.

Felnézek az égre, csillagos; a tücskök hangosan ciripelnek. Mindegy, milyen hangosak az autók, milyen zsémbesek az emberek - felnézek, és érzem, hogy csodálatos. Hogy elképesztő. A szívemben és a gyomromban érzem, mennyire elsöprő a csillagos ég, és az érzés felkúszik a torkomo, elszorítja, és könnybe lábadnak a szemeim.. Az ég gyermeke vagyok. Az ég alá tartozom. És ez szinte befogadhatatlanul átütő érzés.

Ismerős?

Aki kitalálja, ki ez az atomjó pasi, kap tőlem egy tábla csokit :) (Sajnálom, pszichológus hallgatók nem játszhatnak.)

Ki mondja meg?

Rekreációs hétvégét tartok most. Ez nálam sok mindent jelenthet: sport, egészséges életmód (rövidtávra :), lelki élettel foglalkozás (meditálás, naplóírás, álomelemzés, befelé fordulás, tisztítások és elengedő kijelentések, ima), vagy egyszerűen csak szakadjon le rólam mindenki, de sürgősen ám! Most az előbbi kettő van.

Nemrég csináltam egy ötnapos léböjt-kúrát, egy-egy fel- illetve levezető nappal (ahol csak könnyű kajákat ettem). Az egész célja főleg méregtelenítés volt - ami, ahogy tapasztalom, szokatlan egy huszonévestől, ez inkább a 40+ nők mániája szokott lenni.. (Meg nekik lehet jól eladni a méregtelenítő teákat, kúrákat, kezeléseket, erről szóló újságokat stb.) Hiába, érdekel az egészségem, és azt hiszem, sokkal jobban, mint a korombelieket. Fura, mert bár nekem ez a "normális", én sem voltam mindig ilyen. Most nem iszom pl. alkoholt, de nagyon is megértem, hogy mások miért teszik. És néhány esetben érzem is, hogy alkohollal sokkal könnyebben boldogulnék, mint anélkül. Néha olyan társaságba keveredek, ahol senki nincs, akit konkrétan érdekelne, hogy velem személyesen mi van - ahol én is csak egy vagyok a sok "ismerős arc" közül, akiről a többiek nem tudnak semmit. Ez az én blokkolóm - ilyenkor ülök kukán, nem ismerkedek, nem beszélgetek, nem kapcsolódom be, nem vegyülök el. Csak ülök, sután mosolygok, és egy idő után hazamegyek. Választhatnám az alkoholt is, ami mindent megkönnyítene - de nem teszem. Miért tenném? Miért kéne jól éreznem magam, ha egyszer nem érzem jól magam? Ki mondja meg, hogy nekem minden társaságban jópofizni kell és szépnek és aranyosnak és érdeklődőnek és vidámnak kell kinéznem?

..hát senki. Pontosabban, én mondom meg magamnak. Ez a "ki mondja meg?" az új paradigmám, ahogy nemrég rájöttem. Ki mondja meg, hogy egy huszonéves törődjön-e az egészségével, a lelki tisztaságával, az istenhittel? Senki, én mondom meg magamnak, és az égvilágon senki másnak nem kell megfelelnem. Ki mondja meg, hogy a nők milyenek, hogy a férfiak milyenek, hogy az evolúció milyennek teremtette őket, és hogy mit várhatunk el tőlük? Ki mondja meg, hogy az evolúció és a természetes szelekció miatt a férfiak nem képesek beszélni az érzelmeikről, a nők meg nem képesek kemény kézzel vezetni? Senki, csak a média, a tananyagok, a statisztika. De saját magáról mindenki maga dönt. Ki mondja meg, hogy ÉN milyen nő leszek? Senki, én döntöm el, és olyan leszek, amilyen jól esik. Ki mondja meg, hogy milyen pasikat ismerek? Senki, olyanokat választok barátaimnak, akikkel jól esik együtt lennem.

Ki mondja meg, hogy mi a normális? Hogy normális-e, ha csak fiú barátai vannak egy lánynak, hogy a majdnem minden expasija egyben jó barátja is, és hogy nem érti a lányokat? Senki, csak a közvélemény, a sztereotípiák, az irreleváns idegenek - de én döntöm el, hogy én hogy élek, hogy nekem mi a normális, és az én életem is az élet egy formája, akár normális, akár nem. És ki mondja meg, hogy van-e férfi-nő barátság? A pszichológusok, a filozófusok, meg a bárgyú sorozatok? Senki, ha nekem vannak, akkor nekem vannak, és 100%-os létjogosultságuk van.

És ki mondja meg, hogy miért megy valaki pszichológusnak? Mert problémája van saját magával, és majd a pszichológia szakon akar meggyógyulni? Mert lelki traumái vannak? Mert értéktelennek érzi magát, és azzal akar kompenzálni, hogy másoknak segít? Á, ne hülyéskedjünk. Ki mondja ezt meg? Én magamnak. Én azért megyek pszichológusnak, mert ez az utam - ki mondja meg, hogy ez nem normális, ebből nem lehet megélni, ezzel nem segítek senkinek, ez csak beszélgetés? Mondja csak. Mindenki mondjon, amit akar. Én meg jól érzem magam, ahogy én akarom. És én úgy érzem jól magam, hogy a verbalitáson keresztül élem meg a kapcsolataimat. És nekem a szerelem előfeltétele, hogy valaki megossza velem az érzéseit, és beengedjen a világába, és be akarjon jönni az enyémbe. És nekem fontosabb a jó beszélgetés, mint a jó szex - és hoppá, van olyan pasi, akire ugyanez igaz! Ki mondja meg, hogy ilyen nincs? Mondja csak, nem is fog vele soha találkozni - és valószínűleg akkor se hinne a saját szemének sem. És aki azt sem hiszi el, hogy létezik őszinteség, létezik kapcsolat, ahol nincsenek játszmák, ahol az emberek egymás mellett önmaguk lehetnek, és mégis, a kettejük kapcsolata több, mint kettejük összege - ki mondja meg, hogy ez hiú ábránd, és hogy reálisan kell nézni a világot, és hogy kompromisszumokat kell kötni? A női lapozó? A Cosmopolitan, meg a Nők Lapja? Nem, senki nem mondja meg. Nekem nem. Tudom mit akarok, és nem ismerem a korlátaimat - mert nincsenek, mert csak gondolatok a korlátok, a megvalósítás – pláne ilyen szubektív dolgokban, mint a kapcsolatok – végtelen lehetőségeket nyújt. Annyiféle ember és ezek annyiféle kombinációja létezik – ki mondja meg, hogy a kapcsolatok így és így működnek, a szerepek ezek és ezek, a fontos az x és az y elv? Senki, az én kapcsolataimat úgy alakítjuk a kapcsolatban részt vevőkkel, ahogy nekünk jól esik, olyan szabályokkal, amiket mások el se hisznek – és csak nevetünk azon, hogy mások robotszerűen ismétlik: ez nem lehet, ilyen nincs, ez nem reális! Ki mondja meg? Mondja csak, de ne felejtsen el élni közben!

Olyan sokáig érdekelt, hogy mi a normális. Hogyan néz ki egy normális lány, mitől jő nő egy jó nő, hogyan beszél egy magabiztos ember. Hogyan legyek egyszerre kedves és határozott, hogyan kedveltessem meg magam a pasikkal és a lányokkal – egyszerre lehetőleg, hogyan érjem el, hogy engem is elhívjanak egy programra, hogyan fogadtassam el a hülye rigolyáimat. Mit kell csinálnom, hogy ne nézzenek ki maguk közül, hogyan építsek fel egy csapatot magamnak, mert hát ugye, tudjuk, megmondták, hogy kell egy csapat.. Annyira foglalkoztatott az, hogy mit mondanak mások. Hogy aki "nagy ember" lesz, arra milyen mentalitás jellemző. Annyira érdekelt - nem tudom letagadni, most is érdekel -, hogy mások hogyan látnak engem, és főleg, ha nem úgy láttak, mint ahogy én látom magamat! És az önismeret! Mi van, ha ők látnak jól, és nem én magamat? Ha nem is ismerem magamat? Egy leendő pszichológus!

