Útelalá.. útleá.. nehéz szó

Három dolog lehetséges most hétvégén. 1. Elmegyek Pozsonyba, strandkézilabdát és várost nézni, autóval vagy stoppal, sokan vagy kevesen. 2. Elmegyek Békéscsabára, és megkeresem a Fényhozót. Két éve nem láttam, és most nagyon kéne egy kis fény. 3. Festek falat. Lehet jönni segíteni.

Hogy melyik lesz, még nem tudom. Holnap majd énekelhetem: "Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel..."

Nem is lett olyan rossz az átlagom. Asszem előbb-utóbb belejövök a tanulásba. És eldöntöttem, hogy szakkollégiumos leszek. Vagy tanácsadó pszichológus akarok lenni, és ahhoz kell az MA, oda meg be kell kerülni - vagy kutatni fogok, ahhoz meg a szakkoli jobb keret, mint önmagában az egyetem.

Annyira fontos, hogy az embernek legyen min "munkálkodnia". Azért így írom, mert nem az a fontos, hogy munkája legyen - hanem hogy dolgozhasson. Olyasmin, amit tekinthet az életcéljának. (/def ha a munkáját nem tekintheti annak, akkor erre vannak mindenféle pótlehetőségek, pl. hobbi.) Ami valójában kitölti az életét. Persze a pénz is fontos, de az embernek pszichológiai szükséglete, hogy dolgozzon, ennek sok aspektusával: elismertnek lenni, fontosnak és hasznosnak érezni magunkat, létrehozni valamit, segíteni...
Nagyon könnyen emberi roncsokká válhatnak azok, akik hosszú ideig nem dolgoznak, vagyis inkább nem munkálkodnak valamin. Nem feltétlenül kell haladni - csak legyen meg az érzés, hogy csináljuk. Legyen meg a cél, hogy küzdeni lehessen érte, hogy legyen mire hivatkozni, ha az idő eltöltéséről vagy a boldogságról beszélünk.
Szerintem kell, hogy a munka örömet okozzon. Az ember önmeghatározásának pedig az egyik legfontosabb része, hogy mit dolgozik, konkrétan hogy miért azt dolgozza, és mit jelent neki a munka.
Egyébként én, amíg nem dolgozom, nem is tekintem magamat felnőttnek. (A szó valódi értelmében nem is vagyok az, bár nagykorú és ivarérett vagyok.) Mégpedig azért, mert nincs befejezve a személyiségem, az önmeghatározásom addig, amíg csak azt mondhatom el, hogy "szeretnék..." vagy hogy "...-t tanulok".

Szarka

Végre ténylegesen hozzám költözött egy szarkafióka. A száraz hibiszkuszomon lakik, és már tud repülni, csak még nem szeret. Kézből eszik és kézen csücsül, folyamatosan csipog (na jó, csak ha éhes, ami az esetek 70%-a), szóval jófej. Kéne neki egy kalitka. Helyzetjelentés off. Vidámság és boldogság, je.

Sötét van és félek

Asszem kezd változni a helyzetem, a hangulatom. Az elmúlt napokban a hullámvölgy legalján voltam, és semmi kiutat nem láttam. Többször kifakadtam; egyszer Kedvesnek, egyszer apámnak. Azt éreztem, hogy összeomlik az egész világképem. Több minden miatt éreztem így. Egyrészt úgy tűnt, nincs semmi kontrollom saját magam felett: az emberi kapcsolataimat a berögzött félelmeim és tudattalan vágyaim igazgatják, így például a mérhetetlen biztonságvágyam, ami ahhoz vezet, hogy nem tudok bízni a pasikban és szép lassan mindből kiábrándulok; aztán ott van az agresszió kérdésköre, amit viszont, és ezt most már tudom, nem akarok elvinni odáig, hogy valaki megverjen. Ezt a késztetést még előbb föl kell derítenem. Aztán ott van a biztonságvágy oka: a 16 éves koromban elvált szülők és aztán most anyám halála. Ezek lyukat ütöttek a szívembe és az életembe, és a lyukon kifolyik minden szépség, nyugalom és boldogság. "Jókor" jött egy személyiségpszichológia egyes is, mert ez volt az első eset, hogy úgy buktam meg egy tárgyból, hogy tökéletesen, kb. négyes szinten felkészülve éreztem magamat. De annyira geci volt a teszt (és ezt sok kitűnő tanuló erősítette meg, akik amúgy mindenből 4-5-ösöket kapnak), hogy megbuktam rajta. Sok kérdést egyszerűen nem értettem, mert úgy volt fogalmazva; voltak hibás kérdések és általában is nagyon pepecselős, részletekbe menő volt az egész. Úgy érzem, hogy a személyiségpszichológia első félévének tananyagát elsajátítottam, az összefüggéseket látom, és általában értem az egészet - mégis megbuktam. Újabb kontrollálhatatlan világ érzés.

