Egymillió világ terhe

Annyira bénító dolog a magány. És most például azt sem tudom, miért vagyok magányos. Miért érzem magam olyan végtelenül-végtelenül kimerültnek, mintha nemcsak a sajátom, hanem még millió ember világának terhe nyomná a vállamat..
A kicsi kobold szokott mindig fáradt lenni.

Tulajdonképpen ma jól is érezhettem volna magamat - de nem. Valahogy.. fáradt voltam? rosszkedvű? kedvetlen? elfogott a karácsonyi nihil?

Nehéz elfogadni, hogy semmi nem tökéletes. És azt is, hogy mindent akkor kapunk meg, amikor nincs is rá igazán szükségünk. Ebből mi következik? Vajon az, hogy mindig minden dolog megkapására készen kell állnunk? Vagy hogy amint szükségünk lesz valamire, minél hamarabb le kell mondanunk róla, hogy megkaphassuk? De ha azért mondunk le róla, hogy megkaphassuk, akkor nem is mondtunk le róla - és nem is kapjuk meg.
Vagy az egész csak egy hitrendszer, és el kellene engedni? De tapasztalatokra épül..
Mindegy. Egy fontos tapasztalat van csak. Hogy bármit, bármikor csinálok, a bűntudat teljesen felesleges - mert biztos, hogy nem csinálhattam volna jobban. A bűntudaton van a hangsúly. Szinte mindent, ami miatt valaha is bűntudatot éreztem, később igazolt valami - igazolta azt, hogy helyesen cselekedtem, csak nem tudtam, mit miért csinálok, és azt sem, hogy jól.
Ez önmagunk elfogadása? Elfogadás, elfogadás.. Fontos dolog. Ha nem a legfontosabb. Egyik legfontosabb eleme a szeretetnek. Az egyetemesnek.

Kicsit aggaszt mostanában, hogy mennyi beleszólásom van az életbe. Hogyan lehetne ezt megmérni? Amikor a csoporttársaim és a legtöbb barátom az emberi meghatározottságról beszél, két dolgot említenek. A géneket és a neveltetést. Az öröklött dolgokat és a környezeti hatásokat.
Én mindig három dolgot említek: ezt a kettőt - és a lelket. A szabad akarat és Isten helyét az emberben. Sosem volt rá bizonyítékom, sosem tudom, valaha is lesz-e valaki, aki megérti, amit érzek, aki elhiszi, amit mondok - akinek ez nem csak az "én hitem" lesz, hanem aki számára ugyanúgy valóság Isten, mint számomra.
Addig is nem beszélek róla, hogy ne keveredjek vitába. Próbálom védeni az istenemet, de nehéz logikus érvekkel. Nehéz elmagyarázni, hogy többször beavattattam, átjárt a fény, és az a dolgom itt a Földön, hogy gyógyítsak.
..és közben ember legyek, emberi szenvedésekkel.

Nem vonz többé a tükörség. Nem vonz, hogy én tükrözzek - magamat akarom látni mindenben. Magamat, csak magamat.
Nem. Ez így nem teljesen igaz. Nem mindig rólam szólok. Nem tudnék gyógyítani, ha mindig csak rólam szólnék. Ugyanakkor szükségem van egy olyan szeletkére az életben, amikor nem csak én - de mások is rólam szólnak. A baj csak az, hogy még ha elő is áll ez a helyzet, mégsem fog soha senki csak rólam szólni. Mások számára mindig eszköz leszek saját magukhoz, és ők is csak eszközök lesznek nekem. Lehet, hogy át tudják magukat adni és én át tudom őket érezni, de ez mindig a saját céljainkért fog történni - valahol mélyen.
Nem ítélem el ezért sem magamat, sem az embereket. Ilyenek vagyunk. Mégis nehéz megfosztottnak lenni a szentségtől. Észben kell tartanunk, hogy nem csak sárlények vagyunk.

Egyébként újra és újra arra jutok, hogy a megoldás a szerelem. Az igazi szerelem egyszerre önző és áhítatos a szeretett lény felé. Egyszerre szól mindkettőről, mert ők nem két külön - ők egy egész.
A görög mitológiában Erósznak kétféle nyila van. Mindkettő szerelmet kelt - de az egyik mézzel és ambróziával van bekenve, a másik epével és méreggel.. S a szerelem éppen olyan lesz, amilyen nyíllal Erósz eltalálta a szerelmeseket. Boldogító és felszabadító, ha az aranyhegyű vesszőt lőtte ki, és fájdalommal terhes, ha a vashegyűt.
Hmm.. hmm.

Elegem van azokból a szerelmekből, amik véget érnek.
Elegem van a változásokból.
Soha többet nem akarok egyedül ébredni.

Karácsonyi nihil, oroszlánszív

Most van a szokásos karácsonyi nihil. Majd jobb lesz, és ma amúgy is megyek és találkozom a fontos emberekkel. De amúgy meg.. minden becsomagolva, sütök, takarítok, és arra gondolok, hogy de jó lenne berúgni. Berúgok így is elégszer, de most majd rokonok lesznek, meg családi barátok, közben meg csak arra vágyom, hogy valakinek elmondhassam a karácsonyi nihil hangulatomat, és azt mondja, hogy: nem baj, ismerjük, majd elmúlik. Hát.. erre való a telefon, nem?

A nyálasságig érzelmes Kowalsky számokat hallgatok, meg Sound of silence-t, és újra és újra megnézem az Oroszlánkirályokat. Még mindig nem raktam össze teljesen a fejemben, mit is jelent nekem ez a történet. De valami miatt hihetetlenül sokat. Van benne végzet, családi sors, egyéniség, akit a külső körülmények irányítanak, olyan, akit a szíve, és olyan is, akit végső soron a béke és a szeretet, és aztán szerencsére ő győz, minden bosszúterv, száműzetés és konvenció ellenére, amik azt mondják: gyűlöld, mert már az őseink is gyűlölték egymást.
És hát a szerelem.. Meg a sorsok..
Annyira vicces, hogy életem legfontosabb történetét épp egy Disney rajzfilmben találom meg. Kicsit olyan ezeket a filmeket nézni, mint Dosztojevszkijt olvasni. Vagy mint a Keresztapát nézni, olyan egyénisége, saját élettörténete, végzete, működési elve van minden szereplőnek, és egymástól szinte teljesen függetlenül működnek ezek, noha kénytelenek néha találkozni.
Elmentünk tegnap Siófokra és egész úton ezen gondolkoztam De még mindig nincs kész bennem.

"Magasba tart a kéz, stoppolva élsz, nehéz
az út, amin egy idealista zsivány mindenre kész..
De nézd! Lehet, hogy feltűnik egy angyal, segít és eltűnik
Lehet, hogy soha nem jön már el, és egyedül maradok itt
Nyakamban tábla lóg, rajta hirdeti:
"A Mennyország az úti cél", remélem, arra visz
ez az út, amin ez a pokoli szél a szemembe
homokot ver
Remélem látom majd azért, hogy merre van a fel!
Mi lentről jövünk!

Nem állhat elém senki sem, ha velem vagy
Nem félek semmitől, senki nem árthat
Otthon vagyok a végtelen világban, hogy amit
ma elkezdtem, azt valahogy végig csináljam"

Szép, világos, sima felületű ernyő

Vajon miért van az, hogy én a párkapcsolatot öntudatlanul, akaratomon kívül is küzdelemnek képzelem? Amikor írok róla, olyan kifejezéseket használok, mint harc, vereség, győztes-vesztes, alul maradni, döntetlen, béketárgyalások.. Miért van alapból így beállítva az agyam? Egyáltalán ez alapbeállítás? Vagy ezt valahol megtanultam, valaki belém nevelte, valahonnan ellestem? Vagy a személyiségemből következik?
Ordítani tudnék, mikor erre gondolok. Lehet, hogy tudok majd rajta változtatni, de akkor is gyűlölök belegondolni, hogy ez nálam így van. Hogy nem tudok másképp gondolkozni a kapcsolatokról, csak azt tudom látni, hogy mikor "ki jön ki jobban", ki a domináns fél, ki az, aki a végén úgyis megszívja - mert valaki a végén úgyis megszívja. Aki jobban szeret. Aki kiszolgáltatottabb.
Annyira mélyen vannak bennem ennek a gondolkodásnak a gyökerei. Mindig is így gondoltam az emberi kapcsolatokra. Meg mint adok-kapok viszonyokra - de az legalább stimmel objektív szempontokból is. Míg a küzdelem-kapcsolat teljesen gondolkodásmód, felfogás kérdése.
Most komolyan: milyen kapcsolatoknak néz elébe egy olyan ember, aki a párkapcsolatot alapvetően erőfitogtatásnak, rosszabb esetben harcnak, esetleg háborúnak látja..? Úr isten. Elszörnyedek tőle. Mi a faszt csináljak?

És persze a büszkeség. Meg méltóság. Mondjuk.. ezeken nem jutottam túl. Mindig is büszke voltam, és mindig is nagyon fontos volt nekem a méltóság. Hogy ne alázzanak meg, hogy ember maradhassak.

És ha ez a két elem találkozik - büszkeség és küzdelem -, akkor mi van? Na akkor vagyok én. És ez egy kapcsolatban elég katasztrofálisan néz ki.
Erre a pszichoanalízis azt mondaná: most, hogy tudatosítottam, lehet rajta változtatni. Áh, faszt pszichoanalízis. Pszichovirág. Whatever.

Olvasok most egy tankönyvet, abban is egy cikket a művészetpszichológiáról. Azt írja, az olvasás és az értelmezés tulajdonképpeni célja az, hogy az ember megélhesse saját identitását az olvasott mű segítségével. Kísérletek bizonyítják, hogy adott személyek teljesen különböző műveket ugyanazon dimenziók mentén elemeznek. Nem az adott műre érkező, sok ember által adott értelmezések között voltak hasonlóságok, hanem egyes személyek különböző művekre adott jellemzéseiben. És ez mérhetően összefüggött a személyiségjegyekkel (személyiségtesztekkel mérték). A tranzakcionális befogadáselmélet egyik alaptétele ez. Mindig is tudtam-sejtettem, hogy így van - vannak dolgok, amikre az ember magától is rájön, csak kell valami, ami "aktiválja" a tudást. Remélem, még sok ilyen aha-élményem lesz az egyetemi évek során.
Aztán van az az elmélet, hogy minden hiba, amit másokban felfedezni vélünk, valójában a mi saját hibánk. Ez összefügg a fentiekkel. Szerintem különösen a rossz dolgokra, tulajdonságokra, egyébként pedig minden másnak tulajdonított dologra igaz, hogy arról szól, aki csinálja. Aki tulajdonít valakinek valamit, az kivetít. És azért főleg a rossz tulajdonságokra igaz ez, mert azokat nehezebb magunkban elfogadni - hát kivetítjük másokra.

Több dolgon is gondolkodom ezzel kapcsolatban. Egyrészt úgy veszem észre, de majd utánanézek az írásaimban, hogy más emberekhez képest (aha, persze) kevéssé töltök idő azzal, hogy másokat próbáljak meghatározni. Mármint.. sosem próbálkozom azzal, hogy megfogalmazzam, milyen is egy ember. Általában, ő, egyedül. Ösztönösen inkább azt keresem benne, hogy nekem miért fontos. Nem hiszek a véletlenekben, hanem úgy gondolom, az emberi kapcsolatokra különösen igaz a zsák-a-foltját elmélet. Ha én valakivel találkozom és kapcsolatot tartok fenn, nem véletlen, hogy épp vele teszem. Valami összeköt minket, közös tulajdonság, hasonló személyiségstruktúra, működésmód. Esetleg az, hogy a másik nagyon alkalmas arra, hogy valamilyen tulajdonságot kivetítsek rá. Mondjuk mert az átlaghoz képest (most próbálok objektív fogalmakra alapozni, mellőzve azt a tényt - lol -, hogy ilyenek nincsenek) tényleg nagyobb mértékben jellemző rá az adott tulajdonság.

Az egész elméletben két dolog ijesztő, egy pedig kérdéses. Ijesztő például az, hogy igaz. Néha nehéz vagy lehetetlen bevallani, de tényleg igaz. Ahogy könyvből is, emberből is van olyan, ami/aki egy bizonyos személynek érdektelen, semmitmondó - noha a közvélemény szerint gyönyörű, értékes, figyelemre méltó. Az ilyen könyveket nem olvassuk el vagy félúton letesszük, az ilyen emberekkel pedig nem kerülünk közelebbi kapcsolatba.
Ijesztő még az is, hogy így talán teljesen lehetetlenné válik egy másik ember meghatározása. Hogyan lehetnék hiteles akár csak a magam szemében is, ha tudom, hogy tökéletesen vak vagyok minden olyan irányba, amire nincs kiélezve a látásom? Mindenkinek szűrői vannak, mindenki lát valamit, és noha a látott objektum ugyanaz - a látvány tökéletesen más.
Vagy mégsem tökéletesen? Nem tudom. Akárhogy is nézem, van objektívan megfogható része a dolgoknak. Muszáj lennie, különben teljesen elszigetelten élnénk mi, emberek, egymás mellett - ami már csak evolúciós szempontból sem előny. Tehát biztosan van valami, ami közös. Persze, maga az érzékelés tárgya. A könyv, személy, művészeti alkotás, tanulmány, rendszer, .. De milyen jogon mondunk róla bármit is, azon kívül, hogy létezik, hogyha úgyis mindenki mást lát belőle..? Milyen jogon mondom egy képre, hogy szép, túl ilyen-túl olyan, ezt vagy azt ábrázolja.. Sőt, ha magától a megfigyelés tárgyától is elvonatkoztatunk.. Milyen jogon használunk szavakat a meghatározásra, amikor a szavaknak is rengeteg értelmezésük van, és ez a sok értelmezés összefügg mind a személyes tapasztalatokkal, mind a kulturális környezettel - mindennel, ami különbség lehet az emberek között.