És mi van, ha az alapelvek, amik mentén élek, nem is helyesek? Ki mondja meg?

Senki nem mondja meg, és aki meg akarja mondani, azt jó messzire érdemes elkerülni. Többnyire persze nem ember "akarja megmondani", hanem tömegek. A média, a köztudat, a tanulmányaink, azok, akik a divatot diktálják, a sajtó, a guruk, a tudósok, a médiumok, a vallási vezetők, a vallási könyvek, a politika - a saját vágyaink, amiket kiskorunk óta kondicionálnak belénk a szüleink, a kultúránk, a rendszer. De valójában - mindig az egyén választ. Kiválasztja, hogy követi-e azt, amit mondanak neki, vagy nem. És ha követi is, egyetért-e velük, vagy nem. A nem választás is választás - egy egyértelmű nagy X a "döntsetek helyettem" mellett. Sokan nem realizálják, hogy ha kötve is vannak a kezeink, egy dolog mindig szabad: a gondolatainkat mi választjuk meg, és ez valójában a legnagyobb szabadság, amit kaphattunk. Mindentől függetlenné tesz minket: nem csak a külső világtól és annak sokszor irracionális nyomásától, hanem a saját belső világunktól is, amely gyakran nem kevésbé destruktív. A saját nyomasztó érzéseink, szokásaink, ítéleteink- és önítéleteink, játszmáink, racionalizációink, halogatásaink, önsorsrontásunk, ellenállhatatlan vágyaink - mind nem szükségszerű, hogy egyben mi magunk legyünk. Ha nem akarunk, nem kell azonosulnunk mindezekkel, nem kell egyenlőnek tekinteni magunkat a vágyainkkal, amik eltérítenek a helyes úttól (amit ki mutat meg? Senki. Mi magunk.). Nem kell azonosulnunk a haragunkkal, a dühünkkel, az ítéleteinkkel másokról, az önutálatunkkal. Tudomásul vesszük és konstatáljuk őket, és ennyi energia bőven elég rájuk.

A gondolatok szabadsága megszabadít a bűntudat, a rágódás, az elégedetlenség, az elégedetlenkedés, az idegesség és idegeskedés, a megfelelési kényszer, a káros maximalizmus és még annyi minden más generált szükségtelen hülyeség nyűgétől. És ez semmi más, csak egy döntés. Ki mondja meg, hogy "de hát ez nem ilyen egyszerű?" Az égvilágon senki, csak te magad döntöd el, hogy neked milyen nehéz lesz. Persze óva intek mindenkit attól, hogy az én szavaimból kiindulva megváltoztassa az egész életét. (Még a gondolat is vicces számomra :) Ki mondja meg, hogy nem úgy jó az életed, ahogy van? Csakis te, gondolkozz el rajta. Mindennek oka van (célja az már nincs mindennek - és ez nagy különbség), mindenki lehetőségei limitálva vannak a tudásához. De egy biztos: aki a szabad gondolkodást adja fel, mindent felad, amiért élni érdemes. (Vagy mégsem? ki mondja meg..)

Ez az írás nincs jól felépítve, és nem biztos, hogy értelmes. Nem foglalom össze tökéletesen a koncepciómat, és hogy miért ez az új paradigmám. És ez miért új? Erről sem írok semmit. De nem baj. Ki mondja meg, hogy egy blogbejegyzés retorikáját milyen szabályok mentén kell felépíteni? Az égvilágon senki, úgyhogy jóéjszakát gyerekek, én elmentem Critical Mass-re, gondolkodjatok jól!

Kérdőív

Új kérdőívet linkeltem be a jobb oldalon, ezúttal egy flow-val kapcsolatosat, amelyek egy kedves barátom állított össze. Neki is a tanulmányai sikeres befejezéséhez kellenek a válaszok, és az ő kutatását ráadásul nem is olyan hosszú idő kitölteni.

Ha tehetitek, töltsétek ki, ő is személyes visszajelzést ígér.

Skorpió-vers

Abszurd élet, hetéra-sors, furcsa lehet végzetem:
ide cibál, oda rángat féktelen képzeletem.
Sodor a vágy, dobál erre, kötöz arra szerelem,
gyűlölet, kéj, plátói lét gigász harcot vív velem.

Az égboltot el nem érem, a mélyből felránt az ész,
középre húz - átlaggá nyúz saját elmém, bárha kész
vagyok régen Poklot járni, vágyom látni démonom:
ördög űzzön, azt kívánom, ha nem, erővel vonom.

Majd, ha csontig átégtem és táplálékom félelem,
ízig-vérig Gonosz tekint helyettem ki szememen,
gyönyört okoz emberhalál és megtiport hajadon -
vígy fel, Úr. Eleget láttam. Hadd pihenjek válladon.

(2005. március)

Fájlrendszer

Önmagam újra-definiálásának, a megújulásnak, a búvárkodásnak az ideje van most. Kínosan ügyelek arra, hogy sok élmény érjen, mert ezek inspirálnak gondolkodásra; új emberekkel ismerkedem, új témákban tájékozódom, új dolgokba kezdek bele. Lassan kialakul az a csapat, ami megfelelő közeg lesz nem csak nekem, hanem még nagyon sok embernek ahhoz, hogy valami nagyot, lényegeset, az átlagoson túlmenőt gondolhassunk és valósíthassunk meg. Létező elméleti konstruktummá vált az a csapat, amelyről írtam előző bejegyzésekkor. Onnantól, hogy rájöttem, hogy nem lehet egyedül igazán nagynak lenni, és hogy körülöttem nincsenek inspiráló emberek, de ezen változtatni akarok – innentől csak pár pillanat kellett, és szinte azonnal egymásra találtunk az első emberrel, akivel szövetségre léphettünk. Nyilvánvaló, hogy másképp képzeljük a csoport célját, a célok megvalósításának módját – lehet, hogy még a törekvés hangulatát is. Ettől függetlenül a csoport létezik, elindult, elkezdett kapcsolatokat építeni és terjeszkedni.

Eszembe jut az, ahogyan egy új élet születik: először valamit megtermékenyít egy gondolat, egy érzés, egy cél, és a termékeny hozzáállásból és a megtermékenyítő gondolamagból csíra lesz, csírasejt. A csírasejt többszöröződni kezd, egyre több lesz belőle, a tömege egyre nő, és közben elindul hosszú és fáradságos útjára, hogy megtalálja azt a közeget, ahova beágyazódhat. Az út során sok akadállyal néz szembe: ellentétes gondolat-áramlások, egyre csökkenő erőforrás, annak veszélye, hogy nem a megfelelő helyen próbál gyökeret verni. Könnyen lehet, hogy elpusztul, mielőtt eléri a célját. De ha eléri, megtalálja az életadó vérrel bőven ellátott közeget és sikerül beágyazódnia a megfelelő helyre, onnantól nincs más feladata, mint növekedni. Erőforrásokat magához vonzani – és ha jó helyen van, ezek az erőforrások jönnek maguktól is, mert a befogadó közeg felkészült és várta az új élet érkezését. Az új élet egyre növekszik, egyre felismerhetőbb formájú lesz, már nem homogén, hanem az egyes sejtek különböző funkciókat vállalnak el. Differenciálódnak a gondolkodásért, a cselekvésért, az észlelésért, a kiválasztásért, az erőforrások megszerzéséért, a fejlődésért felelős részek, és kis szervezet egyre önállóbb és életképesebb lesz. A közeg még védi a külvilág viszontagságaitól, a lebegés a magzatvízben még kellemes, de eljön az idő, amikor mind az anyaszervezet, mind az új életke azért kell küzdjön, hogy végleg elszakadhassanak egymástól. Az elszakadás fáj, de a túlélésnek ez a kulcsa. Van, hogy ezután ismét pozitív kötődés tud kialakulni az új szervezet és az őt addig tápláló régi között, van, hogy kevésbé. Megszületett az új identitás, de még hosszú, sokszor ismétlődő spirálokba csavarodó út van hátra addig, hogy az új szervezet képes legyen az önfenntartásra, és meghatározhassa magát mint új, független létformát.