A hullámvölgy másik kiváltója az volt (és valójában még nem beszélhetnék múlt időben), hogy úgy éreztem, ha összeroskadnék, ha elesnék, nem lenne, aki megtartson. Aki ott maradna velem, figyelne rám, aki mellett nem kellene azzal törődnöm, hogy mit csinálok, hol vagyok, hogy nézek ki és mit gondolnak mások. Aki mindezeket a terheket átvenné tőlem, akár hosszabb időre is, aki megtartana, mint az anya a kisgyermeket, aki vigyázna rám és szeretne, és a karjaiban tartana és ringatna..
Erre az egyetlen alkalmas személy anyám lenne, de ő már nincs. Apám nem annyira ölelgetős, Kedves meg önmagában is annyira bizonytalan, hogy nem mernék, és nem is tudnék ilyet elvárni tőle. A családom egyéb tagjai nem jönnek szóba, és valahogy a barátaim is olyan távoliak most. És egyáltalán: kitől lehet ilyesmit elvárni, aki nem az anyád? Senkitől..
És a baj az, hogy biztonságot is ezért keresek. Hogy valahol biztonságban széteshessek. Hogy legyen egy zárt szoba, ahova nem jut be senki, nem lát be senki, ahol a darabjaim nem vesznek el, és ahol időnként összerak valaki, aki szeret és ért hozzá. Semmit nem tudok felajánlani a biztonságért cserébe. Semmit. Sőt, még csak tetézem, azzal, hogy az első biztonságosnak tűnő alkalommal szétesem. Valószínűleg mindig sírnék, ha lenne egy ilyen biztonságos hely. Asszem a leendő férjem csak akkor tudna elviselni, ha ő maga is ilyen lelki nyomorék lenne, vagy ő is pszichológus.

Adott tehát egy helyzet, amiben nem eshetek szét, mert nincs, aki összetartson. Időnként próbálkozok szétesni, de mindig az a reakció, hogy nem lehet, most ezzel nem akar senki foglalkozni, ne csináljam, ne hisztizzek. Néha nem tudom kontrollálni és akkor inkább elmegyek, hogy ne lássanak sírni, mert én kemény vagyok és erős.. De ha egyszer mégis szétesem, akkor örökre szétesem. Nem tudom, ez mit jelentene. Megőrülnék vagy meghalnék, vagy egy részem halna meg belül, nem tudom, de én, aki most vagyok, nem lenne többet.
Az a helyzet egyébként, hogy ezt látom az egyetlen kivezető útnak még most is. Ezért gondolkozom most már én is különböző drogok kipróbálásán. Újjá kéne születnem, és azt normál körülmények között nem lehet. Vagy nem tudom. Ilyeneken gondolkozom, hogy fogom magam és egy sátrat, elmegyek valahova, ahol nincs senki, letáborozok, és böjtölök néhány napig. Vagy találkozom a Fényhozóval. Csinálok valamit, ami megváltoztat, újrakonfigurál, nem is tudom.. Ha így maradok, megőrülök.

