A Róka-hegy legendája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranykor. Az aranykorban minden máshogy volt. Az emberek és a mindenféle lények baráti közösségben, együttműködésben éltek egymással és a mindent átható Fénnyel. Semmiben nem szenvedtek hiányt, mert nem voltak nagy igényeik - a szeretet volt a legfőbb érték. Minden fajnak megvolt a maga dolga, és a Föld nevű bolygót sikeresen és hatékonyan működtették, és működtették volna még millió évekig, de..
Egy napon valami nagyon rossz dolog történt. Felütötte a fejét egy járvány - az önzés. Önzés a fajok között, önzés az egyedek között, az egész bolygón. A gonoszság megkezdte romboló munkáját, és a világon lassan nem maradt más, mint a félelem. Tudta ezt mindenki. Akinek lehetősége volt, más bolygókra költözött, más síkokra, más dimenziókba, ahol még volt remény és hit.
A többség sajnos maradni kényszerült. Sok értelmes faj volt, a lehető legkülönbözőbb formákban: emberek, állatok, manók, koboldok és sellők, hatalmas vízi szörnyek, gondolatlények, szellemek és élő tárgyak. A két leghatalmasabb, legerősebb faj az emberek voltak és a rókék. Az emberek mindenhez alkalmazkodni tudtak, hihetetlen kreativitásuk és találmányaik megóvták őket a természeti nehézségektől, az időjárástól, az éhezéstől - és önmaguktól is. A rókék hatalmas, emberi léptékkel alig mérhető lények voltak, hihetetlen szellemi energiákkal és testi erővel.
Mondani sem kell, az aranykor végén, az ezüstkoron át, a bronzkor befejeztéig ez a két faj elpusztította a Földről az összes többit. Egyedül maradtak, és heves gyűlölet emésztette őket egymás iránt - nem lehetett tudni, mi lesz a háború vége.
A bronzkor végén történt, hogy a rókék békét ajánlottak az embereknek. Elképzelhetetlen szellemiségükkel és intelligenciájukkal felmérték, hogy az egyetlen megoldást az jelenti, ha elhagyják a Földet, és máshova költöznek, különben bekebelezik őket a lassan visszatérő bosszúszomjas aranykori fajok.
Az emberek hajlottak a megegyezésre. Mindenkinek elege volt a háborúból, a félelemből, csak békét akartak.
A rókék még ötszáz évet kértek, hogy mindent megfelelően megtervezhessenek, mielőtt elmennek. Az emberek beleegyeztek ebbe. Ám a századik békeév körül felbukkant egy személy, aki karizmájával és szónoki képességeivel maga köré gyűjtött egy kis csoportot, és velük térítő munkába kezdett. Az emberek kizárólagos létjogosultságát hirdette. Hízelgett az embereknek, és meggyőzte őket. Ekkor vált két részre az emberi faj: a vezetőkre és a vezetettekre. Ez a személy (nevét azóta is tilos kiejtenünk) az emberek vezetőjévé vált. Mikor meghalt, utódai követték az elveit, és elkezdődött a készülődés egy újabb, egy véresebb háborúra - melynek célja volt kiirtani az összes rókét és az egyéb, nem emberi intelligens fajokat.
A rókék későn vették észre, mi készül. Mikor a háború elkezdődött, a még földön lévő rókékat felkoncolták és kegyetlen módon, hatalmas energiákat kezelő gépekkel szétszaggatták testüket. Aki tudott, menekült, de kevesen jutottak ki élve a Földről.

A rókék különös faj voltak. Ahogy a többi faj kipusztult, sorban átvették azok feladatait: a Föld tisztítását, védőpajzsának fenntartását, a nem intelligens élőlények megóvását. Az utóbbi időben azonban erre nem maradt erejük, az emberek pedig nem tudtak arról, mi minden múlik a rókékon. Tulajdonképpen arra sem voltak kíváncsiak, miért kértek a rókék ötszáz évet: azalatt próbálták ugyanis felfejleszteni a bolygót olyan szintre, hogy önfenntartó lehessen. Részben sikerült, de a háború rengeteg energiát követelt, annyit, amennyivel még a rókék sem rendelkeztek. Ahogy fogytak, úgy egyre kevésbé.
Az utolsó rókék voltak a leghatalmasabbak. Ők úgy döntöttek, a végső pillanatig dolgoznak a Föld védelmén és fejlesztésén. Tudták, hogy lelkük halhatatlan, így testüket hajlandóak voltak feláldozni a mindenki számára üdvös célért.

Ám a tudatlan és elvakult emberek mindenkivel végeztek. Mikor kiirtották a rókékat, egymás ellen fordultak és a belharc annyira legyengítette őket, hogy a most már tényleg visszatérő régi fajok egyedei könnyűszerrel elbántak velük. A Földet újra benépesítették az intelligens létformák, de valahogy semmi sem volt a régi. Folyamatos volt a viszálykodás, és a bolygó sem volt képes ennyi lényt eltartani. Lassan felborult az egyensúly és nem maradt élelem, nem maradt víz, nem maradt fény. A Föld haldokolt, a fajok pedig belátták, hogy nem maradhatnak tovább. Idővel mindegyik visszaköltözött második otthonába, ahol eddig élt. A Föld üresen maradt.
Mégsem pusztult el. A rókék maradandót alkottak, és a bolygó újjáéledt. Benépesült növényekkel és állatokkal, oxigént és vizet vonzott magához, ózonpajzsát regenerálta. Amikor eljött az idő, jeleket sugárzott szét. Az univerzumban szerte élő emberek meghallották a jeleket, és családjaikkal visszatértek első otthonukba.

Az utolsó rókék kővé változtatott, széttépett és szétdobált testét mementóként meghagyták, hogy örökké emlékeztessék az emberek népét, mire vezet a gonoszság. A történetet szájról szájra adták tovább, egyre torzabban, míg végül semmi nem maradt a fenséges faj emlékezetéből, a nevükön kívül.
A leghatalmasabb róké kővé változtatott testét Róké-hegynek nevezték. Amikor már senki nem tudta, mit jelent ez a szó, az emberek Róka-hegynek kezdték hívni a kősziklákat, mert több értelmet láttak benne.

Azóta áll a Róka-hegy, és hirdeti az emberek önzőségét és a rókék áldozatát, amit a Földért és végeredményben értünk, emberekért hoztak. A Fény a felkelő és a lenyugvó nap képében minden nap kétszer vérvörös fényben megfüröszti a vidéket, hogy láthassuk, milyen színű volt a világ az évezredekig dúló háború idején - és ne akarjuk még egyszer látni.