Valahogy így képzelem én el egy csoport alakulását is. Nem tudom, hol tart most az Elmekonnektor, gyanítom, hogy az osztódás-utazás fázisban. Azt hiszem, már talán látjuk, hova tudunk beágyazódni, de lehet, hogy téves a riasztás; mindenesetre a csillóinkat már egész jól tudjuk helyzetváltoztatásra használni.

Az Elmekonnektorról később többet, úgyis hallat még magáról :)

Az előző bejegyzéseket visszaolvasva ismét rájöttem (ahogy arra mindig külön rá kell jönnöm), hogy valaminek (valakinek) az elvesztése mindig nehéz dolog, de általában meg lehet vele küzdeni. Ez nyilvánvaló, nem is ez az érdekes, hanem az, hogy ennek egy elég jól működő módszere a beépítés. Már tudniillik az adott dolog, személy bizonyos tulajdonságainak beépítése saját magunkba, a saját személyiségünkbe.

Nem biztos, hogy az ok-okozati irányt jól ragadtam meg, mert már a bizonyos emberek felé vonzódást is úgy látom, hogy előre "benne van" az emberben – nem a másik ember okozza a vonzódást. Ehelyett az ember "lelki pályáiban" rögzítve vannak mindenféle lenyomatok, rosszak és jók vegyesen, mindenféle forrásokból: régi, elfelejtett sérülésekből, szülői mintákból, gyakran ismételt mondásokból, kudarcokból és sikerekből, félreértelmezésekből, elfojtásokból. Ez nem mind rossz, viszont jórészt nem tudatos. Ha ezek közül van különösen fontos, akkor ha arra rezonál egy másik ember, és ez kivált bennünk egy élményt (pl. nagyon erős vonzódást vagy averziót), akkor az élmény okának ezt az embert tekintjük, pedig az ok bennünk van.

Hiszem azt, hogy ha nem lennének lenyomatok a kicsi lelkünkben, akkor bármelyik másik emberrel (legalábbis lenyomat nélkülivel..) boldogok és elégedettek lehetnénk. Még az is oké, ha a lenyomataink túlnyomórészt pozitívak, mert így ha aktiválódnak, az jó érzés, és nem káros átadni magunkat nekik. Nem olyan egyszerű a dolog, ha a lenyomatok között sok negatív, vagy pozitív és negatív lenyomatok kapcsolódnak össze valami miatt (ezek a viszonyok nem racionálisak és nem logikusak). Ilyenkor aktváláskor a kiváltott érzések is lehet, hogy nehezen elviselhetők, és ami a fontosabb, jobban megnézve sokszor tökéletesen indokolatlannak tűnnek – legalábbis belátható, hogy nem xyz váltotta ki őket. Persze, nem mindenki szereti az önanalízist, úgyhogy lehet, hogy erre nem mindenki jön rá (vagy alapból rosszul látom, ami mindig lehetséges, ezért nem térek rá ki külön).

Magamról például nem tudom, miért van bennem olyan végtelen elismerésvágy, ugyanakkor siker- és felelősségfélelem (vegyük észre: ez katasztrofális kombináció); vagy ott van még a vonzódás a dolgok (mindenféle dolgok) mélységének vizsgálata felé (ahelyett, hogy pl. a hasznosságuk vagy a felhasználási lehetőségeik érdekelnének), vagy az, hogy folyton csak fiúkkal barátkozom – de akár az istenhit is kerülhet ide. Ezek közül nem mindegyik rossz, de egyiket se tudnám megindokolni. A "csak" vagy az "ilyenek a génjeim" kicsit semmitmondó válaszok, az "így neveltek" pedig szimplán nem igaz. Akkor már inkább az "ezt tapasztaltam" hihető számomra, a szó egy kicsit primitívebb értelmében. Ez pl. az egyik ok, ami miatt feltételezem, hogy van olyan, hogy tudattalan / tudatalatti, vagyis egy olyan hely, ahol egész a születéstől, vagy lehet, hogy azelőttől kezdve emlékként, lenyomatként tárolódnak átélt események, érzések, gondolatok – és sokszor torzított formában, mert a rögzüléskor még érthetetlenek voltak, vagy félreértelmezte őket a hozzá nem értő, tapasztalatlan elme. Mivel az észlelés és az emlékezés hamarabb kifejlődik (sokkal, évekkel hamarabb), mint az öntudat és a verbalitás, minden embernek vannak olyan emlékei, amiket 1. nem tud elmondani (verbálisan nem hozzáférhetők), 2. nem tud beleilleszteni az "önmagáról való tudásba", az önéletrajzi emlékezetbe (mert az emlékek keletkezésekor még nem létezett számára az "én" fogalma).

Ugyanakkor abban a korszakban, amikor még nem tud a csecsemő magáról, hanem az anyjával diádot alkot érzelmileg, gondolatilag és majdhogynem még testileg is (hiszen teljesen rászorul), tudjuk, hogy fontos dolgok dőlnek el, pl. ilyenkor alakul ki a kötődés. A leggyakrabban használt tipizálás szerint van biztonságos kötődés, valamint több különböző típusú bizonytalan kötődés. Egyelőre nem tudjuk, mik és egymással pontosan milyen kölcsönhatásban alakítják ki a kötődési formákat (alighanem benne van pl. a csecsemő temperamentuma, az anya személyisége, a gyerekhez való hozzáállás, az anyagi és társadalmi helyzet, a nevelési elvek, a kultúra stb.), de nem is ez a fontos. A lényeg az, hogy lássuk: a verbalitás előtti időszak nagyon fontos az ember későbbi érzelmi életében. Az anyához való kötődés típusa például erősen összefügg a későbbi párkapcsolati kötődéssel (de nem egy az egyben; ilyen szép eredményeket a tudomány nem szokott produkálni, pláne az ember esetében). Innentől kezdve számomra elfogadható, hogy lehetnek olyan emléknyomok, amelyeket nem tudunk előidézni, de létezésük befolyásolhatja jelenlegi viselkedésünket. Vagyis a tudatalatti – a klasszikus, "az énemnek az a szintén hozzám tartozó, rám jellemző része, aminek nem vagyok tudatában" értelemben – létezik, bár arról fogalmam sincs, hogy miért adaptív ez. Ha adaptív – a tudattal ellentétben a tudatalatti adaptivitása számomra korántsem olyan egyértelmű, legalábbis evolúciós nézőpontból.

