Wednesday, March 01, 2006

The way it works.. Information. Again.

Pár napja, nem tudom már, mikor, rámjött az írhatnék és "összeütöttem" egy kisesszét. Téma: szokásos, jó olvasást.

"Kell találom valamit, ami által gyakorlom a lineáris/vízszintes/ok-okozat-rendszerű gondolkodást és írást is..

Vagy így mixelve. Szabadabban, de azért.. valahogy érthetően, nemcsak nekem. Jó tudni, hogy van legalább egy ember, aki biztosan megért mindent, amit mondok. Úgy, ahogy mondom. A furcsa az, hogy ő is ezt állítja rólam (legalábbis azt, hogy megértem), pedig.. az én értelmezési módszerem merőben megváltoztatja magát az értelmezés tárgyát.
Szerintem pl. az ő megértését azért tartja olyan sok ember nehéznek/lehetetlennek, mert rossz, nemis, használhatatlan a felfogásuk a folyamatról. Úgy tekintenek a megértésre, mint mikor valaki egy puzzle-t darabonként dobál át egy más valakinek, és köztük egy szakadék áll. Ha mindent sikerült átdobálni, az illető a másik oldalon összeilleszti a darabokat, és ha még ez is sikerült, láthatja pontosan ugyanazt a képet, amit a másik látott és el akart neki küldeni. Ha közben egy-egy kirakó-darabka leesett a szakadékba, vagy nem is szándékozták átdobni, nos – ez esetben az >>információból<<>

És ez még nem is a legrosszabb; ha át is repült szerencsésen minden darab (vagy nem), akkor sem lehetetlen, hogy a fogadó fél nem tudja összeilleszteni őket. Mert mondjuk nincs hozzá érzéke. És mert mondjuk úgy fogja fel/úgy tudja/úgy tanították neki, hogy a puzzle-ban minden darabnak pontosan egy lehetséges helye van, és nincs lehetőség helycserére. A puszta felfogás is elég nehézzé teszi az értelmezést, pláne, ha amúgy sem megy a kirakosgatás.. És ezzel a sikertelenséggel párosulva nemcsak a teljes kép értelmezése válik lehetetlenné, hanem akár csak valami apró információtöredék átszedése is – mondjuk, a darabokból..

Ezzel szemben az én értelmezés-hasonlatom szerint.. bár igaz, erről már írtam, talán pont az előző bejegyzésben. A szoba közepébe helyezett hangszóró.. de maradjunk a szakadéknál.

Mondjuk áll hatmilliárd ember, és mindegyik folyamatosan építi azt a szobrot, amelyet úgy hívnak: Tudás, és amelyet egyesek úgy becéznek: Műveltség. Van, aki márványból vési ki, lefaragva a felesleget, van, aki puha agyagból formálja, mindig új és új darabokat hozzátapasztva. Valaki formai tökéletességre törekszik, van, aki nagyságra; van, aki példaképét másolja, mások egyszerűen nagy gömböt próbálnak létrehozni. Egyeseknek fontos, hogy az anyag homogén legyen, de sokan egyszerűen beledolgoznak mindent, amit találnak. Némelyek szobra levegős, sok lyuk, alagút visz keresztül a nagy testeken, mások törekszenek a zártságra, tömörségre és megváltoztathatatlanságra. Néha a szobrok szépen állnak, egyensúlyban a saját "lábukon", máskor a szobrásznak kell odatámasztania hátát, hogy föl ne boruljon a szobor, át ne billenjen egy nagyon hosszan kilógó kar vagy egy hatalmas, nagy fajsúlyú, más anyagú darab irányába.
Ilyenkor néha összetámasztják többen a szobrukat, s alkotnak egy nagy szoborcsoportot. Vagy köteleket feszítek ki közéjük, hogy így tartsák egymást – s íme, létrejött az internet.. :D

