Barátság, boldogság

Van olyan, hogy másra vágyom. Ami nincs. Most. Szeretnék embereket, de mindig minden beszűkül, ez már nem új. Így van régen, az én hibám, nem tettem ellene semmit, sőt.. Hiányzik valami. Mindig hiányzik valami. A megszokás körbefon, szorít, de mégsem, és ez még rosszabb.. Ha legalább szorítana. De szabad vagyok. Nem. Nem vagyok szabad. Magamban szabad vagyok, de a világban nem.. áh hagyjuk. Mindig csak a szabadság. Ez egy értelmetlen, nagyon hosszú mondat.
Van, hogy mások megihletnek. Ilyenkor egy pillanatra nem magam vagyok. Vagy még magamabb, mint anélkül tudnék lenni, az ihletettség nélkül, más nélkül.. néha mások adják meg az igazi önmagunkat. Miért is keres párt az ember? Az, hogy szerelmes lesz, és ez elkerülhetetlen, egy dolog. Ha már muszáj, csináld inkább önként, különben örvény.. De rossz az örvény? Rossz, ha nem akarok szerelmes lenni, de az leszek, és utána az irányít, ez rossz? Mert inkább olyan szépnek tűnik.. Nagy és igazi. Amikor nem tehetsz ellene semmit..
Persze szó sincs róla, hogy nem akarnék szerelmes lenni. Miről is beszélek..? A pár. Fontos, de.. annyi párja van az embernek. (Egyszer valaki azt írta egy füzetembe, hogy sok szüzessége van az embernek, és ő már párat elvesztett..) Egyik pár a lelki társam. A másik a barátom, harmadik a testvérem, negyedik a szerelmem. De én egybe akarom. Majd lenyugszom. Ha már három összeköltözés és húsz szerelem áll mögöttem, talán lehiggadok és elfogadom, hogy nem lehet minden minden. Áh, úgyse fogadom el. Minden Egy. Akkor legyek én is Egy. Valakivel, mindenkivel. Nekem kell a pár, a sok pár, de kell a társaság is.
Olyan félénk vagyok társaságban. Néha meg olyan nagyon hűde okos.. És akkor tudom, hogy hűde okos vagyok, és érzem, hogy mennyire nem váltja ez ki az emberek szeretetét. De miért kéne nekem azzal foglalkozni, hogy mások szeressenek? Szeressenek olyannak, amilyen vagyok. Én is olyannak szeretem azokat, akiket szeretek.
De a társaságért dolgozni kell. A barátságért is. A megszerzéséért és a megtartásáért is. A megszerzéséhez lehetőség kell, a megtartásához önfegyelem. Vagy mégsem? Elvégre egy barátság "történik". Nem kell erőlködni érte.. De nekem kell. Nekem fáj elveszni az emberek között, de fáj az egyedüllét is, ha meg kiemelkedem, eltávolodok az emberektől, a lelkektől. Ha lesüllyedek, magamtól távolodok el. Mi lenne, ha valaki "fölemelkedne" hozzám? Mi lenne, ha több ilyen ember lenne..?
De miért is kéne hozzám fölemelkedni.. Mintha olyan nagy valaki lennék. Persze, tudom, hogy nagy valaki vagyok. Ez már hit, nem csak elképzelés. Egyszerűen tudom, biztos vagyok benne. Csak mások nem tudják.
..és mi van, ha mindenki ugyanígy tudja, hogy ő nagy ember? Régen szerettem demokratikus lenni. Minden ember egyenlő. Aztán rájöttem, hogy nem, tényleg vannak szar és gonosz és értéktelen emberek, nem tehetek róla, egyszerűen vannak.. Azóta megint nem tudom. Inkább ezen nem gondolkozom. Nem az én tisztem eldönteni. Ahogy azt sem, hogy mindenkinek van-e joga és lehetősége boldognak lenni. Mert az első gondolatom lélekből fakadóan az lenne, hogy - naná! Ezért élünk. Viszont.. Mi a boldogság? El lehet-e érni egyáltalán? Az ember sosem elégedett, mindig többet és többet akar. Nekem csak nagyon ritkán, és nagyon rövid ideig vannak olyan időszakaim, amikor elégedett vagyok. És az elégedettség tulajdonképpen boldogság.
Vagy ha nem.. Mi a boldogság? Egyszer olvastam egy könyvet. Vagyis.. igazság szerint nem is egyszer, hanem legalább nyolcszor olvastam. Van benne egy férfi. Kilencven éves, de ötvennek néz ki, és sosem mondja meg a nevét. Mások Szókratésznak hívják, és benzinkutas. Nincs mindig jó kedve. Néha haragos, máskor kedves, de mindig boldog. Nem mindig elégedett, de mindig boldog. Látszik a szeme csillogásán.
Hogy érhetném el azt a csillogást? Azt tanítja a Tao, és sok más keleti filozófia, hogy meg kell szűnjek vágyakozni, mert akkor abban a pillanatban elégedett leszek - hiszen nincsenek igényeim.. Hát persze. ÉS akkor mi van, ha elégedett vagyok? Az hol boldogság?
Hmm. Talán megfogalmazhatnám úgy, hogy az elégedettség a földi boldogság. Mint ilyen, egy embernek, aki nem pusztán földi lény, nem elég a földi, hanem kell másmilyen, a teljes boldogság..
És aztán körülnézek, és látom, hogy szép és jó, hogy a lelkem azt gondolja, hogy mindenkinek joga és lehetősége van boldognak lenni, de a szemem látja, hogy mennyien nem boldogok. Pontosabban.. Nem biztos, hogy ismerek olyan embert, aki boldog. Az állatok persze mások. Egyek azzal, amit csinálnak, egyek önmagukkal, tehát boldogok. (És ezt honnan veszem??) Lehet, hogy egységre lenne szükségem? De hogyan? Bennem is vagy tíz különféle személyiség él, akik nemhogy nem egyek, de esetenként utálják is egymást..
Asszem egyenként kellene minden boldoggá tennem.
Furcsa. Úgy hiszem, nem sok különbség van az ember boldogságának elérése előtti és utáni állapota között - talán csak az a bizonyos csillogás a szemben. Talán nem változnak a körülmények sem, a lakás, a munka, a barátok.. Mégis minden más belül. Volt, hogy azt hittem, egyszerűen csak boldognak kell lennem, és ha végre sikerül, és ha sokat próbálkozom, akkor fog, szóval ha sikerül, akkor onnantól boldog leszek. Most már látom, hogy boldoggá válni kell, és miután a boldogság megvan, küzdeni kell azért, hogy megmaradjon.. Mint a barátokért.