Mindegy. Úgyse most fogom felfedezni a spanyolviaszt. Tudom, mert érzem, hogy van valami, ami közös - például a nyelv. Ha nem lenne, egyáltalán nem tudnánk beszélni egymással, és ha feltételezzük, hogy tényleg nem tudunk, és ti mind csak az én képzeletem kitalációi vagytok - akkor meg mi a faszt erőlködök itt?
A válasz persze az, hogy azon erőlködök, hogy átélhessem a saját valóságomat. Azért épp így, mert én épp ilyen vagyok. Azért épp ezt a témát, mert ez a téma fontos nekem, és mindazok, amiket eddig boncolgattam. Erre egyébként jó az asztrológia. Meghatározni, hogy mik egy ember életének központi fogalmai.. Csak erre is lehet azt mondani, hogy vannak az emberiségnek közös központi fogalmai.
Tehát van valami közös. De minden más tökéletesen relatív. Ezért igyekszem nem ítélkezni. És persze azért, mert nem csak másokat látok szűrőn keresztül, hanem magamat is, és én úgy látom magamat, hogy nem szoktam ítélkezni. Arra talán még nagyobb esély van, hogy magamat "objektíven" lássam, mert hosszú éveket töltöttem együtt magammal, és volt időm tapasztalatokat gyűjteni. Néhány dolgot biztosan tudok magamról. De többségben vannak azok, amiket csak gondolok, és nem is valótlanul, hanem mert én úgy látom. "Én nem szoktam.." "az én életem.." "én.." kezdetű mondatok tömkelegével tudnám leírni magamat, és mégsem biztos, hogy mondanék bármit is magamról egy idegen embernek.

Vannak még kérdések. Például a fentieknek szubjektív, ámde bizonyítható tudatában hogyan kellene reagálnom arra, amikor valami véleményt formál rólam, és ez alapján viszonyul hozzám? És főleg mit csináljak akkor, ha a véleménye tökéletesen elüt az enyémtől, és úgy érzem, hogy amit ő lát bennem, az egyszerűen - nem én vagyok? Mit tegyek akkor, ha biztosan érzem, hogy egy kivetítésnek vagyok csak az ernyője, és nem azért szeretnek vagy utálnak, aki vagyok - hanem mert elég sima és világos a felületem, és jól látszik rajtam az a film, amit valaki meg szeretne nézni, mert a saját valóságának megéléséhez szüksége van rá. Mit tehetek ilyenkor, amikor tudom, hogy még az se biztos, hogy igazam van..?

Hm. Azt hiszem, azok a kapcsolatok működnek jól, ahol a két ember kölcsönösen megtalálja a másikban saját magát. Ha azok a dolgok, amik az egyik emberben nem megélhetők, megélhetők a másikban, és összességében a megélendő dolgok közül mindegyik bevihető a kapcsolatba.
Egy kapcsolatba. Hát persze. Ez a kedvenc utópiám. Attól függetlenül ragaszkodom hozzá, hogy rég beláttam: nincs tökéletes kapcsolat.

Miért akarnak mások a saját ízlésük szerint tökéletessé tenni, amikor én így vagyok tökéletes?

Nyihííí!

ESIK A HÓ!!!

Erőkút

Körülnéztem. És bármennyire szeretem magamat sajnálni, és hiába van vagy nincs rá okom - rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Itt a karácsony, és ezúttal a karácsony tényleg a szeretetről szól. Már most, pedig még nem kaptam szép, nagy, drága ajándékokat. Lehet, hogy idén a karácsony nem a vásárlás ünnepe lesz? Lehet, hogy ha más is, ha furcsa-kurta, azért mégis van családom?

Sokszor van az, hogy szar minden. Nem. Nincs sokszor. Igazából csak néha van. De olyan sosincs, hogy ne tudnám: jobb lesz. Mert rosszabb már nem lehet. Minden véget ér egyszer, és ez fáj, és örömömben sírok. Eláraszt az élet, az iskola, a tanulás és a szerelem, meg persze a gyász és a veszteség. De újabban nem érzem magam boldogtalannak. Újabban.. hónapok óta. Megtanultam megbocsátani magamnak, és megtanultam, hogy nem feltétlenül okosabb vagy hoz helyesebb döntéseket az, aki idősebb, iskolázottabb, könyvet írt vagy híres. A mindennapi döntéseimben egyedül én vagyok a kompetens. Nem mondom, hogy minden döntésem jó vagy helyes, de érzem, hogy amit csinálok, összességében jó.

Nem. Igazából nem akarok még egy ömlengést írni magamról és hogy mennyire jó nekem. (Késő.) Meg arról se, hogy mennyire rossz nekem. (Késő.) Néha nem fejezem ki jól magamat, néha meg összeszavakat a keverem.

...megvolt a sírásnak az ideje. Elmúlt. Itt az idő cselekedni.

In Upendi.. where the passion fruit grows sweet

Nem hiszem, hogy valaha csináltak jobb rajzfilmet a két Lion King-nél. Egyszerűen.. minden bennük van. És nem, most nem várom a felsorolást, hogy "de ez is jobb, meg ez is, meg ez is, és biztos nem láttál még elég rajzfilmet.." Úgyis ez marad a világ legjobb rajzfilmje :)

Sártenger

Nincs valami. Hiányzik az élet. Írok és írok, de csak egyedül, miért nincs, amire vágyom? Mire vágyom?
Barátok, szerelem, élet, élet.. Félek?
Ez már volt. Unalomig ismételt szavak. Szeretlek, szeretlek, szeretlek.. Kellesz?
Kell-e? Ki nekem ő? Miért nem vagyok elégedett? Nekem tényleg semmi nem jó? Miért fáj, ha nem minden szava nekem szól? Itt az élet és mindenki kávézaccról regél, kávét iszik, és kávéba fullad.. Borospohár és cigicsikk. Az én életem nem erről szól. Tudomány. Nem. Az én életem erről sem szól. Spiritualistás. Nem. Ez erőszak. Nem vagyok spiritutalitásigkusk.... Neeeem. Én nem vagyok.
Miért mindenki rólam beszél? Miért mindenki nekem beszél?
People talking without speaking..
Igen. Ez a bajom. A világgal. Hogy nem körülöttem forog. Utálom a világot. Miért nem szeret senki? Miért félek? Miért félek egyedül lenni?

Házsártos házisárkány és békétlen nő, tényleg én kötök mindenbe bele? tényleg nekem van mindennel bajom?
Valami baj van. Nem vagyok boldog. Nem vagyok elég boldog. Céltalan kicsit minden és a tanuláshoz is erő kéne.. Tisztítani? Minek? Tanítani? Még talán ez. De tanulni..
Valami van, ami nem stimmel és most ezt az egészet a nagy, szép, fehér világ elé tárom, pedig csak gondolatfoszlány és füst, szálló füst..

Ki vagyok én? És miért nem? És mikor jön? És hányszor megy még el? Kiért szól a harang? Értem szól?
Értem csak egy halk madárfütty szól. Pillangó szárnya, virág szirma, föld illata és eső kopogása.. Szeretkezni az esőben. Szeretkezni eső nélkül. Kezni. Szeret nélkül. Szeret. Kezni nélkül. Megőrülök. Nem szabad semmit, nem szabad semmit, nem szabad semmit. Vitorlázom a gondolatok sártengerén, keresem az aranyat, keresem az aranyat, nincsen hálóm, nincsen fémdetektorom, nincsen erőm. Túl nagy az arany. Megtalálom, és elsüllyedek.

Középsuli vs. egyetem

Hajnali fél nyolc van, még mindenki alszik. Én még kérődzöm, de nyolcra megyek.. Nem baj. Miután visszajöttem, lesz időm tanulni. Lassan muszáj elkezdenem. Még ki kell találnom a módszert erre a rendszeres tanulásra. Az egyetemi könyvtár csak 6-ig van nyitva, én meg rendszerint utána érek rá/oda. Van mellettünk a FSZEK Mester utcai kirendeltsége, még azt megpróbálom, hátha elég nyugis, békés és kényelmes. Előnye, hogy ha megéhezem, hazaugrom.
Úgy volt, hogy hétfőn úszni megyek, aztán mégse. Most már bánom, hogy nem mentem el. Jót tett volna. Nem vagyok igazán karban tartva. Pontosabban: vannak részeim, amik sokkal jobban, mint eddig (...), mások meg kevésbé (sport, agykapacitás).

Egyre inkább érzem, mi a különbség az egyetem és a középiskola között. Mert elég jelentős e különbségek hatása.
Például nincs folyamatos számonkérés. Tudom, tudom, hogy be kéne járni és lépést kéne tartani a tananyaggal lehetőleg folyamatosan, de nincs se negatív, se pozitív motivációm. Nem lesz rosszabb, ha nem megyek be, és nem lesz jobb, ha bemegyek. Legalábbis sok óránál. Van, ahol elég motiváló erő az, hogy érdekes a téma, vagy jó az előadó, vagy nincsenek fent interneten a slide-ok.. Mindemellett van egy gondolati oldala a tanulásnak. Igaz, hogy középiskolában is szartam bemenni azokra a tárgyakra, amik nem érdekeltek ÉS nem is kellettek az érettségihez. De főleg csak az előbbi. Viszont volt egy-kettő, amire mindig bejártam, mindig készültem, otthon, külön is tanultam rá. Ilyen volt a magyar. A magyar pedig pont egy olyan tárgy, ahol egy idő után, egy szint fölött már szükséges az önálló gondolkozás, a tanultak egyedi értelmezése, integrálása a saját gondolatvilágomba (pl. érvelő esszéknél, verselemzésnél). Én ezeket folyamatosan, rendszeresen csináltam is, ezért év közben mindig volt új intellektuális inger az agyam számára. Mindig volt min gondolkozzak, mindig volt mi hasson a világfelfogásomra.
Az egyetem ebből a szempontból nehezebb eset. Sokkal inkább stagnál a belső világom. Sokkal több önfegyelmet kell beletenni ahhoz, hogy ugyanezt a hatást elérjem - viszont sokkal kevesebbel is átvészelhető év közben. Csak közben elszokom a gondolkodástól, és elhülyülök.. És hiába érdekesek a tárgyaim - valahogy tényleg nincs motiváció.

Aztán - szintén ingerként - ott vannak az emberek is. Középiskolában az ember nap mint nap találkozik az osztálytársaival, akik - akármennyire is nem úgy tűnik - egy közösséget alkotnak, van bennük egy "kollektív tudat", minimum annyi, hogy "igen, mi vagyunk a 13/d, ez és ez a tanár szeret minket, ezt és ezt a tárgyat vesszük komolyan, ilyen és ilyen beállítottságú a többségünk, sokan szeretjük x osztálytársunkat, sokan utáljuk y osztálytársunkat, a következő klikkek vannak az osztályunkban: ..." - szóval van közösség. Mert szükségszerű, hogy legyen.
Azt az esetet leszámítva, hogy valaki tökéletesen antiszociális és/vagy mindenki utálatának örvend, az osztály minden tagja minden nap szükségszerűen beszélget az osztálytársaival, legalább egy-kettővel, ha bemegy órákra.
Na ilyen egyetemen nincs. Lehet, hogy később lesz, kiscsoportos órákon vagy szemináriumokon, de egyelőre egy előadáson legalább 100-150 ember ül bent, zsúfoltan, jó, ha szólni tudok 5 emberhez és tudom mondjuk 15-nek a nevét különböző okokból..
Nem állítom, hogy ez a rendszer rossz, vagy hogy nekem alanyi jogon jár a közösség, a társaság, a barátok. Nem. Ezekért természetesen meg kell dolgozni. Mindenesetre úgy érzem: egy egyetemen minden lehetőség tágabb, nagyobbak a távlatok, de sokkal-sokkal kevesebb az automatizmus is, ami azt jelenti, hogy az ingerekért - meg kell dolgozni.

Asszem elkezdek tanulni. És előbb-utóbb kénytelen leszek bulikba is elmenni :)

Játssz velem!