És amikor információ-tudásátvitel zajlik, az emberek belemarkolnak a szobruk mellett fekvő, még feldolgozatlan anyaghalmazba, és a Tudás azon részét, melyet tovább akarnak adni, gyorsan vagy lassan, gondosan vagy gondatlanul, sikeresen vagy sikertelenül, egyszóval valahogyan, megformázzák belőle. Esetleg az egész szobrot, kicsiben. És aztán fogják ezt a formát, és hozzávágják annak az illetőnek a szobrához, akinek a Tudást el akarják juttatni. Vagy mondjuk valakihez, aki közelebb van, és akit megbíznak azzal, hogy dobják mán' tovább azt a kis Tudást, amíg el nem jut a címzettnek..
Itt persze sokminden eshet. Mondjuk a Tudás. Le, a földre, még mielőtt elérné a szobrot, ahová neki kell csapódnia. Ilyenkor esetleg széttapossák, ha puha, mondjuk agyag – vagy valakinek felsért a lábát, amikor rálép.
Egyébként is. Ha mégis eljut oda, ahová kell neki, minden attól függ, mik alkotják az érintkező anyagokat. Ha például a repülő miniszobor puha agyag, csakúgy a nagy tudás, találkozáskor egymással boldogan összeolvadnak, mindketten szépen, egy vonal mentén idomulva, formálódva a másikhoz. Mindkettő módosul, de egymást szépen kiegészítik, s tulajdonosukat gyarapítják.
Ha csak a befogadó Tudásszobor agyag, s a repülő pedig kemény márvány, valószínűleg fájdalmas lesz a találkozás. Az agyagszobornak, legalábbis. Mert idomulnia kell az új tudástöredékhez, ami testébe mélyed, s ilyenkor vagy hajlandó meghozni ezt az áldozatot, a gyarapodás végett, vagy kiveti magából az idegen testet.
Ha pedig csak az átadandó tudás a képlékeny, könnyen elképzelhető, ahogy ráplaccsan a merev vázra, a nagy Tudás szobrára, talán pont egy fölösleges részre, amit később – az agyaggal együtt – úgyis lefaragnak. Ha pedig mér kész részre kenődik, akkor maga válik fölöslegessé, sőt, zavaróvá.
S ha mindkét szobor merev márvány – mindketten megsínylik a találkozást. A kisebbik széttörik, de mindenesetre lepattan, a nagyobbikból darabok pattannak le, ha ugyan nem futnak szét repedések egész valóján, mert esetleg érzékeny pontot ért a találat..

Az összes esetre tudnék példát is mondani, tapasztalatból. Mindent, az egész világot le tudnám írni ezzel az egy hasonlattal, csak kedv és idő hiányában nem teszem. Hiába, minden egy, s minden hasonlat egyenlő azzal, amit leír..


Azt hiszem, az én szobrom nagy gömb. S én talán főleg a kerekségre törekszem; Tudásomat egy ősi, kemény, öklömnyi mag, és sok rárakódott, vegyesen puha és szilárd anyagdarab alkotja. Hogy melyik részen ér "találat" – attól függ, idomulok-e az információhoz, vagy kivetem-e magamból, netalán össze is töröm. Elég emberi, nem? S a belső mag, az ősi, ami még az anyaméhből származik, s ami valamilyen formában mindenkinek van - az az ösztönös tudás, az emberiség emlékezete, a belső bizonyosság azon része, ami rám vonatkozik.

Nem is volt benne szakadék.

De hogy egy kicsi mégis legyen benne: mindezek ellenére vannak, akik egy az egyben, változtatás nélkül látják a képet, amit a másik közölni akar velük. Ezek az emberek képesek repülni. Átrepülik a szakadékot, leszállnak a segélykérő mellett, aki épp darabokra akarja törni a képet – mert úgy jobba repül - , és megállítja. Odaáll mellé, és vele együtt nemes egyszerűséggel megnézi a képet, eredetiben, saját helyén, ahogy van. És akkor tudja, amit tudatni akarnak vele. :)

Intuíció rulzik.

És ha valaki mégis puzzledarabokkal akar megdobálni, építek belőlük 3D-s szellemkastélyt, vagy mondjuk robotot.

No comments: