ELTE PPK - Pszichológia

Mikor írna az egyszeri blogger blogot, ha nem akkor, amikor minnyá' indulnia kell találkozni a többiekkel, akik valószínű amúgy is azon görcsölnek, hogy mennyit késik majd ez a bizonyos egyszeri bologger a találkozóról..
De utálom magamat, mint bloggert meghatározni. Mondjuk bárhogy máshogy is, kivéve listákban, mert a listákhoz vonzódom. Perverz dolog.

A tegnapi nap élménydús volt: megvettem életem első miniszoknyáját, fölvettek a PPK-ra, és pipacs.

Nem is annak örülök a legjobban, hogy fölvettek, hanem hogy megérte az a hihetetlen menyiségű meló, amit belefeccoltam az érettségibe, és ami miatt leépült az összes emberi kapcsolatom. A következő célokat tűztem ki az egyetem idejére:
- nem vagyok hajlandó semmilyen vizsgáért teljesen magamba fordulni. Inkább végig bukdácsolok, de barátokkal a kicsi oldalamon. Nélkülük amúgy sincs semmi értelme az egész életnek, az egyetemnek pláne. Emellett azért
- továbbra is olyan maximalista leszek magammal szemben, amennyire eddig is voltam
- megtanulok kedvesnek lenni
- ha már sodor az élet, akkor elmerülök benne, úgyis visz előre
- hű maradok a mindenkori önmagamhoz, és végig bennem lesz az egészséges kétkedés minden dogmával szemben - akármennyire befolyásos emberek tanítják
- mindig olyan sok dolgot csinálok majd, amennyi csak belefér az időmbe, hogy maradjak tág látókörű, és ne szűküljek be nagyképű, tudálékos pszichopicsává
- jitsu 4eva, mert az egy nagy család.

Mindezek mellett pedig
- hagyom, hogy vezessenek a vezetőim, védjenek az őrangyalaim, és tisztítson a felsőbb énem mindentől, ami rossz nekem
- változok, amikor változni kell.

Most elmegyek Kapolcsra, mert az meg egy másik nagy család. Najó, kis.

..nem tudom

..nem volt az más, csak egy illúzió

Már csak egy nap, és mindenki derült égből villámcsapás.
Nem tudom, mit szeretnék jobban..

A nyár további programjai:
Júl. 27-29: Kapolcs, Művészetek Völgye
Júl. 30-Aug. 8: Görögország
Aug. 9 és 15 között valamikor: anyámhoz költözöm pár napra
Aug. 16-22: (remélhetőleg) hatalmas buli Siófokon
Aug. 24-28: (remélhetőleg) ELTE PPK gólyatábor. Ha fölvesznek, persze.

Most jön csak az igazán kemény hajtás.. :)

A kapcsolataim egyébként szépen tisztulnak, remélhetőleg nem fog rámtörni a vadmagány és török szét mindent, ami felépült.

Az emberek néha annyira nem tudják, mit beszélnek.. (Én is ember vagyok.) És aztán csodálkoznak, ha nem működik minden tökéletesen. "Bele kell bolondulni.." "torkig vagyok vele.." "ezt már nem fogom lenyelni.." "rosszul vagyok a gondolattól is.." "nem bírom idegekkel.." Az egész világ egy illúzió, máya, ha úgy tetszik. Az, hogy rosszul vagy, az is egy illúzió. Az illúzióidat te választod. Miért nem választasz boldog és szép illúziókat erre az életre? Hiszen megteheted.

"Elengedem minden hitemet, megfigyelésemet és ítéletemet, amely szerint a kapcsolataim kaotikusak és nem tudom őket a helyükön kezelni, és nem tesznek boldoggá.
Elengedek minden szükségletet és vágyat az iránt, hogy azt higgyem, a kapcsolataim kaotikusak és nem tudom őket a helyükön kezelni, és nem tesznek boldoggá.
Teljesen elfogadom és elhiszem, valamint utasítom a tudat alatti elmémet, hogy teljesen fogadja el és higgye el létezésem minden szintjén, hogy a kapcsolataim harmonikusak, minden résztvevőt boldoggá és vidámmá tesznek, valamint a környező emberek és az egész világ javára válnak."

Goranga!

Ima

Miért kerülök újra és újra abba a helyzetbe, hogy a kapcsolataim behálóznak? Az emberek változnak, de a káosz megmarad. Biztos én generálom valahogy. A mai nap feladatának azt tűztem ki, hogy az ilyen jellegű negatív energiákat tisztítsam.
Remélem, tudatosul pár dolog. Amiről még fogalmam sincs. És remélem, kapok segítséget a munkához onnan fentről. Mert a kicsi lelkem el van tévedve valami nagy labirintusban, és a kezében tartja száz különböző Ariadné száz különböző irányba vezető fonalát, és mivel nem tudja, hova induljon, csak áll és vár.. Szép sorban el kéne engednie a fonalakat. Először megtartani azokat, amik az első fordulóig egy irányba vezetnek. Aztán fokozatosan leépíteni őket, míg csak egy marad..
Aztán mikor kiderül, hogy ez az egy is zsákutcába vezet.. akkor mi van?

Akkor az van, hogy eleve meg se kell fogni a fonalakat. El kell indulni valamerre, vezet a Szellem és vezet a szív, és majdcsak kilyukadok ott, ahol szükség van rám.

Add, hogy a sugárzó szeretet tiszta csatornája lehessek.

Piros

Tegnap voltunk négyen strandon. Jó volt, bár kcisit furcsa. Főleg, hogy éppen mi négyen voltunk ott.
Utána hazafelé menet betaláltunk a Thaliba, ami egy fiatal baloldali szövetség helye volt - most már mindenféle emberek vannak ott. A buli zártkörű volt, de behívtak minket, és ott töltöttünk pár órát. Hm, well. Érdekes embereket, érdekes napot dobott a random eseménygenerátor. Volt szociális munkás, diszkós, alter arc, 22 éves apuka, Bella Ciao és Quimby, sör, bor, tescos vodka (nem ittam belőle) és velem együtt 3 lány.

