Egymillió világ terhe

Annyira bénító dolog a magány. És most például azt sem tudom, miért vagyok magányos. Miért érzem magam olyan végtelenül-végtelenül kimerültnek, mintha nemcsak a sajátom, hanem még millió ember világának terhe nyomná a vállamat..
A kicsi kobold szokott mindig fáradt lenni.

Tulajdonképpen ma jól is érezhettem volna magamat - de nem. Valahogy.. fáradt voltam? rosszkedvű? kedvetlen? elfogott a karácsonyi nihil?

Nehéz elfogadni, hogy semmi nem tökéletes. És azt is, hogy mindent akkor kapunk meg, amikor nincs is rá igazán szükségünk. Ebből mi következik? Vajon az, hogy mindig minden dolog megkapására készen kell állnunk? Vagy hogy amint szükségünk lesz valamire, minél hamarabb le kell mondanunk róla, hogy megkaphassuk? De ha azért mondunk le róla, hogy megkaphassuk, akkor nem is mondtunk le róla - és nem is kapjuk meg.
Vagy az egész csak egy hitrendszer, és el kellene engedni? De tapasztalatokra épül..
Mindegy. Egy fontos tapasztalat van csak. Hogy bármit, bármikor csinálok, a bűntudat teljesen felesleges - mert biztos, hogy nem csinálhattam volna jobban. A bűntudaton van a hangsúly. Szinte mindent, ami miatt valaha is bűntudatot éreztem, később igazolt valami - igazolta azt, hogy helyesen cselekedtem, csak nem tudtam, mit miért csinálok, és azt sem, hogy jól.
Ez önmagunk elfogadása? Elfogadás, elfogadás.. Fontos dolog. Ha nem a legfontosabb. Egyik legfontosabb eleme a szeretetnek. Az egyetemesnek.

Kicsit aggaszt mostanában, hogy mennyi beleszólásom van az életbe. Hogyan lehetne ezt megmérni? Amikor a csoporttársaim és a legtöbb barátom az emberi meghatározottságról beszél, két dolgot említenek. A géneket és a neveltetést. Az öröklött dolgokat és a környezeti hatásokat.
Én mindig három dolgot említek: ezt a kettőt - és a lelket. A szabad akarat és Isten helyét az emberben. Sosem volt rá bizonyítékom, sosem tudom, valaha is lesz-e valaki, aki megérti, amit érzek, aki elhiszi, amit mondok - akinek ez nem csak az "én hitem" lesz, hanem aki számára ugyanúgy valóság Isten, mint számomra.
Addig is nem beszélek róla, hogy ne keveredjek vitába. Próbálom védeni az istenemet, de nehéz logikus érvekkel. Nehéz elmagyarázni, hogy többször beavattattam, átjárt a fény, és az a dolgom itt a Földön, hogy gyógyítsak.
..és közben ember legyek, emberi szenvedésekkel.

Nem vonz többé a tükörség. Nem vonz, hogy én tükrözzek - magamat akarom látni mindenben. Magamat, csak magamat.
Nem. Ez így nem teljesen igaz. Nem mindig rólam szólok. Nem tudnék gyógyítani, ha mindig csak rólam szólnék. Ugyanakkor szükségem van egy olyan szeletkére az életben, amikor nem csak én - de mások is rólam szólnak. A baj csak az, hogy még ha elő is áll ez a helyzet, mégsem fog soha senki csak rólam szólni. Mások számára mindig eszköz leszek saját magukhoz, és ők is csak eszközök lesznek nekem. Lehet, hogy át tudják magukat adni és én át tudom őket érezni, de ez mindig a saját céljainkért fog történni - valahol mélyen.
Nem ítélem el ezért sem magamat, sem az embereket. Ilyenek vagyunk. Mégis nehéz megfosztottnak lenni a szentségtől. Észben kell tartanunk, hogy nem csak sárlények vagyunk.

Egyébként újra és újra arra jutok, hogy a megoldás a szerelem. Az igazi szerelem egyszerre önző és áhítatos a szeretett lény felé. Egyszerre szól mindkettőről, mert ők nem két külön - ők egy egész.
A görög mitológiában Erósznak kétféle nyila van. Mindkettő szerelmet kelt - de az egyik mézzel és ambróziával van bekenve, a másik epével és méreggel.. S a szerelem éppen olyan lesz, amilyen nyíllal Erósz eltalálta a szerelmeseket. Boldogító és felszabadító, ha az aranyhegyű vesszőt lőtte ki, és fájdalommal terhes, ha a vashegyűt.
Hmm.. hmm.