Tegnap belenéztem a blogomba. Valójában mióta anyukám meghalt, úgy viselkedem, mint egy mániás depressziós. Annyira nem súlyosan, mert időben elég elnyújtott az egész. De pl. közvetlen a halála után néhány héttel egészen boldog tudtam lenni. Aztán januárban megint szörnyű. Biztos, hogy nem fejeződött még be a gyászmunka, méghozzá azért nem, mert nem sikerült integrálnom az anya-hiányos személyiségemet. Nincs is személyiségem. Egy-két vázlatpont még megvan, de bomlik fel minden. Olyan, mint mikor egy házat építenek, csak visszafele tekerve. Még nemrég megvolt a ház, azután már csak a váza, most már csak néhány tartóoszlop. Még pszichológiára járok, még tartom magam, képes vagyok a tanulásra és a normális létre. Jórészt persze csak azért, mert félek. A félelem nagyon jól tudja integrálni az embert. Csak nekem ez így nem kell. Nagyon félek a káosztól, az egyedülléttől, a magánytól, az elesettségtől és a rám törő lelki fájdalmaktól, de ez így nem élet, valaminek változni kell. Újjá akarok születni, mert ha nem, akkor pszichológusnak biztos nem, de sok másnak sem leszek alkalmas. Túl kell jutnom valahogy ezen a krízisen. Más emberré kell válnom, méghozzá sokkal erősebbé, mint voltam, mert vár még rám egy-két kemény dolog. Valószínűleg vesztem még el szeretteimet, és egyszer anyának is úgy kell lennem, hogy a gyerekeim nem ismerhetik az anyukámat. Valahogyan nőnek is kell lennem, noha anyámnak se voltak mintái a nőnek levéshez, és ugyan nekem voltak, de még kísérleti stádiumban vannak, mert anyám magának kellett kitalálja őket, ezért vagyok én olyan fura nő, amilyen.

Azt hiszem, ha most nem történik valami, akkor így nincs értelme tovább élnem. Életemben először fogalmazódik meg bennem komolyan a halál gondolata, legalábbis magammal kapcsolatban. Anyám óta már nincs meg bennem az a biztos érzés, hogy "áh, velem nem történhet semmi, nekem még van itt dolgom". Hanem az van bennem, hogy bármikor megölhet bármi apróság, és annyira váratlan lehet és megakadályozhatatlan..
Eddig ezzel nem volt bajom, azt legalábbis tudtam, hogy nem hagyok hátra félkész, boldogtalan életet, akármikor haljak is meg. Mert azt csinálom, amit csinálnom kell, és ott vagyok, ahol lennem kell.
Most ez másképp van. Tudom, hogy valami nem stimmel, és nem azt csinálom, amit csinálnom kell, és rossz helyen vagyok, és rosszul próbálkozom, és rengeteg kudarc ér és fog érni, ha így folytatom. Nem látom a kiutat. Valahogy így érezheti magát a magzat megszületés előtt. Tudja, hogy rossz bent, de nem látja a kiutat. Aztán egyszer csak mégis, és akkor küzd és nyomakodik előre és vagy sikerül, vagy nem, de muszáj megpróbálnia, mert különben mindenképpen meghal..

Csecsemőkoromban én nem éltem át ezt a küzdelmet. Nekem segíteni kellett külsőleg, különben meghalok, hiába próbálkozom kijönni. A köldökzsinór a nyakam köré volt tekeredve és fojtogatott, úgyhogy császármetszéssel szedtek ki.
Lehet, hogy ezt élem át újra és újra minden ilyen nyomorult helyzetben, amikor nem tudok kimenni a helyzetből, és hiába küzdök, csak hátrahúz és fojtogat valami, és mindig kell valami külső dolog ahhoz, hogy ki tudjak szabadulni és meg tudjak születni újra. És innen jön az is, hogy nem érzek kontrollt a világ felett. Én próbálkozhatok, de kurvára semmi sem tőlem függ. Mit lehet csinálni egy ilyen világban?

Mindegy. Most legalább már azt tudom, hogy mit kell feldolgoznom ahhoz, hogy egészben maradhassak. De azt hiszem, szét kell még esnem, és attól nagyon félek, és nagyon félek, hogy meghal, aki én voltam, és aki leszek, azt nem ismerem, és lehet, hogy utálni fog vagy lehet, hogy teljesen más ember lesz, és csak bosszankodik majd, hogy miért pazaroltam ennyi időt azokra a dolgokra, amik eddig fontosak voltak nekem..