Úgy látszik, a tegnapi nap színe egyértelműen a piros volt. Piros falak a Thaliban, piros ágy, és a piros ágyon egy - hoppá! - piros gitár. Wtf? Fémhúros, olyan, mint a kicsi koboldé, de piros és gyönyörű. Első dolgom volt persze leszaggatni a legvékonyabb húrt, mert fordítva állt a többihez képest a tekerőn, és így sikerült.. de azóta már megint virít.
Felhívtam apámat. Próbagitár. Azt mondjuk szentségtörésnek éreztem, mikor megkérdezte, "jobb, mint a fekete?". Nakrokovnál semmilyen gitár nem jobb, ő az első és a legjobb gitárom 4ever.

Szóval most nem tudom. Szokás szerint a kapcsolataim hálójában vergődöm. Nem tudom, miért csinálok magamnak mindig ilyeneket, mikor amúgy a tiszta, egyenes, őszinte kapcsolatok híve vagyok.. Vagy lehet, hogy nem? o_O

A Róka-hegy legendája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranykor. Az aranykorban minden máshogy volt. Az emberek és a mindenféle lények baráti közösségben, együttműködésben éltek egymással és a mindent átható Fénnyel. Semmiben nem szenvedtek hiányt, mert nem voltak nagy igényeik - a szeretet volt a legfőbb érték. Minden fajnak megvolt a maga dolga, és a Föld nevű bolygót sikeresen és hatékonyan működtették, és működtették volna még millió évekig, de..
Egy napon valami nagyon rossz dolog történt. Felütötte a fejét egy járvány - az önzés. Önzés a fajok között, önzés az egyedek között, az egész bolygón. A gonoszság megkezdte romboló munkáját, és a világon lassan nem maradt más, mint a félelem. Tudta ezt mindenki. Akinek lehetősége volt, más bolygókra költözött, más síkokra, más dimenziókba, ahol még volt remény és hit.
A többség sajnos maradni kényszerült. Sok értelmes faj volt, a lehető legkülönbözőbb formákban: emberek, állatok, manók, koboldok és sellők, hatalmas vízi szörnyek, gondolatlények, szellemek és élő tárgyak. A két leghatalmasabb, legerősebb faj az emberek voltak és a rókék. Az emberek mindenhez alkalmazkodni tudtak, hihetetlen kreativitásuk és találmányaik megóvták őket a természeti nehézségektől, az időjárástól, az éhezéstől - és önmaguktól is. A rókék hatalmas, emberi léptékkel alig mérhető lények voltak, hihetetlen szellemi energiákkal és testi erővel.
Mondani sem kell, az aranykor végén, az ezüstkoron át, a bronzkor befejeztéig ez a két faj elpusztította a Földről az összes többit. Egyedül maradtak, és heves gyűlölet emésztette őket egymás iránt - nem lehetett tudni, mi lesz a háború vége.
A bronzkor végén történt, hogy a rókék békét ajánlottak az embereknek. Elképzelhetetlen szellemiségükkel és intelligenciájukkal felmérték, hogy az egyetlen megoldást az jelenti, ha elhagyják a Földet, és máshova költöznek, különben bekebelezik őket a lassan visszatérő bosszúszomjas aranykori fajok.
Az emberek hajlottak a megegyezésre. Mindenkinek elege volt a háborúból, a félelemből, csak békét akartak.
A rókék még ötszáz évet kértek, hogy mindent megfelelően megtervezhessenek, mielőtt elmennek. Az emberek beleegyeztek ebbe. Ám a századik békeév körül felbukkant egy személy, aki karizmájával és szónoki képességeivel maga köré gyűjtött egy kis csoportot, és velük térítő munkába kezdett. Az emberek kizárólagos létjogosultságát hirdette. Hízelgett az embereknek, és meggyőzte őket. Ekkor vált két részre az emberi faj: a vezetőkre és a vezetettekre. Ez a személy (nevét azóta is tilos kiejtenünk) az emberek vezetőjévé vált. Mikor meghalt, utódai követték az elveit, és elkezdődött a készülődés egy újabb, egy véresebb háborúra - melynek célja volt kiirtani az összes rókét és az egyéb, nem emberi intelligens fajokat.
A rókék későn vették észre, mi készül. Mikor a háború elkezdődött, a még földön lévő rókékat felkoncolták és kegyetlen módon, hatalmas energiákat kezelő gépekkel szétszaggatták testüket. Aki tudott, menekült, de kevesen jutottak ki élve a Földről.

A rókék különös faj voltak. Ahogy a többi faj kipusztult, sorban átvették azok feladatait: a Föld tisztítását, védőpajzsának fenntartását, a nem intelligens élőlények megóvását. Az utóbbi időben azonban erre nem maradt erejük, az emberek pedig nem tudtak arról, mi minden múlik a rókékon. Tulajdonképpen arra sem voltak kíváncsiak, miért kértek a rókék ötszáz évet: azalatt próbálták ugyanis felfejleszteni a bolygót olyan szintre, hogy önfenntartó lehessen. Részben sikerült, de a háború rengeteg energiát követelt, annyit, amennyivel még a rókék sem rendelkeztek. Ahogy fogytak, úgy egyre kevésbé.
Az utolsó rókék voltak a leghatalmasabbak. Ők úgy döntöttek, a végső pillanatig dolgoznak a Föld védelmén és fejlesztésén. Tudták, hogy lelkük halhatatlan, így testüket hajlandóak voltak feláldozni a mindenki számára üdvös célért.

