Szenvedgetés..?

Van bennem egy csomó fájdalom. Olyan dolgok, amiket jó lenne megosztani valakivel, jó lenne őket elsírni valakinek. Az a helyzet, hogy kell valaki, akihez oda tudok bújni. Néha kell egy olyan ölelés, ami csak egy ölelés, és semmi más. Nem tapizás, nem tánc, egyszerűen csak egy ölelés, ami kifejezi a szeretet, az együttérzést, az odafigyelést, a biztonságot. Olyan embertől kell, akit igazán szeretek. Erre nem mindig alkalmas egy barát. A barát "csak" barát. Ehhez asszem egy lelki társ kell.
Viszont nem jó olyan embert "használni", akire nem akarod "ráterhelni" magad. Nyilván nem fogsz a problémáidról és félelmeidről beszélni olyasvalakinek, akit csak megrémítesz vele.
Én szeretném, de.. nem merem. Nem akarok kellemetlenséget okozni másoknak. Nem átrakni akarom valaki másra a problémáimat – nem mintha lehetne -, hanem együttérzést szeretnék. Hogy ha látja, hogy búskomoran nézek, tudja, hogy miért. Akarom, hogy ismerjen. Nem akarom, hogy sajátjainak érezze az én bajomat és ő kényszerüljön arra, hogy megoldja őket, tényleg csak annyit, hogy tudomásul vegye őket. És olyasvalami érzelmi támaszt nyújtson, amiből erőt lehet meríteni.

Mennyi idő, mire idáig eljutsz valakivel? De nem is az idő a mértékegység. Hanem az egyre gyűlő fájdalom. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, mert mondjuk sírni lát. Sírni nem mindig rossz. Szerintem ha valaki sír, a nehezén már túl van, onnantól már jobb lesz. Egy síró emberrel szemben nem kell megfontoltan cselekedni, nem kell azt kalkulálni, vajon mit reagálna, ha ezt és ezt csinálnánk.. A síró embert meg kell ölelni, meg kell érteni, át kell érezni, és nem kell a szavakkal vesződni. Nem kell vigasztalni és tanácsot adni neki, … Érted.
De amíg attól félek, hogy nem tudná valaki elviselni, hogy folynak a könnyeim, nem fogok vele érzelmekről beszélgetni. Sorry, ha érzelmekről van szó, nem tesz jót a sminkemnek. Én ilyen kis érzékeny izé vagyok, de ez nem rossz vagy gyengeség, ez olyan, mint hogy van, aki mindig tárgyilagos tud maradni.
Nem tudom, kit győzködök. Nem értek néhány dolgot és nem merem megkérdezni, túl messzire vezetne, és talán nincs még itt az ideje. Sokmindennek. Az, hogy nem merem megkérdezni, önmagában elgondolkodtató.

Nesze bmeg. Üzenőfüzet. Ellenőrző.


Amúgymeg. Sok elvarratlan szál. 3 éve vége már az általános iskolának, és megerősödtem szellemileg és lelkileg (meg testileg is:), mégsem vagyok benne 100%-osan biztos, hogy pl. szembe mernék állni a csajjal, akit mindig is irigyeltem, akit utáltam és egyben felnéztem rá. Nem tudom. Logikusan igen, szembe tudnék nézni, nincs mit szégyellnem (és akkor sem volt), de.. talán nem? Annyiszor elképzeltem már, hogy felhívom, dumáljunk egyet; ahogy egy teát kavargatva a Mozaikban megkérdezem tőle, hogy "na és mi van veled, mit csinálsz? És a pasik?", ahogy nevetve mesélem a vidám sztorikat, amik velem estek meg, és közben tök jól érezzük magunkat, felidézzük és átbeszéljük a régi szép időket, hogy volt..
Olyan idilli kis kép.
Aztán lehet, hogy valójában csak ülnénk kukán és feszengenénk egymás társaságában, hiszen anno nem voltunk olyan jóban, nem beszélgettünk túl sokat, vagy legalábbis nem egyenrangú félként, és talán nem is tudnánk mit kezdeni egymással.
De olyan jó lenne ezt a félelmet, az árnyéktól való rettegést magam mögött tudni..

Utálom. Utálom a sulit. Mostanra fel tudnék sorolni vagy 200 indokot, miért nem szabad szakközépbe menni. Csak egy pár:
- plusz heti 10 szakmai óra – ha éppenséggel nem érdekel a szak, bele fogsz dögleni
- mivel a heti 10 szakmai óra mellé nem fér el egy csomó másik, nem lesznek művészi tárgyaid, vagy egy-egy tantárgyat két év helyett sűrítve egy év alatt fogsz végigvenni, vagy mindkettő
- ha el akarsz menni, vagy egy ugyanolyan szakmát tanító szakközépbe tudsz elmenni, vagy különbözeti vizsgákat kell tenned gimnázium vagy középsuli előtt, és lehet, hogy olyan tantárgyakból, amiket sosem tanultál. Ha nem vagy nagyon penge, nem úszod meg évvesztés nélkül.
Az már persze egyéni probléma, hogy utálom a szakmai tanárt, túl vagyok terhelve (nagyrészt önhibámból, de ez nem vigasztal, sőt inkább rosszabb lesz tőle) és nem bírom a reggel fél7-es kelést.
Tessék. Egy panasz.
Akkor panaszkodhatnék a családomról, mert miért kellett nekik így elbaszni.

Biztos találnék még panaszkodnivalót.
A gond az, hogy nem panaszkodni akarok. Mer az senkinek nem jó. De be vagyok zárva a saját fejembe. Kevés az output. Mindenkinek van saját baja.


Most ez egy ilyen nap. Amúgy vidáman indult, és nem tudom, mitől lett más. Persze, hozzáállás kérdése. Meg döntések. Meg felelősségvállalás. Tudom én. Csak most biztos ennek kell történnie. És nyilván nekem meg így kell magam érezni, mert ez "esik jól".
Hogy is mondta a matektanár? Nekem rossz az, hogy ezekkel a gondolatokkal most, és nem 5-6 év múlva ismerkedtem meg.. valami ilyesmit mondott, mikor az igazgatóiban beszélgettem az igazgatóhelyettessel. Mert zenét hallgattam órán (nem akartam a tanár hangját hallani), és nem hallottam, mikor szólt, hogy halkítsam le.


Kommenteljetek már egy kicsit. Boldogabbnak vagy boldogtalanabbnak, vidámabbnak vagy szomorúbbnak nézek ki átlagban, mint mondjuk fél éve?
Bár úgyse kommenteltek. Minek is kérem..