Elegem van azokból a szerelmekből, amik véget érnek.
Elegem van a változásokból.
Soha többet nem akarok egyedül ébredni.

Karácsonyi nihil, oroszlánszív

Most van a szokásos karácsonyi nihil. Majd jobb lesz, és ma amúgy is megyek és találkozom a fontos emberekkel. De amúgy meg.. minden becsomagolva, sütök, takarítok, és arra gondolok, hogy de jó lenne berúgni. Berúgok így is elégszer, de most majd rokonok lesznek, meg családi barátok, közben meg csak arra vágyom, hogy valakinek elmondhassam a karácsonyi nihil hangulatomat, és azt mondja, hogy: nem baj, ismerjük, majd elmúlik. Hát.. erre való a telefon, nem?

A nyálasságig érzelmes Kowalsky számokat hallgatok, meg Sound of silence-t, és újra és újra megnézem az Oroszlánkirályokat. Még mindig nem raktam össze teljesen a fejemben, mit is jelent nekem ez a történet. De valami miatt hihetetlenül sokat. Van benne végzet, családi sors, egyéniség, akit a külső körülmények irányítanak, olyan, akit a szíve, és olyan is, akit végső soron a béke és a szeretet, és aztán szerencsére ő győz, minden bosszúterv, száműzetés és konvenció ellenére, amik azt mondják: gyűlöld, mert már az őseink is gyűlölték egymást.
És hát a szerelem.. Meg a sorsok..
Annyira vicces, hogy életem legfontosabb történetét épp egy Disney rajzfilmben találom meg. Kicsit olyan ezeket a filmeket nézni, mint Dosztojevszkijt olvasni. Vagy mint a Keresztapát nézni, olyan egyénisége, saját élettörténete, végzete, működési elve van minden szereplőnek, és egymástól szinte teljesen függetlenül működnek ezek, noha kénytelenek néha találkozni.
Elmentünk tegnap Siófokra és egész úton ezen gondolkoztam De még mindig nincs kész bennem.

"Magasba tart a kéz, stoppolva élsz, nehéz
az út, amin egy idealista zsivány mindenre kész..
De nézd! Lehet, hogy feltűnik egy angyal, segít és eltűnik
Lehet, hogy soha nem jön már el, és egyedül maradok itt
Nyakamban tábla lóg, rajta hirdeti:
"A Mennyország az úti cél", remélem, arra visz
ez az út, amin ez a pokoli szél a szemembe
homokot ver
Remélem látom majd azért, hogy merre van a fel!
Mi lentről jövünk!

Nem állhat elém senki sem, ha velem vagy
Nem félek semmitől, senki nem árthat
Otthon vagyok a végtelen világban, hogy amit
ma elkezdtem, azt valahogy végig csináljam"

Szép, világos, sima felületű ernyő

Vajon miért van az, hogy én a párkapcsolatot öntudatlanul, akaratomon kívül is küzdelemnek képzelem? Amikor írok róla, olyan kifejezéseket használok, mint harc, vereség, győztes-vesztes, alul maradni, döntetlen, béketárgyalások.. Miért van alapból így beállítva az agyam? Egyáltalán ez alapbeállítás? Vagy ezt valahol megtanultam, valaki belém nevelte, valahonnan ellestem? Vagy a személyiségemből következik?
Ordítani tudnék, mikor erre gondolok. Lehet, hogy tudok majd rajta változtatni, de akkor is gyűlölök belegondolni, hogy ez nálam így van. Hogy nem tudok másképp gondolkozni a kapcsolatokról, csak azt tudom látni, hogy mikor "ki jön ki jobban", ki a domináns fél, ki az, aki a végén úgyis megszívja - mert valaki a végén úgyis megszívja. Aki jobban szeret. Aki kiszolgáltatottabb.
Annyira mélyen vannak bennem ennek a gondolkodásnak a gyökerei. Mindig is így gondoltam az emberi kapcsolatokra. Meg mint adok-kapok viszonyokra - de az legalább stimmel objektív szempontokból is. Míg a küzdelem-kapcsolat teljesen gondolkodásmód, felfogás kérdése.
Most komolyan: milyen kapcsolatoknak néz elébe egy olyan ember, aki a párkapcsolatot alapvetően erőfitogtatásnak, rosszabb esetben harcnak, esetleg háborúnak látja..? Úr isten. Elszörnyedek tőle. Mi a faszt csináljak?

