A Nő naplója - Találkozás a Férfival

Ültem mellette, kezemben egy pohár sör. Ő Japán őszt ivott. Szereti az édeset.. én is szeretem. Szeretem őt, mert ő is édes. Szerencsére nem mondtam ezt neki, tuti kiakadna. Mellettem ül, mindketten mélyen a bőrkanapéba süllyedünk, egyúttal mélyen egymás tekintetébe is. Vágottszemű. Így hívom. Barna, komoly tekintete van, ez az, ami feltűnik, mikor viccelődik – a tekintete komoly marad. A tekintete nem enged el, és akkor is követ, ha nem látom. Tudom, mit érez, mikor nem vele vagyok: magántulajdon. Akkor is az övé vagyok, ha nem is lát, és akkor is az övé lennék, ha mással lennék, nagyon együtt. Akkor is rajtam maradna a bélyeg, a billog, mely megkülönböztet a többi lánytól: én – neki vagyok, miatta, érte. Nem mintha eszembe jutna másnál keresni gyönyört vagy akármi mást, de ha eszembe is jutna.. égetni kezdene az a bélyeg, addig izzítaná a bőröm, míg az Ő nevét nem kiáltanám szívem minden vágyával.
Mellettem ül, és nézzük egymást. Szeretem őt. Furcsa ez. Nem tudom, tudja-e, hogy szeretem. Soha nem volt köztünk semmi kapcsolat – míg egy nap el nem hívtam teázni. Ma jött el először. Két órája ülünk itt, autentikus zene szól és biztos mások is hangosan beszélgetnek, de ez valahogy nem fontos. Itt és most csak ketten vagyunk. Ő, és mellette én – én, és mellettem ő. Soha még csak meg sem csókoltam. Egy ideje mégis az övé vagyok, és ez a tény nem maradhatott tisztázatlanul – talán ezért jött ő is. Én ezért jöttem. Hogy végleg magáévá tegyen, vagy vegye le rólam a kezét, és lökjön el olyan messzire, hogy csak egyre kisebbedő pontnak lássam. Nem hiszem, hogy túlélném, ha tényleg ellökne. De akkor biztosan meghalok, ha nem tudhatom, akar-e.
Két órája ülünk együtt, eddig ő beszélt; én pedig tudom. Most már tudom. És neki is tudnia kell. Ha nem is érezte eddig minden mozdulatomon, hogy miatta lépek, fordulok, beszélek, most rá kellett jönnie. Annyira mélyen nézek a szemébe, hogy meg kellett értenie. Ennyi idő alatt, ilyen intenzív figyeléssel még telepatikusan is át kellett menjen az információ.

És.. na ne. Átment. De ennyire? Kezében Japán ősz. A Japán őszt nézem. Hmm. Gyönyörű név egy koktélnak. Látja, hogy az italt nézem; felém nyújtja. Kérsz? – kérdezi. Hát.. persze. Köszönöm. A pohárért nyúlok, és a kezét fogom meg. Ő a másik kezét az enyémre teszi. Nem nézünk egymás szemébe. Egész eddig őt fürkésztem – most lesütöm a szemem. Az én kezem jéghideg. Az én kezem mindig jéghideg. Az övé forró. A szabad kezemmel a pohárért nyúlok, és leteszem az asztalra. A másik kezem ott maradt az ő kezei közt.. Közel húzza a szájához és csókot lehel rá. Közben engem figyel. Ha bármi ellenreakció lenne, azonnal abbahagyná. De miért lenne ellenreakció.. Végigcirógatom az arcát. Érdes, borostás, férfias. Aztán az ajkát. Puha, mint a selyem, és rózsaszín. Ez az a hely, ahol a rózsaszínt elfogadom és vágyom. Ránézek. Még mindig ez a belém kapcsolódó, égető tekintet.. Lehunyom a szemem és elhúzom a kezem. Pár pillanatig mozdulatlanul ülök. Aztán a Japán őszért nyúlok, és egy keveset kortyolok belőle.