…szóval visszakanyarodva a jóval ezelőtti témához, én úgy látom, hogy az ember vonzódásait (az egyéni vonzódásait, tehát nem az életben maradáshoz való "vonzódását" pl., mert az egyetemes) jórészt tudatalatti dolgok határozzák meg, amelyeket az ember befejezetlennek, hiányosnak, "megéletlennek" érzékel, de nem tudja őket gondolati úton feldolgozni, mert nem sikerül őket a tudatba idézni, és ha mégis, akkor is ez csak egy verbális átirat lesz, az eredeti nyom pedig valami másban tárolódik. A .valami más nem nyitható meg se a gondolkodás.exével, se a beszéd.exével. Azaz, vannak tudatalatti "fájlok", amiket futtatnak ezek a programok, pl. a "pszichoterápia" vagy az "önelemzés" környezetben. De a bonyolultabbak tipikusan nem ilyenek, hanem csak önmagukban futtatható, külön programok. Ezek más elven működnek, mint a többi fájl: rejtettek (tkp. ezek a system fájlok..), a kódjuk nem egységes, nem ismert nyelven íródott, és titkosítva van. Csak működés közben megfigyelhetők, de mivel rendszerfájlok, ezért nem biztos, hogy észrevesszük őket, és ha igen, akkor sem lehet őket módosítani anélkül, hogy az egész rendszer borulna.

Tisztán látni ezekkel kapcsolatban főleg akkor lehet, ha sikerül olyan hardvert (aka. ember) találni, akinek az adott program, vagy annak párja, vagy valami nagyon hasonló kinézetű vagy működésű szintén megvan. Az azonos típusú vagy eredetű programok azonnal érzékelik egymást, és a két hardvert a "kivetítés", az "emberi kapcsolat" vagy a "játszma" protokollt használva, a "megtapasztalás" környezetben összekapcsolják online módba, ami azért könnyíti meg a tudatos észlelésüket, mert innentől az ember meg tudja figyelni a másik emberen a saját tudatalatti programjának, vagy annak kiegészítőjének működését.

Úgy tűnik, azért történik meg az automatikus összekapcsolódás, mert mindkét (vagy több) program sérültnek érzékeli a saját verzióját, és a másik program segítségével akarja debuggolni magát. A többszöri oda-vissza átírás miatt működés közben minden résztvevő program megváltozik, és összességében három kimenetel lehetséges: 1. minden marad a régiben (ekkor a program vár a következő frissítésre), 2. az eredmény jobb, mint az eredeti verziók – negatív program esetén a program egyre kisebb, esetleg megszűnik, és a log bekerül a verbális memóriába ("korrekciós élmény"), pozitív program esetén a működés tudatossá válik (töredezettség mentesítés), 3. az eredmény rosszabb, mint az eredeti verziók (a rendszerfájl egyre több hibát okoz, a rendszer instabillá is válhat).

Az informatikusoktól elnézést kérek, így utólag. Aki nem értette, attól is. Röviden annyi, hogy az ember tudatalattija gyógyulásra, regenerációra törekszik, azáltal, hogy a régi emléknyomokat újra megéli. Ha nem sikerül előrébb jutnia, az ember újra és újra érthetetlen módon belefut adott problémába, és minél jobban próbálja elkerülni, annál keményebben csapódik a pofájába, egész addig, míg el nem kezd foglalkozni vele, vagy bele nem döglik. Ha sikerül a töredezettség-mentesítés, az nagyon nagy aha-élmény, és óriási lépés a jó pszichés közérzet felé. A gyógyulásnak szerintem nem feltétele a tudatosulás.

Magamra lefordítva az egészet, mind a túlzott elismerésvágy, mind a sikerfélelem, mind a trehányság valami sérült, hibásan működő rendszerfájl lehet, csak még nem tudom, melyik mappában vannak. De egymással interakcióban működnek, és a mostani életem ellátja őket frissülési, debuggolódási lehetőségekkel, mert olyan embereket dob a gép, akiknek vagy hasonló, vagy kiegészítő, vagy épp ellenkező problémáik vannak. Nem tudok sokat tenni értük, max. annyit, hogy szembenézek a többi hardverrel, és megedzem a kicsi szívem, és a veszteségeimet tudatosan segítem beépíteni magamba, hogy végleg az enyémek legyenek, és ne tudjam őket többé elveszíteni. Lesz, ami fájni fog, de ez az élet útja.

"Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel,
a holnap még olyan szörnyen messze van.
Az országút a lábam alatt, és felettem az ég:
ez a két dolog, mit tudok biztosan."

Vigasz

Kihalnak az emberek
s a Földet végre
meggyógyíthatják a fák

Feloldozás

A múltkori bejegyzés után közvetlenül működés közben figyelhettem meg a saját pszichológiai mechanizmusaimat. Elmentem fürödni (mindig akkor jön meg az eszem sok dologban), és rájöttem, hogy a problémák feloldhatók a saját fejemben. Mivel a „démonaim” nem keresnek maguktól, és én sem őket, ezért a mostani problémáim nyilván a saját fejemből származnak. Nem azt mondom, hogy nekik nincs közük hozzájuk, de csak mint kiváltóknak, mint olyan dolgoknak a valóságbeli megtestesítőinek, amely dolgok már amúgy is léteztek az én fejemben. Csak még soha nem aktiválta őket semmi/senki ennyire erősen, és ezért könnyű azt hinnem, hogy az érzelmek, gondolatok forrása egy külső hatás.

Először rájöttem, hogy a kínlódásomat fel lehet osztani különböző részekre.

1. Van az érzelmi rész, ami vele, mint személlyel kapcsolatos. Olyasmik vannak itt, hogy végre valaki, aki „méltó” hozzám, értelmes, és valaki, aki beleillik az ideálképembe annyiban, hogy büszke lehetek rá, tiszteletet ébreszt bennem, fizikailag meg nagyobb és erősebb. De mindezek mellett az érzéseimet legalább 50%-ban generálta az, hogy ő mennyire képes volt rajongani értem, azalatt a kevés idő alatt, a fenti okok miatt: végre valaki, aki méltó hozzá, nem ostoba, aki erős, aki „ragadozó”. (Ez utóbbi mondjuk nem tetszett.) A rajongás (vagyis az a viselkedés, ami miatt nagyon magas piedesztálon érzem magam), bármilyen furcsa, önmagában is erős érzelmeket tud kiváltani, a meglévőket 100-szorosára tudja nagyítani, a negatívakat éppúgy, mint a pozitívokat.

Sajnos a rajongás a „félek a sérülésektől, mert a múltkori összes alkalommal nagyon fájtak, ezért amikor látok valamit, ami boldoggá tehetne, 180°-os fordulatot veszek és távozom az ellenkező irányba, mert amikor elveszíteném, nagyon fájna” névre hallgató játszma eleme. E játszmához szükséges egy érzés, ami értékes, de az elveszítése fájdalmas lehet, egy másik fél, akivel az érzés megvalósulhatna (de nem fog), és maga a szenvedő fél, meg persze az a pár régebbi ember, akik „miatt” a játékos már valaha sérült. Ebből a játszmából olyan kijelentések jönnek, mint a „nem akarok még egyszer a késen gondolkozni, úgyhogy inkább ne keveredjünk érzelmi viszonyba”, és a távolságtartás, megelőzendő a komoly érzelmek kialakulását, majd az elvesztésemmel járó fájdalmat, azelőtt, hogy egyáltalán bármi lett volna köztünk. Robbie Williams száma, a Feel jut eszembe, mintha erről írta volna az utolsó pár versszakot.

I don’t wanna die
But I ain't keen on living either
Before I fall in love
I’m preparing to leave her

I scare myself to death
That’s why I keep on running
before I arrive
I can see myself coming

Refr. I just wanna feel real love
Fill the home that I live in
Cause I got too much life
runnin' through my veins, going to waste

I need to feel real love
in the life ever after
There's a hole in my soul
You can see it in my face
it’s a real big place

(Magyarul kb.

