Olvasás, vers

Bár az olvasás önmagában egy kellemes, élvezetes tevékenység, mégis nehézkesen veszem rá magam az olvasásra. Néha odáig fajul, hogy tudom, hogy olvasnom kéne, mert az jó, és akarok is olvasni és nekiállok, de.. egyszerűen nem megy. Túlzottan kényszerítem magam. Nem tudom, miért. Talán elvárok magamtól valamiféle napi/heti teljesítményt, amit el kell érnem önművelés vagy csöndes élvezetes tevékenységek terén. Vicces, kicsit (nagyon) önellentmondó ez a dolog..
Oké, hogy nem lehet erőltetni. Viszont: rájöttem, miért nem olvastam akkor sem, ha kedvem, időm és energiám lett volna. Nincs a lakásban kényelmes olvasóhely. Nincs egy kanapé, egy fotel vagy valami, a szobámban meg max. az ágyamon tudok, ami a földtől 10 cm-re van, és ez nagyon jó, de. Az asztalnál is tudnék, de egy forgószékben..? Azért mégsem.
Egy hintaszéket akarok. Egy kényelmes, nagy, párnázott hintaszéket. Ahova alkalomadtán be tudok telepedni egy bögre zöld teával meg egy illatos-puha pléddel, és órákat tudok olvasni. Tudom, hogy szeretek olvasni, szeretek órákat olvasni. Gyorsan olvasok és sokat. Mármint.. ez lenne az ideális, csak kicsit távolodom.
Milyen jó lenne, ha egy havas délutánon, amikor mondjuk megy le a Nap, odaülhetnék az ablak alá, persze a hintaszékemben, és néha a sorok fölött ki-kikukkantva leshetném a fehér fákat. Ezt konkrétan azért nem tehetem meg, mert a radiátor az ablak alatt van, és télen úgy fűtenek, központilag, hogy reggel-este szellőztetni kell és én éjszaka nyitott ablaknál alszom, mert döglesztő. Megéget, ha hosszabb ideig rajta tartom a kezem. És ott van az ablak alatt, és nem lehet leszedni, mert bonyolult, és akkor mivel fűtenénk?
De egyáltalán, kinek a hülye ötlete az, hogy a fűtőtest standard helye az ablak alatt van? Miért pont ott? Mert ott jön be a hideg is, jöjjön be ott a meleg is? Nehogy már a szoba egyik fele hűvösebb legyen, a másik meg melegebb? Vagy ha a csövek úgyis a sarokban mennek, nem lehetne esetleg 90°-kal odébbforgatni a cuccot, a szomszédos falhoz? Hozzáértők válaszait várom.

Jó tanácsot adok magamnak. Mondjuk az Új Év miatt. Kedves én: ne akarj mindent egyből. Ne legyél maximalista, várj türelemmel, értékeld az apró fejlődést is, ne várj el magadtól hatalmas ugrásokat. Nem ez a lényeg, a lényeg elvész a nagy sietség és nagyravágyás közben.
És még egy: fordíts rendszeresen időt minden nap valami olyan tevékenységre, amit igazán élvezel. És aztán ne érezz emiatt bűntudatot, még ha mást el is hanyagoltál miatta.
És még egy: tanulj meg nemet mondani.

Nem aludtam 24 órája. Inkább nem mentem el edzésre ilyen állapotban. Mondjuk egy forró fürdő furcsa mód inkább felfrissített (pihentetett?), mint elálmosított, ezért vagyok most itt.