Mennünk kéne – szól, és igaza van. Szedelőzködünk, fizet, és indulunk. Két sör volt és egy Japán ősz; kilépünk a kapun és belépünk a fülledt nyáréjszakába.
Hangtalanul ballagunk egymás mellett. Rajta farmer és póló, rajtam farmer és top. Nyár van, és a csillagok világítanak. A Hold most nincs az égen, és mi csak megyünk, amerre a lépteink visznek minket. Nem beszélünk, bár egyikünk sem ismeri az utat; a hely, ahonnan jöttünk, egyre távolodik, és mi megyünk egy országút szélén, néha lehúzódva egy-egy elzúgó autó elől. Milyen országút? Milyen ország? Csak haladunk, és a csillagokat nézzük. A Göncölt még én is felismerem, és látom a Vénuszt és a Marsot is. Felnézek rájuk, de nem szólok – minek? Tudják, mire gondolok. Mi történt köztünk az elmúlt pár óra alatt, nem tudom. Soha nem éltem még át hasonlót. Azt hiszem, ő sem. Sétálunk megrendülten, hitetlenkedve; aztán ő töri meg az értetlenséget. Véletlenül hozzáér a keze a kezemhez. Véletlenül megcirógatom, véletlenül magához húz és megölel.. Megölel. Ölel. Csak ölel. Érzem a szívdobogását. Érzem a testéből felszálló meleget, érzem az illatát, érzem az ízét is. Sós, és mégis édeskés, keserű és fűszeres. Bensőséges ölelés ez, amilyenből kevés jut ki az embernek egy életre, de nekünk most kijutott, és szorosan tartjuk egymást..
Aztán elengedem, megragadom a kezét, és futni kezdek, húzom magam után, le az út mellett fekvő bozótosba, a virágzó akácfák illatozó erdején keresztül, áttörünk mindenen, míg csak ki nem jutunk a tüske közül. Megállunk.. Lenyűgöző látvány tárul a szemünk elé. Hatalmas, végtelen tér, apróvirágos, ciripelő rét, csak nekünk, miattunk, értünk. Nem én kezdek először rohanni. Ő kiáltja el magát felszabadultan, széttárja a karjait és szinte repül, rohan a légben.. Utána én. Megpróbálom elfogni, és elég közel is kerülök, de a távolság egyre nő.. Egyszer csak megfordul, és felém kezd szaladni. Összeszaladunk, nagy csattanás, nevetés szakad ki belőlünk, és csak nevetünk, nevetünk, hangosan, egyedül a hatalmas pusztaságban, csak a miénk ez az egész birodalom.. Lehúzom magam mellé a földre, ő kotorászni kezd a táskájában. Elővesz egy plédet és leteríti. Mindenre gondolt.. Amíg nekem háttal guggol, fondorlatosan közel kúszom hozzá, majd hirtelen elkapom a nyakát hátulról, és megpróbálom megfojtani. Rutinosan hárít, és birkózni kezdünk. Persze.. Hamar fölénybe kerül. Pár másodperc múlva a lábaim között fekszik, én háton, ő hassal a föld felé.. Hamar összecsomagolta a kezeimet. Most mindkettőt a fejem fölött szorítja. Nem nagyon tudok mozogni, és nem is akarok, de.. de ez a helyzet annyira kiszolgáltatott, hogy az már izgató. Pár félre nem érthető csípőmozgást teszek, mire elvigyorodik. Hűha – ezt mondja, és mintha kicsit zavarban lenne. Ennyi kell nekem, és csak ringatom, rázom a csípőmet, vonaglom egy kicsit, azt hiszem, érti a célzást. Átvesz egy kézbe a kezeimet, a másik kezével a pólóm alá nyúl, és végigsimítja a hasam. Meleg a keze és élesek a körmök, amiket végighúz rajtam. Nem kell sok, hogy megborzongjak. Ez már neki is tetszik, elkezdi kigombolni a nadrágomat. Ám ekkor hirtelen egy nagy rántással kiszabadítom a kezeimet, és kibillentve egyensúlyából, ledobom magamról. Feltérdelek. Közelebb intem. Megcirógatom az arcát, megint. Lehunyja közben a szemét. Mikor kinyitja, elszántság tükröződik benne. Felém nyúl, feltűri a topot, és a derekamat átfogva magához von. Egy szintben van az arcunk, a tekintetébe fúrom a tekintetemet, és.. és egyre közeledik. közeledik.. közeledik.. megcsókol. Eddig én csókoltam meg másokat. Engem ő csókol meg. Megnyalom a száját, addig körözök az ajkain a nyelvemmel, míg ki nem nyitja a száját egy kisség; beleharapok az alsó ajkába és húzom, tépem, csak lassan, szaggatottan engedem ki a fogaim közül. Türtőztetnie kell magát. Fáj neki, és forralja a vérét. Az én véremen már nincs mit forralni, ég, lobog, tüzel, és mikor aztán hagyja, hogy az ajkát kínozzam, úgy hiszem, eljött az én időm, és átvehetem az irányítást.. Megcsókolom, mélyen, erősen, nyelv a nyelv körül forog, és a lágy, füstös, édeskés-sóskeserű íz eltölt, csak ezt érzem.
Hiba volt. Ha azt hittem, átvehetem az irányítást, tévedtem. Felhúztam, most már kívánós, már ágaskodik, már érzem a lábaim között a két ruharétegen keresztül is, amint hozzám simul, hogy nincs menekvés..


2006. december 7.