Nem akarok meghalni,
de az életért sem rajongok túlzottan.
Már mielőtt beleszeretnék (egy lányba)
Látom, hogyan fogom elhagyni őt.

Halálra rémisztem magamat
ezért menekülök folyton.
Mielőtt odaérnék valahova,
látom magamat távozni.

Refr. Én csak érezni szeretném, hogy igazi szeretet
tölti be az otthont, ahol élek.
Mert túl sok élet rohan az ereimben,
és kárba vész mind...

Igazi szeretetre van szükségem
az életben mindörökké!
A szívemen lyuk tátong, láthatod az arcomon
Jó nagy terület..)

Na, de ne szaladjunk el ennyire a témától.

Szóval a rajongó magatartás rárakott egy lapáttal az én vonzalmamra. Amikor rájöttem arra, hogy tulajdonképpen asszisztálok egy nullaösszegű játszmához – mert tökéletesen kiegészíti az én „nem vagyok méltó a boldogságra” önsorsrontó játékomat, és a megmentő komplexusom is boldogan ujjong tőle –, eldöntöttem, hogy abbahagyom. Kiszállok ebből a kapcsolatból, a negatív érzések generálásából, az asszisztálásból. Ezek az érzelmek, amik bennem születtek, nem a boldogságot szolgálták, nem szeretetet hoztak, és mivel nem utálom magamat (tudatosan), ezért a helyes megoldás az, hogy lemondok róluk. Azzal egy időben, hogy a komplexusaimat próbáltam megérteni, és lehetőleg próbáltam megakadályozni, hogy az életem túl fontos területein működjenek, le kellett építenem azokat a kapcsolatokat is, amelyek rá épültek. Vagy legalábbis a kapcsolatok azon részét, amiknek elemei saját, vagy külső játszmák. (Játszmázni csak olyan emberrel lehet, akinek megvan a kiegészítő játszmája.)

2. ..de amikor ezt a személyhez kötődő érzelmi részt óriási belső munkával és erőfeszítéssel (meg némi felsőbb segítséggel) elengedtem, rájöttem, hogy hoppá, még mindig nincs vége. Még mindig van mit feldolgozni. Még mindig végtelenül alárendelem magam, okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek, magasabb rendűnek, egyszóval: kiválóbbnak látom őt, mint magamat, és nem is az irigység okoz szenvedést ebben, hanem az, hogy amikor meglátom a kiválóság egy bizonyítékát (amit folyton magából áraszt), akkor az önbizalmam instant lezuhan a mélybe, és kezdődik az önmarcangolás, hogy én miért nem csinálom, amit csinálni kell, miért nem használom az adottságaimat, az eszemet, miért nem tanulok meg tanulni, stb. stb. stb., végtelen hosszan. (Amúgy a találkozásainkat rendszerint követő hosszú megzuhanások hátterében lehet, hogy ez áll sokkal inkább, és nem az érzéseim. Azokat azért mindig tudtam nagyjából menedzselni.)

És akkor a fürdőkádban, végre megoldódott a rejtély, megszületett a megoldás: aki megtestesíti az énideálomat, az kell legyen a példaképem. Na nem mint személy. Azt ugye próbáljuk eltávolítani. Hanem mint gondolkodásmód, cselekvések integrált összessége, mint hozzáállás a sikerhez. Mint leendő zseniális kutató, mint olyan nyers gyémánt, akiből lehet drágakövet csiszolni, és aki folyamatosan más gyémántok – emberek, tervek, olvasmányok, ötletek – között tölti az idejét, hogy megcsiszolódjon, mert egy gyémántot csak a többi gyémánt tud csiszolni. Őt körülveszi a többi a „mutáns”, a hozzá hasonlóan nagyban gondolkozó emberek, a kutatások szerelmesei, ilyenek még a barátai is. Ő gimnáziumból jött, ahol a diákok tudományos életét támogatták és díjazták, ahol a gondolatcsírákat lehetett nevelgetni – én meg, ha értékes gondolatom volt, legfeljebb írtam belőle egy blogbejegyzést.

Ha ő a példaképem, akkor mindjárt elfogadható, hogy jobb nálam, hogy jobban csinál nálam valamit, hogy többet tud – hiszen ezért a példaképem. Megszűnik a fejemben versenytársnak lenni, olyan versenytársnak ráadásul, akivel nem tudom felvenni a versenyt, és nem is biztos, hogy önhibámból vagy lustaságból.

Simán lehet, hogy a lehetőségeim nem voltak soha igazán alkalmasak a tehetség kibontakoztatására. Soha nem vett olyan környezet körül, mint amilyen akár egy közepesen jó gimnáziumban vehetett volna. Próbáltam volna csak én az elektronikai szakközepemben diákkörös lenni mondjuk bioszból, vagy filozófiából érettségizni.. Bár, lehet, hogy ha nagyon kapálóztam volna, bekerülök valami jó csapatba – de a kapálózás eszembe sem jutott. A tanárok nem erőltették a szorgalmas diák-dolgot. A legtöbb kukoricaagyú, csőlátású osztálytársam közül is kevés volt, aki nagyra tört volna, vagy ha igen, akkor nem tanulmányok területén. Vagy vak voltam, de hát mindegy, a lényeg, hogy nem volt inspiráció. Az év végi bizonyítványom ötös volt, amikor ötös kellett a felvételihez, az angol felsőfokúja ebben a suliban mindenkinek röhögve meglett, a németre meg olyan magas ívből tettem, hogy magam is meglepődöm időnként, amikor kiderül, hogy ragadt rám valami. Nem jártam be, csak az érettségi tárgyakra, töri órákon olvastam, fizikán a tanárral szájkaratéztunk, biológiát-kémiát csak egy évig tanultunk rapidban, humán tárgyak, mint rajz, művészettörténet, ének-zene, na ezekről nem is álmodtam. Színjátszó körös lehettem volna, de nem vettem a fáradságot. Egyedül magyarból gyúrtam, hogy fölvegyenek pszichológia szakra, és sikerült is.

A családomban sem mondhatnám, hogy bárki is sokra vitte volna, mondjuk asszem anyám elég jól kiteljesítette magát a munkájában és jól is csinálta, de őt meg lefoglalták nagyon a magánügyi problémái, és nagyrészt megakadályozták, hogy kiélvezze a saját sikereit. Ezen kívül itthon sem erőltette senki, hogy legyen valaki belőlem.. Mivel nem senki nem mutatott rá arra, hogy milyen végtelenül széles a lehetőségek horizontja, mennyi mindenből választhatnék, nem volt igazán nagy dilemmám abban, hogy mi akarok lenni, annyira egyértelműnek gondoltam, hogy pszichológus. Nem tudtam, hogy talán kutató akarok lenni, mert semmiből nem tudtam volna megállapítani.. Soha eszembe se jutott, hogy pl. orvosira menjek, és ne pszichológus legyek, hanem pszichiáter. Kicsit Marcia „korai zárás” fogalma jut eszembe, amikor az egyéni identitás kialakulása a nélkül szilárdul meg, hogy az ember igazán szembesült volna a lehetőségeivel, és átesett volna az identitásválságon. Asszem velem tanulmányi/szakmai téren ez a korai zárás történt.

