I must be emo

Megittam egy sört, hátha megjön az alkotó-önkifejező-kedvem. Hát.
Utálom az embereket most. Tökéletes nihil, és nagyon sajnálom önmagam. Sajnos nem tudok segíteni rajta, mert nem is akarok, mert ez ilyen. Túl kell élni? Vagy nem tudom. Elegem van a fölöslegesen elvesztegetett iskolai órákból. Ezért inkáább be sem járok. Úgyhogy gyűlik a sok gazolatlan igazolatlan, már ha beírják, de azért matekra be kéne járnom. Miért is akarok fizikából érettségizni.. Ráadásul angolul.. És miért nem vagyok képes nekiállni igazán tanulni magyarból.. Persze, nem keveset tudok. De nem biztos, hogy 90%+ -hoz eleget.. Faszom a világba. Faszom mindenkibe. Az osztályba. Nem érdekel senki. Na jó, egy embert kivéve. Fel kéne vennem megint az antiszociális pólómat, ha nem lenne rózsaszín üvegfestékpöttyös, és amúgy is, ha hordanék XL-es pólókat még. 2 éve megengedhettem magamnak ilyesmit, most meg a saját elvárásaim miatt nem. Két éve Martens bakancsot vagy tornacipőt, szakadt nadrágot és színes felsőket hordtam, és jó volt. Most már nem, és ez is épp így jó, csak néha vágynék kitörni. Akkor meg felteszem a kérdést, hogy: miből? Hát, csak úgy. Lázadni minden ellen, de az sem az én stílusom. Már. És ha az lenne, se tudnám, hogyan csináljam. Megittam egy sört, és a hülyeségek jönnek belőlem. Alkotói válság. Mi van, ha nem is akarok pszichológus lenni? Mi van, ha teljesen alkalmatlan vagyok rá? Már hónapok óta tudom, titkosan kísért álmaimban, hogy nem lennék jó pszichológus. Mintha.. mintha elmúlt volna belőlem az érdeklődés mások iránt. Az emberszeretet. Helyette az egyetlen dolog, ami igazán érdekel, én magam vagyok. A saját énem, a saját fejlődésem, személyiségem, önismeretem. Csak én, én, ÉN! Hogy lesz egy ilyenből gyógyító?? Tiszta röhej. Abszolút egoista vagyok, és csak nagynéha tudok nem az lenni. Nem akarok egoista lenni, de ezt követelni Istentől vagy magamtól kb. olyasmi, mint azt követelni, hogy legyen hitem. Ezek a dolgok akarattal nem megteremthetőek. Viszont – úgy látszik – jelen- vagy távollétük nem konstans és nem is végleges, hiszen – én sem voltam mindig egoista. Pontosabban.. másként fogalmazok. Eddig mélyen érdekeltek mások is. Az emberek különbözősége szórakoztatott, elképesztett és élveztem. Most kb. leszarok mindenkit, és ami – nemtom, vicces, röhejes, idegesítő, hihetetlen, az, hogy ezt mások nem is veszik észre (asszem), csak én, de engem az őrületbe kerget. Leszarok mindenkit, utálom az embereket, utálom az iskolát (szokásos korszak), és rühellem, hogy nincsen tél, nem is volt, már évek óta, és erről én egyáltalán nem tehetek. Ez már olyan téma (a környezetvédelem), hogy nem lehet az ember semleges, mert túl sürgető dologról van szó. Nem lehet azt mondani, hogy oké, majd a nagyhatalmak elintézik, a civil szervezetek kiharcolják, az állam finanszírozza.. Nincsen nyugodt tespedés. Az ember velük van (a környezetvédőkkel), vagy ellenük. Az ember, aki "csak éli a maga világát", egyértelműen ellenük van. Mert veszi a műanyaggal csomagolt, génkezelt kaját (ami mellesleg neki is árt), a gyárakban gyártott állatok húsát, a fehér papaírt és papírzsebkendőt, a mosogatószert a Dunába engedik, és ezek mind.mind a környezet rovására mennek. A másik lehetőség az aktív környezetvédelem. Amikor direkt bioterméket veszünk, újrahasznosított papírba csomagolva, satöbbi.
Tehát nem mondhatnám, hogy tényleg semmit nem tehetek, semmiről nem tehetek. Viselkedésem szerint a környezet ellen vagyok. Szellememben meg amellett, hogy öljük le az amcsikat, mert nem tudják aláírni a kibaszott környezetvédelmi egyezséget.. És mert nem hagyják békén a többi nemzetet.. és mert.. Érdekes amúgy, hogy az amcsi kultúrát tanulom évek óta, amerikai angolt beszélek, és egyáltalán nem vágyom Amerikába, legalábbis az USÁ-ba nem. Ez nem így lenne, ha pl. franciát vagy spanyolt tanulnék. De ez mindegy; a környezetvédelmi viselkedésem lustaságból és önzőségből fakad alapvetően, de természetesen nagyon jó kifogásokkal fedem el a valóságot: nekem még tanulnom kell, engem a szüleim tartanak el, én nem tudom, mit kéne csinálni, nálunk nincs lehetőség szelektív hulladékgyűjtésre.. Meg hát nem is akarom felvállalni a Nagy Zöld Akciót, mert vannak fontosabb dolgaim. Ez az, önzőség. Vagy simán emberi dolog? Inkább elf akarok lenni.

