon nagyobb a csend és kisebb a forgalom.
Igen - de én nem erről beszélek. Teljesen egyetértek azokkal, akik úgy látják, hogy ilyen kis helyen ennyire összezsúfolva az emberek nem nagyon tudnak megmaradni. Nem tesz jót nekik. A panelházak és egyéb tömegmegoldások hosszú távon elviselhetetlenek, és azt hiszem, aki panelben lakik, valószínűleg szeretne inkább elmenni.

Szóval a zsúfoltság nagy. Ebből a szempontból a nem túl népes család üdvözítő lehet. Viszont ha azt vesszük, hogy sok ember mennyire kevés igazi, mély, baráti vagy segítői kapcsolattal rendelkezik, felmerül a kérdés: nem okoz-e boldogtalanságot, ha az embernek túl sokáig nincs kihez fordulnia?

Hát én éreznék, és amikor néha ilyen helyzetek előállnak, érzek is. Azt hiszem, ezért is akarok nagy családot. Akarok néhány gyereket is, de itt család alatt nem főleg a rokonokat értem. Azért nem, mert a rokonok nem választhatóak. Hiába szeretnék nagy családot, ha nincsenek gyökereim (kivándorlás..), ha árva vagyok, ha a testvéreim utálnak vagy ha nem lehet gyerekem. Közbeszól az élet, a "véletlen". Valami mást kell kitalálni.

Én arra gondoltam (nem, nem én találtam ki), hogy ha kellőképpen érettnek érzem magam a feladatra (önmagam eltartása, családalapítás, másokról való gondoskodás), akkor keresek pár embert (tkp. kiválasztom őket a barátaim közül), akik szintén így éreznek. Ha nekik is tetszik az ötlet, akkor együtt kinézünk magunknak egy méretes földterületet, és építünk rá egy orbitális nagyságú házat, amiben nem kettő, de nyolc-tíz generáció is elfér. (A nem túl kevés, de még kényelmesen elviselhető egyedszámot valahogy ki kell találni.) Vagy több kisebbet, nagyon közel egymáshoz. Akár egy nagy ház van, akár több kicsi, kell még egy-két épület, ami közösségi célokat szolgál. Közös kert, medencével, vagy egy bálterem-jellegű, mindenféle szórakozásra alkalmas helyiség.
Ha ez megvan, minden elkészült és felépült, beköltözünk, és élünk, mint hal a vízben. Akár párral, akár pár nélkül érkeztünk, nem leszünk egyedül. A párok együtt élnek, és a sok pár is közel lakik egymáshoz. Ha működőképesnek bizonyul a projekt, akkor egy idő után lehet vigyázni egymás gyerekeire, közös házibulikat szervezni, egységfrontot alkotni az esetleg támadó világgal szemben. És ami a legfontosabb: ez a pár ember közösséget alkotva összetart egymással, segíti és támogatja egymást és lehetőségeihez mérten alkalmazkodik egymáshoz.

Azért gondolom, hogy nem új az ötlet, mert a pirosseggű páviánok is így csinálják. És néhány afrikai törzs is. Nem hiszem, hogy teljesen utópisztikus. Tudtommal voltak ilyen közösségek a modern európai (vagy inkább amerikai) időkben is. Valószínűleg nem kellene a semmiből megalkotni pl. a szabályokat és biztos van némi írásos útmutatás is a megvalósításhoz. Most úgy látom, ez a fajta együttélés nem kifejezetten illik bele a nyugati típusú városi kultúrákba, amilyenben én is lakom. Mégis vonzódom a dologhoz, mert tudom, milyen hiányos családban élni. Szerencsére azt nem, hogy milyen benne felnőni, de így is pont eléggé elegem lett abból, amit átéltem pl. a szüleim válása és anyám elköltözése miatt. Vagyunk így ezzel egy páran azok közül, akiket ismerek. Egy ilyen összetartó közösség, bár céljának azt tartja, hogy az emberek együtt és egymást támogatva éljenek , azért megkönnyítené azt is, ha válni találna az egyik pár. Lenne, aki a gyerekkel foglalkozzon, lenne, aki kihúzná az érzelmi vagy az esetleges anyagi válságból. És megoldás lenne arra is, ha a gyerek, aki a közösség egy (vagy két) tagjának gyermeke, elárvulna.

Sok lelki jellegű problémát megoldana, és sok traumát enyhítene vagy gyógyítana egy ilyen közösség tagjának lenni. Biztos rengeteg hátránya is van, például kellene valami osztrakiszmosz jellegű "kiszavazási" lehetőség, ha valaki nagyon bomlasztaná vagy zavarni kezdené a dolgot. És valszeg nem működne az sem, ha az emberek egyszerűen, mint szomszédok élnének egymás mellett. Akkor legyenek szomszédok. Valószínűnek is tartom, hogy nagy társaság esetén (pl. egy nemzet vagy akár egy város lakói) a szomszédos viszony kifizetődőbb, mint egy kölcsönös törődésen alapuló szerveződés. Nem szerethet mindenki mindenkit. De akik nem szeretik egymást, azok ne alkossanak együtt ilyen közösséget.

Egyelőre altatom ezt az elképzelést pár évig, ki tudja, mit gondolok még ki addig. Mindenesetre tetszik, hogy ötvözi az ősi, törzsi jellegű együttélés tapasztalatát és előnyeit a modern kor elvárásaival és megoldásaival.

Sry

Bocsánatot kérek utólag és előre is mindazoktól, akiket megbántottam vagy meg fogok bántani, elhanyagoltam vagy el fogok hanyagolni, akiknek csalódást okoztam vagy fogok okozni mostanában. Épp a süllyesztőben vagyok és próbálok nem lefolyni a lefolyón végleg. Túl kimerült vagyok, túl szomorú, túl kétségbeesett, túl gyenge, és jelenleg nem látok kiutat.