Rendezgetem mindazt a napló- és bloganyagot, ami az évek során (leginkább Titusz, az előző vinyóm pusztulása óta) összegyűlt a gépemen. Az a nagy terv, hogy összeszedjem egy nagy dokumentumba az összes eddigi E/1 személyű írásomat, ide értve mindazt, amit még digitalizálni kell (papírnaplók..), ami Titusz halálakor eltűnt (fájlmentés indul..), és amit az új blogomba (vagyis ebbe) írtam. Kihagyom a régi blogjaimat, és lehet, hogy némelyik papírnaplót sem gépelem be, mert már rég nem arról szólok, amiről azok.
Akaratlanul is néha belenézek egyik-másik bejegyzésbe. 2006. márciusánál járok most, és főleg a blogbejegyzéseket olvasom (az akkori naplók eltűntek). Ennyire megváltoztam..?
Annyira megváltoztam. Talán csak "érettebb" lettem, de úgy érzem, valami fontos eltűnt belőlem. Valami ösztönös játékosság és életszeretet. Az a mélyről jövő komolytalanság, a gondolati csapongások, a meghatározatlanság öröme..
Most nagyon komoly vagyok. Nagyon sokat vélek tudni, és a tudott és érzett és tapasztalt dolgok mentén alkotok magamról képet. És úgy is viselkedem. Bölcs, bölcs, bölcs..
Kicsit unok most bölcsnek lenni. Unom a meghatározottságot, a behatároltságot, azt, hogy én vagy valaki más megmondja, ki vagyok, mi vagyok, mi a lelkem, mit csinál és hogyan születek, hogyan kell élnem, ki leszek és mit kell csinálnom.. Mindezek most annyira nem érdekelnek! Elvesztem önmagam. Elvesztem a gyengédségem, a gyengeségem. Megérlel az idő, de kiszikkasztja a lényegemet.
Lényeg..? Mi a lényegem? Fellengzős szavak. Leszarom, mi a lényegem. Kérem vissza a csapongásomat! Kérem vissza a játékosságomat, a szabadságomat, a sok levegőt, a sok szálldosó információ-morzsát, amiből nem próbáltam egy egészet alkotni, hanem hagytam őket lebegni magamban, hadd sodorjanak és sodródjanak.

..havas táj. Utazok a vonaton. Fehér minden körülöttem, nem tudom, hova utazom, nem tudom, mi van a csomagomban, nem tudom, nem fogok-e megfagyni félúton, mert nincs meleg ruhám.. És nem is érdekel. Nem nézem meg. Csakazértsem. Csak a tájat nézem. Gyönyörű, és majd ha leszállok, belefetrengek a porhanyós hóba, felmarkolom, a levegőbe dobálom és nézem, ahogy szikrázik a napfényben.

Játszótársak körülöttem. Hempergőzünk a hóban, nevetünk és keressük a hó alatt az ősz faleveleit. Aztán megdobáljuk velük egymást.
A szülők a kocsinál forró teát készítenek a gázfőzőn. Meg kakaót. Kesztyűben, füles sapkában, régi, ócska, de meleg kabátban, amiket még a nagymamájuktól kaptak húsz éve. De ide jó lesz, itt csak szánkózunk, itt nem kell szépnek és jólöltözöttnek lenni, itt nem kell megfelelni, lehet szabálytalankodni, lehet szarni mindenbe.. Legfeljebb megver a többi gyerek. Na és? Sírunk egy kicsit, aztán leporoljuk a havat magunkról, és már vigyorgunk, mert ott egy nagy fa, és tervezgetjük, hogyan lehet rá felmászni, és faházat építeni..

Komolyság = komorság? Nyáhh. Néha van az, hogy mégis szívesen lennék aranyos munyuka. Kis gepárd. Nyauka. Meg kisvirág.
NYÁÚ!

Játszol velem, kicsi kobold?

Ambivalencia

Jelentkezik a Virág az egyetemi könyvtár gépéről.. Nagy az izgalom. Vizsgajelentkezés fél óra múlva. Aztán meg vizsgaidőszak kevesebb, mint egy hónap múlva. Mi lesz velem..
Mondjuk végül is mások is túlélték már, sőt, van, aki az egyetemet is sikeresen elvégezte. Talán nekem is sikerül, amilyen ügyes és okos vagyok.

Tegnap - már megint - gondolkozásra késztettek. Ráadásul olyan témában, ami, mint rájöttem, kifejezetten a gyengeségeim közé tartozik.
Vajon mi a lélek? - tettem föl a kérdést egyszer filotörin, és az előadó csak elnézően mosolygott, pedig annyira nem kérdeztem hülyeséget. Természetesen nem gondoltam, hogy ott és akkor azonnal ad egy mindenkor érvényes, valódi, igazi lélek-definíciót, amikor előtte olyan sokan annyi ideig nem tudtak előállni eggyel sem. Nem, én arra voltam kíváncsi, hogy mi, ott, akkor, azon az órán milyen alapon/értelemben használjuk a lélek szót. Mert használtuk, nagyon gyakran.
Valami számomra egészen furcsa dolog jött ki végül az előadóból, amit nem is értettem, és nem is akartam vele foglalkozni. Beszélt az emlékekről, tapasztalatokról, élményekről - és mindez kicsit sem passzolt bele abba a képbe, amit én alkottam magamban a témáról.
Én alkottam. Én alkottam? A valóság az, hogy "nem volt időm" azon gondolkozni, mi is a lélek. Mert mire eszembe jutott volna a kérdés, mire megpróbáltam volna rájönni - addigra a kezembe nyomtak egy módszert, egy definíciót, egy címkét. Az SVT és sok vallás (pl. hinduizmus) olyasminek hiszi a lelket, ami a fizikai testtel nem azonos, bár vele kölcsönös kapcsolatban áll, de mégis inkább fölötte, a testet ruhaként használva létezik.

Hát, nem tudom. Ha komolyan elgondolkodom, hogy mi is lehet a lélek, lehet, hogy magamtól nem erre a következtetésre jutok.
Innentől "szerintem" módban beszélek.
Az biztos, hogy a lélek az, ami tárolja a tapasztalatokat. Megélt dolgokat, és azok gondolati vonatkozásait, a belőlük levont következtetéseket. A kapcsolódó érzéseket, benyomásokat. A belőlük hátramaradó emlékeket.
Aztán ide tartozhat néhány funkció. A szeretet, az vágyakozás a más emberekhez való kapcsolódásra. Az egyedüllét igénye. A mélységes bánatóceán, a depresszió, de a valódi boldogság, a megélt teljesség is.
A lélek ezenkívül Isten helye az emberben.
Két lélek találkozása az, ami akkor történik, mikor két ember hosszan, mélyen egymás szemébe néz, és szavak nélkül, megfoghatatlanul és megfogalmazhatatlanul valamit átad, megmutat a másiknak, és befogad a másikból. Információ? Nem tudom. A szem a lélek tükre, szokták mondani, és ez száz százalékig így is van. Csak nem egyértelmű, kinek a lelke tükröződik benne.

Most ennyit tudtam összeszedni. Ezelőtt sosem gondoltam végig, mi is a lélek - számomra. És visszagondolva, sokszor figyelmeztettek is erre, emberek, körülmények, beszélgetések. Most volt az, hogy felfogtam, mit akarnak mondani. Tényleg nem olyan egyértelmű, hogy a lélek különáll a testtől. Mert az emlékek, amiket én magam is a testhez rendelek leginkább, a lélek részei. Az élményeket a maguk fizikai valójában a testünkön keresztül tapasztaljuk. Igaz, hogy az egyes élmények ránk gyakorolt hatása már inkább belső kérdés, a "fejben dől el", de lehet, hogy ez a fej is valójában az agyat jelenti?
Hol lehet a lélek székhelye, ha tényleg ennyire összefügg a testtel? Mert megtalálni eddig senkinek nem sikerült. Lehet, hogy a test körül lebeg valahol, és egyszerűen nem elég fejlettek az érzékeink és a műszereink ahhoz, hogy reagálni tudjunk rájuk?

Ezeket a kérdéseket persze nem most fogom eldönteni. De kialakult egy, az eddiginél valamivel önállóbb, és természetesen teljesen kettős elképzelésem a lélekről, és annak viszonyáról a testhez.
A lélek eszerint egyrészt a fent leírt sok mindenből áll. Tapasztalatoknak sok formája, "lelki funkciók", amiket ellát, Isten helye.
Másrészt viszont nem vetem el azt sem, hogy a lélek halhatatlan, ha máshogy nem, hát abban a formában, hogy minden tudás, minden tapasztalat és bölcsesség, minden érzelem és élmény lenyomata, minden kapcsolat energiája az univerzumban örökké (vagy annak pusztulásáig) megmarad, megőrződik, tovább él és rezeg, akkor is, ha a hozzájuk tartozó személyek már fizikailag megsemmisültek. A test visszajut a földbe, a lélek tudása pedig visszajut a kollektív tudatba, ahonnan vétetett.

A probléma ezzel az, hogy hiszek abban is, hogy a léleknek küldetése van. Már akkor, amikor testben megjelenik a földön. Ez kizárja azt, hogy minden összetevője a csak később megszerzett tudás legyen. Viszont predeterminálja azt, hogy a lélek, legalábbis a csírája, már akkor "tudja, mit csináljon", amikor a csecsemő még nem tud magáról igazán, vagy teljesen másképp.

Na jó. Nyertetek. Megkérdőjeleztem a saját hitem alapjait. Bár ettől nem lett gyengébb, szerencsére. Istennel kapcsolatban meg annyit: a magam részéről nem azért hiszek benne, mert elviselhetőbbé teszi nyomorult kicsi életemet. Nem hittem mindig Istenben, ez nem olyan régen van csak így. Viszont mindig is k erős ember voltam lelkileg. Nem az istenhit tette nekem ezt lehetővé. Ráadásul az életem sem nyomorult annyira, hogy emiatt kelljen erőlködnöm. Isten nekem teljesen "szabadon választott", abban az értelemben, hogy nem függök tőle. Isten is egész, és én is egész vagyok. És épp így szeretjük egymást :)

Okos dolgok

Néhány dolog, amit mostanában tanultam meg:

Egy problémát sohasem lehet magának a problémának a szintjén megoldani.
A határok felismerése nem akadályozza feltétlenül saját lehetőségeink kiteljesítését, sőt, lehet annak előfeltétele. A szabadság azzal kezdődik, hogy felismerjük, mi lehetséges és mi nem.
Az emberi személyiség nem eleve elrendelt módon működik, de nem is tabula rasa, üres papír, amire a nevelés azt ír, amit akar. Az emberi személyiséget ehelyett a belső és külső valóság állandó összjátéka formálja.
Az ember egész életében, annak minden szakaszában képes arra, hogy kijavítsa, megváltoztassa múltbéli tapasztalatait.
Nem elég "előre" haladni, a földi világban sikeresnek lenni, hanem mélyen önmagunkba, és magasan önmagunk fölé is kell fejlődnünk.
Nem elég önmagunkat megvalósítani, mert egy ember sem sziget. Ehelyett a társadalmon, a többi emberen keresztül, velük együtt, egységben is ki kell teljesednünk.

Egész emberek

Egyre inkább úgy érzem, egy örvény az életem. Annyira gyors, annyira pörget, és annyira felfelé halad, két dimenzióból nézve látszólag körbe-körbe, de valójában egyre magasabbra.
A tudatossági szintem az, ami nő. Amióta az eszemet tudom, mindig is nőtt; állandó az életemben az érzés, hogy napról napra több, jobb, igazabb és értékesebb vagyok. De most nagyon felgyorsult a folyamat. Hiába a látszólagos akár egyhelyben állás, akár regresszió (elkezdtem megint nem bejárni suliba..), a valódi irány az előre és a felfelé. Mind anyagi, mind spirituális szinten.

Olvasok most egy könyvet. Az a címe, hogy Szükséges veszteségeink. Sorra veszi az ember életszakaszait, és a különböző veszteségeket, amiket mind-mind szükségszerűen át kell élnünk. Elszakadás az anyaméhtől, később az anyától-apától, majd a gyermekektől is. Elszakadás az illúzióktól.
Na ez az utóbbi része a könyvnek az, amit csak ímmel-ámmal olvastam el, és a belső hang azt mondta: "nem kell elhinned mindent csak azért, mert könyvvé van nyomtatva. Te ennél bölcsebb vagy; e könyv tudását a tiéd már meghaladta." Ego, ego, ego. Nem érdekel, így éreztem és kész. És valószínűleg így is igaz.
Illúzióink egy részét nyilván tényleg el kell veszítenünk érésünk, felnövésünk, megöregedésünk során. Csak az kérdéses, mit tekintünk illúziónak, és mit reális elképzelésnek.
A könyv illúziónak tekinti a tökéletes kapcsolatot, barátság és szerelem értelemben egyaránt. A magam részéről úgy gondolom, elég, hogy lehetséges valódi, nyílt, őszinte kapcsolat két ember között. Persze, nincs tökéletes két ember erre a célra, nincs tökéletes őszinteség és nyíltság, ... vagy talán mégis? Mi a tökéletes? Abszolút tökéletes emberi nézőpontból (paradoxon..) nem lehet semmi, főleg egy soktényezős kapcsolat. De tökéletes adott két ember részére, az már inkább előfordulhat.