És persze a büszkeség. Meg méltóság. Mondjuk.. ezeken nem jutottam túl. Mindig is büszke voltam, és mindig is nagyon fontos volt nekem a méltóság. Hogy ne alázzanak meg, hogy ember maradhassak.

És ha ez a két elem találkozik - büszkeség és küzdelem -, akkor mi van? Na akkor vagyok én. És ez egy kapcsolatban elég katasztrofálisan néz ki.
Erre a pszichoanalízis azt mondaná: most, hogy tudatosítottam, lehet rajta változtatni. Áh, faszt pszichoanalízis. Pszichovirág. Whatever.

Olvasok most egy tankönyvet, abban is egy cikket a művészetpszichológiáról. Azt írja, az olvasás és az értelmezés tulajdonképpeni célja az, hogy az ember megélhesse saját identitását az olvasott mű segítségével. Kísérletek bizonyítják, hogy adott személyek teljesen különböző műveket ugyanazon dimenziók mentén elemeznek. Nem az adott műre érkező, sok ember által adott értelmezések között voltak hasonlóságok, hanem egyes személyek különböző művekre adott jellemzéseiben. És ez mérhetően összefüggött a személyiségjegyekkel (személyiségtesztekkel mérték). A tranzakcionális befogadáselmélet egyik alaptétele ez. Mindig is tudtam-sejtettem, hogy így van - vannak dolgok, amikre az ember magától is rájön, csak kell valami, ami "aktiválja" a tudást. Remélem, még sok ilyen aha-élményem lesz az egyetemi évek során.
Aztán van az az elmélet, hogy minden hiba, amit másokban felfedezni vélünk, valójában a mi saját hibánk. Ez összefügg a fentiekkel. Szerintem különösen a rossz dolgokra, tulajdonságokra, egyébként pedig minden másnak tulajdonított dologra igaz, hogy arról szól, aki csinálja. Aki tulajdonít valakinek valamit, az kivetít. És azért főleg a rossz tulajdonságokra igaz ez, mert azokat nehezebb magunkban elfogadni - hát kivetítjük másokra.

Több dolgon is gondolkodom ezzel kapcsolatban. Egyrészt úgy veszem észre, de majd utánanézek az írásaimban, hogy más emberekhez képest (aha, persze) kevéssé töltök idő azzal, hogy másokat próbáljak meghatározni. Mármint.. sosem próbálkozom azzal, hogy megfogalmazzam, milyen is egy ember. Általában, ő, egyedül. Ösztönösen inkább azt keresem benne, hogy nekem miért fontos. Nem hiszek a véletlenekben, hanem úgy gondolom, az emberi kapcsolatokra különösen igaz a zsák-a-foltját elmélet. Ha én valakivel találkozom és kapcsolatot tartok fenn, nem véletlen, hogy épp vele teszem. Valami összeköt minket, közös tulajdonság, hasonló személyiségstruktúra, működésmód. Esetleg az, hogy a másik nagyon alkalmas arra, hogy valamilyen tulajdonságot kivetítsek rá. Mondjuk mert az átlaghoz képest (most próbálok objektív fogalmakra alapozni, mellőzve azt a tényt - lol -, hogy ilyenek nincsenek) tényleg nagyobb mértékben jellemző rá az adott tulajdonság.