Végeredményben van valamiféle válasz a kezemben a boldogság kérdésére. Csak sehogy sem tudok vele mit kezdeni. Annyi mindentől lehet boldogtalan az ember.. Én mindig csak a lelkiismeretemtől és a saját, magam felé megfogalmazott elvárásoktól vagyok boldogtalan. "Legyél őszinte" "ne csináld azt, ami nem te vagy" "tedd meg, amit szeretnél, gyerünk, ne legyél lusta, érd el a céljaidat"... És így tovább. Túl sok van, és mindegyik személyiségemnek saját véleménye van az ügyben. Az egyik azt szeretné, ha nagy ember lennék, és évszázadok múlva is ismernék a nevemet, az emberek felnéznének rám és egy kicsit félnének tőlem. A másik szerint jobb lenne, ha végtelen kedvességemmel elbűvölném az embereket; nem lennék kiemelkedő, de pont ezért szeretne egyformán mindenki. Van olyan személyiségem, aki teljesen el akar tűnni, csak semleges tükörként akar jelen lenni mások életében - ez a pszichológus, vagy alkalomadtán a nő. A gyógyító erő közvetítője. És itt vagyok én, aki próbálom koordinálni a "többieket", és elfogadni mindet, és magamon kívül is elfogadni mindenkit, és elhinni, hogy mindenki jó, de legalábbis méltó az életre, még ha ez nem is látszik, és segíteni nekik, és alázattal fogadni az élet minden fordulatát, tudva, hogy végső soron mindenből tapasztalat származik..
Nem könnyű. A boldogtalanság ugyanolyan megfoghatatlan, mint a boldogság. Tényleg boldogtalan vagyok attól, ha lelkiismeret furdalásom van, mert nem mozgok eleget? Valószínűleg nem, tényleg csak lelkiismeret furdalásról van szó. De boldogtalan vagyok-e attól, ha nem vagyok őszinte, ha nem önmagam vagyok? Megfontolandó. Külön kéne ezeket választanom, és fontossági sorrendet felállítanom, hogy minél jobban elkerüljem a boldogtalanságot? Na neeee. Ennél rosszabb élettaktikát elképzelni sem tudok. Cselekvés és lét azért, hogy ne legyen rossz.. Persze nekem lételemem a fájdalom, nem csoda, ha bírom és szükségesnek tartom. Elhiszem és átérzem, hogy másoknak mennyire fontos lehet épp az az életelv, amit én "megvetek". Mégsem tartom megoldásnak az élet nagy kérdéseire a boldogtalanság elől való menekülést. De ha valakinek ez a boldogság..?

Nem tudom. Biztos mindenkinek más a boldogság. Ez esetben a fő feladat megtalálni a saját boldogságomat, és utána tenni, ami a dolgom. Az élet nehéz, és küzdeni kell, mert az Isten ezt mondta az embernek. A boldogság nem az, ha már "mindent leküzdöttünk", és végre hátradőlhetünk egy kicsit. A boldogság ettől független, a lélek dolga. De hogy mégis micsoda..

Majd leírom, ha rájöttem.