Ám a tudatlan és elvakult emberek mindenkivel végeztek. Mikor kiirtották a rókékat, egymás ellen fordultak és a belharc annyira legyengítette őket, hogy a most már tényleg visszatérő régi fajok egyedei könnyűszerrel elbántak velük. A Földet újra benépesítették az intelligens létformák, de valahogy semmi sem volt a régi. Folyamatos volt a viszálykodás, és a bolygó sem volt képes ennyi lényt eltartani. Lassan felborult az egyensúly és nem maradt élelem, nem maradt víz, nem maradt fény. A Föld haldokolt, a fajok pedig belátták, hogy nem maradhatnak tovább. Idővel mindegyik visszaköltözött második otthonába, ahol eddig élt. A Föld üresen maradt.
Mégsem pusztult el. A rókék maradandót alkottak, és a bolygó újjáéledt. Benépesült növényekkel és állatokkal, oxigént és vizet vonzott magához, ózonpajzsát regenerálta. Amikor eljött az idő, jeleket sugárzott szét. Az univerzumban szerte élő emberek meghallották a jeleket, és családjaikkal visszatértek első otthonukba.

Az utolsó rókék kővé változtatott, széttépett és szétdobált testét mementóként meghagyták, hogy örökké emlékeztessék az emberek népét, mire vezet a gonoszság. A történetet szájról szájra adták tovább, egyre torzabban, míg végül semmi nem maradt a fenséges faj emlékezetéből, a nevükön kívül.
A leghatalmasabb róké kővé változtatott testét Róké-hegynek nevezték. Amikor már senki nem tudta, mit jelent ez a szó, az emberek Róka-hegynek kezdték hívni a kősziklákat, mert több értelmet láttak benne.

Azóta áll a Róka-hegy, és hirdeti az emberek önzőségét és a rókék áldozatát, amit a Földért és végeredményben értünk, emberekért hoztak. A Fény a felkelő és a lenyugvó nap képében minden nap kétszer vérvörös fényben megfüröszti a vidéket, hogy láthassuk, milyen színű volt a világ az évezredekig dúló háború idején - és ne akarjuk még egyszer látni.

Ego

Rájöttem, hogy szeretem, ha valaki megcáfol és ellent mond a saját, jól kialakult nézeteimnek. Kimozdít az egómból.
Ez egyébként az SVT tanfolyam óta van így. Nem véletlen.

Virágnap

Hétfőn, azaz holnap nem leszek elérhető. Szükségem van egy kis magammal-törődésre. Egyébként az hihetetlenül jó, hogy nincs időm, mert az azt jelenti, hogy emberek vesznek körül és akarnak velem találkozni és együtt lenni és engem, úgy egyáltalán. Végre egy kis ilyen is van. Edzőtábor óta valahogy működnek az emberi kapcsolataim, nincs beszűkülés.
..tehát msot akkor egy napig én én vagyok, és csak magammal töltöm az időmet. Akivel ezért lemondok találkozást, attól elnézést.

Ingázok, enneagrammozok, önmegismerek, naplót írok. Ámen.

A földre-nem-szállt angyal

B. Radó Lili - Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába hunyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyata,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek

Az ember nem tud mindig kiábrándulni akkor, amikor szeretne.
Ezt a kicsi Koboldnak, de nem én kell, hogy eszébe jussak róla.

Felhők

Az utóbbi időben két emberrel is beszélgettünk az emberi személyiség felépítéséről. Nagyon biztos(nak hitt) álláspontom van-volt az ügyben: az ember az ember, és több személyiség van benne, vagyis több énállapot. Semelyik kettő nem zárja ki a másikat, csak egyszerre egy időben nem lehetnek jelen. Az ember nyugodt lehet tőlük, ha össze tudja őket békíteni (a tudathasadás "gyógyításánál" is valami ilyesmire törekednek), és nagyon szar élete lesz, ha sosem tud kibékülni "önmagával" (vagyis néha ezzel, néha azzal a személyiségével azonosul, miközben a többit elítéli).
Aztán mikor mindkét ember, akivel a témáról beszéltem, teljesen mást állított, ráadásul egymástól függetlenül majdnem ugyanazt, elgondolkodtam. Ha jól értettem meg, ők azt mondták, hogy az embernek egy fő személyisége van, de több viselkedési formája, ami szituációtól függ. Ebben is van valami. Csak nekem nem magyarázat. A viselkedés szerintem sok dologtól függ, többek közt külső tényezőktől: társaság, időpont, hely, helyzet... De függ a belsőtől is, sőt, főleg attól függ. Szerintem. A személyiség dönti el, hogy milyen szituációkra mik a reakciók, mik a viselkedésformák. Ha valakit szívatnak társaságban, sokféleképpen reagálhat: beállhat ő is szapulni a többieket, megsértődhet, nevethet velük, felülemelkedhet, sírhat, szarnak és értéktelennek gondolhatja magát és így tovább. Hogy ezek közül melyiket választja, attól függ, hogy ő milyen. És ilyenkor, ha az "alap" személyiségével ellentétes vagy még csak össze sem függő módon reagál, akkor nem gyanús egy kicsit, hogy nem is az alapszemélyiség, hanem egy másik áll a háttérben? Fel lehet hozni persze a neveltetést, de az ikrek, a testvérek sem reagálnak semmire ugyanúgy.