Na jó, nem kerülgetem a forró kását. Természetesen magamra gondolok. Mindig magamra gondolok. És főleg magamat szeretem. Ez így volt, így van és így is lesz. Azt gondolom, egy ember függetlenül a saját körülményeitől, képes boldoggá válni egyedül. Mármint anélkül, hogy egy vagy több másik embert felhasználna ehhez. Na jó, fogalmazzunk másképp. Bár hiszem, hogy az előbbi állítás minden emberre igaz, hajlandó vagyok elfogadni, hogy esetleg mégsem - de akkor is tartom, hogy vannak olyanok, akikre igen. És nyilvánvalóan önmagamat ilyen embernek tartom.
Mielőtt belemászok egy másik emberbe, a legfontosabb az, hogy önmagammal tisztában legyek. Ismerjem, szeressem önmagamat, és legyek boldog egyedül, magamért, az életért.. Legyek hálás..
Ha ez megvan, és mind a két embernek megvan, na akkor kezdődhet egy igazi, autentikus élet-kapcsolat.
Minderre azért van szükség, mert ha egy ember önmagában boldogtalan, általában azért akar kapcsolatot teremteni egy másikkal, hogy boldogabb legyen. Szokott ez sikerülni? Nem hiszem. Ha meg igen, akkor sem üti meg azt a szintet az egész, hogy megérje a rengeteg fájdalmat. Ha két fél ember találkozik annak reményében, hogy majd egy egészet alkothatnak, sok probléma merül fel. Például más formájúak, és nem illeszkednek egymáshoz tökéletesen. Mit csináljon egy kocka fele egy gömb felével, vagy egy amorf izével? Rések lesznek, a réseken meg bejut a világ, és valahogy semmi sem olyan jó, semmi sem olyan intim. Persze a maradék érintkezési felületen lehet olyan erős a tartás, hogy sosem esik szét ez a különös forma, és egy idő után talán le is kopnak a kiálló részek, ahogy szépen gurul a két ember az élet rögös útján. De hogy mindebből boldogság nem következik, az tuti.

Ellenben ha két egész ember találkozik, mindegy, milyen formájúak, elég, ha elfogadják egymást. A különbség az előző két feles verzióhoz képest, hogy itt a két ember meg tud maradni épen és életben a másik nélkül is. Persze, lesznek kielégítetlen szükségleteik, amiket a kapcsolatuk lefed, de azt ki lehet bírni.
Az első kapcsolatban a felek azért alkalmazkodnak egymáshoz, mert muszáj, mert valami annyira összekötözi őket, hogy úgyis együtt maradnak, és kényelmesebb nem veszekedni folyton. A második kapcsolatban az alkalmazkodás szabad akarat és saját döntés függvénye. Na meg a szereteté. Ebben az értelemben sokkal érettebb, mint függeni egymástól.
Éles ellentétet látok aközött, hogy két fél ember egy egészet, és aközött, hogy két egész ember egy egységet alkot. Nem azt mondom, hogy két egész embernek nem kell egymáshoz alkalmazkodnia, ha egységet akarnak képezni; ebben az esetben is meg kell halnia a két "én"-nek, hogy megszülethessen a "mi". De ez egy szándékos, szabadon választott döntés, míg az első esetben a döntést predeterminálja a szükség.

Nem tudom, hogyan lehet elérni a boldogságot. Azt tudom, hogy folyamatos küzdelem. Azt is tudom, hogy én boldognak érzem saját magamat. Ezért vagyok képes kialakítani egész-egész kapcsolatokat. Meg is teszem. Persze nem olyan egyszerű hozzám hasonlóan egész embert találni, és mivel mindketten szabadok vagyunk, az sem biztos, hogy pont lesz kedvünk egymáshoz akkor és ott, amikor és ahol találkozunk. De ha véletlenül mégis... Az egy varázslat. Egy boldog kapcsolat, az egy csoda. Akár baráti, akár szerelmi, akár szülő-gyermek viszonyról van szó, ritka és értékes az, ha egész emberek találkozhatnak egymással, és szeretetben egyesülhetnek.
Így vagyok én a családommal.
Az ember ugyebár beleszületik egy családba, ahol kész helyzet várja: adottak a szülei, az ő személyiségük, a környezet, az anyagi körülmények, minden, ami a születése előtt eldől. Az első években fel se merül a kérdés, miért kell szeretni a szülőket. Azért, mert ők az apu és az anyu, és a jó kisfiú/kislány default szereti az anyut és az aput (ha a körülmények másképp nem rendeződnek).
Aztán eljön az a pillanat a gyerek életében, amikor rájön: a szülei nem tökéletesek, nem tudnak mindent, és nem ők a legerősebbek a világon. Nem azt csinálják, ami a gyereknek jól esik - élik a maguk életét.
Innen eltelik egy kis idő, mire mindez teljes súlyában tudatosodik. Aztán eljön a következő fordulópont. El kell dönteni, vajon képesek vagyunk-e szeretni a szüleinket, a családtagjainkat önmagukért. Szerethetem anyut azért, mert ő az anyu, de később ki kell derüljön: ha soha nem láttam volna és lenne alkalmunk megismerkedni, vajon szeretnénk egymást? Eltöltenénk önként összezárva vele annyi időt, amennyit eddig eltöltöttünk? Hát, nem biztos. Valószínűleg sok embernek amúgy az agyára mennének a szülei (így is), és jó messzire elkerülnék őket.
Szerethetjük anyut azért, mert szép, okos tanácsokat tud adni, nem szól bele mindig mindenbe, laza vagy kedves, és ugyanakkor utálhatjuk azért, mert ABBÁ-t énekel a fürdőszobában, mindenhol szétszórja a papucsát, és mert olyan rémesen idegesítő a tüsszentése. Ezek reális dolgok, és a többi emberrel kapcsolatban tisztán meg is tudjuk fogalmazni őket, de a szüleink.. A szüleink esetében tabukat kell átlépnünk. Anyut nem szabad bántani. Apu nagyon okos, és mindent jól csinál. A nagymama csak aggódik, az öcséd pedig most kamaszodik.

Mindenesetre el kell jönnie egy pillanatnak, amikor kiderül: szeretjük-e valójában, önmagukért a családtagjainkat?
Jó esetben pozitív a válasz. A kapcsolat "szintet lép", pláne, ha ezt a folyamatot mindkét fél világosan és tudatosan látja, és esetleg meg is beszélik egymással.
Rossz esetben kiderül, hogy az apánk egy kibírhatatlan sóher tuskó, az anyánk pedig buta tyúk, akit minden barátnője ott ver át, ahol csak tud. Még itt sincs veszve minden. Egyrészt lehet, hogy rosszul látjuk mindezt. A családtagoknak végtelen esélyt kell adni, mert család - csak egy van. És mert a család az alapja mindennek. A gyökér, ahová az ember visszanyúlhat, ha nem tudja, mit kezdjen. Másrészt egy idő után elfogadhatjuk egymás rossz tulajdonságait, és megbeszélhetjük, hogy nem emlegetjük őket nagyon gyakran, mert jobb a békesség. Fontos, hogy a családtagok tudják, mit gondol róluk a többi családtag - de nem kell ezt minden nap többször ismételni. Harmadrészt az is lehet, hogy minden megy tovább, ahogy eddig. Tudatosult az utálat - ennyivel többet tudunk. Egyszer úgyis elköltözünk, meghalunk, valahogy felszívódunk innen. Soha nem fogjuk tudni letagadni a szüleinket, de távolságot lehet tartani. Távolról minden megszépül.

Én szerencsés helyzetben vagyok. Mindkét szülőmet bátran egész embernek merem nevezni. Magamat is annak tartom, és ahogy fent leírtam, megtörtént a tudatosodás is. És jó vége lett. "Megszerettem" apámat, önmagáért, és ő, azt hiszem, szintén megszeretett engem. Sokkal nagyobb a tolerancia köztünk, pedig vannak éles ellentéteink. Anyámnál jobb anyát pedig egyrészt el sem tudtam volna képzelni, másrészt jobb embert se nagyon. Ő adott nekem szabadságot. Ezért tudok most szabad lenni. Nem hiszem, hogy jobb szülő tudnék vagy akarnék lenni, mint anyám vagy apám. Nem akarok "túl jó" anya lenni. "Elfogadhatóan jó" anya akarok lenni, akármilyen is lesz a gyerekem. Igyekszem majd nemcsak mint saját gyerekemre, hanem mint a kezdetektől önálló személyiségre tekinteni rá, és így is nevelni. Aztán ha tök más lesz, mint én, lehet, hogy sajnálom majd, de legalább ő boldog lesz, és én is, mivel ha sikerül egész emberré nevelnem, nem fogunk egymástól függeni.
Én tehát - szerencsés vagyok. Egy fura dolog: nemrég rájöttem, miért hívnak Virágnak. Nos, azért hívnak Virágnak, mert az a környezet, ahová születtem, szellemi táplálékban és spirituális humuszban annyira gazdag táptalaj, hogy gond nélkül ki tudtam virágozni. És mert az életet oltották belém, lehetek én az Élet Virága.

Másért is szerencsés vagyok. Nem a szüleim a kizárólagos egész emberek, akiket ismertem. Több ilyennel is van kapcsolatom, eggyel pedig különösen mély. Nem tudom, mi ez. Nem szerelem, mert annál mélyebb, de barátságnak se nevezem, mert nem akarok álszent lenni. Száz százalékos bizalom és teljes őszinteség, teljes tudatosság, teljes nyíltság.
Persze, ehhez kellek én. De kell egy partner is. Egy olyan, aki a végletekig őszinte, akkor is, ha fáj; aki jobban tiszteli a szabad akaratot és az emberek érzelmeit, személyiségét, mint bárki, akit ismerek; aki, mert teljes ember, képes lenne boldog lenni nélkülem - és mégis engem választott. Mi együtt az életet, az igazi, autentikus életet választottuk, és valódi segítséget tudunk egymásnak nyújtani a választás kivitelezésében. "Képesek vagyunk szeretni, sérülni, küzdeni, veszteni, harcolni, gyűlölni, vágyni, ÉLNI." Olyan érzésem van, hogy "mi vagyunk a kiváltságosok. Nekünk megadatott, hogy belepillantsunk, hogy milyen, amikor valaki BOLDOG."

Hála tölt el. A hála érzése pedig magához vonzza azokat a dolgokat, amikért később még több hálát fogok érezni. Az őszinteség az őszinte embereket vonzza, a szeretet pedig a szeretettelieket. A teljes embert észreveszi a többi teljes ember, és amikor már sokan vannak, elindulnak, és megváltják a világot. A világ pedig boldog lesz, mert mi, teljes emberek segítünk egymásnak, a Földnek és az életnek elérkezni az aranykorba, ahonnan valaha régen mindannyian elindultunk.

Hát ilyen spirálban gondolkozom én a világról és benne magamról. Mindig is hasonlóan eresztettem magamból az okosságot, de most mintha még ez is egyre jobb és igazabb lenne. Fejlődöm :) Boldog és elégedett vagyok. Igen, néha sírok. Néha dühös vagyok, néha agresszív, és néha utálok mindenkit és legszívesebben felrúgnám az összes ordító kisgyereket és vinnyogó kiskutyát. De ez nem baj, ember vagyok, nem boldogság-gép. A Földön élek, ami megint nem fogaskerekek összessége, és az életben játszom, amihez nem kaptam írott szabálykönyvet. Ez mind mégsem számít - semmi nem számít. Minden a legnagyobb rendben van, és mindannyian haladunk egy szebb, jobb jövő felé.

Bűn és bűnhődés

Vajon miért van az, hogy én másokkal ellentétben, és gyakran az elvárásokkal szemben, szinte soha nem érzek bűntudatot? Megbánást, azt érzek néha. Ha valamit rosszul csináltam, és ezt tudom és elismerem, akkor megbánást érzek. Majd megpróbálom levonni a következtetéseket, és az átélteket tapasztalattá formálni - hogy többé ne kövessem el ugyanazt a hibát. De a bűntudat..

A bűntudat és a megbánás között az a különbség, hogy a megbánás egyszeri dolog. Elb*sztam valamit, megbánom, és elhatározom, vagy nem, hogy többet nem fogom elb*szni. A bűntudat viszont hosszantartó önemésztés, és az én világomba nem fér bele, mert semmi jó nem származik belőle. Pontosabban.. Nyilván nem azért érez az ember egyáltalán bűntudatot, mert semmi jó nem származik belőle. A világon rendszerint nem léteznek olyan dolgok, amiknek nincsen céljuk, vagy legalább okuk. A bűntudat valószínűleg egy feldolgozási folyamat, olyan, mint a gyász. Vagy az álmodás, de ebben már elég ingatag vagyok.

Szóval valószínűleg bűntudatra szükség van, mert vannak dolgok, amiket csak a segítségével lehet feldolgozni. Vagy mégsem? Miért nem érzek én bűntudatot? Egyetlen olyan eset van, amire nagyon élesen emlékszem, és amikor annyira erős bűntudatom volt, hogy ha rágondoltam, sírva fakadtam, és egyébként pedig leblokkolta a normális lelki életfunkcióimat. Több ilyen emlékem nincs. Olyankor tűnik fel, hogy ez nem általános dolog, amikor elvárják tőlem a bűntudatot, vagy legalábbis nagyon szeretnék, ha én éreznék olyat, de én mégsem. Olyankor feltűnik. Hogy talán kéne. Aztán átgondolom, és rájövök, hogy nincs olyan, hogy kéne. Nincs olyan, hogy érzek valamit, mert elvárják tőlem. Egyrészt azért, mert kivitelezhetetlen, másrészt meg azért, mert minek? Egyre kevéssé tekintélyelvű, egyre liberálisabb, demokratikusabb és szét/összefolyóbb világunkban nincs szükség érzelmek tettetésére. Na jó. Mondom inkább azt, hogy abban a kultúrában, ahova én születtem, a saját szűken értelmezett családomban és a baráti körömben nincs szükség rá. Ebből logikusan következik, hogy nem is fogok semmilyen érzelmet tettetni. Nehezen tudok olyan helyzetet elképzelni, amikor ez mégis bekövetkezne. Ilyen pl. az, ha az életemet veszélyezteti, ha nem látszom ilyennek vagy olyannak. De amikor azért tettetek egy érzelmet, mert azzal el akarok érni egy olyan pozitív hatást, amit megítélésem szerint a valódi érzelmeimmel nem sikerülne.. na ezt ne. Miért muszáj az anyukának szeretettelinek mutatkozni, ha éppen rohadt egy napja volt? Hogy a gyerek kicsi lelke ne sérüljön? De a gyerek ennél sokkal okosabb ám! Észreveszi, hogy mi van. És nem szereti, ha nem őszinték vele. Ami a kisebb baj, de aztán alkalmazkodik, és egy idő után hasonul is a példához. Ez jó? Vagy mondjuk egy nő orgazmust tettet, hogy a férfinak örömet okozzon. Vagy hogy végre vége legyen már az egésznek. A férfi büszke magára. Lehet, hogy egyébként is van rá oka, de ha nem.. Át van verve. Mondjuk itt legalább a nő jól jöhet ki belőle, .. de mégsem. Neki amúgy sem jó.

Mindezt azért írtam, hogy rámutassak: semmilyen érzelmet nem érdemes tettetni, pláne, ha nem kényszerít rá az életveszély vagy valami nagyon súlyos egyéb ok.

Nade. Ezzel még nem derült ki az, hogy én miért nem érzek szinte soha bűntudatot. De ha elmondom, azzal meg fogom cáfolni azt az elméletet, hogy nem lehet érzelmeket akarni. Érzelmek születnek, vannak és abbamaradnak, de ez nem tudatos irányítás kérdése.
Legalábbis ezt vallottam mostanáig. De több beszélgetés is ráébresztett, hogy kicsit ellentmondásos a felfogásom az érzelem-akarat-tudatos szándék összefüggéseiről. (Ez nem nagyon nagy újdonság, amúgy is sok ellentétes eszme fér meg bennem. Btw. ez hajlamosító tényező a fasizmusra az F-skála szerint.) Gyakran alkalmazom például az elengedést, amikor úgy érzem, káros energiák (érzések, gondolatok, hatások) vannak bennem, amikre nincsen szükségem igazából. Tudatosan, szándékkal elengedem, elküldöm ezeket magamtól, hogy ne károsítsanak többé. Ez a módszer viszonylag tág körben ismert, és nagyon jól működik. És éppen ezzel elég erősen ellentmond az érzelmek irányíthatatlanságáról szóló elméletnek. Mert lehet valamit nem érezni többé, csak azért, mert azt akarom?

Valószínűleg nem egy egyszerű igen-nem válasz az adekvát erre a kérdésre. Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan érzelmek, érzések, amiket nem lehet csak úgy eltávolítani magunkból. Olyanokra gondolok, amik még dolgoznak az emberben, még nem végezték el, ami a feladatuk volt, még nem érettek a lezárásra. Ilyenkor az elengedés sikeressége csak illúzió, és az elengedés valójában elnyomás.
Viszont. Sok olyan dolog is munkál az emberben, ami feladata elvégzése után nem ürül ki magától, hanem ott marad. És problémát okoz. Ezeket a dolgokat kell eltávolítani, hogy az élet tisztán mehessen tovább.
Van erre egy ellenérv. Tudniillik az, hogy ameddig adott gondolat/érzelem az emberben megvan, addig biztosan céllal van ott, tehát nem lehet eltávolítani, vagy ha igen, az nem lesz valódi, hanem csak elnyomás vagy bebeszélés, vagy ha mégis sikerül az elengedés, az káros. Ezzel az érvvel egyet tudok érteni, de csak bizonyos feltételek mellett. Akkor érvényes ez az érv, ha teljesen egyértelmű, hogy minden, amire már nincs szüksége az embernek, automatikusan, teljesen magától eltűnik. Márpedig én úgy tapasztalom, hogy ez nem így van. Emberek idegeskednek rajtuk kívül álló dolgok miatt, amiken nem tudnak változtatni. Vagy bűntudatuk van, mert nem tudtak valaminek megfelelni, önhibájukon kívül. Szerintem ezek nem megtartandó, jóra vezető dolgok. Mert lehet azt mondani, hogy az emberi szervezet, és az emberi lélek is pontosan tudja, mire van szüksége, mi a jó neki, és magától kiüríti azt, ami már nem kell. De én azt mondom: az embernek tudatosság adatott. És nem kihasználni azt, ami adatott, az az én szemléletemben bűn, de legalábbis elfecsérlése egy nagyon nagy értékű lehetőségnek.
Természetesen a szervezet, és a lélek is tudja, mi a jó neki. Megvannak a maga módszerei. De ha tudok segíteni neki, ha fel tudom gyorsítani a folyamatokat, át tudom vágni a fölösleges holtágakat és kikerülhetem a zsákutcákat, - akkor ezt fogom tenni. Igen, néha tévedhetek abban, hogy mi a jó nekem - de ebben az esetben úgyis korrigál a szervezet vagy a lélek. Nem tudok olyat tenni, ami ellentétes a természet alaptörvényeivel vagy a lelkem felépítésével, ennél fogva nem árthatok. Vagyis igen, de előbb-utóbb az is kitisztul.
Emellett pedig nem kell magunkat olyan butának gondolni. Nagyon is jól tudjuk, néha sokkal jobban, mint a testünk-lelkünk, hogy mi kell nekünk. A sokkal jobban persze nem abszolút érték, hanem alkalmazkodás a környezethez. Egy elmélet szerint az emberi agy annyira fejlett, hogy az evolúciós fejlődés ennél tovább gyakorlatilag lehetetlen, mert annyira sok időt venne igénybe, amennyi alatt megváltozna az a környezet is, amihez elkezdődött az alkalmazkodás.. Ezért az evolúció folytatása az intelligencia. Az emberek már nem a génjeikkel alkalmazkodnak, hanem az eszükkel, tudatosan.
Ebből kiindulva könnyen előfordulhat, hogy én a túlélés és az általános komfort/örömérzet szempontjából jobban tudom tudatosan, mi kell, mint tudat alatt. Az alapigények persze nem változnak, de a kifejezésük, kielégítésük módja igen, és ebben nagyon jó a tudatosság.

A fent leírtak értelmében tehát igenis van létjogosultsága a tudatosságnak az érzelmek tekintetében is. A ráció más kérdés, azt nem feltétlenül kell összekeverni az emócióval. Jók azok külön. De mint tudatos lény, az ember nem hagyhatja figyelmen kívül saját, az állatvilághoz képest rendkívüli képességeit. És azt gondolom, nem hagyhatja használatlanul/kihasználatlanul sem őket.

Visszatérve a bűntudathoz: sokszor, sok különböző életszakaszban átgondolva mindig arra jutottam, hogy a bűntudat alapvetően rossz. Most nem így gondolom. A bűntudat egy semleges, szükséges dolog, amihez egyébként valamilyen oknál fogva negatív érzés társul.
Az új kérdés: mi a bűntudat egyáltalán?
Induljunk ki a nyelvből. Bűntudatom akkor van, ha az van a tudatomban, hogy bűnös vagyok. Akkor hiszem, hogy bűnös vagyok, ha úgy érzem, bűnt követtem el. A bűn definíciója pedig egy nagy halmazon belül viszonylag szabadon változtatható kultúrától, neveltetéstől, történeti vagy művészeti korszaktól, eszméktől, helyszínektől, társadalmi szintektől, szóval gyakorlatilag bármilyen kollektív emberi tényezőtől függően.
Ezzel persze lehet vitatkozni, én is vitatkoznék magammal. Mert úgy tűnik, vannak dolgok, amik mindig, mindenhol bűnnek számítottak és számítanak a mai napig. Ilyen a gyilkosság, a házasságtörés, a magántulajdon védelme. De itt is vannak kivételek, meglehetősen sok. Lehet a kannibálokat vagy a kommunistákat azért primitívnek nevezni, mert más dolgokat tartottak bűnnek, és lehet, hogy tényleg primitívek is, de akkor nem (csak) ezért.
Mindegy, ebben nem tudok dönteni. Mert mégis bennem van mélyen egyfajta ösztönös sejtés, hogy vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem szabad csinálni, mert .. mert nem. Ugyanakkor a valódi, jól felfogott hitem szerint nincs olyan, hogy bűn. Cselekedetek vannak, amelyekből tapasztalat születik. A lélek tapasztalata. Aztán hogy ki milyennek ítéli meg az adott cselekedetet, az már a magánügye. Ítélkezni nem az ember dolga. Egyszerűen nem elég tág a látóköre ahhoz, hogy mindennek pontosan tudja az okát és a következményét, ennél fogva nincs joga elítélni bármit is. Vagyis joga van, de senkit nem érdekel. A léleknek így is, úgyis szabad akarata van, és csakis olyan dolgok történnek vele, amiket előre eltervezett magának. Eddig egyezik a hitem a hinduizmussal, abban viszont különbözik, hogy a hinduizmus hisz az újjászületés mellett a karmában is, abban, hogy a lélekhez minden visszatér, amit valaha is kisugárzott magából. Ezért van az, hogy egy indiai, ha szegény sorsú, és az élete nyomorult, akkor sem szenved látványosan és panaszkodik, hanem éli életét, és képes boldog lenni. Mert tudja, hogy talán azért ilyen az élete, mert előző életében valami nagy gonoszságot követett el, és most azt vezekli le. És ezért van az is, hogy egy indiai valószínűleg ott fog téged hagyni, amikor összeesel az utcán, mert miért is szólna bele a te, nyilván jól megérdemelt sorsodba? A szent teheneket sem bántják - de nem is etetik. Ha megdöglenek, hát ez van.
Tulajdonképpen már a hinduizmussal is megmagyarázható az a kérdés, hogy miért tudnak borzalmas tetteket véghezvivő emberek büntetlenül élni hosszú évtizedeken át, majd békében meghalni, miközben ártatlan afrikai kisgyerekek halomra halnak éhen a sivatagokban. Nos, mindez azért lehetséges, mert ha nem most, hát később megbűnhődik/megüdvözül az illető, valamelyik elkövetkező életében.
Aztán van még a keresztény felfogás is. A lélek egyrészt megbűnhődhet életében. Ilyenkor bejönnek Arany balladái az unalomig ismételt bűn-és-bűnhődés motívumokkal. A balladákban a bűnös úgy bűnhődik, hogy a bűntudata az őrületbe kergeti.
Ha életében mégsem bűnhődik meg, majd a végítéletnél fog. A Pokolba vagy a Mennybe kerül, esetleg purgálódik egy kicsit, aztán minden el lesz intézve. A kereszténységben van szerepe a megbánásnak, tudniillik Jézus azt mondta: mindenkinek megbocsáttatik, aki bűneit őszintén megbánja. De ez megint a megbánás, és nem a bűntudat.

Hmm. Az bűzlik a bűntudattal kapcsolatban, hogy az egy hosszantartó, folyamatos dolog. És nem feltétlenül kötődik hozzá megbánás. A bűntudat egyszerűen annyi, hogy folyamatosan a tudatunkban van bűnösségünk. Ebből egyáltalán nem következik nyilvánvalóan a megbánás. Ha tudom, hogy bűnt követtem el, de azt is tudom, hogy bármikor újra megtenném, akkor az is bűntudat. Akármennyi ideig lehet bűntudatom, anélkül, hogy megbánnám a bűnömet.
Úgy látszik, el kell különíteni kétféle bűntudatot. Az egyik a fent leírt "bűnösség tudata", a másik pedig az, amilyen jelentésben valójában használjuk. Tudniillik rossz érzés valami miatt, amit elkövettünk, és tudjuk/érezzük, hogy nem szabadott volna.
Az előbbit normálisnak tartom. Adott kultúra/ország/nem/család/környezet tagjaként én nyilvánvalóan tisztában vagyok azzal, hogy mi bűn ebben a környezetben, és mi nem. Ha olyat teszek, ami benne van a bűn kategóriájában, akkor azt is tudom. Még jó. Ez normális. Az a furcsa, ha nem tudom, hogy ahol vagyok, ott mik a szabályok..
Na ilyesfajta bűntudatot szoktam érezni. Mármint.. tudom, hogy amit csináltam, az itt és most bűnnek számít. De ha én nem fogadom el, hogy az illető dolog bűn, akkor ez a bűn-tudat nem hordoz negatív érzést. Akkor hordoz, és ez a második verzió, ha én azonosulok azzal a felfogással, amit az adott környezet tart egy bizonyos cselekvésről. Ha pl. én is bűnnek tartom a gyilkosságot és a társadalom is, akkor a bűntudatom nekem rossz érzés. Ha én ugyanakkor nem tartom bűnnek a gyilkosságot, de a társadalom igen, nekem akkor is lesz bűntudatom, de ez csak egyfajta tudomásulvétel lesz, viszonylag semleges érzelmi tartalommal. Esetleg azért érzem magam rosszul, mert a társadalom börtönbe zár engem, vagy vendettát követnek el a halott rokonai.

