Agresszió

Mostanában az agresszióról gondolkozom. Egyelőre nem sok mindenre jutottam, de ha leírom, hátha jobban összeáll.

Azt hiszem, az agresszió alapvetően mindannyiunkban megvan. Valahogy velejár az emberi léttel. Persze sok függ attól, hogyan határozzuk meg az agressziót. Sok definíciót tanultunk rá, amik különböznek pl. abban, hogy a szándékot vagy az elkövetett cselekvést tartják-e döntőnek (első esetben a nem sikerült bántások nincsenek beszámolva, a másodikban meg a véletlenek is benne vannak).

Egy Zillmann nevű illető a következő viselkedéseket különíti el:
Agresszív magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy testi sértést vagy fizikai fájdalmat akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Ellenséges magatartás: minden olyan tevékenység, amely során egy személy – a testi sértés és fizikai fájdalom kivételével – sérelmet akar okozni egy olyan másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést ill. fájdalmat.
Agresszív ill. ellenséges magatartás fenyegetése: minden olyan kommunikatív tevékenység, amely azt az üzenetet közvetíti, hogy a személynek szándékában áll – feltételhez kötötten vagy feltétel nélkül – testi sértést vagy fizikai fájdalmat, ill. egyéb sérelmet okozni egy másik embernek, aki motivált arra, hogy elkerülje az ilyen sértést, fájdalmat, ill. sérelmet.
Kifejező magatartás: minden olyan agresszív vagy ellenséges magatartáshoz hasonló magatartás – akár kapcsolatos a dühvel, akár nem – aminek során a személynek nem áll szándékában testi sértést, fizikai fájdalmat vagy egyéb sérelmet okozni egy másik személynek.

Ezenkívül fel lehet osztani az agressziót aktív-passzív, fizikai-verbális-tulajdonra irányuló, közvetlen-közvetett stb. típusokra is. Egész táblázatokat csinálnak ebből a pszichológusok, ami végül is nem rossz, ha kicsit részekre akarjuk szedni a világot éppen.

Én éppen részekre akarom szedni. Konkrétan arra keresem a választ, hogy én magam miért reagálok sokszor fizikai agresszióval olyasmire, amire mások nem (?), vagy miért kezdeményezem az agressziót. Zillman viselkedéstípusai szerint mondjuk rám inkább az agresszióhoz hasonló "kifejező magatartás" jellemző, de jó párszor előjött már, hogy ez másokat tud zavarni. Viszont ez túl hosszú, úgyhogy e bejegyzés erejéig az agresszió szót abban az értelemben használom, hogy olyan viselkedés, ami a másik félnek fizikai fájdalmat vagy sérülést okoz, függetlenül attól, hogy az én szándékom mi volt.

Én leggyakrabban azzal magyarázom a saját agressziómat, hogy van bennem egy késztetés, hogy kitapogassam a határokat. Sokszor figyeltem meg magamat különböző kapcsolatokban, amíg erre a következtetésre jutottam. A határokat pedig - talán - azért akarom kitapogatni, hogy tudjam, meddig tart a szabadság, és honnantól kezdődik a biztonság - vagyis a jótékony korlátok.
Asszem, nálam alapvetően minden a biztonságról és a szabadságról szól, és aki régebben olvassa a blogomat, annak ezzel nem mondok újat. Mert miért agresszív valaki? Sokszor azért, mert fél. És a legjobb védekezés a támadás. Vagy el akar valamit érni, és akkor megszerzi. Vagy korlátozzák valamilyen természetes cselekvésében, és ez nem tetszik neki. Vagy nemtom. Annyi oka lehet annak, hogy valaki agresszívan viselkedik..

Vajon normális az agresszió, és csak a mi kultúránk nem tud vele mit kezdeni, ezért elfojtja, elnyomja, tagadja és tiltja? Vagy épp a társadalom generálja az emberekben? A túlzott zsúfoltság az oka, vagy a társadalmi egyenlőtlenség? Mondjuk már az állatvilágban is van agresszió, amennyiben Zillmann definícióját vesszük alapul, és elfogadjuk, hogy tudunk valamit arról, mit akar egy állat.. Mert hogy úgy viselkedik, azt látjuk.