Az egész elméletben két dolog ijesztő, egy pedig kérdéses. Ijesztő például az, hogy igaz. Néha nehéz vagy lehetetlen bevallani, de tényleg igaz. Ahogy könyvből is, emberből is van olyan, ami/aki egy bizonyos személynek érdektelen, semmitmondó - noha a közvélemény szerint gyönyörű, értékes, figyelemre méltó. Az ilyen könyveket nem olvassuk el vagy félúton letesszük, az ilyen emberekkel pedig nem kerülünk közelebbi kapcsolatba.
Ijesztő még az is, hogy így talán teljesen lehetetlenné válik egy másik ember meghatározása. Hogyan lehetnék hiteles akár csak a magam szemében is, ha tudom, hogy tökéletesen vak vagyok minden olyan irányba, amire nincs kiélezve a látásom? Mindenkinek szűrői vannak, mindenki lát valamit, és noha a látott objektum ugyanaz - a látvány tökéletesen más.
Vagy mégsem tökéletesen? Nem tudom. Akárhogy is nézem, van objektívan megfogható része a dolgoknak. Muszáj lennie, különben teljesen elszigetelten élnénk mi, emberek, egymás mellett - ami már csak evolúciós szempontból sem előny. Tehát biztosan van valami, ami közös. Persze, maga az érzékelés tárgya. A könyv, személy, művészeti alkotás, tanulmány, rendszer, .. De milyen jogon mondunk róla bármit is, azon kívül, hogy létezik, hogyha úgyis mindenki mást lát belőle..? Milyen jogon mondom egy képre, hogy szép, túl ilyen-túl olyan, ezt vagy azt ábrázolja.. Sőt, ha magától a megfigyelés tárgyától is elvonatkoztatunk.. Milyen jogon használunk szavakat a meghatározásra, amikor a szavaknak is rengeteg értelmezésük van, és ez a sok értelmezés összefügg mind a személyes tapasztalatokkal, mind a kulturális környezettel - mindennel, ami különbség lehet az emberek között.

Mindegy. Úgyse most fogom felfedezni a spanyolviaszt. Tudom, mert érzem, hogy van valami, ami közös - például a nyelv. Ha nem lenne, egyáltalán nem tudnánk beszélni egymással, és ha feltételezzük, hogy tényleg nem tudunk, és ti mind csak az én képzeletem kitalációi vagytok - akkor meg mi a faszt erőlködök itt?
A válasz persze az, hogy azon erőlködök, hogy átélhessem a saját valóságomat. Azért épp így, mert én épp ilyen vagyok. Azért épp ezt a témát, mert ez a téma fontos nekem, és mindazok, amiket eddig boncolgattam. Erre egyébként jó az asztrológia. Meghatározni, hogy mik egy ember életének központi fogalmai.. Csak erre is lehet azt mondani, hogy vannak az emberiségnek közös központi fogalmai.
Tehát van valami közös. De minden más tökéletesen relatív. Ezért igyekszem nem ítélkezni. És persze azért, mert nem csak másokat látok szűrőn keresztül, hanem magamat is, és én úgy látom magamat, hogy nem szoktam ítélkezni. Arra talán még nagyobb esély van, hogy magamat "objektíven" lássam, mert hosszú éveket töltöttem együtt magammal, és volt időm tapasztalatokat gyűjteni. Néhány dolgot biztosan tudok magamról. De többségben vannak azok, amiket csak gondolok, és nem is valótlanul, hanem mert én úgy látom. "Én nem szoktam.." "az én életem.." "én.." kezdetű mondatok tömkelegével tudnám leírni magamat, és mégsem biztos, hogy mondanék bármit is magamról egy idegen embernek.

Vannak még kérdések. Például a fentieknek szubjektív, ámde bizonyítható tudatában hogyan kellene reagálnom arra, amikor valami véleményt formál rólam, és ez alapján viszonyul hozzám? És főleg mit csináljak akkor, ha a véleménye tökéletesen elüt az enyémtől, és úgy érzem, hogy amit ő lát bennem, az egyszerűen - nem én vagyok? Mit tegyek akkor, ha biztosan érzem, hogy egy kivetítésnek vagyok csak az ernyője, és nem azért szeretnek vagy utálnak, aki vagyok - hanem mert elég sima és világos a felületem, és jól látszik rajtam az a film, amit valaki meg szeretne nézni, mert a saját valóságának megéléséhez szüksége van rá. Mit tehetek ilyenkor, amikor tudom, hogy még az se biztos, hogy igazam van..?

Hm. Azt hiszem, azok a kapcsolatok működnek jól, ahol a két ember kölcsönösen megtalálja a másikban saját magát. Ha azok a dolgok, amik az egyik emberben nem megélhetők, megélhetők a másikban, és összességében a megélendő dolgok közül mindegyik bevihető a kapcsolatba.
Egy kapcsolatba. Hát persze. Ez a kedvenc utópiám. Attól függetlenül ragaszkodom hozzá, hogy rég beláttam: nincs tökéletes kapcsolat.

Miért akarnak mások a saját ízlésük szerint tökéletessé tenni, amikor én így vagyok tökéletes?