(Még egy különbségtétel a megbánás és a bűntudat között: azt bánom meg, amit nem kellett volna megcsinálni, és legközelebb igyekszem is nem-megcsinálni. Bűntudatom viszont olyan dolog után van, amit nem szabadott volna megcsinálni. Kell - ami belülről fakad, és szabad, ami kívülről. Mint a sollen és a müssen..)

És akkor kezdünk közeledni a válaszhoz, hogy miért is nem érzek én bűntudatot túl gyakran. És egyben visszatérek a hinduizmushoz is. Nem tudom, hisznek-e a hinduk a bűnben, mindenesetre nem veszik annyira komolyan, mert nem abban hisznek, hogy "egyszer élünk", hanem abban, hogy van idő megbűnhődni, nem kell aggódni, úgyis mindenki elnyeri méltó jutalmát a karma értelmében..
Na ez az a pont, amikortól nem vagyok hindu. Vagy indiai. Mert hiszek az újjászületésben, a lélek halhatatlanságában, viszont nem hiszek a bűnben, a nirvánában, és nem hiszek a karmában sem. A lélek szabad akaratában hiszek. Abban, hogy egyetlen karma létezik, és az a szeretet. A lélek önmaga dönti el, milyen megtapasztalásokra van szüksége ahhoz, hogy megtanulja azt a leckét, aminek a legnagyobb szükségét érzi. Kitalálja, hogyan fogja megszerezni az adott tapasztalatokat. Ebben segítségére vannak vezetők, magasabb tudatossági szintű lények, Isten, ... Ha a döntés megvan, a lélek megfelelő időpontot és helyet keres a leszületéshez, és megkeresi a partnereket is (más lelkek, akik az együttműködés érdekében nagyjából akkorra és nagyjából olyan közelségbe születnek, hogy a találkozás létrejöhessen). Majd mindannyian megszületnek a testbe, és szépen megcsinálják, amit előre elterveztek. Hozzáteszem, ez nem feltétlenül végleges döntés. A lélek nem egy döglött izé, hanem az idő folyamán megváltoztathatja a döntéseit. Ezért nem lehet megmondani senkiről, hogy mikor fog meghalni. Akkor sem, ha van egy terv rá, és azt kiderítjük. Mert mindig minden változik, és ez így is van jól.

Ebben hiszek tehát. Ezért nincs soha bűntudatom. Mert nincs bűnöm se. Bűntelen vagyok, és mint ilyen, szabad. Senki nem tudná rám erőszakolni azt, hogy bűnt követtem el, de még azt sem, hogy rosszat csináltam. Azt esetleg igen, hogy amit okoztam, vagy ami a cselekedetemből következett, vagy amit másokban kiváltottam vele, az egy negatív hatás. De akkor sem rossz.

Mindez egyébként nagyon megnyugtató hit, bár a látszat ellenére nem nagyon kényelmes. Mert nehéz benne elhelyezni pl. az ént, a személyiséget. Ki vagyok én? A lelkem? És akkor miért nem emlékszem arra, hogy mit terveztem el a bardóban (abban a létállapotban, ami az előző test halála és a következő leszületés között van, és amelyben a lélek eltervezi a következő életét)? Vagy emlékszem, csak elnyomom? Vagy a testem vagyok? De nem lehetek a testem, mert testem nagyon sok volt már. Akkor meg?
Hát, igen. Én se tudok mindent :) És engem is sok kérdés nyomaszt. Szerencsére sok mindenre (mindenre?) választ ad az SVT. Kész hitrendszere van, és a Földön most ez a legfejlettebb rendszer. A leghatékonyabb a tisztítás szempontjából, ezzel lehet legegyszerűbben gyógyítani. Meg talán a Merkaba újraindításával, de arról keveset tudok. Most még.

Na jó. A magánvallásomról később többet. Jó éjszakát.

Az elszalasztott lehetőségek és az elutasítás

Vajon most már mindig ilyen sokat fogok gondolkozni? Mindig ennyire megnézek előre minden eshetőséget, felkészülök dolgokra, elzárkózon "nem jó" dolgoktól, vagy vigyázok magamra? Mostantól marad ez a tudatosság?
Vajon leszek még szabad?

Ui. Persze hosszútávon minden nagyon stimmel. Így járok jól. Ez a helyes. Így kell csinálni, így csinálják a profik. Erre van szükség, éppen ez a megoldás.
De.. miért nem vagyok akkor elégedett..?

Ju-jitsu, a környezet, és én

Azt hiszem, végleg abbahagyom a ju-jitsut. Valahogy.. elhidegült a kapcsolatunk. Olyan ez, mint egy szakítás. Egy ideig még lehet mondani, hogy csak szünetet tartunk, vagy hogy majd rendbe jön, de.. Lesz egy pillanat, mikor egyértelművé válik, hogy az utunk elválik.
Nagyon élveztem küzdősportolni, főleg, amikor még komolyan vettem. Élveztem az ottani társaságot is, és biztosan nagyon fog hiányozni az edzőtábor. Bár igazság szerint annyi pénzből, amennyibe az került, akár máshol is el lehet tölteni egy hetet azzal a két emberrel, akik nekem a tábor fő vonzerejét jelentik. Mindegy. Tardos mindig is egyik szívesen látogatott csücske lesz a szívemnek. (És ha megoldható, azért még elmegyek én edzőtáborba, és legalább akkor tanulok valamit.)
Hmm. Igen. Tényleg olyan ez, mint egy szakítás. Most, hogy belegondolok..
De az indokaim érthetőek. És ha nem is lennének indokaim, azért még érzem, hogy másmerre megy az utam.
Most inkább táncolni fogok elkezdeni. És belemerülök a pszichológiába. Marad a mozgás- és táncterápia, és talán befigyel mellé egy pszichodráma. És lassan tanulni sem ártana elkezdeni. Ezenkívül nyelvet tanulok és tanítok, és próbálok barátkozni (ahogy sikerül :). A felsoroltak elveszik minden szabad időmet. Most egy hónapig még amúgy is nagyon elfoglalt leszek (én vagyok a nagykorú örökös).

Apropó nagykorúság. Igaz, a "felnőtt"-et sohasem kor, hanem egzisztenciális helyzet ÉS érettség alapján definiáltam, mégis, ennél azért felnőttebbnek gondoltam magam.. Hosszú idő óta először van az, hogy olyan szívesen lennék megint egy kicsit gyerek, akinek pontosan megmondják, mit hogyan kell csinálni.. Bár ilyen nem is volt nálunk talán sosem. Szerencsére. Legalább megszoktam. Wáh.

És most valamit a világért: a blog action day idei témája a környezet.
Amikor környezetszennyezésre gondolok, mindig eszembe jut több dolog. Egyrészt, hogy az USA termeli overall a legtöbb koszt a Földön, mégsem hajlandó aláírni a kyotói egyezményt. Másrészt eszembe jut anyám tatabányai telke körül az erdőkben halmokba szórt szemét. Aztán szerencsére gondolok egy kicsit azokra a "yeah we did it" jellegű videókra, amiken elégedett kisiskolásokat mutatnak, miután csapatban kitisztítottak egy folyószakaszt, felszámoltak néhány szemétkupacot vagy kiirtottak egy rakat parlagfüvet. Jó, hogy ilyen akciók vannak.
Annyiféleképpen lehet figyelni és vigyázni a környezetre. Annyiféle megelőző, vagy gyógyító módszer van. Egyáltalán, a környezetet rengetegféleképpen lehet definiálni. Környezet a Föld élővilága, de a világűr is, vagy a saját kis otthonunk. Mi, emberek, környezet vagyunk egymás számára. Az állatok és a szobanövények is környezet, de a földek, az erdők, a sziklák és az ózonréteg is. Mindre kell valakinek vigyázni. Mondjuk alapvetően Isten vigyáz ránk, de ha már beleszülettünk a világba, nekünk se árt egymásra tekintettel lenni.
Némileg jogosnak érzem azt, ami az emberekkel történik a Földön, a veszélyesebb vidékeken. (Ahogy valamelyest a trianoni békét is jogosnak, de legalábbis sorsszerűnek gondolom a magyarokra nézve.) Az emberek tönkreteszik a Földet, tehát a Föld nem tud egészségesen funkcionálni, és abból ilyen galibák vannak, mint szökőárak, jégkorszak, globális felmelegedés, földrengések.. Még csak nem is bosszú. Egyszerűen elbasszuk a gépet, és ezért a gép szarul működik.
Note: természetesen nem gondolok úgy a Földre, mint egy gépre. A Föld egy élő entitás. Egyáltalán, valahogy holisztikusabban fogom fel én ezt a dolgot. Az emberiségnek valószínűleg most arra a tapasztalatra van szüksége, amit itt és most a Földön szerezhet meg, adott körülmények között. Az egész többször is megtörténhetett már a világtörténelem körforgása során - ahogy azt pl. a Mahábhárata és a védikus vallások le is írják, és ahogy én is hiszem. Elkezdődött, vége is lesz egyszer, hogy aztán megint újrakezdődhessen - körbe-körbe. Volt már ilyen. Valahol játszania kell a leszülető lelkeknek.. (Már felfogás szerint Istennek.)

Hiszek még valamit. Szintén nem tudom bizonyítani. De úgy érzem, és úgy tudom, hogy a vaskorszak végéhez értünk. Innen már csak jobb lesz. És tényleg, ha körülnézek, látom, hogy az embereket jobban érdekli már a környezetük, a többi ember, a szeretet, mint eddig. Többet segítenek egymáson. Igen, sokan vagyunk, zsúfoltak a városok, nehéz ennyi egyednek egy fajból ilyen sokáig ennyire sűrűn lenni. Ahogy a filotöri előadóm mondta: "Az ember nem olyan, mint az állatok. Ennyi állat, mint ahányan maguk, akkora teremben, amekkorában maguk vannak, két dolgot csinálna: vagy szexelne, vagy agresszívvá válna." Szóval nem könnyű. De alapvetően jobbul a világ.

Úgy érzem, én teszek azért, hogy a mindenféle értelemben vett környezetemnek jobb legyen. Felsorolás szintjén, a teljesség igénye nélkül:
- ha nagyobb szemetet látok az utcán, a villamosmegállóban vagy a parkban, felszedem és kidobom
- ha van nálam, adok pénzt annak, aki kér
- egyáltalán, bármit, amim van, szívesen odaadom annak, akinek nagyobb szüksége van rá (amíg ez nem veszélyeztet engem)
- pozitívan gondolkozom, beszélek és élek
- a választott szakmám az emberek segítésére irányul, és ezt érzem küldetésemnek is
- szeretetet árasztok és terjesztek
- hiszek Istenben és a lélek halhatatlanságában
- őszinte vagyok
- boldog vagyok
- segítek, ahol tudok
- SVT-zek
- tanulok és tanítok
- fogmosás közben nem folyatom a vizet

Mindezek egyébként nekem, mint egyénnek is százszorosan megtérülnek. Mégsem ezért csinálom: egyszerűen kötelességemnek érzem pl. segíteni az embereket. Utána nem elégedettség fog el, hanem az a tudat, hogy "megcselekedtük, amit / megkövetelt a haza". Igen, nekem is vannak szerencsétlen húzásaim, és én is sokszor elb*szok dolgokat. De minden az épülésemet, és mások épülését, tapasztalását szolgálja utóvégre. És az egyén épülésem a világ épülése is, hiszen minden egyén a világegyetem része.

Sok módon lehet tenni a környezetért. Úgy érzem, nekem az emberek segítése az utam. Kívánom, hogy mindenki találja meg a neki legmegfelelőbb módot arra, hogy teljes harmóniában élhessen önmagával és a környezetével.

Árvácska

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

(Kosztolányi Dezső - Halotti beszéd)


Olyan, mintha annak a háznak a vendégszobája, amiben élek, egyszercsak nem lenne többet. Az ajtó be van zárva, mert a vendég már régen kiköltözött; nincs is ez a szoba folyamatosan a tudatomban. De amikor véletlenül vagy direkt bemennék oda, azon kapom magam, hogy az ajtón túl nincs semmi, csak az űr van, és én zuhanok bele, egyre gyorsabban és egyre mélyebbre és újra és újra rádöbbenek, hogy nincs, nincs, nincs többé..

Add, hogy igazán boldog lehessen ott, ahol most van, és ahol valaha is lesz még. Ámen.

I'm lovin it

Annyira jó dolog tanítani valakit. Aki éppen hozzám fordult éppen olyan tudásért, ami nekem megvan.. Annyira jó dolog lelkesedést látni a tanítvány arcán. Olyankor eszembe jut, hogy mennyi melót feccoltam a felkészülésbe, a tananyag összeállításába, a tanterv kigondolásába.. És arra gondolok, hogy hát igen. Megérte.

Tényleg ismersz?

