Felhők

Az utóbbi időben két emberrel is beszélgettünk az emberi személyiség felépítéséről. Nagyon biztos(nak hitt) álláspontom van-volt az ügyben: az ember az ember, és több személyiség van benne, vagyis több énállapot. Semelyik kettő nem zárja ki a másikat, csak egyszerre egy időben nem lehetnek jelen. Az ember nyugodt lehet tőlük, ha össze tudja őket békíteni (a tudathasadás "gyógyításánál" is valami ilyesmire törekednek), és nagyon szar élete lesz, ha sosem tud kibékülni "önmagával" (vagyis néha ezzel, néha azzal a személyiségével azonosul, miközben a többit elítéli).
Aztán mikor mindkét ember, akivel a témáról beszéltem, teljesen mást állított, ráadásul egymástól függetlenül majdnem ugyanazt, elgondolkodtam. Ha jól értettem meg, ők azt mondták, hogy az embernek egy fő személyisége van, de több viselkedési formája, ami szituációtól függ. Ebben is van valami. Csak nekem nem magyarázat. A viselkedés szerintem sok dologtól függ, többek közt külső tényezőktől: társaság, időpont, hely, helyzet... De függ a belsőtől is, sőt, főleg attól függ. Szerintem. A személyiség dönti el, hogy milyen szituációkra mik a reakciók, mik a viselkedésformák. Ha valakit szívatnak társaságban, sokféleképpen reagálhat: beállhat ő is szapulni a többieket, megsértődhet, nevethet velük, felülemelkedhet, sírhat, szarnak és értéktelennek gondolhatja magát és így tovább. Hogy ezek közül melyiket választja, attól függ, hogy ő milyen. És ilyenkor, ha az "alap" személyiségével ellentétes vagy még csak össze sem függő módon reagál, akkor nem gyanús egy kicsit, hogy nem is az alapszemélyiség, hanem egy másik áll a háttérben? Fel lehet hozni persze a neveltetést, de az ikrek, a testvérek sem reagálnak semmire ugyanúgy.

Na jó. Unom ezt a témát. Annyira lényegtelen, hogy mi az igazság, ha egyszer megértem, mit akar mondani a másik, és ő is megért engem... Azért foglalkoztam ezzel ennyit, mert ritkán van olyan, hogy egy már kialakult gondolatomat valaki megcáfolja. Akkor is visszakézből hárítok. De most furcsa volt, mert egy-két napos eltéréssel mondták a cáfolatot, és megingott a magamban való hit. Legalábbis ebben az "elvemben".
Vajon honnan vettem azt, amit én gondoltam az ügyről? Nyilván tapasztalat. Vagy nem? Lehet, hogy elkezdődött az idomításom, és már teljesen könyvekre hagyatkozom? Az énállapotosdit Berne-től vettem át, mondjuk nem is hülyeség. Kellően sokat gondolkoztam rajta, és még úgy is megállta a helyét. Kipróbáltam, megfigyeltem, és úgy is. Vagy mégsem figyeltem meg eléggé..? Mennyire vagyok kritikátlan a könyvekkel, az ortodox nézetekkel szemben?
Nem vagyok kritikátlan. Miért lennék? Vitatkozva neveltek fel, és hagyták, hogy kifejlődjön a képességem és igényem a gondolkozásra. Ezért nem új már sok dolog. Ezért nem hiszem el a híradót. Ezért tudom azt, hogy úgysem lehet kikerülni a könyveket, a már megszerzett tudást, és hogy nincs időm arra, hogy mindenre én jöjjek rá. Ezt már írtam számtalanszor. De most kicsit megijedtem. Vagyis.. vajon mindig több ember ellenvéleménye fog kelleni ahhoz, hogy elgondolkozzam, nem tévedek-e? Talán nem. El szoktam gondolkozni. Csak hozzágondolom azt is, hogy az ellenvéleményezőnek honnan származnak az információi, és nekem honnan. Ilyenkor nem a könyvek jutnak az eszembe, hanem a tapasztalat. Általában véve koromhoz képest tapasztaltnak érzem magam, persze ez nyilván nem jogosít semmire. Az okoskodásra, a dogmatizálásra, a korlátlan önhittségre pláne. Küzdök is ellenük, de ennél többet tenni nemigen tudok. Nem vagyok képes, és nem is akarom lebontani a világképemet minden egyes alkalommal, amikor ellenvélemény érkezik. Ha több érkezik, az egy más tészta, akkor mélyreszántóbb önkritikára van szükség.

