Tánc

Érdekes, hogy soha nem szerettem különösebben az olyan filmeket, amikben sokat táncoltak, vagy amik táncosokról szóltak. Igaz, nem is láttam túl sok ilyet (talán egyet se), de biztos jobban kerestem volna őket, ha nagyon érdekelnek.
Pedig a tánc az olyasvalami, ami kifejezi a legbensőbb érzéseimet. Soha nem tanultam semmilyen táncot, és abban sem vagyok biztos, hogy a kötött táncformák nekem valók. És mégis, ha táncolok, ha egyedül és szívből táncolok, akkor átjár az Erő. Olyankor úgy érzem, hogy forgószél vagyok, vihar vagyok, ami elsöpör mindent, ami az útjába kerül, hogy nem állíthat meg semmi, és nem bánthat semmi és senki. Egy forgószelet ki tudna bántani..?
Ha táncolok, akkor megnyilvánul a bennem lakó Nő. Nincsenek gátlásaim. Nincsenek félelmeim, szorongásaim, csak Erő van és Élet, ami ki akar sugározni, és persze nőiesség, ami tánc közben igazán magára talál. Rám talál. Megtaláljuk egymást.

A nőségnek is több oldala van. A nő nem a férfiról szól, és mégis róla szól. Neki szól. A nőiesség Erő, aminek nincs szüksége férfira ahhoz, hogy létezzen és erő legyen, de egy Férfi, a saját erejével, értelmet ad neki és valósággá teszi.

Amikor egyedül táncolok, akkor vihar vagyok. Amikor valaki vezet, akkor inkább lágy hullám. Mindkettő ugyanaz az erő, ami feszül bennem, csak ennek az erőnek a két oldala. Fontos, hogy meglegyen ez a két oldal. Egyedül táncolni gyönyörű, mint egy orkán, egy szökőár, egy mennydörgés. Ketten táncolni gyönyörű, mint a naplemente a tengerparton, vagy egy zúgó folyó végén a vízesés.

Az élet olyan, hogy a táncosai néha kénytelenek elengedni egymást. Ilyenkor mutatkozik meg, ki milyen ember. Ki milyen férfi, ki milyen nő. Összecsuklik-e a táncparketten, mint egy báb, vagy táncol tovább, szívből és egyedül, amíg valaki meg nem szelídíti vagy el nem ragadja egy még nagyobb vihar vagy forgószél.

Számomra a tánc egyedül élet és robbanó energia, másokkal együtt boldogság, egy Férfival viszont perzselő tűz és rohanó víz, együtt hullámzás és egymásnak feszülés, fájdalom és gyönyör, halál és újjászületés.. Egy Férfi és egy Nő együtt nem más, mint az Élet.

Idézet

"Ebben a kapcsolatban az is különleges, hogy szükség esetén kiszállunk, kereket cserélünk, majd megyünk tovább. Ha tankolni kell, tankolunk. De nem kezdjük el szidni vagy nem hagyjuk ott, ha csak a szélvédőt kellene letörölni. És váltva vezetünk."

Ezt írta. Örül a lelkem.

Posvány

Az újévi fogadalmaimon még gondolkozom, de azért egy-két dolog tuti. Például elkezdek hastáncolni, mert az kicsit nőiesebb, mint a ju-jitsu, és mert itthon ülni a seggemen, az nem tuti. Nagyon nem jó, ha az embernek nincs hobbija, én pedig egy ideje hanyagolok mindent. Nem, az aerobik nem hobbi. Azt azért csinálják a nők, hogy kisebb legyen a seggük és laposabb a hasuk. Ezzel az erővel a diéta is hobbi lehetne.. (ahogy vannak, akiknek az is). Elég unalmas az aerobik, nem is csináltam soha két hétnél tovább. Inkább a pozitív önértékelés..

Szóval, gondolkoztam sokat, hogy merre kellene elindulni a pszichológia mellett. Mert úgy tűnik, hogy nem elég egy dologgal foglalkozni. Úgysem tudja kitölteni minden időmet, és valójában nincs ellenpólusa az életemben. A pszichológia az tanulás, ilyenformán a munkával egyenértékű szellemi terhelés, és nem igazán nevezhető kikapcsolódásnak. A hazaérés utáni otthon-seggmeresztés sem, és a néha szerveződő társasági programok sem. Kell valami rendszeres, ami nem kötelező, de egy kicsit mégis kötelezőbb, mint semmit nem csinálni. És más szerveket mozgat meg, nem az agyamat. Meg mozgás is kell, meg tánc is kell, meg a nőiességet is ki kell terjeszteni és meg kell tanulni sok oldalról, és más nőnemű lényekkel is ki kell alakítani emberi kapcsolatokat – ezeknek metszeteként találtam meg a hastáncot.