Az egyetemen meg a szociális készségeim kissé hiányzó volta miatt, de lehet azért, mert itt sem volt olyan társaság, megint nem inspirált semmi. Ráadásul nem tanultam meg tanulni, nem váltam szorgalmassá, mert nem kellett, ugyanúgy el lehetett lötyögni az egyetemen, ahogy a középsuliban. Próbáltam volna megcsinálni ezt mondjuk az orvosin.. Nem kerestem olyan társaságot sem célirányosan, akik nagyra törtek.. Mert nem tudtam, hogy kéne. Miből tudtam volna? Mindig büszke voltam az önállóságomra, és az összes helyzet, amivel szembe kerültem, igazolt ebben. A problémáimat asszertívan, lényegre törően, direkt módon oldottam meg, nem lamentáltam azon, hogy segítséget kérjek, egyenesen megoldottam, amit tudtam, nem foglalkoztam más emberek véleményével. Soha eszembe se jutott, hogy nagyot alkotni csak másokkal együtt lehet. Az én életemre ez sosem volt igaz, és mivel sose próbáltam ki, ha igaz lett volna, se tudom meg.

Amúgy arra, hogy a csapat, a társas inspiráció, az egymásról példavétel mennyire számít, apám hívta fel a figyelmemet, amikor kiöntöttem neki a kicsi szívem bánatát. Feltűnt, hogy én mindig E/1-ben beszélek, mindig csak magamról, miközben senki sem tud óriási sikereket elérni teljesen egyedül. És nem is kell, mert nem az a világ rendje. Egy másik barátom azt mondta: ha kutatni akarok, készüljek fel arra, hogy a kutatás csapatmunka, és arra is, hogy amit kutatok, azzá válok. És apám azt mondja, hogy ha bekerülnék egy inspiráló csapatba, az egyből megdobná a teljesítményemet, és az igényszintemet is. Hálás vagyok nagyon, hogy VÉGRE felhívta erre a figyelmemet, csak ezt lehet, hogy hasznosabb lett volna előbb megtennie.

Szóval mindezek elég erős indokok arra, hogy miért is nem vagyok így 21 évesen a kiválóság megtestesítője, és miért nem tartok ott, ahol a (nálam amúgy 5 évvel idősebb) példakép. Eddig úgy gondoltam, hogy ezek csak kifogások, amikkel álltatom magam, és a különbség valódi oka az, hogy lusta vagyok és trehány, ő meg király és szorgalmas. A példakép gondolati keretben önmarcangolás helyett végre meg tudok magamnak bocsátani mindenért, ami nem az én hibám, és értem, végre tudom, hogyan változtassam meg azt, ami viszont igen. Tök fura, hogy a tartalomban, az eseményekben, a tényekben nem történt változás, de az előző összerendezésükben szenvedést okoztak és kiszolgáltatottságot, a mostani csinos kis rendszerükben pedig reményt, megbocsátást adnak, és cselekvésre késztetnek. Zseniális az emberi gondolkodás hatalma!

Világossá vált az is, hogy kell egy csapat, akik nyitottak a különböző, sajátjuktól eltérő szakterületek tudására, integráló, építő hozzáállással, nagyban gondolkodnak, akik intuitív módon alkotnak, és akik hozzáadnak valamit a világhoz. Hogy miként lehet egy ilyen csapatot összeszedni, még nem tudom, de érzem, hogy meg fognak találni azok az emberek, akikkel együtt nagy lehetek. Ki fog alakulni egy rendszer, amiben a gondolatcsírák nagyra nőnek, és a gyökereik, mint az Avatárban az erdő fáinak gyökerei, össze fognak kapcsolódni, és egy végtelen bölcsességű hálózat jön létre belőlük, ami képes lesz – más hálózatokkal együttműködve – megoldani a Föld problémáit. Nem beszélve arról, hogy végre van példaképem – ha kicsit fura is, hogy se nem sokkal idősebb, se nem egyező nemű, se nem szakmabeli –, így végre van hova inspirációért fordulni, és ha ő maga nem is vállalja fel ezt a szerepet, azért a róla bennem élő kép pozitív, és nem negatív értelemben erősíti az önismeretemet.

És persze nyilvánvaló, hogy hozzá kell adnom mindehhez a saját szándékomat, képességeimet, meg kell végre tanulnom kitartással, szorgalmasan tanulni, és le kell vetkőznöm a kényelmességemet és a lustaságomat. Nyilvánvaló, hogy a komplexusaim leküzdése, elengedése, megváltoztatása még sok energiát fog igényelni, és lehet, hogy belebukom még egy-két dologba, mielőtt igazán felemelkednék. De már nem vagyok egyedül, és végre emlékszem arra, hogy soha nem is voltam egyedül. Isten szeretete körülvesz, és elküldi nekem a segítőit, amikor szükségem van rájuk. Végre elhiszem, hogy méltó vagyok a boldogságra, és végtelenül hálás vagyok ezért.

Külső-belső démonaim

Katasztrófa nekem ennyire tehetséges embert ismerni. Olyan sok síkon van benne az életemben, a gondolataimban, az érzéseimben, hogy nem tudok tőle megszabadulni, pedig isten a tanúm rá, próbálkozom, és fegyelmezem magam, és kerülöm, és meg is tagadom. De nem megy. Ha mégis találkozunk, utána hosszú időre mindig megzuhanok. Dokumentáltam magamnak. Nem tudok vele kapcsolatot tartani, se akkor, ha beteljesül, se akkor, ha nem, mert csak rosszul jöhetek ki belőle.

De a lemondás nem olyan egyszerű, mert több ez, mint vonzalom: van egy olyan aspektusa a személyiségemnek, pontosabban az én-ideálomnak, amit ő tökéletesen megtestesít. Ez a tehetséges, kiválóság szintjét, sőt, inkább zsenialitás szintjét elérő ember, akinek a neve tudományos folyóiratokban olvasható, mint kutatóé, aki nemcsak hogy tehetséges, de tudja is a céljait, és a tudást is folyamatosan gyűjti és halmozza. Emiatt fejlődik, és a tehetsége még nagyobbra nő. A céljaival együtt ez a kiválóság tökéletes példája egy nagyon fiatal emberben, aki ráadásul számomra vonzó. Hozzáteszem, valószínűleg pont emiatt az.

És ha tökéletesen a naiv kicsi szívem szerint cselekednék, akkor rajongói levelekkel bombáznám, és csüggenék minden szaván, mert úgy érzem, hogy még az a legapróbb gondolatmorzsa, amit a reggeli zuhanyozás közben kitalál, még az is ér annyit, hogy lejegyzeteljem. Csakhogy ilyen rajongást nem engedhetek meg magamnak, mert a saját büszkeségem nem engedi. Mégis, ezek érzések. Tökmindegy, mit gondolok intellektuálisan magamról, a tehetségemről és az értékemről, egyszerűen zsigerből úgy érzem, hogy ő felsőbbrendű, zseniális, én meg soha nem érhetem el ezt a szintet, vagyis inkább nem is ezt, hanem ilyenkor, amikor arra gondolok, hogy ő már most miket ért el (igaz idősebb nálam 5 évvel, és én még nem is fejezhettem volna be az egyetemet eddigre), érzem a zsigereimben a sürgető vágyat, hogy ÉN IS, ÉN IS el akarok érni valamit, elismert akarok lenni, kreatív elméleteket akarok gyártani, kutatni akarok, előadni akarok, sikeres akarok lenni, NAGY EMBER akarok lenni, aki számít, és akire emlékeznek az emberek, mert valami olyat adott a világnak!

És ilyenkor érzem a béklyóimat. Hogy van tehetségem, hogy okos vagyok, hogy megértek bármit, amire rászánom magam – és még sincs egyetlen olyan dolog se, amit tökélyre vittem, vagy legalább haladok afelé, hogy tökélyre vigyem. Oké, elkezdtem énekelni, de azt is milyen linkül veszem már? Igen, suliba járok közben, meg dolgozok közben, meg vezetni tanulok közben, meg.. De basszus. Kifogások mindig vannak. Miért nem vagyok kitartóbb, állhatatosabb, szorgalmasabb? Miért hiányzik belőlem a kiválóságnak ez az alapvető összetevője?