Szeretek, ha már erről volt szó, festegetni. Meg rajzolgatni. Mind reproduktívan, mind kreatívan. Hogy mikor melyiket jobban, hangulattól függ. A különbség az, hogy a reproduktívban nagyságrendekkel jobb vagyok. Tanultam is, valamiféle látásom is van hozzá, türelmem is és elég maximalista vagyok, hogy ne csapjak össze dolgokat.
Ehelyett én azt szoktam csinálni, hogy nem fejezem be a „műveket”. Elkezdem, és már olyan sok energiát öltem bele, és még mindig nincs kész, még mindig nem az, amit szeretnék, és még mindig, és.. akkor megunom és valami más téma után nézek.
Pláne, ha valami kreatívat próbálok összehozni! Annak 70-90% esélye van, hogy nem sikerül, vagy nem sikerül elsőre ábrázolni azt, ami a fejemben van. A furcsa viszont az, hogy itt nem csüggedek el a „sikertelenségtől”. Újrakezdem. És újra, és újra, és egy idő után feltűnik, hogy hmm.. mintha profin menne a dolog :) Lásd matricafestés. Az gyorsan, simán, akadálymentesen megy, tudom kezelni az eszközöket és az eredmény olyan, amilyet vártam.
Most festettem szép színesszagos, magyarázatokkal ellátott, B3-as méretű Élet Fáját, mer hogy olyan jól beletúrtam magam a Kabbalába. Vagyis hát nem eléggé, épp ezért készült az ábra. Hogy könnyebben bemenjen a kicsi fejecskémbe.

És szeretek még írni. Ezt a blogot szeretem írni. Próbálom megtartani annak, aminek indult. Nem tudom, sikerül-e. Úgy érzem, befolyásol az, hogy olvassák, olyanok is, akik eddig nem. Meg karok nekik felelni? Lehet, de próbálok nem. Szóval próbálok magasról tenni rá, ki mit gondol. Ez itt egy ööö.. írásterápia? Áhh, ettől olyan betegség-fílingje lesz az egésznek. De az tény, hogy adott egy új értelmet az életemnek. A Jitsu és a barátaim mellé.


Ez a.. fejlődöm, olyan érzés. Iktatom ki magamból a saját magamra rótt felesleges korlátokat. Vagy legalábbis tudatosítom őket. Szabadabb vagyok? Szabadabb vagyok.
Tiszta az arcom. Tiszta a tekintetem. De nem ez az érdekes. Az az érdekes, hogy akkoriban kezdett kitisztulni, amikor volt ez a nagyon túlterhelt-nagyon szenvedős időszak, és az előtt. És azóta is. Miért? Hmm.

Majd leírom, mit gondolok én a betegségekről. Főleg a pszichológiai jellegűekről. Meg a pszichiátriaiakról.


Írtam verset. Ilyen.. reggel 5 óra, amikor 1.5 óra múlva fel kéne kelnem és suliba menni, de nem és nem és nem megy az alvás. Hát b*zmeg. Akkor csináljunk valamit, amit lehet ágyban fekve. És jött, csak úgy, nem tudok rá mást mondani, mint hogy kajla, csámpás és legalább olyan hülye, mint az, akiről szól :) Így hangzik:


Zöld a szemed (vagy kék?). Hosszan bámullak
elmerülve benne; vizes hattyútollak
úszkálnak színén és ott egy szürke szikla
Sellő figyel rajta, meg néhány halikra.

Hiába hiszed, hogy agyamban éppen
örvénylőn futnak a hangok s a képek;
Sötétzöld-bíbor és fekete réten
vakon és álmodón, botolva lépek

fejem mezsgyéjében; hisz szemem máshol
legel, kinézek lyukas koponyámból
Ott felejtem rajtad bámész pillantásom
Zár minden folyamat, szemem szembe ásom.

Szembe elmém zagyva árjával, mit mostan
nem érzékelek, sokkal jobb dologban
vagyok érdekelve, úszom a szemedben,
lelked tükörsima felszínén, meredten

dobban egyet szívem.. túl gyönyörű érzés,
nem hallanám jól, ha szólna felém kérdés
Visz a víz, a könnyek simogatják hátam,
hopp, itt két fekete igazgyöngyöt láttam..

Ám.. valami zárul.. csak nem a kagylóhéj?
Partra mos egy hullám. Értelmem még csekély
Feleszmélek. Nézünk – te okosan, én bután
He? – kérded. Ööö.. Szép a szemed – közlöm kicsit sután.


Ha valakiről, akihez komoly érzelmek fűznek, verset írok, többnyire komoly vers kerekedik belőle. Van egyfajta idegesítően ünnepélyes stílusom, kicsit túlszabályozott és néhol erőltetett, bár mindegyikben van 1-1- értékes sor.. Majd egyszer talán ezekből a sorokból írok egy új verset..
Szóval, ez nem komoly. Ez már komolyan frivol. Nézem a „gyerekem” és nem ismerek benne magamra... ^^’’