Na jó. Unom ezt a témát. Annyira lényegtelen, hogy mi az igazság, ha egyszer megértem, mit akar mondani a másik, és ő is megért engem... Azért foglalkoztam ezzel ennyit, mert ritkán van olyan, hogy egy már kialakult gondolatomat valaki megcáfolja. Akkor is visszakézből hárítok. De most furcsa volt, mert egy-két napos eltéréssel mondták a cáfolatot, és megingott a magamban való hit. Legalábbis ebben az "elvemben".
Vajon honnan vettem azt, amit én gondoltam az ügyről? Nyilván tapasztalat. Vagy nem? Lehet, hogy elkezdődött az idomításom, és már teljesen könyvekre hagyatkozom? Az énállapotosdit Berne-től vettem át, mondjuk nem is hülyeség. Kellően sokat gondolkoztam rajta, és még úgy is megállta a helyét. Kipróbáltam, megfigyeltem, és úgy is. Vagy mégsem figyeltem meg eléggé..? Mennyire vagyok kritikátlan a könyvekkel, az ortodox nézetekkel szemben?
Nem vagyok kritikátlan. Miért lennék? Vitatkozva neveltek fel, és hagyták, hogy kifejlődjön a képességem és igényem a gondolkozásra. Ezért nem új már sok dolog. Ezért nem hiszem el a híradót. Ezért tudom azt, hogy úgysem lehet kikerülni a könyveket, a már megszerzett tudást, és hogy nincs időm arra, hogy mindenre én jöjjek rá. Ezt már írtam számtalanszor. De most kicsit megijedtem. Vagyis.. vajon mindig több ember ellenvéleménye fog kelleni ahhoz, hogy elgondolkozzam, nem tévedek-e? Talán nem. El szoktam gondolkozni. Csak hozzágondolom azt is, hogy az ellenvéleményezőnek honnan származnak az információi, és nekem honnan. Ilyenkor nem a könyvek jutnak az eszembe, hanem a tapasztalat. Általában véve koromhoz képest tapasztaltnak érzem magam, persze ez nyilván nem jogosít semmire. Az okoskodásra, a dogmatizálásra, a korlátlan önhittségre pláne. Küzdök is ellenük, de ennél többet tenni nemigen tudok. Nem vagyok képes, és nem is akarom lebontani a világképemet minden egyes alkalommal, amikor ellenvélemény érkezik. Ha több érkezik, az egy más tészta, akkor mélyreszántóbb önkritikára van szükség.

Miért érzem azt, hogy amit itt leírtam, nem más, mint szellemi maszturbáció?
Néha elegem van magamból. Már a blog elején attól féltem, hogy mivel ennyire mélyről jön az egész, és mivel az embernek nem végtelenek az "alaptémái", egy idő után kifullad. És nem tapasztalok újat abban az ütemben, ahogy a blogot írom. Vagy igen, de akkor alig írok bármit is.
De mi van, ha az ember kifogyhatatlan? Mert az, persze. Asszem Camus írta, hogy az embernek elég egyetlen napig élnie ahhoz, hogy egész életére elég gondolkodnivalója legyen. Nagy igazság.
Mondok én bárkinek újat? És kinek írok egyáltalán? Persze, magamnak. Meg egy kis "hírnévért" is. Szerencsére sosem tudom meg, hány ember látta a blogomat, és ők mit gondoltak róla. Jobb is. Ha az embernek a legbelsejét bántják, .. whatever.

Tegnap megállapításra került, hogy az Enneagram szerint valószínűsíthetően a hármas típus vagyok. Egyelőre nem tudom, ez miért hasznos tudás, de kaptam egy könyvet, majd megtudom. Ezenkívül ma majdnem mentem SVT (Spirituális Választerápia) tanfolyamra, mert spontán rám kérdeztek, és igent mondtam. Aztán az érdeklődés hiánya miatt az ülést határozatlan időre elnapolták.
Az SVT egyébként egy olyasmi dolog, amit ingával kell csinálni. Az ember ingázáskor a felsőbb énjével/istennel/nevezd, aminek akarod-dal kommunikál, és ez a lény ad neki választ, vagy tisztít meg dolgokat (helyeket, embereket, tárgyakat) a legkülönbözőbb dolgoktól (betegség, külső lények, testetlenek, zavar). Azt, hogy nem emberi, de értelmes lények léteznek a földön, a közvetlen környezetünkben, már rég nem kell nekem bizonygatni, a "hitetlenség" akadálya nem áll fönt tehát. Csak meg kell tanulni az ingát kezelni.
Az ilyen sarlatánságokkal (ez nálam pozitív jelentésű szó, inkább humoros, mint lekicsinylő) kapcsolatban az lehet a gond inkább, ha az ember vezetés nélkül, vagy önző módon használja őket. Egyedül nem mernék belemászni az ingázásba, de egy tanfolyam más. Egy megbízható tanfolyam, persze. Mágiával is ezért nem foglalkoztam önként soha: érdekel, de félek tőle. Nem akarok még életeken keresztül különböző szellemi- vagy asztrálkoloncokat magammal hurcolászni. És az esetleg meglévőktől is inkább meg akarok szabadulni.
Azért érdekel az SVT, mert alkalmas önismeretre, és alkalmas gyógyításra. Mindkettő fontos számomra. Az kérdés, hogy ezzel az elhalasztással nem maradok-e le végleg a dologról, az is lehet, hogy ez csak csali volt :) Na mindegy. Most már kellőképpen telítve van a bejegyzés misztikus maszlaggal, nem mintha érdekelne, ha ez bárkiben rossz érzést kelt. Csak ritkán jelenik meg ez az oldalam itt. Én is alapvetően magamban hiszek, és a saját, már meglévő módszereimmel próbálok előrébb és följebb haladni - de nyitott vagyok új eszközök használatának megtanulására is.

Tegnap nem voltam Róka-hegyen, voltam viszont Mozaikban, aztán a 3-ik kerületben, pár órát együtt töltöttünk, teáztunk, beszéltünk, hallgattunk, felhőket néztünk és szabadon asszociáltunk, Dunaparton sétáltunk az Árpád-hídnál, vizet néztünk, csúzliztunk, seiken kentoztunk és öleléssel köszöntünk.
Van, akit az ember egyszerűen csak megszeret.

Tardos-induló

Ég és fák és fű, hegyláb,
nézd, már hogy vár, a tábor vár.. állj!

A kocsi itt lefekszik és itt lakik, amíg minket vár,
végre ideért az út velünk, Tardoson vagyunk, nézd, mit látsz!

Fák, hegyláb, dal szól, füst száll,
jó bor, sok barát, Tardos hív, értünk áll..

A beton álmodik vajon, hogyha tűz a nap, s forró már?
Ó, itt soha nem gyötör magány, légy a cimborám, dúdold hát:

Fák, hegyláb, ropogó tűz, csillagtánc,
az éj, gondol rád, figyel rád, ne félj,

soha, ha itt az éjszaka, itt vagyunk veled, harcostárs!
Küzdj, az élet néha túl kemény, mégis élni kell, légy hálás..

Nézz és láss és hallj és szólj..
Vágy ha megszáll, tekints föl, s magasra szállj!
A vég közel már, inkább élj, amíg fáj!