Szóval közömbös vagyok nemcsak embertársaim, hanem az egész környezetem iránt is. Egy embert kivéve, mint mondottam, de azt már nem tudom, ő miért kivétel. Félek amúgy. Nem akarok önző lenni, nem akarok ennyire magamba szűkülni, de ha erőszakkal ellene teszek, csak minden rosszabb lesz. Nyomaszt a munka, amit elvállaltam, nyomaszt a tanulás, a tanárok és az osztálytársaim is. Úgy érzem, lejtőn lefelé haladok, bár látszólag ellenkezőleg történik minden. A karrierem felfelé ível, és közben emberileg egy nagy rakás szerencsétlenséggé válok. Megmagyarázhatatlan bajaim vannak, de nem sorolom fel őket, mert kit érdekel, és különben is. FASZOM AZ EGÉSZ VILÁGBA.

Kifakadás megtörtént. Mostanában zsírkréta-rajzokat készítek. És teázok, és gondolkodom, meg olvasok is, és néha tanulok a dolgozatokra, amikre általában be sem megyek. Úgy érzem, tanácsra lenne szükségem valami megbízható embertől, aki ért is hozzá. Forduljak szakemberhez, persze. Már megint kapcsolatokat kell építeni. Legszívesebben egy álomvilágban élnék. Kitalálnék magamnak egy karaktert, és mostantól ez lennék én, úgy élnék, úgy viselkednék.. Elf druida, emberi kinézettel.
Bwáh. Annyi a baj a dologgal, hogy tudom, milyen visszataszító, ha valaki nagyon mániákussá válik valami álomvilágban. Ebből lesznek a CoD-buzik, az animemániás emoköcsögök, akiknek az önkifejezés egyenlő egy manga/anime-kép beillesztésével a sötét blogjukba. Nem akarok senkit megbántani (késő bánat), csak nem akarom ezt, én nem vagyok ilyen. Nem vagyok elf druida, csak egy ember NJK, aki tanul, hogy majd bölcs legyen, és segíteni tudjon. Kind of önfeláldozás. Csak ott villog mögötte a figyelmeztető jelzés, hogy "kisanyám, te nem azért tanulsz ám, mert az önzetlen, egyetemes szeretet munkál benned és mindenképp mások segítségére akar sietni, hanem mert olyan mérhetetlenül büszke, önző és önimádó vagy, hogy minden csepp információt ennek bizonyítására akarsz felhasználni.." És tényleg. Még a pártatlanságom is elpárolgott. Én vagyok a legfontosabb ember az egész világon, de bárcsak a legjelentéktelenebb lehetnék.. Holnap tükörként akarok ébredni.