(Most vagy én vagyok sámán, vagy sürgősen szükségem lenne egyre. És az is lehet, hogy ezt a bejegyzést nem kéne publikálnom.)

O hai

Tudattalan-boldogság

Az a baj, hogy túl sokszor hasonlítjuk magunkat vagy a helyzetünket a normálishoz. Ez amúgy szintén teljesen normális. Viszont szerintem az ember alapbeállításon, vagyis normális esetben nem boldog. Rengeteg a normális ember, és nagyon kevés látszik boldognak. Aki meg annak látszik, rendszerint nem normális.

A magam részéről én tuti boldog akarok lenni, és nem normális. Ezért vannak olyan erőfeszítéssel járó dolgok, amiket nem vagyok hajlandó megtenni csak azért, hogy normálisnak tűnjek (vannak, amiket de), viszont más dolgokért meg végkimerülésig küzdök, mert tudom, hogy a boldogsághoz kell. A normálisságért sokkal kevesebbet kell kapálózni (legalábbis remélem, mert ha nem, akkor jó nagyot szívott az egész emberiség), ezért amikor nekem rengeteget kell dolgoznom a boldogságért, nem érzem úgy, hogy jogosan sírnék a sok meló miatt. Nyilvánvaló, mit vállaltam, mikor elhatároztam, hogy boldog leszek..

Valószínűleg azért több a normális ember, mint a boldog, mert a sok normális ember jobban belefér a társadalomba. Működnek a sémák, a heurisztikák a kommunikációban és az információfeldolgozásban, ezért nem kell annyit agyalni az embereknek egymáson. Ez pedig lehet, hogy azért van, mert egyáltalán nem mindenki képes vagy akar rengeteget dolgozni azon, hogy boldog legyen. És akkor itt meg úgy tűnik, azok a boldogok, akiknek van erre energiakészletük, és ők valamiféle "kivételes" lények..

Így tűnik nekem. De egyáltalán nem tetszik. Miért nem lehet minden ember boldog?
És akkor idézek Athinától, aki egy ismerősétől idéz: Isten vajon jó?
És idézek Jungtól, aki azt mondja: "Az emberi tudatosság lassan fejlődött, nagy erőfeszítés és szorgalom által, egy olyan folyamatban, amely évezredek alatt érte el a civilizáltság jelenlegi szintjét. (...) Ez a fejlődés közel sem befejezett, az emberi psziché nagy területeit fedi még homály.", majd azt: "A tudatosság a természet nagyon új keletű szerzeménye, és még jelenleg is "kísérleti" stádiumban van. Törékeny, sajátos veszélyek által fenyegetett és sérülékeny dolog. " (Jung, 1964).

Szóval lehetséges, hogy az ember tudatossága - mert ehhez szerintem mindenképpen kötődik a boldogság, mármint az éntudathoz - egyszerűen evolúciósan túl fejletlen még ahhoz, hogy mindenki boldog legyen. Túl instabil, könnyen disszociálódik, könnyen fellépnek mentális zavarok és skizofrénia, és már Orwell is jól tudta (és nekem az előadóim is állították), hogy egy ember személyiségét egy nap alatt tökéletesen fel lehet oldani, és nem marad a helyén semmi szilárd vagy szabályos, csak káosz. Ezért a törékeny egyensúlyt minden áron fenn akarjuk tartani, legalább addig, amíg ki nem fejlesztünk valami jobbat. És erre kellenek a heurisztikák (egyszerűsített gondolkodás, sémák használata, pl. sztereotípiák). Ezeket mindenki használja, ha máskor nem, akkor, amikor nagyon le van terhelve a figyelme. Ezt hívja a pszichológia kognitív fösvénységnek: az ember tudata (és az ennek megfelelő agyi háttér) annyira "kevés" az őt bombázó minden információ befogadásához, hogy kénytelen fontossági sorrendet felállítani az egyszerre beérkező ingerek között. És a sorrend elején jól működik az alapos átgondolás eszköze, de a vége felé muszáj egyszerűsíteni.