Csak hogy ne a "szex" legyen a legszembeötlőbb

Rövid hajat akarok. Najó, rövidebbet. Vagy másikat. Újat. Legyen kicsit világosabb, és sokkal hullámosabb.
Ennyit az elégedettségről.

Szombattól elzúzok edzőtáborba 9 napra, meg fogok dögleni, de nem baj, azt imádom. Végre találkozom a régi emberekkel is! Szeretlek titeket :)

Ui. ha meghalnék, a naplóimat a Gézára hagyom. Vagy a Mikire. Esetleg a Lacira. Vagy mindháromra. Őket talán érdekli :)

A Nő naplója - Találkozás a Férfival

Ültem mellette, kezemben egy pohár sör. Ő Japán őszt ivott. Szereti az édeset.. én is szeretem. Szeretem őt, mert ő is édes. Szerencsére nem mondtam ezt neki, tuti kiakadna. Mellettem ül, mindketten mélyen a bőrkanapéba süllyedünk, egyúttal mélyen egymás tekintetébe is. Vágottszemű. Így hívom. Barna, komoly tekintete van, ez az, ami feltűnik, mikor viccelődik – a tekintete komoly marad. A tekintete nem enged el, és akkor is követ, ha nem látom. Tudom, mit érez, mikor nem vele vagyok: magántulajdon. Akkor is az övé vagyok, ha nem is lát, és akkor is az övé lennék, ha mással lennék, nagyon együtt. Akkor is rajtam maradna a bélyeg, a billog, mely megkülönböztet a többi lánytól: én – neki vagyok, miatta, érte. Nem mintha eszembe jutna másnál keresni gyönyört vagy akármi mást, de ha eszembe is jutna.. égetni kezdene az a bélyeg, addig izzítaná a bőröm, míg az Ő nevét nem kiáltanám szívem minden vágyával.
Mellettem ül, és nézzük egymást. Szeretem őt. Furcsa ez. Nem tudom, tudja-e, hogy szeretem. Soha nem volt köztünk semmi kapcsolat – míg egy nap el nem hívtam teázni. Ma jött el először. Két órája ülünk itt, autentikus zene szól és biztos mások is hangosan beszélgetnek, de ez valahogy nem fontos. Itt és most csak ketten vagyunk. Ő, és mellette én – én, és mellettem ő. Soha még csak meg sem csókoltam. Egy ideje mégis az övé vagyok, és ez a tény nem maradhatott tisztázatlanul – talán ezért jött ő is. Én ezért jöttem. Hogy végleg magáévá tegyen, vagy vegye le rólam a kezét, és lökjön el olyan messzire, hogy csak egyre kisebbedő pontnak lássam. Nem hiszem, hogy túlélném, ha tényleg ellökne. De akkor biztosan meghalok, ha nem tudhatom, akar-e.
Két órája ülünk együtt, eddig ő beszélt; én pedig tudom. Most már tudom. És neki is tudnia kell. Ha nem is érezte eddig minden mozdulatomon, hogy miatta lépek, fordulok, beszélek, most rá kellett jönnie. Annyira mélyen nézek a szemébe, hogy meg kellett értenie. Ennyi idő alatt, ilyen intenzív figyeléssel még telepatikusan is át kellett menjen az információ.

És.. na ne. Átment. De ennyire? Kezében Japán ősz. A Japán őszt nézem. Hmm. Gyönyörű név egy koktélnak. Látja, hogy az italt nézem; felém nyújtja. Kérsz? – kérdezi. Hát.. persze. Köszönöm. A pohárért nyúlok, és a kezét fogom meg. Ő a másik kezét az enyémre teszi. Nem nézünk egymás szemébe. Egész eddig őt fürkésztem – most lesütöm a szemem. Az én kezem jéghideg. Az én kezem mindig jéghideg. Az övé forró. A szabad kezemmel a pohárért nyúlok, és leteszem az asztalra. A másik kezem ott maradt az ő kezei közt.. Közel húzza a szájához és csókot lehel rá. Közben engem figyel. Ha bármi ellenreakció lenne, azonnal abbahagyná. De miért lenne ellenreakció.. Végigcirógatom az arcát. Érdes, borostás, férfias. Aztán az ajkát. Puha, mint a selyem, és rózsaszín. Ez az a hely, ahol a rózsaszínt elfogadom és vágyom. Ránézek. Még mindig ez a belém kapcsolódó, égető tekintet.. Lehunyom a szemem és elhúzom a kezem. Pár pillanatig mozdulatlanul ülök. Aztán a Japán őszért nyúlok, és egy keveset kortyolok belőle.