Hasznos dolgok, tervek vs. sodródás

Vannak olyan dolgok, amiket olyan ritkán csinálok, hogy, pedig tök jó dolgok és kéne. Ilyen a blogolás, és újabban a rajzolás. Vettem egy doboz olajpasztellt és most képeket rajzolok, amik már rég ki akarnak jönni belőlem, csak eddig nem figyeltem, hogy mennyire bezártak. Szóval vannak ilyen dolgok, és ezek olyan dolgok, hogy mikor mégis rámjön a vágy, hogy csináljam őket, akkor muszáj prioritást adnom nekik – különben sosem jutnak szóhoz. Most esszét kéne írnom, ezért természetesen rámjött a vágy, hogy blogoljak. Mindig akkor akarnak ezek a dolgok előjönni, amikor fontosabbat, mást kéne épp csinálnom. De nem baj, mert blogolni is fontos, és így kijátszom magamat, mert az egyiket mindenképp megcsinálom, ahelyett, hogy döglenék és bámulnám a monitort. Azt nem akarom csinálni. Az mint "értelmetlen időpazarlás" él a tudatomban. Egyébkent sajnos sokszor olyanok is "értelmetlen időtöltés"-érzetet keltenek bennem, mint: beszélgetés bizonyos emberekkel, evés, gitározás, msn-ezés, olvasás. Az alvást már sikerült beiktatnom a "fontos, élvezetes és elkerülhetetlen cselekvés"-ek közé, de jó sok elbaszott reggel, kialvatlan nap, szemem alatti fekete karika kellett hozzá. Pedig alapvetően aludni jó, csak lefeküdni mindig olyan nehéz. Régóta gyanakszom, hogy nekem nem 24 órás a ciklusidőm. Nekem egy nap 32 óra, ebből 12 alvás és 20 ébrenlét. Nem az, hogy nem fáradok el, csak mindig ébrentart valami, és gyúrnom kell rá, hogy elmenjek aludni, pedig tudom, mennyire szeretek.
Szóval az alvással megcsináltam ezt, de pl. az olvasás és néha a beszélgetés is tiltólistás, legalábbis kényelmetlenül érzem magam, ha ahelyett, hogy vlami"hasznosat" csinálnék, olvasok.. És igen, tudom, hogy minden, amit csinálok, válhat a hasznomra. És minden tapasztalat. Inkább az zavar, hogy egyáltalán miért kell mindennek hasznosnak lenni? Miért nem lehet valamit "csak úgy" csinálni? Miért nem tudok ellazulni? Ha arra gondolok, hogy életem végén majd végiggondolom, mit csináltam eddig, nem akarok arra rájönni, hogy "hát igen, olvasgattam és mindig azt csináltam, amihez épp kedvem volt, de senki le se szart és nem hoztam létre értéket". Másrészről viszont – sokak számára – értéket hozok létre pusztán a létezésemmel is, és mi más lenne fontos, mint hogy azt csináljam, ami jól esik, tehát jól érezzem magam és boldog legyek? De én akarom, hogy észrevegyenek. Hogy én más legyek, én jobb legyek, én feljebb legyek. "I think the worst thing is to be ordinary." Néha. Néha meg nem akarom, hogy észrevegyenek, egy szürke pont akarok lenni a szintén szürke porban, egy a többiekkel, birka, tömeg. Mint bárki más.
Ilyen önellentmondások vannak bennem. Általában a hasznosság mellett foglalok állást (mármint ki? én? ki az az én? melyik én ez?). Csak néha azt hiszem, túlzásba viszem. Elképzelek egy ideális életet, ahol mindig van mit csinálnom, mindig szívesen csinálom, mert amit csinálok, az jó. Van szabadidőm is, de azt is hasznosan töltöm – sportolok, kapcsolatokat ápolok, művelődöm. Ami stimmel is, mert a legtöbb kikapcsolódási mód valamilyen szinten hasznos. Van viszont az úgynevezett sodródás. Ami egyfajta tevékenység, méghozzá a nemcselekvés tevékenysége. A nem-döntés, a nem-gondolkozás, a nem-alkotás, a nem-befogadás – gyakorlatilag nemlétezés. Nekem erre szükségem van. Nem folyamatosan, mert a kicsi agyam utálja azt a tudatot, hogy most én sodródom. De a sodródásban épp az a zseniális, hogy az agy sem tud róla, ezért nem utálhatja a tudatát. A semmi ez.
Néha vágyom a semmire. És ha hosszú ideig nem engedem eluralkodni, akkor az ellenállás, ahogy a gát a vizet, felduzzasztja a semmivágyat, és egy idő után áttörik a korlát és parttalanul elönt mindent a nihil, depresszió, kedvetlenség. Nincs kontrollom felette, és ami rosszabb, bűntudatom van miatta, nem látom szívesen, mert olyasmibe is belemegy a semmi, amit nem akarok megsemmisíteni. Emberi kapcsolatok, vágyak, érzelmek.. nem jó. Ezért néha szabadon kell engedni és néha sodródni kell, ki kell nyitni a biztonsági szelepet, hogy ne robbanjak fel. Ha ezt teszem, sem változik az a tény, hogy az egész felett nincs kontrollom – viszont önként vállaltam a helyzetet, és a tudat nem idegesít.
Fizikailag a sodródás nálam általában együtt jár csupa káros dologgal: pia, éjszakai élet, lógás a suliból, pasik össze-vissza és mértéktelen hajkurászása, kifordulás önmagamból, elfordulás minden stabiltól. Káosz. Álomvilág. Mindez persze megélhető kevésbé károsan is, az októberi evezőstúra és a nyári edzőtábor például ilyen alkalmak voltak, és elmondhatlanul jobb érzés bűntudat nélkül sodródni, mint azzal.