Nemtom. A saját véleményem az, hogy az agresszió a normális, és az a nem normális, hogy a társadalomban csak a nagyon szublimált, eltolt vagy átlényegített részei elfogadottak. Kicsit olyan ez, mint a gyűlölet. Nem szabad gyűlölni senkit, mert mindenki a felebarátunk. Ez részben a zsidó-keresztény hagyományból fakad, és szintén sok negatív hatása van. Nem azt mondom, hogy jó dolog agresszívnak lenni vagy gyűlölni valakit, de az biztos, hogy ha tiltják vagy tagadják, és emiatt bűntudata lesz annak, aki csinálja vagy érzi, az rossz. A bűntudat az mindig rossz, mert nem fejlődésre, hanem elbújásra inspirál. (Lehet, hogy erre használja Feldmár a szégyen szót? Hmm.)
Viszont nem lehet korlátlanul agresszívnak se lenni. De valszeg ebben alapból is egyéni különbségek vannak, meg aztán a nevelés is befolyásol minket, meg a sok tapasztalat a világból, a kultúrából..

Miért érzem úgy, hogy körbe-körbe megyek? Csomó kérdésem van. Miért vagyok agresszív? Ez rossz? És ha igen, miért? Vagy nem rossz, csak néha? És ha igen, mikor? És hogyan lehet abbahagyni az agresszivitást? Kell találni egy "szelepet" neki, ahogy Freud képzelte? Lehet, hogy vissza kéne mennem ju-jitsuzni? Vagy versenyhelyzeteket kéne teremtenem saját magam részére? Összefügg-e az agresszióm azzal, hogy mindig is utáltam versenyezni, kivéve, ha biztos volt a győzelmem?

Nem nagyon értek Freudhoz és a hidraulikus elméletekhez (amik úgy képzelik el az emberi ösztönvilágot, mint erők-energiák kölcsönhatásait, amik néha egymás ellen, néha egyirányba hatnak, és valahol ki kell fejeződniük, különben gondot okoznak), de van abban valami, hogy szelepekre van szüksége az embernek, hogy megőrizze az ép eszét. Már csak azért is, mert sokkal nagyobb dolognak értékeljük a halált, és sokkal fontosabbnak a létezést, mint a hagyományos társadalmak. Ott, ha valakinek baja volt, és agresszív lett, akkor vagy megvert/megölt valakit, vagy belekezdett, de végül őt verték/ölték meg. A modern társadalmakban nem merünk verekedni, mert félünk a káosztól, az anarchiától, a kontroll elvesztésétől. (Mintha a miénk lenne a kontroll..) És félünk a haláltól. Ezért intézményesen tiltjuk a fizikai agressziót. Közben a társadalom egy része egyre kövérebb, mert nem mozog eleget. És szerintem abban, aki nem mozog, gyűlik a feszültség, mert nem vezetődik le elég gyorsan a stressz. A feszültség frusztrációt, az meg sokszor agressziót generál. És az agressziónak, ha nem fejeződhet ki úgy, ahogy akar, kell valami szelep, ahol ugyan átalakulva, de kijöhet.
Megkapó ez az elmélet. Nem véletlenül lett a blogom is így elnevezve: biztonsági szelep túl sok információ esetére.. Bár ez gondolati nyomás inkább, de a szelephasonlat jól működik.