Mennünk kéne – szól, és igaza van. Szedelőzködünk, fizet, és indulunk. Két sör volt és egy Japán ősz; kilépünk a kapun és belépünk a fülledt nyáréjszakába.
Hangtalanul ballagunk egymás mellett. Rajta farmer és póló, rajtam farmer és top. Nyár van, és a csillagok világítanak. A Hold most nincs az égen, és mi csak megyünk, amerre a lépteink visznek minket. Nem beszélünk, bár egyikünk sem ismeri az utat; a hely, ahonnan jöttünk, egyre távolodik, és mi megyünk egy országút szélén, néha lehúzódva egy-egy elzúgó autó elől. Milyen országút? Milyen ország? Csak haladunk, és a csillagokat nézzük. A Göncölt még én is felismerem, és látom a Vénuszt és a Marsot is. Felnézek rájuk, de nem szólok – minek? Tudják, mire gondolok. Mi történt köztünk az elmúlt pár óra alatt, nem tudom. Soha nem éltem még át hasonlót. Azt hiszem, ő sem. Sétálunk megrendülten, hitetlenkedve; aztán ő töri meg az értetlenséget. Véletlenül hozzáér a keze a kezemhez. Véletlenül megcirógatom, véletlenül magához húz és megölel.. Megölel. Ölel. Csak ölel. Érzem a szívdobogását. Érzem a testéből felszálló meleget, érzem az illatát, érzem az ízét is. Sós, és mégis édeskés, keserű és fűszeres. Bensőséges ölelés ez, amilyenből kevés jut ki az embernek egy életre, de nekünk most kijutott, és szorosan tartjuk egymást..
Aztán elengedem, megragadom a kezét, és futni kezdek, húzom magam után, le az út mellett fekvő bozótosba, a virágzó akácfák illatozó erdején keresztül, áttörünk mindenen, míg csak ki nem jutunk a tüske közül. Megállunk.. Lenyűgöző látvány tárul a szemünk elé. Hatalmas, végtelen tér, apróvirágos, ciripelő rét, csak nekünk, miattunk, értünk. Nem én kezdek először rohanni. Ő kiáltja el magát felszabadultan, széttárja a karjait és szinte repül, rohan a légben.. Utána én. Megpróbálom elfogni, és elég közel is kerülök, de a távolság egyre nő.. Egyszer csak megfordul, és felém kezd szaladni. Összeszaladunk, nagy csattanás, nevetés szakad ki belőlünk, és csak nevetünk, nevetünk, hangosan, egyedül a hatalmas pusztaságban, csak a miénk ez az egész birodalom.. Lehúzom magam mellé a földre, ő kotorászni kezd a táskájában. Elővesz egy plédet és leteríti. Mindenre gondolt.. Amíg nekem háttal guggol, fondorlatosan közel kúszom hozzá, majd hirtelen elkapom a nyakát hátulról, és megpróbálom megfojtani. Rutinosan hárít, és birkózni kezdünk. Persze.. Hamar fölénybe kerül. Pár másodperc múlva a lábaim között fekszik, én háton, ő hassal a föld felé.. Hamar összecsomagolta a kezeimet. Most mindkettőt a fejem fölött szorítja. Nem nagyon tudok mozogni, és nem is akarok, de.. de ez a helyzet annyira kiszolgáltatott, hogy az már izgató. Pár félre nem érthető csípőmozgást teszek, mire elvigyorodik. Hűha – ezt mondja, és mintha kicsit zavarban lenne. Ennyi kell nekem, és csak ringatom, rázom a csípőmet, vonaglom egy kicsit, azt hiszem, érti a célzást. Átvesz egy kézbe a kezeimet, a másik kezével a pólóm alá nyúl, és végigsimítja a hasam. Meleg a keze és élesek a körmök, amiket végighúz rajtam. Nem kell sok, hogy megborzongjak. Ez már neki is tetszik, elkezdi kigombolni a nadrágomat. Ám ekkor hirtelen egy nagy rántással kiszabadítom a kezeimet, és kibillentve egyensúlyából, ledobom magamról. Feltérdelek. Közelebb intem. Megcirógatom az arcát, megint. Lehunyja közben a szemét. Mikor kinyitja, elszántság tükröződik benne. Felém nyúl, feltűri a topot, és a derekamat átfogva magához von. Egy szintben van az arcunk, a tekintetébe fúrom a tekintetemet, és.. és egyre közeledik. közeledik.. közeledik.. megcsókol. Eddig én csókoltam meg másokat. Engem ő csókol meg. Megnyalom a száját, addig körözök az ajkain a nyelvemmel, míg ki nem nyitja a száját egy kisség; beleharapok az alsó ajkába és húzom, tépem, csak lassan, szaggatottan engedem ki a fogaim közül. Türtőztetnie kell magát. Fáj neki, és forralja a vérét. Az én véremen már nincs mit forralni, ég, lobog, tüzel, és mikor aztán hagyja, hogy az ajkát kínozzam, úgy hiszem, eljött az én időm, és átvehetem az irányítást.. Megcsókolom, mélyen, erősen, nyelv a nyelv körül forog, és a lágy, füstös, édeskés-sóskeserű íz eltölt, csak ezt érzem.
Hiba volt. Ha azt hittem, átvehetem az irányítást, tévedtem. Felhúztam, most már kívánós, már ágaskodik, már érzem a lábaim között a két ruharétegen keresztül is, amint hozzám simul, hogy nincs menekvés..


2006. december 7.

Bevezetés

A következő postban egy novellajellegű mű lesz olvasható. Sokáig vívódtam, hogy föltegyem-e internetre - féltettem magamat, és féltettem a "művet" is. De ki akart jönni, és ahogy anyukám is mindig mondta: jobb, ha kijön, mint ha bennmarad. Föltettem először egy olyan helyre, ahová régebben a verseimet írtam Silkiir néven. Ez egy fantasy oldal, nem csodálom, ha leszólnak, mert amit írtam, nem oda való. Vagy mert szar. Nem tudom, még nem mertem megnézni a kritikákat.
Tulajdonképpen oda azért tettem föl, mert kritikát akartam, és azt elég jó minőségben lehet kapni a fenti oldalon. Ide azért teszem föl, mert ez az igazi helyszíne az én virtuális életemnek, és hogy ne lopják el. (Igen, ez talán kicsit nagyzolás, de lesz*rom.)

Néhány szó az írásról: nagyon kis részben valóságon, de főleg fikción alapul. Senki ne vegye magára, tuti nem róla szól. Tényleg. Na jó, lehet.. lehet álmodozni :)
Figyelem! Szexuális tartalmat tartalmaz, így, úgyhogy ne olvasd, ha már elmúltál 90.

Szóval a következő postban a mű.