Amúgy nem hiányzik, de az tuti, hogy még nem tanultam meg. De amikor kifogásokat adok magamnak, amik egy része biztos jogos (pl. nem utolsósorban az, hogy még csak 21 éves vagyok, és egyetemre járok), akkor folyton arra gondolok, hogy basszus, Einstein 25 éves korára létrehozott mindent, amit akkor a fizikában létre lehetett.. És igen, gáz, hogy Einsteinhez hasonlítom magam. Asszem kéne nekem valami kézzelfogható bizonyíték arra, hogy a zsenialitás, a különleges tehetség, vagy legalább a kiválóság megjelenhet később is, nem csak gyerekkorban. Kéne talán egy életrajzgyűjtemény olyan kiváló elmékről, akik 40 éves koruk után kerültek egyáltalán közel a kiválósághoz.

A másik meg, hogy engem nem pozitív irányú vágy hajt a kiválóság felé. Hanem félelem, hogy nem leszek kiváló. Ez önmagában szánalmas, a saját ítéletem szerint, és nehéz nem ítélkezni. Ahogy arról is nehéz nem ítélkezni, hogy miért MOST jutott eszembe, hogy kutatónak kéne lenni, miért nem akkor, amikor felvételiztem.. Vagy miért épp akkor, amikor vele találkoztam, miért nem már magamtól is.. Fura amúgy, mert az önértékelésem nem megy sokkal lejjebb akkor sem, ha ilyenekre gondolok. Mert nem magamat helyezem lejjebb, hanem őt a normális emberi szint fölé. Még jó, hogy nem utálom magam csak, mert ő „tökéletes”.

Lehet, hogy még nem döntöttem el, hogy kikerüljek a hatása alól, és ezt a kínlódást is „ellátom energiával”, azzal, hogy folyton rá gondolok, folyton iránta érzek. És lehet, hogy ez így van, de tudatosan ennél többet nem tudok tenni az ellen, hogy ez így legyen. Vagy ha igen, még nem jöttem rá, mit.

Szerencsére valójában régebben is voltak kutatói érdeklődéseim pl. kognitív pszichológia kérdéskörben. Így legalább nem gondolom azt (bár egy ideig meg voltam ijedve ettől is, amíg blokkolt kicsit az emlékezetem), hogy azért, mert annyira tetszik, akarnék olyan lenni, mint ő. Bár egy másik formában lehet: hiszen pont azért tetszik, mert olyan kiváló, nem azért, mert olyan, amilyen. Egy képet látok róla, és valszeg nem látom tökéletesen. Valszeg amit látok, az nem ő, hanem az én vágyaim. Ha így van, az jó jel, mert akkor a vágy belőlem fakad, és nem az ő hatása alatt vagyok, és miatta akarok kiváló lenni.

De ettől még gáz. Kiválóságra vágyni, csak a kiválóságért.. Semmi cél, vagy terület (na jó, de, agykutatás és neurológia), semmi magasztosabb felhasználási lehetőség, semmi emberek segítése.. Hova lett a régi vágyam? A beszélgetéssel segítés? Vagy lehet, hogy azt nem szakmaszerűen kellene végeznem, hanem csak úgy, ahogy eddig, a barátaim körében? Lehet, hogy van más is, amiben annyira jó vagyok, mint a beszélgetésben, és inkább arra kéne fókuszálni? De hogyan találjam meg, hogyan próbáljam ki magam? Annyira energiátlannak érzem magam sokszor, annyira kevéssé kreatívnak. Apámhoz képest, akiből csak úgy pattognak-ömlenek az ötletek, én kuka vagyok. Igaz, valós helyzetekben jó a problémamegoldó képességem – de ez így leírva csak üres frázis, amit az emberek az önéletrajzukba írnak. És összehasonlítva magamat már most kiváló emberekkel, nem érzem azt, hogy közülük való lennék. Csak vágyaimban, képességeimben és önvalómban viszont nem. Persze, mindenkiben ott van mélyen az alkotás és kreativitás forrása. Tudom, hogy bennem le van fojtva. Nem tudom, miért, és nem tudom, hogyan lehetne felszabadítani.

Most megyek és gondolkozom ezen még egy sort, hátha valami mentális csavar van az egészben, hátha csak nem jól raktam össze fejben a dolgokat, hátha csak nem látom a nagyobb képet. Nem túl nyugodt időszak ez most nekem. Hiányolom azt a korszakot, amikor itthon voltam, tanultam és olvasgattam, és kib*szottul leszartam, mi történik a világban és az egyetemen, csak fényes emberekkel találkoztam néha, és az is főleg megnyugtató volt.

Kiválóság

Kiváló akarok lenni, és nem tudom, mihez mérjem a kiválóságomat. Logikus, hogy magamhoz, ahhoz, hogy a lehetőségeimből és a tehetségemből mennyit hoztam ki. Mégis, általában másokhoz mérem magam. Miért? Régen is mindig muszáj volt összehasonlítani magam, és valami miatt ez nálam összekapcsolódik a fiú-lány kapcsolatokkal. Mióta a kb. felnőtt eszemet tudom, mindig fiúkkal hasonlítottam magam össze (legalábbis a nyilvánvalóan lány-dolgokat kivéve, pl. kinézet). Minden fiúval való barátságomban felmerült egyrészt a ki-szereti-jobban-a-másikat-kérdés, másrészt az összehasonlítgatás. A ki-szeret-jobban tulképpen inkább csak akkor merült fel, ha az együtt járás is felmerült (vagy megvalósult valamikor a barátság során). Ebből arra a következtetésre jutok, hogy nálam összekötődik a „ki van kevésbé kiszolgáltatva” kérdésköre és a „ki a jobb” is a párkapcsolattal.

Amikor valaki kiváló valamiben, vagy fejleszti egy kiválóságát, az arra emlékeztet, hogy én nem vagyok kiváló, vagy nem fejlesztem magamat abban, amiben kiváló lehetnék. Bűntudat van bennem és lelkiismeret furdalás, pedig tudatos emlékezetem szerint soha senkinek nem ígértem meg, hogy kiváló leszek, soha nem voltam teljesítménykényszer nyomása alatt, sőt, inkább az ellenkezője. Mindenki tudta rólam, hogy nagyon okos vagyok (szubjektívan ez így is volt, valahogy az általános iskolás osztálytársaim nagy része elég egyszerű ember volt – ha most iwiwen megnézem, hányuknak van egyáltalán érettségije, olyan max. 30% jön ki), és soha senki nem aggódott, hogy nem fog sikerülni az iskola, amit épp végzek. Még a tanárok is, akik kicsit aggódtak értem, inkább a magatartásom miatt tették, vagy mert visszapofáztam a tanároknak, és sokat lógtam. Soha senki nem félt, hogy nem viszem majd semmire. Kívülről úgy tűntem, mint aki jól menedzseli a dolgokat, az utolsó, még épp elkapható pillanatban komolyan vesz mindent, ami tényleg számít, és kihozza magából azt, ami elég az „egész jó” eredményhez – abban a környezetben.