Nyihííí!

ESIK A HÓ!!!

Erőkút

Körülnéztem. És bármennyire szeretem magamat sajnálni, és hiába van vagy nincs rá okom - rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Itt a karácsony, és ezúttal a karácsony tényleg a szeretetről szól. Már most, pedig még nem kaptam szép, nagy, drága ajándékokat. Lehet, hogy idén a karácsony nem a vásárlás ünnepe lesz? Lehet, hogy ha más is, ha furcsa-kurta, azért mégis van családom?

Sokszor van az, hogy szar minden. Nem. Nincs sokszor. Igazából csak néha van. De olyan sosincs, hogy ne tudnám: jobb lesz. Mert rosszabb már nem lehet. Minden véget ér egyszer, és ez fáj, és örömömben sírok. Eláraszt az élet, az iskola, a tanulás és a szerelem, meg persze a gyász és a veszteség. De újabban nem érzem magam boldogtalannak. Újabban.. hónapok óta. Megtanultam megbocsátani magamnak, és megtanultam, hogy nem feltétlenül okosabb vagy hoz helyesebb döntéseket az, aki idősebb, iskolázottabb, könyvet írt vagy híres. A mindennapi döntéseimben egyedül én vagyok a kompetens. Nem mondom, hogy minden döntésem jó vagy helyes, de érzem, hogy amit csinálok, összességében jó.

Nem. Igazából nem akarok még egy ömlengést írni magamról és hogy mennyire jó nekem. (Késő.) Meg arról se, hogy mennyire rossz nekem. (Késő.) Néha nem fejezem ki jól magamat, néha meg összeszavakat a keverem.

...megvolt a sírásnak az ideje. Elmúlt. Itt az idő cselekedni.

In Upendi.. where the passion fruit grows sweet

Nem hiszem, hogy valaha csináltak jobb rajzfilmet a két Lion King-nél. Egyszerűen.. minden bennük van. És nem, most nem várom a felsorolást, hogy "de ez is jobb, meg ez is, meg ez is, és biztos nem láttál még elég rajzfilmet.." Úgyis ez marad a világ legjobb rajzfilmje :)

Sártenger

Nincs valami. Hiányzik az élet. Írok és írok, de csak egyedül, miért nincs, amire vágyom? Mire vágyom?
Barátok, szerelem, élet, élet.. Félek?
Ez már volt. Unalomig ismételt szavak. Szeretlek, szeretlek, szeretlek.. Kellesz?
Kell-e? Ki nekem ő? Miért nem vagyok elégedett? Nekem tényleg semmi nem jó? Miért fáj, ha nem minden szava nekem szól? Itt az élet és mindenki kávézaccról regél, kávét iszik, és kávéba fullad.. Borospohár és cigicsikk. Az én életem nem erről szól. Tudomány. Nem. Az én életem erről sem szól. Spiritualistás. Nem. Ez erőszak. Nem vagyok spiritutalitásigkusk.... Neeeem. Én nem vagyok.
Miért mindenki rólam beszél? Miért mindenki nekem beszél?
People talking without speaking..
Igen. Ez a bajom. A világgal. Hogy nem körülöttem forog. Utálom a világot. Miért nem szeret senki? Miért félek? Miért félek egyedül lenni?

Házsártos házisárkány és békétlen nő, tényleg én kötök mindenbe bele? tényleg nekem van mindennel bajom?
Valami baj van. Nem vagyok boldog. Nem vagyok elég boldog. Céltalan kicsit minden és a tanuláshoz is erő kéne.. Tisztítani? Minek? Tanítani? Még talán ez. De tanulni..
Valami van, ami nem stimmel és most ezt az egészet a nagy, szép, fehér világ elé tárom, pedig csak gondolatfoszlány és füst, szálló füst..

Ki vagyok én? És miért nem? És mikor jön? És hányszor megy még el? Kiért szól a harang? Értem szól?
Értem csak egy halk madárfütty szól. Pillangó szárnya, virág szirma, föld illata és eső kopogása.. Szeretkezni az esőben. Szeretkezni eső nélkül. Kezni. Szeret nélkül. Szeret. Kezni nélkül. Megőrülök. Nem szabad semmit, nem szabad semmit, nem szabad semmit. Vitorlázom a gondolatok sártengerén, keresem az aranyat, keresem az aranyat, nincsen hálóm, nincsen fémdetektorom, nincsen erőm. Túl nagy az arany. Megtalálom, és elsüllyedek.

Középsuli vs. egyetem

Hajnali fél nyolc van, még mindenki alszik. Én még kérődzöm, de nyolcra megyek.. Nem baj. Miután visszajöttem, lesz időm tanulni. Lassan muszáj elkezdenem. Még ki kell találnom a módszert erre a rendszeres tanulásra. Az egyetemi könyvtár csak 6-ig van nyitva, én meg rendszerint utána érek rá/oda. Van mellettünk a FSZEK Mester utcai kirendeltsége, még azt megpróbálom, hátha elég nyugis, békés és kényelmes. Előnye, hogy ha megéhezem, hazaugrom.
Úgy volt, hogy hétfőn úszni megyek, aztán mégse. Most már bánom, hogy nem mentem el. Jót tett volna. Nem vagyok igazán karban tartva. Pontosabban: vannak részeim, amik sokkal jobban, mint eddig (...), mások meg kevésbé (sport, agykapacitás).

Egyre inkább érzem, mi a különbség az egyetem és a középiskola között. Mert elég jelentős e különbségek hatása.
Például nincs folyamatos számonkérés. Tudom, tudom, hogy be kéne járni és lépést kéne tartani a tananyaggal lehetőleg folyamatosan, de nincs se negatív, se pozitív motivációm. Nem lesz rosszabb, ha nem megyek be, és nem lesz jobb, ha bemegyek. Legalábbis sok óránál. Van, ahol elég motiváló erő az, hogy érdekes a téma, vagy jó az előadó, vagy nincsenek fent interneten a slide-ok.. Mindemellett van egy gondolati oldala a tanulásnak. Igaz, hogy középiskolában is szartam bemenni azokra a tárgyakra, amik nem érdekeltek ÉS nem is kellettek az érettségihez. De főleg csak az előbbi. Viszont volt egy-kettő, amire mindig bejártam, mindig készültem, otthon, külön is tanultam rá. Ilyen volt a magyar. A magyar pedig pont egy olyan tárgy, ahol egy idő után, egy szint fölött már szükséges az önálló gondolkozás, a tanultak egyedi értelmezése, integrálása a saját gondolatvilágomba (pl. érvelő esszéknél, verselemzésnél). Én ezeket folyamatosan, rendszeresen csináltam is, ezért év közben mindig volt új intellektuális inger az agyam számára. Mindig volt min gondolkozzak, mindig volt mi hasson a világfelfogásomra.
Az egyetem ebből a szempontból nehezebb eset. Sokkal inkább stagnál a belső világom. Sokkal több önfegyelmet kell beletenni ahhoz, hogy ugyanezt a hatást elérjem - viszont sokkal kevesebbel is átvészelhető év közben. Csak közben elszokom a gondolkodástól, és elhülyülök.. És hiába érdekesek a tárgyaim - valahogy tényleg nincs motiváció.

Aztán - szintén ingerként - ott vannak az emberek is. Középiskolában az ember nap mint nap találkozik az osztálytársaival, akik - akármennyire is nem úgy tűnik - egy közösséget alkotnak, van bennük egy "kollektív tudat", minimum annyi, hogy "igen, mi vagyunk a 13/d, ez és ez a tanár szeret minket, ezt és ezt a tárgyat vesszük komolyan, ilyen és ilyen beállítottságú a többségünk, sokan szeretjük x osztálytársunkat, sokan utáljuk y osztálytársunkat, a következő klikkek vannak az osztályunkban: ..." - szóval van közösség. Mert szükségszerű, hogy legyen.
Azt az esetet leszámítva, hogy valaki tökéletesen antiszociális és/vagy mindenki utálatának örvend, az osztály minden tagja minden nap szükségszerűen beszélget az osztálytársaival, legalább egy-kettővel, ha bemegy órákra.
Na ilyen egyetemen nincs. Lehet, hogy később lesz, kiscsoportos órákon vagy szemináriumokon, de egyelőre egy előadáson legalább 100-150 ember ül bent, zsúfoltan, jó, ha szólni tudok 5 emberhez és tudom mondjuk 15-nek a nevét különböző okokból..
Nem állítom, hogy ez a rendszer rossz, vagy hogy nekem alanyi jogon jár a közösség, a társaság, a barátok. Nem. Ezekért természetesen meg kell dolgozni. Mindenesetre úgy érzem: egy egyetemen minden lehetőség tágabb, nagyobbak a távlatok, de sokkal-sokkal kevesebb az automatizmus is, ami azt jelenti, hogy az ingerekért - meg kell dolgozni.