Barátság, boldogság

Van olyan, hogy másra vágyom. Ami nincs. Most. Szeretnék embereket, de mindig minden beszűkül, ez már nem új. Így van régen, az én hibám, nem tettem ellene semmit, sőt.. Hiányzik valami. Mindig hiányzik valami. A megszokás körbefon, szorít, de mégsem, és ez még rosszabb.. Ha legalább szorítana. De szabad vagyok. Nem. Nem vagyok szabad. Magamban szabad vagyok, de a világban nem.. áh hagyjuk. Mindig csak a szabadság. Ez egy értelmetlen, nagyon hosszú mondat.
Van, hogy mások megihletnek. Ilyenkor egy pillanatra nem magam vagyok. Vagy még magamabb, mint anélkül tudnék lenni, az ihletettség nélkül, más nélkül.. néha mások adják meg az igazi önmagunkat. Miért is keres párt az ember? Az, hogy szerelmes lesz, és ez elkerülhetetlen, egy dolog. Ha már muszáj, csináld inkább önként, különben örvény.. De rossz az örvény? Rossz, ha nem akarok szerelmes lenni, de az leszek, és utána az irányít, ez rossz? Mert inkább olyan szépnek tűnik.. Nagy és igazi. Amikor nem tehetsz ellene semmit..
Persze szó sincs róla, hogy nem akarnék szerelmes lenni. Miről is beszélek..? A pár. Fontos, de.. annyi párja van az embernek. (Egyszer valaki azt írta egy füzetembe, hogy sok szüzessége van az embernek, és ő már párat elvesztett..) Egyik pár a lelki társam. A másik a barátom, harmadik a testvérem, negyedik a szerelmem. De én egybe akarom. Majd lenyugszom. Ha már három összeköltözés és húsz szerelem áll mögöttem, talán lehiggadok és elfogadom, hogy nem lehet minden minden. Áh, úgyse fogadom el. Minden Egy. Akkor legyek én is Egy. Valakivel, mindenkivel. Nekem kell a pár, a sok pár, de kell a társaság is.
Olyan félénk vagyok társaságban. Néha meg olyan nagyon hűde okos.. És akkor tudom, hogy hűde okos vagyok, és érzem, hogy mennyire nem váltja ez ki az emberek szeretetét. De miért kéne nekem azzal foglalkozni, hogy mások szeressenek? Szeressenek olyannak, amilyen vagyok. Én is olyannak szeretem azokat, akiket szeretek.
De a társaságért dolgozni kell. A barátságért is. A megszerzéséért és a megtartásáért is. A megszerzéséhez lehetőség kell, a megtartásához önfegyelem. Vagy mégsem? Elvégre egy barátság "történik". Nem kell erőlködni érte.. De nekem kell. Nekem fáj elveszni az emberek között, de fáj az egyedüllét is, ha meg kiemelkedem, eltávolodok az emberektől, a lelkektől. Ha lesüllyedek, magamtól távolodok el. Mi lenne, ha valaki "fölemelkedne" hozzám? Mi lenne, ha több ilyen ember lenne..?
De miért is kéne hozzám fölemelkedni.. Mintha olyan nagy valaki lennék. Persze, tudom, hogy nagy valaki vagyok. Ez már hit, nem csak elképzelés. Egyszerűen tudom, biztos vagyok benne. Csak mások nem tudják.
..és mi van, ha mindenki ugyanígy tudja, hogy ő nagy ember? Régen szerettem demokratikus lenni. Minden ember egyenlő. Aztán rájöttem, hogy nem, tényleg vannak szar és gonosz és értéktelen emberek, nem tehetek róla, egyszerűen vannak.. Azóta megint nem tudom. Inkább ezen nem gondolkozom. Nem az én tisztem eldönteni. Ahogy azt sem, hogy mindenkinek van-e joga és lehetősége boldognak lenni. Mert az első gondolatom lélekből fakadóan az lenne, hogy - naná! Ezért élünk. Viszont.. Mi a boldogság? El lehet-e érni egyáltalán? Az ember sosem elégedett, mindig többet és többet akar. Nekem csak nagyon ritkán, és nagyon rövid ideig vannak olyan időszakaim, amikor elégedett vagyok. És az elégedettség tulajdonképpen boldogság.
Vagy ha nem.. Mi a boldogság? Egyszer olvastam egy könyvet. Vagyis.. igazság szerint nem is egyszer, hanem legalább nyolcszor olvastam. Van benne egy férfi. Kilencven éves, de ötvennek néz ki, és sosem mondja meg a nevét. Mások Szókratésznak hívják, és benzinkutas. Nincs mindig jó kedve. Néha haragos, máskor kedves, de mindig boldog. Nem mindig elégedett, de mindig boldog. Látszik a szeme csillogásán.
Hogy érhetném el azt a csillogást? Azt tanítja a Tao, és sok más keleti filozófia, hogy meg kell szűnjek vágyakozni, mert akkor abban a pillanatban elégedett leszek - hiszen nincsenek igényeim.. Hát persze. ÉS akkor mi van, ha elégedett vagyok? Az hol boldogság?
Hmm. Talán megfogalmazhatnám úgy, hogy az elégedettség a földi boldogság. Mint ilyen, egy embernek, aki nem pusztán földi lény, nem elég a földi, hanem kell másmilyen, a teljes boldogság..
És aztán körülnézek, és látom, hogy szép és jó, hogy a lelkem azt gondolja, hogy mindenkinek joga és lehetősége van boldognak lenni, de a szemem látja, hogy mennyien nem boldogok. Pontosabban.. Nem biztos, hogy ismerek olyan embert, aki boldog. Az állatok persze mások. Egyek azzal, amit csinálnak, egyek önmagukkal, tehát boldogok. (És ezt honnan veszem??) Lehet, hogy egységre lenne szükségem? De hogyan? Bennem is vagy tíz különféle személyiség él, akik nemhogy nem egyek, de esetenként utálják is egymást..
Asszem egyenként kellene minden boldoggá tennem.
Furcsa. Úgy hiszem, nem sok különbség van az ember boldogságának elérése előtti és utáni állapota között - talán csak az a bizonyos csillogás a szemben. Talán nem változnak a körülmények sem, a lakás, a munka, a barátok.. Mégis minden más belül. Volt, hogy azt hittem, egyszerűen csak boldognak kell lennem, és ha végre sikerül, és ha sokat próbálkozom, akkor fog, szóval ha sikerül, akkor onnantól boldog leszek. Most már látom, hogy boldoggá válni kell, és miután a boldogság megvan, küzdeni kell azért, hogy megmaradjon.. Mint a barátokért.

