Én, mások, boldogság..

Úgy érzem, növök ki a korosztályomból. Úgy.. mindenben. Gondolkodásban, vágyak terén, öltözködésben – ki akar stólát hordani Európában 17 évesen? Whatever.
És amit legutóbb írtam.. hát egy nagy.. izé. Kezd kihalni ez a hangulatom. Ez a modern faszság. Hogy Művészet és boldogság. Azaz az nem változott, hogy az ember célja önmaga megvalósítása. De úgy látom most, hogy ha ezt a célt el is éri az ember, nem feltétlenül lesz még boldog. Wilde művészet-elmélete magasról tesz minden másik emberre, mint művész a közönségre (jó, hogy a "közönség" egy tömegre vonatkozik, ami köztudottan másként viselkedik, mint az egyes emberek). Márpedig nem élünk izoláltan. Sokan vagyunk mi, emberek, és egyszerűen nem tudjuk figyelmen kívül hagyni egymást, egymás igényeit, tulajdonságait, hatásait magunkra és a világra. Sőt, továbbmegyek. Szükségünk van egymásra. Társas lény meg minden, mint a hangyák.. Whatever.

Előző témára visszatérve. A felnövés-dolog. Nem tudom, jó-e. Fura. Az biztos, hogy régebben nagyon fontos dolgok vesztettek nagyon sokat a jelentőségükből. Valahogy mintha.. tartalmasabb szórakozások után néznék? Nem csinálok gondot sok dologból. Nem zavar a pasim öltözködési stílusa, magassága, kora, (neme :), nem baj, ha nem ért velem mindenben egyet, és nem baj, ha nem vesz észre dolgokat, amiket mások igen, mindez nem baj, mert ő egy másik ember, más, mint bárki más, szóval tőlem is és az összes többi ismerősömtől is ugyanúgy különbözik. Ugyanmáshogy. Érted.
Pedig ezek régen zavartak volna. Régen.. izé. Fiatal vagyok én még, hé :) Szóval rohamos a dolog. Kicsit aggaszt is, ha nem érdekel pár dolog már. Fejlődésnek fogom fel, de néha gyötör, hogy nem lesz mi a jól megszokott szokásaim helyébe lépjen. Pedig elméletileg örülnöm kéne. Juj. Két, egyenként nagyon hmm. negatív? szó egy mondatban. Elméletileg és kéne. Mert ugye elmélet és gyakorlat között elméletileg nincs különbség, de...

Szóval azért kéne örülnöm, mert a szokások mennyiségének csökkenésével több idő és hely marad a spontaneitásnak. Satori, you know. Amúgy meg egész jó módszer találtam a satori gyakorlására a mindennapokban.. meg kell próbálni csöndben csinálni, akármit is csinálsz épp. Minél halkabban. Ezáltal biztos figyelni fogsz arra, amit csinálsz. Ja persze, satori.. Amikor.. amikor nem te mozogsz. Nem te cselekszel. Hanem te vagy a mozgás, te vagy a cselekedet. Kicsit kevésbé kínaiul: arra figyelsz, amit csinálsz. Nem hagyod, hogy az elméd, a hülye kis elméd kommentárjaival (tudod, ami a fejedben zsong mindig és a himnusz alatt röhögésre kényszerít) eltereljen téged attól, amit csinálsz. Nem hagyod, hogy rossz érzéseket keltsenek benned a gondolataid. A jelenben vagy, itt és most, arra figyelsz, ami most van, arra figyelsz, ami itt van. "Az élet pillanatok láncolata. Minden pillanatban az élet minősége forog kockán." Satori: cselekedj, vagy halj meg. Mint a szamurájok. Meg minden. De különben meg nézzen utána, akit érdekel; nekem Dan Millman A békés harcos útja című könyvéből vált közelivé a fogalom.
Szokások.. például biztosan tudom, hogy két hónappal ezelőtt abból állt az iskola utáni napom, hogy hazajöttem, bedöglöttem a gépem elé msn-ezni és érdektelen, lényegtelen honlapokat nézegettem órákig,és nem lehetett kirobbantani. Most van, hogy napokig nem kapcsolom be a gépem, és nem hiányzik, sőt... Mondjuk ez olyasmi folyamat volt, mint mikor a drogfüggőt kényszerelvonóra helyezik. De aztán segít a dolog, mert ráébresztett, hogy a Valódi Vágyam korántsem órákon át tartó bambulásban merül ki.

Nemtom, egyszerűen.. más dolgok váltak fontossá. Néhány dolog leegyszerűsödött és visszaesett arra a prioritásra, ahová való, lásd ruhák és öltözködés, mások ugyanakkor talán kicsit túlságosan is előreugrottak, mint mondjuk a szexualitás témaköre, de erről tudnék órákat beszélni, és az jönne ki belőle, hogy vannak okaim és nekem van igazam.
De hogy mi foglalkoztat.. Azt meg lehet nézni itt, pontosan ezen a honlapon, ahol nincs semmi szín, semmi dizájn az alapon kívül, semmi és senki, csak én, gőzöm sincs, hányan olvashatnak.
Mit akarok az élettől? Biztos, egyszerűen teljesen tuti, hogy nem csak bennem merül fel ez a kérdés a 18 évesek és egyéb érettségi előtt álló Homo sapiens sapiens egyedek közül. Mégis, ha körülnézek, annyi hülyeséget látok, annyi idétlen faszkodást, amit nem tudok máshogy nevezni, csak idétlen faszkodásnak, egymás bántásának, és akkor tényleg. Kicsit felnőttnek érzem magam. Kicsit felnőttebbnek. Ott belül. Hány éves lehet a lelkem? És másoké hány éves, mindazok közül, akiket így "leértékelek"?
Én boldog akarok lenni. Én azon gondolkozom, ezt hogy érjem el.* Ők min gondolkoznak? Értelmes beszélgetések hiányoznak, azok. Mostanában keveset foglalkozom másokkal. Annál többet magammal.
*De a boldogság, asszem, másokon keresztül vezet. Lehet, hogy főleg én kellek hozzá, de azért sosem gondoltam, hogy boldog életem lehet mondjuk egy szerető férj vagy más jogi formában manifesztálódó, de engem szerető és általam szeretett férfi nélkül. Ez már minimum egy mások közül. Ugyanígy sosem gondoltam, hogy ketten száműzetésbe tudnék vonulni egy emberrel, aki a szerelmem. Mármint biztos tudnék, csak nem lenne nekem (sem) jó. Miért fosszam meg magamat a barátoktól, a választott családtól, miért fosszam meg őket magamtól, noha megérdemeljük egymást? Ezért születtem pont embernek, és nem zuzmónak Grönlandon. Vagy mi. Meg az érett lelkem miatt. Bizony. :)
Jóéjszakát, matekot kell tanulnom, és nemsokára kész a napocskás táskám.


És amúgy meg újra fogom kezdeni a normális naplóírást is. Egyszerűen.. néha jó lenni mesélni valakinek. Kinek meséljek?
Olyan, mintha senkit nem érdekelnék igazán.
És mintha senki nem érdekelne igazán. Wáwáwáwáwáwáwáwá not good.
Ezen változtatni kell. Hogyan?


Fordítást vállalok. Meg angolul szívesen korrepetálnék. Kommentben várom a jelentkezőket.