Asszem elkezdek tanulni. És előbb-utóbb kénytelen leszek bulikba is elmenni :)

Játssz velem!

Rendezgetem mindazt a napló- és bloganyagot, ami az évek során (leginkább Titusz, az előző vinyóm pusztulása óta) összegyűlt a gépemen. Az a nagy terv, hogy összeszedjem egy nagy dokumentumba az összes eddigi E/1 személyű írásomat, ide értve mindazt, amit még digitalizálni kell (papírnaplók..), ami Titusz halálakor eltűnt (fájlmentés indul..), és amit az új blogomba (vagyis ebbe) írtam. Kihagyom a régi blogjaimat, és lehet, hogy némelyik papírnaplót sem gépelem be, mert már rég nem arról szólok, amiről azok.
Akaratlanul is néha belenézek egyik-másik bejegyzésbe. 2006. márciusánál járok most, és főleg a blogbejegyzéseket olvasom (az akkori naplók eltűntek). Ennyire megváltoztam..?
Annyira megváltoztam. Talán csak "érettebb" lettem, de úgy érzem, valami fontos eltűnt belőlem. Valami ösztönös játékosság és életszeretet. Az a mélyről jövő komolytalanság, a gondolati csapongások, a meghatározatlanság öröme..
Most nagyon komoly vagyok. Nagyon sokat vélek tudni, és a tudott és érzett és tapasztalt dolgok mentén alkotok magamról képet. És úgy is viselkedem. Bölcs, bölcs, bölcs..
Kicsit unok most bölcsnek lenni. Unom a meghatározottságot, a behatároltságot, azt, hogy én vagy valaki más megmondja, ki vagyok, mi vagyok, mi a lelkem, mit csinál és hogyan születek, hogyan kell élnem, ki leszek és mit kell csinálnom.. Mindezek most annyira nem érdekelnek! Elvesztem önmagam. Elvesztem a gyengédségem, a gyengeségem. Megérlel az idő, de kiszikkasztja a lényegemet.
Lényeg..? Mi a lényegem? Fellengzős szavak. Leszarom, mi a lényegem. Kérem vissza a csapongásomat! Kérem vissza a játékosságomat, a szabadságomat, a sok levegőt, a sok szálldosó információ-morzsát, amiből nem próbáltam egy egészet alkotni, hanem hagytam őket lebegni magamban, hadd sodorjanak és sodródjanak.

..havas táj. Utazok a vonaton. Fehér minden körülöttem, nem tudom, hova utazom, nem tudom, mi van a csomagomban, nem tudom, nem fogok-e megfagyni félúton, mert nincs meleg ruhám.. És nem is érdekel. Nem nézem meg. Csakazértsem. Csak a tájat nézem. Gyönyörű, és majd ha leszállok, belefetrengek a porhanyós hóba, felmarkolom, a levegőbe dobálom és nézem, ahogy szikrázik a napfényben.

Játszótársak körülöttem. Hempergőzünk a hóban, nevetünk és keressük a hó alatt az ősz faleveleit. Aztán megdobáljuk velük egymást.
A szülők a kocsinál forró teát készítenek a gázfőzőn. Meg kakaót. Kesztyűben, füles sapkában, régi, ócska, de meleg kabátban, amiket még a nagymamájuktól kaptak húsz éve. De ide jó lesz, itt csak szánkózunk, itt nem kell szépnek és jólöltözöttnek lenni, itt nem kell megfelelni, lehet szabálytalankodni, lehet szarni mindenbe.. Legfeljebb megver a többi gyerek. Na és? Sírunk egy kicsit, aztán leporoljuk a havat magunkról, és már vigyorgunk, mert ott egy nagy fa, és tervezgetjük, hogyan lehet rá felmászni, és faházat építeni..

Komolyság = komorság? Nyáhh. Néha van az, hogy mégis szívesen lennék aranyos munyuka. Kis gepárd. Nyauka. Meg kisvirág.
NYÁÚ!

Játszol velem, kicsi kobold?