Végeredményben van valamiféle válasz a kezemben a boldogság kérdésére. Csak sehogy sem tudok vele mit kezdeni. Annyi mindentől lehet boldogtalan az ember.. Én mindig csak a lelkiismeretemtől és a saját, magam felé megfogalmazott elvárásoktól vagyok boldogtalan. "Legyél őszinte" "ne csináld azt, ami nem te vagy" "tedd meg, amit szeretnél, gyerünk, ne legyél lusta, érd el a céljaidat"... És így tovább. Túl sok van, és mindegyik személyiségemnek saját véleménye van az ügyben. Az egyik azt szeretné, ha nagy ember lennék, és évszázadok múlva is ismernék a nevemet, az emberek felnéznének rám és egy kicsit félnének tőlem. A másik szerint jobb lenne, ha végtelen kedvességemmel elbűvölném az embereket; nem lennék kiemelkedő, de pont ezért szeretne egyformán mindenki. Van olyan személyiségem, aki teljesen el akar tűnni, csak semleges tükörként akar jelen lenni mások életében - ez a pszichológus, vagy alkalomadtán a nő. A gyógyító erő közvetítője. És itt vagyok én, aki próbálom koordinálni a "többieket", és elfogadni mindet, és magamon kívül is elfogadni mindenkit, és elhinni, hogy mindenki jó, de legalábbis méltó az életre, még ha ez nem is látszik, és segíteni nekik, és alázattal fogadni az élet minden fordulatát, tudva, hogy végső soron mindenből tapasztalat származik..
Nem könnyű. A boldogtalanság ugyanolyan megfoghatatlan, mint a boldogság. Tényleg boldogtalan vagyok attól, ha lelkiismeret furdalásom van, mert nem mozgok eleget? Valószínűleg nem, tényleg csak lelkiismeret furdalásról van szó. De boldogtalan vagyok-e attól, ha nem vagyok őszinte, ha nem önmagam vagyok? Megfontolandó. Külön kéne ezeket választanom, és fontossági sorrendet felállítanom, hogy minél jobban elkerüljem a boldogtalanságot? Na neeee. Ennél rosszabb élettaktikát elképzelni sem tudok. Cselekvés és lét azért, hogy ne legyen rossz.. Persze nekem lételemem a fájdalom, nem csoda, ha bírom és szükségesnek tartom. Elhiszem és átérzem, hogy másoknak mennyire fontos lehet épp az az életelv, amit én "megvetek". Mégsem tartom megoldásnak az élet nagy kérdéseire a boldogtalanság elől való menekülést. De ha valakinek ez a boldogság..?

Nem tudom. Biztos mindenkinek más a boldogság. Ez esetben a fő feladat megtalálni a saját boldogságomat, és utána tenni, ami a dolgom. Az élet nehéz, és küzdeni kell, mert az Isten ezt mondta az embernek. A boldogság nem az, ha már "mindent leküzdöttünk", és végre hátradőlhetünk egy kicsit. A boldogság ettől független, a lélek dolga. De hogy mégis micsoda..

Majd leírom, ha rájöttem.

Darázs, vihar és evezés papuskám

Ma reggel bejött az ablakomon egy darázs, és elkezdett fészket építeni a kedvenc mesekönyvembe. Először azt hittem, hogy szegény annyira unintelligens, hogy nem talál ki ott, ahol bejött. De aztán megint bejött. És megint. És egyszer leejtett valami szivacsos izét az ágyamra, aztán eltűnt a könyvben, így lepleződött le.. A könyvet kivittem, és egy ujjnyi vattaszerű ágyikó volt benne, abban meg a darázs. Kipiszkáltam. Most egy cipősdobozban lakik, vattástul.

A vihar meg marha jó volt. Csak valami azt súgja, hogy nagyon nem véletlenek ezek az időzítések. Augusztus 20, csak egy Bp-nyi sávban, pont akkor, és csak akkor, mikor tüzijáték is volt.. Aztán most június 21-én, a nyári napforduló, és a zene ünnepének idején.. Ma is lesz, 8-tól. Akkor én épp táncolni fogok. Wehhehe.

Egyéb belföldi híreink: leégtem mint a szar.

Az evezés tanulsága pedig: egy csónakban evezünk - de nem mindegy, kivel.
Azért volt jó rész is benne. Az első éjszaka Leányfalun, zenélés, ivás, beszélgetés (főleg beszélgetés). A két baráti "társaság" összeeresztése is viszonylag jól sült el, mert új barátságok vannak születőben. Ezt már szeretem. Ezeket. Őket. Na.

Töri és fizika érettségi majd szerdán. Nemsokára írok értelmeset is.

Wtf

Hö? Magyar lett a bloggerom? Anyád.

Ui. azért ugyanolyan szar a verification.

Not yet

Még nem írom meg.

Az új üzlet

Szerintem Magyaroroszágon nagy buli lenne rizst termeszteni. Simán leköröznénk Kínát! (Ha az ország egész területét rizzsel vetnénk be, mondjuk három rétegben.)

Szabadság...!

Rávetettem magam az Anna Kareninára. Éljenek az orosz realisták. Amellett egy toronynyi könyv van előttem a következő témákban: gazdaságtan, vállalkozási alapismeretek, befektetés stb. Lassan nem árt ilyen dolgokkal is tisztában lenni.
Annyira jó végre nem muszájból tanulni.. Valahogy még az internetes "szörfözés" (az idő elb*szása értelmetlen dolgokra) is elvesztette vonzerejét, most, hogy van rá időm.. Végre nincs szükségem arra, hogy kisebb fokozatra kapcsoljam az agyamat, mert nincs is túlhajtva, és ez most pont jó. Most kicsit magányra vágyom, utána végre nyár..

Szombattól evezőstúra. Wáhhá. Éljenek a hideg éjszakák, a zuhany nélküli lefekvés, a sátorozás az esőben, a tábortűz, a szokásos sodródás.. Mármint a Dunán persze.

Lehet, hogy megint elkezdek normálisan blogolni..? Előbb-utóbb újra belejövök, és akkor..

Egyébként még hátravan a töri és a fizika szóbeli érettségi, de.. leszarom.