Na és akkor a dilemma: feltételezhető, hogy ez a fajta időszakos semmivágyam életem vgéig fennmarad. Remélhetőleg nem fog sosem akaratom elenére végleg eluralkodni rajtam, ennek érdekében helyet kell neki szorítanom az életemben. Viszont az a – nem meglepő – tulajdonsága van neki, hogy nem lehet teljesen beszabályozni. Nem lehet betervezni. Hónapokat előre még lehet talán, de éveket már nem, pedig hosszú távú tervek is kellenek. Hogyan illeszem be a semmit az életembe, úgy, hogy minél kevesebb kárt okozzak magamnak és másoknak?
Hát ezért csinálom most így, ahogy: mivel rámjött a blogolás és hasznos dolog, blogolok, függetlenül attól, hogy egy másik hasznos dolog helyett csinálom – viszont legalább nem sodródom. Szerencsére most nem is vágyom a sodródásra, vagy amennyiben vágytam rá, a suliból való egyhetes kimaradással egy időre kiegyenlítettem a számlát a kaotikus énemmel szemben, mert engedtem élni.


Ez a sulimentes dolog meg amúgy is kellett. Mert fárasztó dolog olyasmit csinálni hónapokig pihenés nélkül, aminek az ember semmi értelmét nem látja. Így három hónappal az érettségi előtt az összes tantárgy, amiből nem érettségizem, feleslegessé vált számomra. Nagy részük egyébként is az volt, lást elektronika (a hétből 8 óra), német (3 óra), angol civilizáció (4 óra), a különbség annyi, hogy mostmár a tanárok is belátják ezt, és nem hajtanak minket. Áthatja az iskolába járás rutinját a nihil. Semmi értelme bemenni olyan órákra, amik nem érdekelnem ÉS nem hasznosak, viszont időt vesznek el. Amikből pedig érettségizem, jó részükből sokkal hatékonyabban felkészülnék, ha otthon maradhatnék tanulni. Ez alól esetemben csak a magyar és a fizika kivétel; előbi azért, mert emelt szinten érettségizem belőle és max pontszámot akarok, fizikából meg síkhülye vagyok egyébként, és mert a tanár jófejsége múlik azon, hogy bentvagyok-e az óráin.
Ha logikusan akarnék gondolkozni, azt mondanám: nem megyek be a fölösleges órákra, és a fennmaradó időt a többire való felkészüléssel töltöm. Csakhogy ezt a mai magyar rendszerben nem lehet megcsinálni, mert 30 órányi igazolatlan hiányzás után egyszerűen kirúgnak a suliból.
Jó. Kicsit álszent vagyok. Elmehetnék magántanulónak. De az osztályközösség. És a vizsga elektronikából. És.. és.. Na várjunk csak.
***
Megkérdeztem apámat és felhívtam anyámat, és bár sokat nem tudtak mondani, legalábbis nem ellenzik az ötletemet. Tudniillik hogy átiratkozni magántanulóvá, és itthon tanulni – ezt az érettségi érdekében –, ugyanakkor viszont bejárni magyarra és fizikára – ezt pedig az osztályközösség ÉS az érettségi érdekében. Na majd holnap megkérdezem.