Azt hiszem, véget ért az életemben az a szakasz, ami érettségi előtt kicsivel kezdődött, azzal, hogy tanulás címszóval abbahagytam a ju-jitsut, és soha nem is kezdtem újra. Ez a szakasz sok semmittevéssel telt, és általános ingerszegénységet okozott, amiből nagyon elegem van. Kiábrándító, ha az embertől megkérdezik, hogy mi a helyzet vele, és nincs mit mondania. Ráadásul rombolja az önérzetet és az önértékelést, ha nem csinálok semmit. Mert a tanulás, az alap. Az nem téma. Ha viszont nem csinálok azon kívül is valamit, akkor először magamat érzem szarul, majd másokat érzek szarnak, majd a világot, ... Persze ennyire sosem fajul el, mert okosan megbeszélem magammal, hogy magamat kéne először kicsit kiemelni, és agyban meg is teszem, de ez nem változtat azon, hogy érzelmileg egy posványnak érzem az életemet.

Ez az a szó, ami a legjobban leírja pozitív stressz szempontjából az elmúlt időszakot. Posvány. Mozdulatlanság, erjedés, tunyaság, lomhaság, lassúság, tehetetlenség, tétlenség, döglöttség. Sok beszéd, kevés cselekvés. Sok gondolkodás és magyarázás, kevés szenvedély. Ebből lett most elegem. Arra jöttem rá, hogy amellett, hogy lusta vagyok még saját magamért is tenni valamit, ráadásul elég magas az ingerküszöböm, és elég erősnek kell lennie egy élménynek (pláne pozitívnak) ahhoz, hogy megmozdítson bennem valamit. túl jó a tűrőképességem, és ez nagyon nagy érzékenységgel párosul. Ez úgy kombinálódik össze, hogy semmi nem érdekel, és pillanatról pillanatra nagyon pontosan konstatálom, hogy mennyire nem érdekel semmi, majd azt is, hogy vágyom élményekre, és mégsem keresem őket, hogy tudom, hogy kéne valamit csinálni, és nem teszem meg.. Ezt minden pillanatban pontosan érzem, és minden másik ember minden szava erre emlékeztet, hogy: egy posvány az életed.

Ez egy olyan probléma, amiből senki más nem tud kihúzni engem, sőt bizonyos szempontból jobb, ha meg se próbálja senki, mert kihúzni úgysem sikerülne, viszont megakadályozna, hogy még mélyebbre süllyedjek, és egyszer csak tényleg ellepjen a szar – amit aztán végül megunok, és végre kimászom belőle. Ugyanaz a helyzet, mint tanulásnál. Az ember mondogathatja éveken keresztül, hogy nincs elég akaratereje tanulni. De erre nincs válasz. Egyszerűen tanulni kell, az a válasz. Ebből meg ki kell mászni. Biztos szebb ember leszek, ha találok valamit, aminek elég erős a fénye ahhoz, hogy belülről átvilágítson rajtam, és sugárzóbbá tegyen. Remélem. Egy kis sugárzás, az most hiányzik. Egy kis szenvedély. Hogy valamibe beleszeressek, ami aztán örökre az enyém lehet. Valamiben meg kéne találnom önmagam, hogy színeket és ízeket lássak és érezzek magam körül, hogy színesebb és finomabb legyek én magam is.

Hiányzik valami a boldogsághoz.

Más. Rájöttem, hogy nem szeretek megérkezni. Úton lenni szeretek. Az összes elsöprő, átható "igen, ez az élet!" élményem olyan túrákhoz kapcsolódik, ahol nem volt megállás, minden éjjel máshol aludtunk, minden nap csak mentünk és mentünk, együtt egy csapattal, és elfelejtődött az egész addigi élet. A természet vesz körül, és víz, szabad ég, csillagok, tábortűz, éneklés, barátok.. Annyi inger egyszerre, ami még engem is elsodor. Az olyan apróságok, mint a megfagyás a sátorban, összes ruha elázása, szúnyogok, tűző nap vagy 5 fokos fürdővíz, áram és meleg étel hiánya, összezártság másokkal stb. mind nem elég ahhoz, hogy megutáljak egy utazást. Mondom, magas az ingerküszöböm. Ugyanakkor ha nincs olyan a csapatban, aki szeret és elfogad, vagy számít neki, hogy ott vagyok, ha nem tudok elmenni legalább 1-2 órára valahova egyedül lenni, vagy ha nem tudok írni, amikor kedvem van, az nagyon hamar kiüti a biztosítékot. A kapcsolati ingerküszöböm meg nagyon alacsony. Erre mondom hogy nagyon érzékeny is vagyok közben. Asszem hogy ezek számítanak nekem igazán. Hogy legyek fontos, legalább egyvalakinek. A többi nem számít.