Feldmárnak olvasom most (és mindig) egy könyvét. Van benne egy elképzelés arról, hogy mi a különbség az ember és a gépek, a lélekgyógyászok és a szerelők között. És hogy mi a baj a gép-ember hasonlattal. Hát az vele a baj, hogy feltételezi, hogy az ember részekből áll. Mert a gép részekből áll, de az ember nem. A gépet alapból alkatrészekből rakták össze, és ha nem működik a gép, akkor a szerelő megnézi, hogy melyik alkatrész a hibás, megjavítja, és az egész gép ismét boldogan zakatol.
Az ember csak utólag lett alkatrészekre darabolva. Az ember egyben lett csinálva, és egészként működik. Azért tudunk a részeiről beszélni, mert kitaláltunk rá egy fogalomrendszert, de azok a fogalmak nincsenek, csak tudományos (vagy egyéb) absztrakciók. A maguk helyén jól használhatók, de nem lehet velük jellemezni vagy magyarázni az ember működését. A bennem lévő félelem nem olyan, mint a gépben lévő benzintank, ami ha kilyukad, akkor szar minden, de ha megjavítják, akkor jó lesz. Az én félelmemet nem lehet megjavítani, mert nincs ilyen, hogy félelem, hanem vagyok én, és az ezerféle megnyilvánulásom, amelyek közül az egyikre azt mondjuk, hogy félelem, berakjuk egy dobozba a viselkedések és tünetek egy részét, és azt hívjuk félelemnek, és utána azt hisszük, hogy ezek alkotnak valami egészet, külön, a nagyobb egészen belül. Pedig nem. Hiába próbálják meg a félelmemet megjavítani, azt nem lehet külön.

Ezt most csak azért írtam le, mert valahogy ellentmondásnak tűnik a szelep-hasonlattal. Nem azért, mert a szelep egy gépre utal, hanem mert arra utal, hogy valaminek mindenképp távoznia kell. Az egészségből meg miért akarna távozni valami?
Habár, itt mégsincs ellentmondás. Az egészséges szervezetben is vannak melléktermékek.. Meg kifejeződni vágyó energiák. Gondolom. Mindegy. A Feldmár-gondolatot nem törlöm ki. Nagyon szeretem Feldmárt. Annyira lágy, és annyira elfogadó, és egyben annyira lázadó is. A zsigereimben érzem, hogy igaz az utolsó szóig, amit ír, mert ami meg nem igaz, csak Feldmárra, az nincs rám erőltetve. Nem definíciókat ad, hanem történeteket mesél és gondolkozik, és megnyugtat, mert a bűntudat és a szégyen ellen ír, a szeretetről és a világ elképesztő sokszínűségéről és érdekességéről.

Az agresszióval nem jutottam előbbre. Nehéz válaszokat találni, ha még a kérdéseimet sem tudom. Akarok én ezen változtatni? "Szeresd önmagad és mindegy, kivel élsz.."

Sokorópátka

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz , amivel beléptél, s megszerettelek?

Nagy utazás, azt mondtad hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meg haltam, majd el égtem én.

Mivé legyek most nélküled,
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerínt!

Nagy lesz az út, de mi ugye még se várunk
A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja.

Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk,
Nagy utazás az életünk.
Nagy utazás.

Most jó

Azt hiszem, most jutottam el oda, hogy elfogadtam, és megszerettem, hogy pszichológiát tanulok. Eddig úgy volt a folyamat, hogy egyre inkább rájöttem, hogy egyre kevésbé érdekel az egész, hogy nem azt kapom, amit akarok, hogy úgyis mindent tudok, ami majd ahhoz kell, hogy embereknek segítsek. Nem tagadtam, hogy szükséges a háttértudás, főleg azért, hogy a szakma befogadjon (ami azt hiszem, ebben az esetben létfontosságú, ha ez nincs is ínyemre), és hogy ne ártsak többet, mint amennyit használok. De a pszichológia alapvetően belülről jön (mint valszeg minden más foglalkozás is), és ha valakinek van hozzá tehetsége, akkor jó, ha nincs, akkor max. kutasson vagy tanítsa, de ne gyakorolja. Bár ezt meg nem lehet elvárni, mert mindenki gyakorolja mindenki máson, akaratlanul is.