Egyébként minden információ megőrződik, csak nem a tudatban, hanem a tudatalattiban, amivel az a probléma, hogy ugyan sokkal nagyobb a kapacitása és a feldolgozó-képessége, nincs felette kontrollunk, és ráadásul más formátumban tárolja az információt, mint a tudat. A tudat kauzálisan, ok-okozati és narratív (történetszerű) egységekben tárol és dolgoz fel, a tudattalan pedig analógiákban és szimbólumokban. Ezért nehéz megérteni az álmokat, amiket hagyományosan (legalábbis Freud és Jung óta) a tudattalan megnyilvánulásának tartanak.

Visszatérve a boldogsághoz: azt hiszem, leginkább elfogadás kell hozzá. Magunk és mások elfogadása, és annak megtanulása, hogy egyedül is harmóniában legyünk. Egyszerűen olyan az ember természete, hogy a saját világának ő van a középpontjában, és viszonylag ritka, hogy ebbe a középpontba egy másik ember is, vagy kizárólagosan egy másik ember kerül. Hosszú távon nem is egészséges, és nem vezet jóra. (Viszont egy értékes képesség.) Senki nem várhatja el, hogy valakit csak ő érdekeljen, hogy valaki tökéletesen megértse, hogy valakinek ő legyen mindennél fontosabb. Minden "te vagy nekem a legfontosabb" jellegű kijelentés mögött valami saját ok rejlik. Félelem a magánytól, valami elvesztésétől, ami mind negatív érzéseket generál, ezért nekünk lenne rossz. Ha valaki meghal vagy elhagy minket, neki nem biztos, hogy rossz, ezért amikor sírunk, nem miatta sírunk, hanem magunk miatt. Fáj valami, de nem a másiknak, hanem nekünk. Nem ő a legfontosabb, hanem mindig csak az én. Most mondanám, hogy ez normális, de fent írtam, mi a véleményem a normálisról.

Nem igazán tudom, mi a normális, mi a jó, vagy mi tesz boldoggá. De nem tudok elképzelni egy olyan egészséges embert, aki a világa középpontjában elvisel véglegesen valakit vagy valamit, ami nem a saját énje. Egyszerűen nem hiszem, hogy ilyen van. Ettől még lehet. Lehet, hogy épp ő boldog, de az is lehet, hogy csak túl sok benne a tudatmódosító szer. Az viszont nem végleges. És az se biztos, hogy egészséges.
Talán az lehet jól meg ego-központú saját világ nélkül, akinek nincsen tudata. De az embernek /def van. Nem vagyunk hangyák, és ha van is között, kollektív tudattalanunk, azért azt mindenki a maga szűrőin keresztül éli meg.

Vajon mit kell tenni a boldogságért?

Kifordított besűrített életmassza

Művészlelket akarok magamnak.

Ha művészlelkem volna, a sok szar, ami bennem és másban van, művészetté transzformálódna. A művészet pedig sűrített élet.

Sokkal jobb lenne, mint
mindig mindent mindenhogy folyamatosan analizálni
megérteni
átérezni
átélni
befogadni
feldolgozni
felhasználni
átadni
tanítani
segíteni
boldogítani
boldognak lenni
megvalósítani és
megvalósulni
elérni
túllépni
otthagyni
meghalni és
megszületni
újra és újra
körbe-körbe
élni
halni
élni
halni

Áhh valójában tökugyanaz. Csak épp művésznek nem érzem magam. Az a heterogén érzelemmassza, ami váratlanul rám ömlik időnként, és törölgethetem magamról, és úszom benne és kicsit általában meg is fulladok, na az mind ki tudna jönni.
Ehelyett folyton belém megy. Meg rám. Nem csak a sajátom, másé is.

Olyan ez, mint ihlet nélkül élni. De lehet, hogy jobb: más azt írja ki a falra, ami benne van, én meg azt írom magamba, ami kint van, a falon. Így sohasem vagyok üres és sohasem vagyok nyugodt. És mégis üres vagyok, mert különben miért kéne mindig belém ez a masszaművészet, a sűrített élet, másokból és a világból és magamból is?

Valahogy ki kéne fordítani az ecsetet, hogy kifelé fessen és ne befelé.