Haza se szeretek érkezni. Eddig azt hittem, azért, mert szar otthon lenni. De nem szar. Nagyon régen nem szar már hazaérkezni. Csak odafele tartani sokkal jobb.. Befejezetlen, vagyis.. Hát nem tudom. Ez az önmagammal kapcsolatos felfedezés még elég új nekem is. Érzem, hogy van valami kapcsolata azzal, hogy azt a pillanatot sem szeretem, amikor egyedül vagyok, és meghallom a kulcszörgést, vagy nem szeretek hazaérkezni arra, hogy más már van itthon.. Talán mert módosítanom kell az addigi "utamat", amin éppen rajta voltam. Ha addig gondolkozva cirkáltam a lakásban, akkor onnantól nem tehetem ugyanezt, mert nem csinálhatok úgy, mintha nem lenne otthon senki. Marad a szobám, ott meg nem lehet cirkálni, és beszűrődnek a zajok. érzem, hogy köze van ehhez az úton levés-megérkezés dologhoz annak is, hogy nagyon sokszor füldugóval alszom éjszaka, noha sátorban simán elalszom úgy, hogy dübörög a zene, vagy hogy a többiek ittasan óbégatnak a tábortűznél. Nem a zajokat akarom kiszűrni, hanem azoknak a velem egy lakásban lévő embereknek a hangját, akik befolyással lehetnek rám. Akik miatt módosítani vagyok kénytelen a pályámat. A füldugó egyfajta apró módosítás, hogy nagyot ne kelljen (pl. odafigyelni arra, amit mondanak, és gondolkozni rajta, amikor nincs kedvem).
Alapvetően jobban szeretek egyedül lenni itthon, mint nem egyedül. Ez jelentős változás a pár évvel ezelőtt kialakult helyzethez képest, amikor inkább bárkivel elmentem bárhova, hogy ne kelljen egyedül lennem. Most meg kezdek rigolyás lenni másokra? Asszem tudom értékelni valakiben azt, ha megérti/megérzi, hogy mikor nem vagyok olyan hangulatban, hogy magamon kívül másokat is számításba vegyek a gondolataimat, hangulatomat és cselekedeteimet tekintve. És amikor megérzi, akkor persze nem tud láthatatlanná válni, de tud úgy létezni mellettem, hogy nem kényszerít reagálásra.

Egyébként fontosnak érzem ezt a képességet a sikeres gyereknevelésben. Hangsúlyozom, képességet és nem tulajdonságot, mert ha ez tulajdonság lenne, akkor azt nyugodtan hívhatjuk leszarásnak is. Mégis, főleg amikor a gyerek elér egy bizonyos kort (12-13, kamaszkor kezdete), akkor sokkal hatékonyabb kommunikáció, ha meg van adva a gyereknek a lehetőség, hogy olyan pozíciót vegyen fel, amilyet akar. Pont ez az a kor, amikor ha addig be is rögzültek hülyeségek (pl. anyuka-apuka folyamatos, valódi érdeklődést mellőző kérdései az iskoláról, és a gyerek valódi információt mellőző válaszai), most ezek átalakulhatnak. Emberek kapcsolata kezdődik innen, és itt már lassan nem gyerekekről van szó. Itt már közvetlen irányítást úgysem fogad el egy kamasz sem, a nevelés megszokott módja itt befejeződik. Lassan nem lehet utasítani és nem is kell. Szerintem itt b*ssza el sok szülő. Annyi kéne, hogy észrevegye a változást, és kicsit ráhangolódjon a gyerekre. És ha nem muszáj, nem kérdezgetni hülye kérdéseket.. Megadni a lehetőséget a gyereknek arra, hogy úgy legyen a szülője mellett (fizikailag), hogy ne kelljen állandó reakcióhelyzetben tartania magát, hogy el tudjon lazulni, hogy maguktól előjöhessenek belőle az őt érdeklő kérdések. Ezt tanítani kéne, ha lenne egy szülők iskolája. Hogyan álld meg, hogy a gyerekedhez hozzászólj akkor, amikor valójában nem tudod, hogyan szólj hozzá? Én elhiszem, hogy van a "tipikus anyuka", aki mindig aggódik, hogy mi van, aki mindig mindent ötször megkérdez, és még 16 évesen is fogni akarja a kisfia kezét, aki rendet rak a gyereke szobájában, aki az ismerősöknek a kamasz gyerekről cuki kisbabakori képeket mutogat, miközben jelen van a kamasz gyerek, .... szóval elhiszem, hogy van ilyen anyuka, csak valójában mégsem hiszem el. Hogy valaki ne tudná megtanulni úgy szeretni a gyerekét, ahogy az annak jó. Kényszer (finom, lágy, észrevehetetlen, verbális kényszer.. nyamm) nélkül.

Hm, ez most kifakadásnak tűnhetett. Nem az volt, a fentiekkel nálunk soha nem volt gond. (Nem véletlenül volt 11-12-ikben évente 130+ hiányzásom.. Nem b*sztattak reggelente az iskolába menéssel, cserébe 4,5-ös volt stabilan az átlagom.)

Szóval, a massza a fejemben az úton levéssel, a megérkezéssel (másokéval és a sajátommal), az egy helyben levéssel és a beszűkült térrel kapcsolatban még nem állt össze teljes egésszé, de nemsokára biztos megálmodom.