Figyelmeztetek mindenkit, aki msn-kapcsolatban (is) van velem, hogy amit msn-en csinálok, mondok vagy bármily módon közlök, az nem én vagyok, abban az értelemben, hogy én sokkal, de sokkal több vagyok annál.
Ugyanez igaz a blogomra is. Anno azzal a szándékkal indítottam, hogy soha nem akarom letörölni, ehhez mérten nincs benne semmi leírva, amit nem vállalnék bármikor, bárki előtt. Lehet, hogy kicsit feszengenék, mert elég nyíltan írok benne magamról és a gondolataimról, de semmit nem tagadnék le belőle. Az más tészta, hogy közben változom, és esetleg változik a véleményem, hozzáállásom is néhány témában, de az nem változik, hogy akkor és ott, amikor írtam, igaz volt.
Amiről nem nyilatkozhatok nagy nyilvánosság előtt őszintén, arról nem hazugságot írok, hanem nem írom le. Így minden, ami a blogban van, a mindenkori igazságot tükrözi. De nem a teljes igazságot.
Egy dologra azért lehet következtetni a blogomból (msn- vagy chatbeszélgetésből NEM): hogy hogyan gondolkozom, mi az a rendszer, ami alapján strukturálom a belső világomat. De ez annyira kevés ahhoz képest, hogy mi egy ember, mi Az Ember...

Mindezt azért írtam le, hogy senki ne akarjon megítélni az msn-beszélgetéseink vagy a blogom alapján. Msn-en van, amiről nem vagyok hajlandó beszélgetni, mert nem msn-téma. Valószínűleg nem csak a paranoia mondatja velem, hogy az msn (és az e-mail) még véletlenül sem privát dolog, nyilván rögzítik a beszélgetéseket, és ha kell, bele is tudnak nézni az archívumba. Nem tudom kik, valszeg akik ezt így kitalálták. Jobb esetben nem az ismerőseink.
Ezenkívül az msn egy korlátozott kommunikációs tér. Nagyon korlátozott. Megtanultuk középiskolában nyelvtan órán, hogy a szavak a kommunikációnak mindössze 3-7%-át teszik ki. Az msn inkább 3%, mert még a hangomat, a modulációt sem hallani... Azt se tudod, komolyan gondoltam-e, amit írtam, bazmeg! Nézz már magadba!
A blogom pedig nem napló. Nem a lelki szemetesládám. Igen, a safety valve biztonsági szelepet jelent, amin "kieresztem a gőzt", de ez nem érzelmi, hanem gondolati gőz. Szükségem van arra, hogy publikáljak valahol, mindegy, hogy hol, és kiknek, de kell egy ilyen felület. Azért, hogy a gondolataim, amiket sokszor értékesnek tartok, ne menjenek "kárba", és esetleg másoknak is segíthessenek, vagy másokat is megihlessenek. Nem arról van szó, hogy nincs kinek panaszkodjak, ezért a blogban nyafogok. Van, aki erre használja a blogot, én nem. Remélem, nem is tűnik úgy. Persze, van, hogy bekerül egy-két kifakadás, de igyekszem ezeket rövidre fogni (nem is nagyon lehet őket kifejteni, mert megszegném a blog alapelveit vele), és ritkítani.
(Majd valamikor írok egy teljes listát (lista, nyamm) a blogom szerkesztési elveiről.)

Összefoglalásul tehát: aki a blogbejegyzéseim, az msn-megnyilvánulásaim/meg-nem-nyilvánulásaim miatt megítél, rajtuk megsértődik, általuk próbál megismerni a személyes beszélgetés helyett, vagy azt hiszi, akár csak sejtheti is ezek alapján, ki vagy mi vagyok én... nos, azt csak sajnálni tudom.

Ui. A leírtak nem egy konkrét személynek szólnak, a bejegyzés nem egy beszélgetés folytatása, csak általános figyelmeztetés mindenkinek, akivel nem csak személyesen érintkezem. Senki ne bántódjon meg miatta. Már csak azért se, mert pont ez a mondanivalója.
Ui2. A leírtak azt sem jelentik, hogy engem senki nem ismerhet meg soha, én ilyen csodalény vagyok, mindenkitől távoli, elérhetetlen.. Nem. Pont ellenkezőleg. Minden vágyam az, hogy megismerjenek, és én megismerhessek másokat. Csak könyörgöm, ne kényszeríts arra, hogy ezt msn-en tegyem.. A blog jó kiindulópont, de nem elég. Beszélgess velem igazából is! Én az embereket látni, hallani akarom, megfogni a kezüket, érezni a szagukat, ott lenni velük, együtt..
A steril, kiherélt kommunikáció, az msn, az sms vagy a chat sokkal egyszerűbb, sokkal könnyebb. És pont ezért értéktelenebb. A lényeg marad ki belőle. Én pedig nem vagyok hajlandó az életemet érdemtelen, méltatlan dolgokra fecsérelni. (De.)

Új világ

Azt hiszem, "beindult a gépezet". Csomó új dolog történik velem viszonylag hirtelen, és ez jó. Ilyen már régen volt.

Egyetem. Hát, egyetemista lettem. Egyelőre nem tudatosult bennem, hogy alighanem pszichológus leszek, legalábbis annak tanulok. A tantárgyaim egy részét ismerem már, és a központi dilemmám jelenleg az, hogy inkább kreditet akarok, amiért ösztöndíj és diploma jár, vagy inkább szabadidőt, amiben akár dolgozni is tudok, ha akarok, viszont nem muszáj. Kérdéses, hogy biztosan akarok-e Közgazdaságtan alapjait tanulni, amikor nagyon érdekel és 4 kredites tárgy - viszont ez lenne az egyetlen órám szerdánként. A csütörtököm közepe visszavonhatatlanul lyukas, anatómia gyakorlatot idén nem fogok tanulni. Ellenben helyette úszni fogok járni egyetemi keretek között, ami kompenzálja, hogy nem jutok el edzésre a késői órák miatt..
Hát igen. Fura, hogy kevesebb órám van, mint középsuliban, mégis kétszer annyi idő megy a el a sulira. Olyan ez, mint egy nagy, de rosszul beosztott lakás. Végül sehogysem lehet benne elférni...
Amellett viszont emberek között vagyok. A tendencia, hogy vagy fiúkkal, vagy felsőbbévesekkel barátkozom, folytatódni látszik, pedig előbb-utóbb meg kéne tanulnom kezelni a lány-lány barátságokat is.. Mindegy, úgysem lehet az ilyesmit erőltetni. Kivárásra játszom, és arra, hogy úgyis minden úgy lesz, ahogy lennie kell. Az emberanyag jó, szóval van arra némi esély, hogy találkozzak olyan lányokkal is az évek során, akiket magamhoz közelinek vagy hasonlónak érzek.
Amellett látom azt a hatalmas előnyét az egyetemnek, hogy keretet ad a történeteknek. Itt már felnőtt emberek találkoznak - mert van hol találkozniuk. Van ürügy kapcsolatot teremteni, és nem egyértelműen a társasághiány. Máshol, később, ahogy látom, másképp lesz. Mondjuk hasonló kategória még a munkahely, de azt már jóval kötöttebbnek látom, kisebb lehetőséggel. Ha meg nincs munkahely, akkor rengeteg ismerkedési lehetőség megszűnik. Ha egy utcán "csak úgy" megszólítok valakit, majdnem biztos, hogy társat/szexpartnert/barátot keresek. Van egy ilyen nyomás a dolgon, egy stressz, ami nem feltétlenül tesz jót a kapcsolatnak. Ellenben iskolai környezetben elbeszélgethetek valakivel csak azért is, mert egy szakon vagyunk, egymás mellett ültünk vagy simán unatkozunk.. És lehet, hogy ez sem szól másról, mint ismerkedésről, de nem olyan görcsös. Ha a kommunikáció megszakad, nem jelent egyértelmű kudarcot, mert úgyis találkozunk még, bőven sokat, és még később is kialakulhat valami.
Bevallom, nagyon hiányzott, hogy ilyen szervezett keretek között találkozhassak emberekkel. Az utóbbi két hét (a hétvégét kivéve) enyhe, de folyamatos szenvedés volt. Valahogy.. nem voltam jól érzelmileg. Nem volt itthon senki, nem találkoztam senkivel, vagy ha igen, sem úgy, ahogy nekem jól esett volna. Megváltás, hogy elkezdődött a suli.
A pszichológus srácok pedig jó arcok.

Nyelvek. Egy beszélgetés kapcsán hirtelen felerősödött bennem, hogy mennyire szeretnék már évek óta (kb. 8-9 éve, amikor is apám egy hónapot kint volt) eljutni Indiába.
Az a baj az utazásos terveimmel, hogy rengeteg helyre szeretnék eljutni, de sehova sem egy hétre. Úgy érzem, hogy egy hely igazi megismeréséhez-megértéséhez-átérzéséhez, illik egy évet, de legalább pár hónapot ott tölteni. Nálam ez a vágy olyan erős, hogy ahová tényleg el akarok jutni, annak az országnak a nyelvére is kíváncsi vagyok, és hajlandó lennék heteket tölteni azzal, hogy megtanulom legalább alapszinten.
Sajnos nincs elég életem minden egyes országban, ami érdekel, éveket élni. Ezért kiválasztottam azt, ami most nagyon fontos:

India elsőszámú hivatalos nyelve a hindi (a második az angol, de az már megvan), nem latin betűs nyelv, és nagyon kevés helyen oktatják Magyarországon. De én szemfüles voltam és az ég is ezt akarta, így két helyet is találtam, ahol hindiül tanulhatnék, ebből az egyik ingyenes. A Magyar Indiai Nagykövetség ugyanis ingyenes hindi nyelvtanfolyamot indít kezdőknek (is) csütörtökön 7-től. És írtam egy tanárnak is, egyelőre 3 fős a csoport velem együtt, így kérnek 1200,-Ft/60 percet, de ha többen lennénk, ennél is alacsonyabb lenne az ár, ami szerintem durván jóóó.
Tehát: hindiül fogok tanulni, azzal a nemtitkolt céllal, hogy az indiai szőnyegárusoknak tudjam emlegetni a drága anyukáját, amikor ötszörös árat mondanak - így hirtelen minden olcsóbb lesz. Nem, nem a szőnyegek miatt akarok Indiába eljutni. Hanem.. hanem nem is tudom.
Ez valami családi dolog. Fura. Mennyi ideig állt abból az életem, hogy mindent direkt másképp csináltam, mint ahogy apám tanácsolta, a magam útját akartam járni, semmiben nem őt utánozni vagy tőle függeni.. Aztán mikor elértem az alázat és belátás kellő szintjét, és elég jó viszonyba kerültem apámmal, ez az ellenállás-dolog jelentőségét vesztette. Hirtelen nem volt minek ellenállni. Előtte persze sokat kellett bizonygatnom az ellenállás létezését, hogy apámban is tudatosuljon - talán ez volt az egész lényege? Mindegy. A lényeg, hogy India valahogy "apám útja". Nem tudom, miért akarok oda eljutni, tehát gyanús, hogy ezért.
Hogy teljesen őszinte legyek és kerek legyen a kép, azért elmondom, hogy vannak financiális megfontolásaim is a hindi nyelvtanulással kapcsolatban. Mindig is akartam ugyanis valami egzotikus nyelven beszélni. A nyári utazásunkig ez a nyelv az újgörög volt, de mióta megjöttem, nem vonzódom hozzá. Mégsem. Az arab érdekel még, de az arab országok nem biztos, hogy jó választás egy nőnek. Gondolkoztam a japán nyelven is, de a japánmániás néhány ismerősöm rég elvette a kedvemet attól, hogy a ju jitsu vezényszavaknál többet akarjak japánul beszélni. (Így történt ez a rajzolással is. Persze mindez csak irónia - nyilvánvalóan nem azért nem csinálom, amit nem csinálok, mert mások elvették tőle a kedvemet.) Akkor már inkább a hindi és India. Végül is évek óta vágyom oda.
Azért kellett egy egzotikus nyelv a "repertoárba", mert angolul - mindenki tud. Fontos is, hogy tudjon, de ez inkább olyan "beugrókérdés"-féle az élet nevű nagy vizsgán.. A kettes szint. Ennél csak többel érdemes indulni. Ha pedig valaha véletlenül oda kerülnék, hogy nincs miből megélnem, és nem akarok kulimunkát végezni, szívesen foglalkoznék fordítással. Tolmácsolással kevésbé, de annak nem is alkalmaznának - a fordításhoz viszont tudok kellően jól fogalmazni, van némi irodalmi- és nyelvérzékem, helyesírásom, okos és értelmes vagyok, és viszonylag maximalista. Tehát ideális fordító. És ha hindi fordítót keresne valaki, nem szarozna azzal, hogy nincs 10 éves szaktolmácsi tapasztalatom.. Legalább ismerem a nyelvet, és az se nagyon gyakori Magyarországon.
Ennyit az anyagi megfontolásról.
És újdonság is van az egészben: még soha nem volt olyan, hogy én akartam egy nyelvet megtanulni. Mindig csak nekem akarták valamelyiket megtanítani. Kíváncsi vagyok, tényleg hatékonyabb vagyok-e így..
Ha mát a nyelveknél tartunk, úgy néz ki, angolul fogok korrepetálni. Több dolog miatt is jó ez: nem fogom elfelejteni a nyelvet, amit gyakorlatilag csak külföldiek útbaigazítására használok, lesz némi tanítási tapasztalatom, és pénzem is, bár az asszem elhanyagolható. (Valamiből motort is kell venni előbb-utóbb, vagy legalább jogsit.. Azt mondjuk inkább nem venni kell, hanem megcsinálni.)