Pár napja megfordult ez az érzés. A közvetlen kiváltó talán az volt, hogy ezen a héten olyan gyakran írtam zh-kat, mint az vizsgaidőszakban szokás. Egyre azt hiszem, jól felkészültem (ez egy gyakorlati óra), egy másikra úgy nagyjából, a harmadikra semennyire, de ez meg a gyakorlati óra elmélete, úgyhogy valamicske tudásom volt.
Ezenkívül begyűjtöttem egyetemi pályafutásom első ötösét, ráadásul statisztika gyakorlatból, aminek az elméletén meghúztak múlt félévben, kétszer is. Nem mondom, hogy nehéz tárgy, de az ötös mégiscsak ötös :)
Mindez azért válhatott közvetlen kiváltójává a fordulatnak, mert év közben kényszerített rá, hogy tanuljak.
Amikor elkezdek tanulni, az egy idő után mindig nagyon jó érzés, mert beindítja a szellemi életemet. Új infókat ad, és felpörgeti az agyamat. Az agyam meg szeret pörögni, és amikor van min, akkor nagyon boldog. Ráadásul a tanulás is könnyen megy, hála a villámolvasás nem-fotóolvasás részének, ami kb. annyiból ál, hogy először a cikk/fejezet/könyv szerkezetét térképezem fel és viszem be a fejembe (tartalomjegyzés, fő- és alcímek, félkövéren vagy dőlten szedett szavak, ábrák), aztán a már meglévő struktúra mentén nagyságrendekkel könnyebb elhelyezni magát a szöveget. A szöveget meg szintén fokozatosan viszem be, egye bővülő körökben. Bizonyított, hogy az írott szövegnek gyakran kevesebb, mint 10%-a tartalmazza a valódi információt, és mindig inkább a szöveg első része, mint a többi. Így a struktúra bevitele után először minden alcím első bekezdését olvasom el, majd a többit az első informatív mondatig (ez ált. az első vagy az első kettő). Ezután végigolvasom a cikk/fejezet összefoglalásait. Kicsit olyan ez, mintha fordítva olvasnék, de nagyon megkönnyít és érdekessé tesz minden unalmas/bonyolult témát.

A motivációm is megváltozott. Azt hiszem, extrinzikről (amikor vmi külső dolog a jutalom, pl. ösztöndíj, jó jegy) intrinzikre (belső késztetés) váltott. Hogy miért, azt nem tudom; lehet, hogy azért, mert az első félévet senki sehogy nem honorálta (se pénzzel, se jó jeggyel), annyira szar lett. És ha olyasvalamit, amire egy ember intrinzik módon motivált (pl. szeret rajzolni, mert csak), elkezdünk jutalmazni (pl. pénzzel), ily módon extrinzikké téve a motivációt, a teljesítmény, a munka minősége és az érdeklődés is csökken az emberben az adott tevékenységgel kapcsolatban. Ezt több kísérlettel bizonyították, gyerekeken és felnőtteken egyaránt.
Lehet, hogy ez működik fordítva is. Vagy dupla csavarral. Azért jöttem pszichológiára, mert erre belső késztetésem volt, de külsővé tették azzal, hogy kilátásba helyeztek ösztöndíjat, meg jó jegyeket. Aztán egyiket se kaptam meg, úgyhogy most visszaállt az intrinzik motivációm :)

Whatever. A lényeg az, hogy most elkezdtem olvasni azt a tananyagot, amiből egy jó szar zh-t írtam tegnap. Ez ugye (rövid távon) nem túl kifizetődő, mert úgyis csak később lehet pótolni, viszont épp van időm, és - élvezem! Új dolog. Jó dolog. És egyre érdekesebb dolgok jönnek be.

Nemrég egy bölcs embertől tanultam egy bölcs bölcsességet. Méghozzá azt, hogy az tanul jól, mindegy, milyen helyzetben, aki alapvetően érdeklődő, és tele van kérdésekkel a világ és a többi ember felé, és kellően nyitott, hogy a sok válaszlehetőséget befogadja. És igen, ez nagyon is egybevág a villámolvasás alaptételeivel (azért hozom példának mindig a villámolvasást, mert nekem ez az első működő gondolkozástechnikai módszer - de hamarosan NLP tanfolyamon is részt fogok venni): az első dolog, mielőtt bármit csinálnánk egy könyvvel, az, hogy eldöntsük, mi a célunk vele. A célkitűzésnek elemi fontossága van, mert az agyban ez egy olyan idegi struktúrát hoz létre, ami google-szerűen kezdi el pásztázni a fejünkben lévő tudásanyagot, az új infókat pedig e "keresőszó" mentén rendszerezi.
Ez a téma egyébként annyira érdekel, hogy lehet, hogy ez fog elvinni az inkább biológiai, neurofiziológiai jellegű kognitív pszichológia irányába..

Egyelőre ennyi, most pedig színház.