Változások

A nagy változások ideje ez. Kb. két hónapja kezdődött, nem tudom, mivel, de megérezte az egész környezetem is. Nem azt, hogy én változom, hanem hogy minden változik. Persze én is, de főleg a világ, az emberek.. Valahogy minden fejlődik és javul. Lassan véget ér a vaskor? :)

Van az a tulajdonságom, hogy utálom, ha olyasmit mondanak el nekem, amit amúgy is tudok. Degradálónak érzem, mintha azt képzelnék rólam, hogy van olyan dolog, amit nem tudok.. Pedig én mindent tudok. Amit nem, azt meg megkérdezem.
Na, ezt a tulajdonságomat most helyezzük át múlt időbe. Elvesztette számomra a jelentőségét az, hogy én legyek a legokosabb és legerősebb. Talán úgy tűnhet, most valami elemit készülök kiszakítani magamból, pedig nem így van. Egyszerűen rádöbbentettek arra, amit már én is tudtam, csak nem éltem át igazán. Van ez így néha.
Nem akarok többet belefeszülni az életbe. Nem akarom és nem fogom többet az igazamat bizonygatni izomból, amikor helyette örömet is okozhatnék. Apró, de fontos örömet azzal, hogy hagyom, hogy a másik lehessen az erősebb. Abból a megközelítésből, ahogy "beszélve lett róla": hogy a férfi lehessen az erősebb. Inkább elfogadásra és megértésre törekszem a kapálózás és küzdés helyett. Elfogadom a férfit és megértem, mert én meg nő vagyok, és egy nő számára vannak fontosabb dolgok az erőnél és a határozottságnál. Fontos, hogy a férfi férfinak érezhesse magát a nő mellett, és a nő nőnek magát a férfi mellett, és ezek a dolgok pont a fenti apróságokon múlnak.. Valami ilyesmi miatt maradnak együtt a párok. (És a szerelem. De az nem magyarázható, nem is próbálom.)

Egy idő után csak felnövök valahogy.. Nem tudom megígérni, hogy száz százalékban nő leszek, mert senki nem képviseli száz százalékban a saját nemét. Ugyanolyan analitikus agyam marad, és ezen nem biztos, hogy jó lenne változtatni, de nem is akarok. A gondolkodásom, úgy gondolom, pont eléggé földhözragadt és kétkedő, amellett viszont nyitott és befogadó is. Nekem megfelel. A kommunikációm az, amin most jött el az ideje változtatnom.
Tényleg ez a harmadik csakra időszaka: 14-21 éves korig kialakítja az ember a kapcsolatát más emberekkel, de főleg társaságokkal és a társadalommal, megkeresi a választott családját, kialakítja és megszilárdítja a pozícióit. Én a kapcsolatkezelési módszereimen dolgozom éppen.

Visszatérve a fentiekhez: régen úgy volt bennem, hogy választhatok: vagy őszintén képviselem, vagy megtagadom magamat. Ebben a felállásban az, ha ráhagyok valakire valamit, de nem gondolom igazából úgy, hogy neki lenne igaza, csak úgy csinálok - az hazugság, és önmagam elleni munka. Így folyamatosan erősködtem, az igazamat bizonygattam, és csak kristálytiszta logikával és észérvekkel lehetett meggyőzni.
(..nem teljesen pontos, amit most írtam. Kicsit túlzásba viszem önmagam elítélését. Ugyanis minden olyan esetben, amikor a vitapartner kijelenti, hogy a véleményét érzelmi alapon hozza, visszavonulok és nem győzködöm tovább, nem azért, mert úgysem lehetne meggyőzni (mert úgyse), hanem mert joga van bármit érezni és az érzelmeire alapozni a döntéseit. Tiszteletben tartom ezt, de a visszavonulásomhoz általában szükség van arra, hogy a partner jelezze felém, miről van szó.)
Eddig a "ráhagyás" hazugságként tűnt fel. A kapolcsi beszélgetések (és igazság szerint egy könyv: Tűsarkúban hátrafelé) hatására kicsit átfogalmaztam a hozzáállásomat. Ha tudatosan választok aközött, hogy erőből és kitartásból én "győzök", és aközött, hogy örömet vagy elégedettség-érzést okozok valakinek, az nem hazugság. Egy sima döntés. Helyzettől függ, épp mennyire látom szükségét annak a kis örömnek, és ha eléggé, akkor hagyom, hogy legyen ő az erősebb. Végül is ő a férfi.

Még valamire felhívták a figyelmemet. Hogy mennyire a különbségekre koncentrálok ahelyett, hogy a hasonlóságokat, az egységet akarnám észrevenni.. És ez az élet legkülönbözőbb területein jön elő. Ezen is változtatok.
Azt már az előző postban is írtam, hogy megtanulok kedves lenni. Egyébként hihetetlenül nehezemre esik, és elég suta helyzetek jönnek létre a próbálkozások miatt, de gyakorlat teszi a mestert.

Végül pedig: annyira hálás vagyok Kapolcsért. Mindhármuknak. Hogy egyáltalán hívtak, és hogy annyit kaptam tőlük. A kicsi Kobold olyan közel áll hozzám, hogy eléri a szememet, és ki tudja nyitni. Ilyen régen nem volt (bár a mostani időszakban több hasonló eset is történt). Csak úgy zuhognak az ejtőernyős papírtantuszok.
Gitártól a törődés és a tolerancia esik nagyon jól, és hogy mindig nevetni kezd, ha meghallja a Csirkét.
És van a Nő.. akitől sokat fogok még tanulni, és akivel társasági együttélmény-ügyben annyira egyetértettünk, hogy az szíven ütött.
Nagyon erős köteléket érzek kialakulni. És örülök annak, hogy a "keménymag" hív magával, és én igent mondok, és együtt vagyunk, és együtt élünk sokat, most valahogy összejött minden a nyárra, a jó társaság és az érdemes találkozások. Holnap Görögországba utazom, és már nem is olyan szörnyű belegondolni.