Tervek. Hát igen, csomó dolgot akarok csinálni. Abból okulva, hogy mi mindent terveztem mostanára késznek (jogsi, motorral egyetemre-járás, színötös érettségi, általam szervezett osztálybulik és sok egyéb "színes ceruza"), nem vágyom nagyon nagy dolgokra. Pontosabban de, de nem véges határidőn belül. Azt hiszem, belátásra és türelemre tanított engem az élet. Tanít. Folyamatosan. Szóval vannak terveim, de inkább "hagyom őket megtörténni", nem erőlködöm rajtuk.
Tervbe van véve pl. a jogsi, továbbra is. A motort egyre messzibbnek, de nem elérhetetlennek látom. Szeretnék valamikor egy nyelvvizsgát németből (de annyira nem szeretem.. na ezt tényleg csak akkor, ha magától megtörténik :), és képességet arra, hogy hindiül írjak-olvassak-beszéljek, ha kell.
Szeretnék tanulni társastáncolni valamikor valakivel, meg latin táncolni is. Ha nem muszáj, nem akarok lemondani a jitsuról sem, főleg a táborok, az evezések és a csapat miatt. Meg hát sportolni muszáj valamit egy városi embernek.. A rendszeres mozgás kiegyensúlyozó és tisztító hatású, minden értelemben. Az evezésről meg annyit, hogy ott esetleg valami túravezetői tanfolyam befigyelhetne, hogy nyaranta debil belgákat csónakáztathassak a Dunán és a Dráván 40 fokban, mentőmellényben. És mert az evezés az Élet.
Ami eddig nem volt: elkezdett érdekelni a klasszikus gitár (Csilla annyira szép dalokat játszott nekem...). Ha már művészet, maradok spontán és kiszámíthatatlan, festek mandalát, pólót és falat, rajzolok grafittal és zsírkrétával, néha eljárok inni és táncolni ("kínomban rángani" by K.M.) a ZP-be és az egyetemi bulikba, a BME VIK-esekkel együtt lehetőleg.
Megint más, de érdekel pl. a masszőrködés. Bár, csak a papír miatt, hogy hivatalosan csinálhassam. Nem mondom, hogy nem tudnak újat mondani, de én nagyképű vagyok és tökéletes, szóval így is kurva jó vagyok masszírozásból... Anatómiát meg amúgy is tanulok. (Meg magatartásgenetikát. Lol.)
És hát az egyetem. Maradok stréber, a második sorban, 16xA4-es oldalas grafomán jegyzetekkel előadásonként, amiket csak én tudok elolvasni, de én nagyon. Jó ez így. Nem ciki elöl ülni, pláne, ha nem vagyok egyedül. Ennek érdekében szándékozom elmenni a karibulikra, ott felszínesen ismerkedni, majd ezen ismertségeket kibővíteni akkor, amikor halljuk is egymást. Apropó, kéne szervezni beszélgetős összeröffenéseket is. (Már megint szervezkedek, mindig csak az akció.. lesz belőle valami? I'll never give up.) Azok hiányoztak a gólyatáborból is nekem úgy igazán, meg egy nyomorult tábortűz. Mindig csak a diszkó és a "kínunkban rángás", ami néha kell, néha meg teher. Whatever. Vannak dolgok, amik nem lesznek jobbak, ha sokat beszélünk róluk. Remélem, erre emlékezni fogok akkor is, mikor praktizálni kezdek.
Az amúgy fura, hogy mindezek a tervek eddig is "bennem voltak", csak elég mélyen. És középsuliban sokkal kevésbé tűntek közelinek, mint most. Mondjuk az utolsó félév már nem is suli volt, csak tanulás. Azelőtt meg lógás orrba-szájba. Mennyit lógtam én, istenem.. És mindig megúsztam! És nagyon jókat aludtam reggelente, és aztán mégis fölvettek az ELTE-re 141 ponttal.. Valahogy így kéne csinálni most is. Lógni, amikor csak lehet, egyébként meg hajtani teljes erőbedobással, mikor annak van itt az ideje. Igen, ez a helyes kifejezés: mindent a maga idejében.
Mondjuk megnehezíti a lógást, hogy az egyetemi tárgyaim nagyrészt érdekelnek, ellentétben az elektronikával, az elektrotechnikával, a műszaki rajzzal és a pneumatikával (bár az utóbbi kettővel kellemesen elpepecseltem, mikor véletlen benentem órára, meg a forrasztgatás is békés meló volt négy órán keresztül, mikor az ember nem vágyott beszélgetésre).
Btw. miért van az, hogy a legkeményebb, legfárasztóbb előadásokkal kapcsolatban érzem úgy, hogy érdemes időt fektetni beléjük? És ezek pont csak a pszichológia határterületei. Anatómia, élettan, genetika.. Közben meg a filozófia ezerszer jobban érdekel, csak komolytalan az előadó. Egyelőre nem lehet sejteni, hogy melyik tárgyak lesznek a "tölteléktárgyak", és melyek az igazán fontosak. Remélem, az utóbbiak kapcsolódni fognak némiképpen a választott szakterületemhez is.

Hmm. Amikor érettségiztem, arról írtam sokat. Most egyetemista vagyok (ez is eljött... még a végén férjhez is megyek egyszer), és arról írok sokat.. hát, így van ez, kedveseim.

Fsck

De kibaszottul utálom, ha kihagynak valamiből, és azt is csak véletlenül tudom meg, hogy kihagytak belőle.

Potenciálgát

Szeretem a mechanikus/automatikus dolgokat. A listákat, mindenféle programszerűen futó algoritmust.. Legalábbis megírni, eltervezni. Tervezgetni is szeretek. És néha megvalósítani is, csak ahhoz mindig át kell lépnem legalább egy alap potenciálgátat.

Érdekes dolog a potenciálgát. Magát a fogalmat elsősorban az elektronfizikában használják, a jelentését megpróbálom megfogalmazni saját szavakkal, hátha nem értettem teljesen félre.

Egy elektron energiája definíció szerint kétfajta energiából tevődik össze: a helyzeti (poteciális) és a mozgási energiából. Minden elektron a saját helyzeti energiájának megfelelő helyen tartózkodik, ahhoz pedig, hogy magasabb energiájú helyre jusson, ezt a magasabb energiaszintet az elektron mozgási energiájának el kell érnie. Ami azért nem egyszerű, mert külső beavatkozás nélkül az elektron helyzeti és mozgási energiájának szorzata állandó. Pluszenergia pl. melegítéssel juttatható a kölcsönhatásba.
A potenciálgát az az energiaszint, amit át kell lépnie az elektron mozgási energiájának ahhoz, hogy "magasabb szintre" kerülhessen.

A köznyelvben (egyáltalán létezik ez a szó köznyelvben? vagy csak az ismerőseim és én használjuk?) nem egészen így, de hasonló jelentésben fordul elő a kifejezés. Az én értelmezésemben olyan "küszöböt" jelent, amit egy elvégzendő feladat fontosságának/érdekességének át kell lépnie ahhoz, hogy a feladatot tényleg elvégezzem.
Az eredeti jelentéssel konkrétan kapcsolatban álló fogalmakkal nem, de egy másik, fizikai törvényekhez hasonló felépítésű analógiával meg tudom mutatni, hogyan is képzelem én a potenciálgát működését kicsi életünkben.

Elképzelésem és tapasztalatom szerint a köznyelvi értelemben vett potenciálgát hat részből áll, ebből egy állandó, kettő a körülményektől függően, három pedig random módon változik. Mindegyik rész megfeleltethető az analógia egyik elemének, mindjárt le is írom, hogyan, de előbb erről a hat részről pár szót:

Az állandó, változatlan összetevő tulajdonképpen "anyagállandó", alkattól, személyiségtől függ. Én úgy hívom, hogy "alap potenciálgát". Minél magasabb ez, az ember annál passzívabb. Ha szám lenne, így írnám le: nemnegatív tényező, amelyet nagyban meghatároz az, hogy nagyobb-e egynél.
Ha valakinek ez az "értéke" nagyobb nullánál, de kisebb egynél, ő inkább megcsinál dolgokat, mint nem. Aktív típus. Nekiáll új dolgokat tanulni, szívesen mozog, dolgozik, kreatív, talán az extrovertáltságot is idevehetjük. Minél kisebb ez a szám, annál igazabbak a fentiek az illetőre.
Egyértelmű, hogy az én alap potenciálgát-értékem nagyobb egynél. Én ugyanis inkább nem csinálok meg dolgokat, mint igen. Nem vagyok nagyon passzív, de ha nem muszáj, magamtól nem "mozdulok meg". (Ezt egyébként kifejezetten rossz tulajdonságnak tartom, és remélem, sikerül változtatnom rajta előbb-utóbb.)

A két változó összetevő a külső, illetve a belső körülményeket írja le. Külső körülmény alatt például azt értem, hogy a feladat elvégzésére milyen lehetőségeim vannak, vannak-e hozzá partnereim, hol vagyok éppen, mennyi időm van, milyen eszközök adottak, mennyire van minden a seggem alá tolva.. Ez a "hardver"-rész. A szoftver-rész az, ami nem a világtól, hanem inkább tőlem függ. Milyen a hangulatom, a külső körülmények milyen hatással vannak az akaraterőmre, mennyire fontos az életem szempontjából az, hogy a feladat el legyen végezve, mennyire vágyom a feladat produktumára, mennyire szeretem az adott típusú munkát, melyik lábammal keltem..

A három fő összetevőn kívül figyelembe kell venni az "ezt-dobta-a-gép" isteni, "ma-csúnya-vagyok" emberi, és a "sacc-per-kábé" általános randomtényezőket.
Az "ezt-dobta-a-gép" tulajdonképpen ugyanaz, mint a deux ex machina a görög színjátszásban. Isteni beavatkozás, olyasmi, ami elrendeltetett. Sors, ha úgy tetszik.
A "ma-csúnya-vagyok" minden olyan eseményben szerepel, amiben emberek vesznek részt. Mindenki találkozott már vele: belenéz a tükörbe, és látja, hogy pattanás nőtt az orrán, emiatt aztán megvágja magát a borotvával/szemébe nyúl a szempillaspirállal, elcsúszik a szappanon és lábát töri, az orvos persze nem veszi fel a telefont, a főnök pedig kirúgja, mert túl sokat hiányzik.
Nos, igen.. Van ilyen. Ezt senki nem láthatja előre. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy néha mindennek az ellenkezője is megtörténik. A kedves párunk egyszercsak virággal/új csipketangával állít be, a madarak csiripelnek, az utcán egy hajléktalan hegedűjátéka kedves emlékeket ébreszt, oda is adjuk neki minden aprónkat, amiért aztán nem tudunk jegyet venni a metróban, de az ellenőr ránkmosolyog és továbbenged; a főnök fizetésemelést ad, és megdicsér, amiért ennyit gürcöltünk, majd kijelenti, hogy este vállalati buli lesz pezsgővel, kaviárral. Hazafelé menet a buszmegállóban megáll előttünk egy taxi, és a taxis megkérdezi, merre megyünk, majd nem fogad el pénzt a fuvarért. Mikor hazaérünk, azt látjuk, hogy a párunk kitakarított az egész lakásban és aztán éjjel órákig kényeztet.. Ezekért a napokért érdemes élni.
A "sacc-per-kábé" tényező a világ következetlenségét/következetességét jelenti. Létezését bizonyítja az ismert idézet: ember tervez, isten végez.
(A három randomtényezőt egyébként mások egyszerűen véletlennek hívják, de én a véletlenben nem hiszek, így más neveket adtam neki.)

A felhasznált fogalmak a következőképpen vannak jelölve: összes potenciálgát (P), alap potenciálgát (A), külső körülmények (k), belső körülmények (b), randomtényezők (R_edg, R_mcsv, R_s/k).
Mint írtam, egy, a fizikai törvényekhez hasonló összefüggéssel le tudom írni, hogy mindezen tényezők hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Nos, éppen így:
Látható, hogy a potenciálgát mértéke egyenesen arányos az ember alapvető ellenállásával/tehetetlenségével, és fordítottan azzal, hogy a külső illetve belső folyamatok mennyire segítik a feladat elvégzését. A randomtényezőknek az eredőjét vesszük figyelembe, de hogy ezt az eredőt hogyan kell, és egyáltalán ki lehet-e számolni, azt senki nem tudja.
Sem a külső, sem a belső körülmények értéke nem lehet nulla: ha ember van, vannak érzelmei, gondolatai és állapota, ezenkívül egy ember sem létezhet szigetként, hanem csakis a világgal valamilyen kapcsolatban, a világhoz képest - így külső körülmények is mindig vannak. A többi érték lehet nulla, bár nem túl valószínű, hogy ilyesmi előfordul.
Csak a random számok lehetnek negatívak. Egyáltalán, a random számok lehetnek irracionálisak vagy komplex számok is, sőt, az sem biztos, hogy számok, mert hogyan is lehetne pl. Isten akaratát számokban kifejezni..?

Egy dolog biztos. Azért, hogy megírtam ezt a postot, csak és kizárólag a R_mcsv-tényező a felelős.