Asszem, hogy az összes iskolám és tartós környezetem mindig is egész kevés erőfeszítést várt el tőlem. Most visszanézve látom, hogy sokkal tovább tarthatnék, ha egy kicsit is jobban magamhoz mértek volna engem. Akár a szüleim, akár legalább egy tanár. Ha nem a körülöttem lévő több gyerekhez hasonlítanak, hanem ahhoz, hogy mire lennék képes, ha fegyelmezett lennék és szorgalmas, és főleg elkötelezett valami felé. Nem lettem volna sose csodagyerek, de lehet, hogy elértem volna egy 10-ik helyezést néhány OKTV-n, vagy nem egy szakközépből felvételizek az ELTE-re, és lehet, hogy az egyetemen nem egyszer bukdácsolnék, egyszer meg ösztöndíjas lennék, és nem föl-le ugrálna a teljesítményem, hanem egyenletesen jó lenne.

..de a felvételire keveset készültem, és nem vettem komolyan az egész középiskolát. Azért szakközépbe jártam, mert máshova nem vettek fel, és mivel máshova nem vettek fel, messze a saját képességeim alatti teljesítménnyel is bőven jó voltam ebben az osztályban. Ettől persze még kevésbé tanultam meg keményen dolgozni, tanulni, készülni, időben befejezni dolgokat. Felelősséget vállalni. Ehelyett folytattam a tanárokkal feleselést, elkezdtem a vége felé lógni, és volt pofám a tanároknak elmagyarázni, hogy miért nincs értelme bejárni az óráikra, utolsó évben, érettségi előtt. Rég ki kellett volna rúgniuk a hiányzásaim miatt, ehelyett az igazgatóhelyettes megengedte nekem, hogy ne járjak be az emelt szintű órákra, amiket vállaltam. Nekem egyedül az egész iskolában.

Basszus annyira egyértelmű, hogy látták bennem a tehetséget, a lehetőséget, és mégis, tényleg nem volt senki, aki azt mondta volna: Virág, neked tehetséged van bármihez, amit meg akarsz tanulni, törekedj kiválóságra! Használd ki az adottságaidat! Ne arra használd a retorikát, hogy a tanárokkal a diákjogról vitatkozz, hanem tanulj jogot vagy filozófiát! Olvasd el ezt és ezt a könyvet! Tanulj! Készülj versenyekre, írj az iskolaújságba, tedd magasra a lécet! Többre is képes vagy!

Bárcsak lett volna olyan, aki ezt mondja nekem.

Mert most azt érzem – de csak akkor, ha van kihez mérjem magam –, hogy szerencsétlen vagyok. Azért, mert nem teszek meg mindent ahhoz, hogy kihasználjam a tehetségemet. Tehetségem volt a zongorához, és bár már kb. 10 éve nem játszom, még most is ha zenét hallok, az ujjaim automatikusan követik a dallamot, és dobolnak, ahogy zongorán játszanám; ezt abbahagytam. Tehetségem volt a gitárhoz, abbahagytam, mielőtt az improvizációra képes lettem volna – egyedül meg nem képeztem magam odáig, csak legfeljebb mennyiségre több akkordot tudok, mióta abbahagytam, és kicsit könnyebben fogom le őket. A hastánc-mozdulatok egyből könnyen mentek, és kiskorom óta meg tudok csinálni néhány olyan alapmozdulatot, amit van, hogy másoknak évekig tart elsajátítani – de ezt is abbahagytam, mielőtt kiderült volna, van-e benne igazán jövőm, vagy csak egy tehetséges amatőr szintjére tudnám feltornázni magam. Most elkezdtem énekelni, és nem gyakorlok itthon szinte soha, csak ha rám jön a bűntudat. Az egyetemi vizsgákra mindig az utsó pillanatban készülök, mert nem az van bennem, hogy tudjam a tananyagot, hanem hogy jó jegyet kapjak – időnként még az se, elég, ha csak átmegyek. Szánalmas vagyok saját magamhoz képest.

Mindegy, nem ez a bajom. Idegesít a saját nyavalygásomnak még a legépelése is. Röviden: tudni akarom, miben vagyok tehetséges, IGAZÁN, annyira, hogy lehetnék belőle országosan elismert tekintély. És képes akarok lenni kimaxolni ezt a tehetségemet.
Ugyanakkor van bennem egy olyan rész, ami azt gondolja, hogy nem vagyok tehetséges, irigy a mások által elért eredményekre, és ugyan nagyobbra gondol, mint ahol mindenkor vagyok, de mégsem gondol a legnagyobbra. Az előbb e miatt a részem miatt nem írtam világszinten elismertet, csak országszertét. Félek a sikertől, valószínűleg, mert úgy látom, a siker kötelezettség is – ha az ember sikeres, akkor a többiek elvárják tőle, hogy továbbra is sikeres legyen, és ne okozzon csalódást. Én bizonytalan vagyok abban, hogy képes vagyok folyamatos teljesítményt nyújtani. Elismerésvágy és sikerfélelem kombinációja? Ekkora szívást akarva se tudnék kitalálni saját magamnak!

Plusz van bennem egy rész, aki nem mer boldog se lenni. Tele vagyok tudattalan félelemmel, és csak onnan veszem észre, hogy olvasom a saját régi naplómat, és tökéletesen beleillik a mostani helyzetem is: mindig olyan pasik után ácsingóztam, akiknek én nem kellettem annyira, mint ahogy ők nekem. Vagy nem úgy kellettem. Amikor meg jött valaki, aki tökéletesen maga elé helyezett engem, akkor egyszerűen férfiatlannak éreztem, és nem tudtam megállni, hogy ne bántsam.

Két dolog. Vagy van egy egyensúly, amikor mindketten akarják a másikat, és akkor ehhez vagy a megfelelő pasi hiányzik, vagy a megfelelő hozzáállás részemről, vagy mindkettő. Vagy a probléma az, hogy keretek közé rakom és felcímkézem a saját érzéseimet, és ezt a részét a gondolkodásomnak nem az a hit hatja át, ami a többi részét. A magam számára sémásítom a kapcsolataim emlékét, összehasonlítom őket, mintha lenne egy olyan dimenziólista, ami mentén a kapcsolatokat értékelni lehet; mintha nem tökéletesen egyedi lenne minden emberi kapcsolat. Pedig mindegyik az. És semmi, amit átéltem, nem teszi kötelezővé, hogy a továbbiakban is a régi sémák ismétlődjenek. Néha úgy tűnik, hogy van egy mintázata a kapcsolataim dinamikájának, vagy hogy vannak kategóriák. De csak azért tűnik így, mert így könnyebb rá gondolni, és nem kell annyi dolgot fejben tartani, amikor mentálisan a témához nyúlunk. Valójában nincs mintázat, hanem tapasztalásai vannak a léleknek. Az a részem, amelyik fél a sikertől, valójában a változástól fél, ezért is mondogatja magáról (az én számmal) a negatív sztereotípiákat, sőt, megerősíti őket azzal is, hogy a család többi tagjára is kiterjeszti őket, mint családi jellemvonást. És minél többször mondogatja, annál szilárdabbnak tűnik, annál igazabbnak tűnik, és a lehetőség a változásra annál távolabbinak.

Basszus, kiváló ember akarok lenni, merni akarok nagyra gondolni, merni akarok sikeres lenni, és merni akarok boldog lenni! És a nyomorék komplexusaimat meg ki kéne vágni a kukába. De ahhoz először meg kellene őket értenem, mert amíg csak tudatosulnak, de nem tudom, miért vannak, addig csak úgy csinálok, mintha megszüntetném őket. Valójában ez csak tagadás, és ha sikerül is kiiktatnom egyet, lesz egy következő helyzet, amikor megint működésbe lépnek. Meg kell őket érteni, tudni kell, honnan jönnek és miért, és utána, esetleg, meg lehet próbálni feloldani, vagy szép lassan leépíteni őket.

Legalább a tudatosulás szakaszon már túl vagyok. Úgy tudom..