Nem bántani akarlak.

Mélyen magamba néztem, egy kis elfekvő szadizmus után kutatva, hátha ez a magyarázat. First of all, vegyük elő a jó kis Pszichológiai lexikont, és nézzük, mi is az a szadizmus!

"Szadizmus: szexuális perverzió, amelyet a másnak okozott fájdalom erotikus színezete jellemez.
A szadista csak akkor érez szexuális izgalmat, ha fájdalmat okoz partnerének. (…) A "kis szadizmus" ostorozásokra, harapásokra, sőt lelki megalázásokra is korlátozódik.
Egyes szerzők úgy gondolják, hogy ez a perverzió alkati. A pszichoanalitikusok számára a "szadizmus-mazochizmus" ellentétpár egyik eleme (…)"

Beeeep, wrong. Először is, amit keresek, annak semmi köze a szexualitáshoz. Nem azért piszkálok másokat, mert az nekem szexuális izgalmat okoz. Ezt többek közt az is bizonyítja, hogy sok olyan embert is "megizélgetek", akikkel még egész véletlenül sem kezdenék ki..
Másodszor, ez nem a másikról szól. Asszem, ha fájdalmat akarok okozni valakinek, akkor az merőben róla szól, hiába teszem magamért. Azt akarom, hogy ő szenvedjen. De nem, nálam nincs így. Amit én csinálok, az abszolút rólam szól, és szó sincs benne másokról. Nem vágyom arra, hogy fájjon másnak és nem is ez a célom. A fájdalom egy (elég szerencsétlen, és nem is direkt választott) eszköz, nem pedig cél nálam.
Viszont alkatinak mondhatnám. Mármint nem a fájdalmat. Ha kicsit visszamegyek az időben, rájövök, hogy mióta az eszemet tudom, voltak olyan pillanataim, hogy csak úgy ok nélkül, a harc kedvéért (l'art pour l'art, ha-ha) piszkáltam meg másokat. Kezdtem mindjárt a tesómmal és apámmal, folytattam a suliban az osztálytársaimmal, és jó adagot kapott belőle az összes (mind az összes :) pasim is.

Talán a korlátaim feszegetése ez a harci kedv? Mert addig többnyire nem hagyom abba, amíg nem vagyok kénytelen abbahagyni. Amíg le nem fognak, (meg) nem bántanak igazán, vagy – néha – amikor már egyáltalán nem vicces. Akkor abbahagyom, de többnyire nem túl nagy örömmel.. Kitapogatom a határokat, aztán újra és újra elérem, és megpróbálom tágítani őket. Talán innen ered..? Vagy pusztán a harc szeretete? Mert arra is rá tudom fogni. Bár talán kicsit rá kell erőltetni, mert veszíteni utálok, márpedig ez hozzá tartozik a harchoz, a győzelem pedig nem elégít ki, legszívesebben megint újrakezdeném rögtön utána. Hmm.

Majd megálmodom. Vagy még mélyebbre ások magamban. Egyszóval megálmodom.
Legalább az tiszta, hogy nem mások fájdalmáért csinálom. Nem jó az nekem, ha másnak fáj. Akkor fáj másnak, ha nem akarja szép szóra fölvenni a harcot (amit én nagyvonalúan játéknak nevezek, noha másnak talán inkább szenvedés), mert akkor nem hagyom nyugton. Hiába, ha én játszani akarok, akkor játszani fogok, ha mással nem, hát az életemmel.. És hogy miért nem vezeti le ezt a ju-jitsu? Jó kérdés. Persze naponta kb. 3-szor elmondom, hogy milyen szívesen járnék suli helyett edzésre, de hát ugyebár ez jelenlegi helyzetemben…
Vajon megoldaná a gondot? És gond ez egyáltalán? Oké, amíg kezelhetetlen és másnak okoz fájdalmat, addig gond. De hogy őszinte legyek (let me tell you something [ma egész nap angol kifejezések jutottak eszembe, a magyarok helyett is, és erőlködöm, hogy ne hunglishül postoljak]), nem sok esélyt látok arra, hogy az én jellememben változás következzen be. Olyan izgalmas arra várni, hogy ki mit reagál a különböző nagyságú terhelésekre. Olyan vonzó a határok meghúzása közben rájönni, hogy ilyenek nem is léteznek; expedíciót indítani addig, amíg elmehetek, és tovább. Érezni, hogy mindig lehet még tovább menni, csak alkalom kérdése az egész.. És ha mégis balul sül el valami, egyszerűen csak visszavonulok a sértettség, a bántottság elefántcsonttornyába. Tapasztalatom szerint legalábbis, nem mintha tervezném az ilyen hadműveleteket. That's just the way I am.

És harcolni is szeretek. Only wanted to say.