Miért érzem azt, hogy amit itt leírtam, nem más, mint szellemi maszturbáció?
Néha elegem van magamból. Már a blog elején attól féltem, hogy mivel ennyire mélyről jön az egész, és mivel az embernek nem végtelenek az "alaptémái", egy idő után kifullad. És nem tapasztalok újat abban az ütemben, ahogy a blogot írom. Vagy igen, de akkor alig írok bármit is.
De mi van, ha az ember kifogyhatatlan? Mert az, persze. Asszem Camus írta, hogy az embernek elég egyetlen napig élnie ahhoz, hogy egész életére elég gondolkodnivalója legyen. Nagy igazság.
Mondok én bárkinek újat? És kinek írok egyáltalán? Persze, magamnak. Meg egy kis "hírnévért" is. Szerencsére sosem tudom meg, hány ember látta a blogomat, és ők mit gondoltak róla. Jobb is. Ha az embernek a legbelsejét bántják, .. whatever.

Tegnap megállapításra került, hogy az Enneagram szerint valószínűsíthetően a hármas típus vagyok. Egyelőre nem tudom, ez miért hasznos tudás, de kaptam egy könyvet, majd megtudom. Ezenkívül ma majdnem mentem SVT (Spirituális Választerápia) tanfolyamra, mert spontán rám kérdeztek, és igent mondtam. Aztán az érdeklődés hiánya miatt az ülést határozatlan időre elnapolták.
Az SVT egyébként egy olyasmi dolog, amit ingával kell csinálni. Az ember ingázáskor a felsőbb énjével/istennel/nevezd, aminek akarod-dal kommunikál, és ez a lény ad neki választ, vagy tisztít meg dolgokat (helyeket, embereket, tárgyakat) a legkülönbözőbb dolgoktól (betegség, külső lények, testetlenek, zavar). Azt, hogy nem emberi, de értelmes lények léteznek a földön, a közvetlen környezetünkben, már rég nem kell nekem bizonygatni, a "hitetlenség" akadálya nem áll fönt tehát. Csak meg kell tanulni az ingát kezelni.
Az ilyen sarlatánságokkal (ez nálam pozitív jelentésű szó, inkább humoros, mint lekicsinylő) kapcsolatban az lehet a gond inkább, ha az ember vezetés nélkül, vagy önző módon használja őket. Egyedül nem mernék belemászni az ingázásba, de egy tanfolyam más. Egy megbízható tanfolyam, persze. Mágiával is ezért nem foglalkoztam önként soha: érdekel, de félek tőle. Nem akarok még életeken keresztül különböző szellemi- vagy asztrálkoloncokat magammal hurcolászni. És az esetleg meglévőktől is inkább meg akarok szabadulni.
Azért érdekel az SVT, mert alkalmas önismeretre, és alkalmas gyógyításra. Mindkettő fontos számomra. Az kérdés, hogy ezzel az elhalasztással nem maradok-e le végleg a dologról, az is lehet, hogy ez csak csali volt :) Na mindegy. Most már kellőképpen telítve van a bejegyzés misztikus maszlaggal, nem mintha érdekelne, ha ez bárkiben rossz érzést kelt. Csak ritkán jelenik meg ez az oldalam itt. Én is alapvetően magamban hiszek, és a saját, már meglévő módszereimmel próbálok előrébb és följebb haladni - de nyitott vagyok új eszközök használatának megtanulására is.

Tegnap nem voltam Róka-hegyen, voltam viszont Mozaikban, aztán a 3-ik kerületben, pár órát együtt töltöttünk, teáztunk, beszéltünk, hallgattunk, felhőket néztünk és szabadon asszociáltunk, Dunaparton sétáltunk az Árpád-hídnál, vizet néztünk, csúzliztunk, seiken kentoztunk és öleléssel köszöntünk.
Van, akit az ember egyszerűen csak megszeret.