Államalapítás

Augusztus 20 volt tegnap.

Az idei tüzijáték nekem az emberéletek múlandóságáról szólt. Nem azért, mert hallottam a hírekben, hogy emberek haltak meg - nem nézem a híreket és egyelőre nem is kerestem utána. Nem. Én kint álltam a viharban, a jégesőben, Vele, egymást próbáltuk védeni a testünkkel a jégtől, de közben visítottunk az izgalomtól és én még rohangáltam is, és Ő is velem. Ilyen szelet még nem láttam. Ilyen élményem még nem volt, és imádtam az elején, hogy tombol minden és csavarni lehet a cipőmből is a jeges vize, és imádtam, még ha megfagytam is, hogy keresztülfúj rajtunk a szél.

Aztán elfogott a félsz. Valami ősi ösztöntől hajtva lehúztam magam mellé a földre, akkor már úgyis mindegy volt a ruhánknak, de megrémültem, hogy belénk csap egy villám vagy befúj a szél a Dunába. Abban a pillanatban ez lehetségesnek látszott. Egyszercsak Ő megszólalt (a fülembe üvöltötte, hogy halljam a zúgáson át is), hogy ott kidőlt egy fa. Alig volt tőlünk ötven lépésre. Úgy ugrottam fel, mint a nyúl, mert észrevettem, hogy akár ránk is dőlhetne egy fa, és elindultunk kifelé a fás részről (nem gondoltam bele, hogy a vezetékek is leeshetnek) a betonozott részen, engem az a szándék vezetett, hogy menedéket, de a szabad ég alatt. Ellentmondás? Nem tűnt biztonságosabbnak se egy sátor, se egy kalyiba (kávéház funkciójú), egy fa alatt végképp nem, és nem nagyon volt ház a közelben. Elindultunk keresni egy üres helyet, és én le akartam ott ülni a földre. (Utólag azt hiszem, szerencsénk volt, hogy nem jutott eszünkbe, hogy bemenjünk egy aluljáróba, mert sokezer embernek viszont igen, és esetleg mostanra véres trutyi vagyunk a Boráros téren. Igaz.. együtt halhatatlanok vagyunk.) A part mentén haladva egyszercsak rémült férfi rohan felénk és azt kiabálja, hogy segítsünk gyorsan, mert egy emberre rádőlt a fa és alá van szorulva.. Rohanunk, fa alá állunk, emeljük, erőlködünk, sokan, legalább tíz teljesen idegen ember, azért a közös célért, hogy Marikáról (28) leemeljük a többmázsás fát. Teljes erőből emelük és alig mozdul. Akkor még erősebben emeltük. Beleadunk mindent. És aztán megkönnyebbült sóhaj, Marika kiszabadult. Fekszik a földön, siránkozik, hogy nagyon fáj a medencéje, de él és mozog, és ez nekem s az embereknek akkor mérhetetlen megkönnyebbülés volt.. Odaszaladtam, alátámasztottam a fejét, tartottam a lábát, mert ő nem tudta. A barátja - mentőorvos - hiába próbálta elérni még a belső hálózaton keresztül is a mentőket. Akkor és a következő tíz percben nem sikerült mentőt hívni. Rengeteg volt a sérült, életveszélyesek is, a hídon sorban szirénáztak végig a kocsik. Nem volt térerő, végül valaki egy házból hívott segítséget. Nem csak Marikára dőlt rá a fa, volt, akinek a fejét találta el valami lehulló cserép, az aluljáróban is véres zsebkendőket láttunk a lépcsőről lejövet, később. És egy szétloccsant dinnyét. Hátborzongatóan nézett ki a vértócsa és a véres rongyok mellett.
Marika elég jól bírta a gyűrődést, bár időről időre rátört a fájdalom, és olyankor azon sírt, miért jöttek ki egyáltalán, annyira nem akart.. Kisöpörtem az arcából a haját és megláttam egy biciklistát kabátban, Ő utánavágtázott és levadászta róla a kabátot, úgyhogy Marika nem fázott annyira.

Aztán kijöttek a mentők és kisebb szarakodás után fölpakolták a sérültet a kocsiba, mi pedig hazáig futottunk, reménykedve, hogy lesz útközben egy szabad telefonfülke. Nem volt. Az aluljáró - itt láttam a dinnyét és a vért - tele volt emberekkel, didergő, vizes emberekkel, egymást átkaroló párokkal, műfénnyel, ijedtséggel, zsivajjal és zűrzavarral. Átvágtunk rajtuk és kocsik között szlalomozva igyekeztünk, hozzánk, Ő félmeztelenül, én szétszaggatott farmerban, néha elöl én, néha ő, és kiabáltunk, ha a másik vélt veszélybe került, mert autó közeledett. Most már épségben érjünk haza..

Haza. Ahogy Ő mondta: menedék. Itt találtam az öcsémet, szerencsére apámat és a barátnőjét, és sorban vonultunk be zuhanyozni, hölgyek előre, addig apám felmosott. Megmenekült a zsályám az ablakpárkányról - "véletlenül" pont aznap fürdettem, és éppen száradt. Megszáradtunk, kiosztottam a megfelelő forró teát, és örültem, hogy ilyen boldog mindenki és nincs semmi baj. Örültem, hogy látom az öcsémet. Az elmények hatása alatt - még most is ott vagyok - pókerezni kezdtünk, hárman, Ő, én és az öcsém. Felhívtam Gitárt, és még élt. Volt, aki nem vette fel a telefont, remélem, nem ott volt és nem akkor.


A tüzijáték.. A tüzijáték pedig eltörpült a Természet tüzijátéka mellett. Hiába folytatták rendületlenül a kilövést még percekig, hiába ringatóztak a rendőrcsónakok sorban a vízen, nem jelent semmi élményt ahhoz képest, amit a segítségnyújtás egy emberélet megmentésében jelentett. Ahhoz képest, hogy ilyen vihar kellős közepében áltam és szétvert a jég. Ahhoz képst, hogy Őt átölelve és csókolva közösen tehettünk valamit másokért, ha nem is túl sokat - és elsősorban magunkért, mert ez az élmény örökre megmarad és mindig több lesz egy egyszerű, elhalványuló emléknél.