Jó lenne, ha sikerülne. Sok életuntságtól és nihiltől megkímélne. És sokkal többet tudnék olvasni, rajzolni és még dolgozni is. És úgy egyáltalán, de jó lenne..


Más. A középtávú terveimről egy kicsit. Két különböző munkám is van most folymatban – az egyik nagyon jól, a másik átlagosan fizet, viszont mindkettő rendkívül kényelmes. De rövid. Tehát nem lesz belőlük túl sok pénzem, ahhoz képest, hogy mit tervezek nyárra és úgy egyáltalán. Mivel dolgozom, és tanulok, és közben élni is akarok, érettségiig kihagyom az edzéseket (ezt a Senseinek is meg kéne mondani, ííííjj), viszont edzőtáborba mennék. Valahogy úgy képzelem, hogy ott Sensei végignyomatná velem a sárgaövet, és le is vizsgáznék, de ha nem, akkor is megérné az élmény miatt. Imádom az edzőtábort.
Nyáron tehát lesz egy edzőtábor. Lesz ezenkívül egy lovastábor, ha sikerül egy 18 fölötti csapatot szervezni – ami nem lenne rossz, mert nem csak a lovak, hanem még az emberek is jófejek lennének végre. Ami pedig a legnagyobb lélegzetű terv – barátokkal irány Görögország. Busszal oda és vissza, tökegyedül, utazási iroda nélkül, bele a tök ismeretlen, még csak nem is latin betűket használó népbe, és ott lenni, süttetni a seggünket, megnézni Athént, felmászni az Olümposzra, vásárolni ruhákat, amiket évek múlva is kellemes nosztalgiával hordok majd, szétzabálni az agyunkat gyrossal – már dörzsöli a kezét a semmimanó ott belül. Sodródás, igen! :) Tulképpen ezért dolgozom most, és ezért fogok dolgozni a nyár fennmaradó részében is. Meg ezért:

És ezért fogom a nyárból maradó minimális időt jogsiszerzésre fordítani. Szar, mert legszívesebben most elkezdeném, de február van, ilyenkor nem célszerű motorozni. Bár akár április is lehetne az időjárás alapján.. de mint tudjuk, ez bármikor változhat. Tavasszal meg nem érek rá, mert érettségizek. Nyáron egyébként PPK gólyatábor is lesz – már ha fölvesznek, persze.

Tényleg, jelentkezés. Február 15 a határidő, persze sehol nem tartok, najó, már csak az igazolványkép és az ihlet hiányzik. Igazolványkép. Eldöntöttem, hogy ezúttal nem vagyok hajlandó 5 évig olyan diákigazolvánnyal mászkálni, amin egy zombi fotója van. Ezért megkértem a professönel apukámat, hogy csináljon menő, beállított fotót rólam, amit aztán Photoshoppal megszépítettem, és íme az eredmény:

Végre. Normális igazolványkép :)

Nnah. Most megyek és írok esszét.