Játssz velem!

Rendezgetem mindazt a napló- és bloganyagot, ami az évek során (leginkább Titusz, az előző vinyóm pusztulása óta) összegyűlt a gépemen. Az a nagy terv, hogy összeszedjem egy nagy dokumentumba az összes eddigi E/1 személyű írásomat, ide értve mindazt, amit még digitalizálni kell (papírnaplók..), ami Titusz halálakor eltűnt (fájlmentés indul..), és amit az új blogomba (vagyis ebbe) írtam. Kihagyom a régi blogjaimat, és lehet, hogy némelyik papírnaplót sem gépelem be, mert már rég nem arról szólok, amiről azok.
Akaratlanul is néha belenézek egyik-másik bejegyzésbe. 2006. márciusánál járok most, és főleg a blogbejegyzéseket olvasom (az akkori naplók eltűntek). Ennyire megváltoztam..?
Annyira megváltoztam. Talán csak "érettebb" lettem, de úgy érzem, valami fontos eltűnt belőlem. Valami ösztönös játékosság és életszeretet. Az a mélyről jövő komolytalanság, a gondolati csapongások, a meghatározatlanság öröme..
Most nagyon komoly vagyok. Nagyon sokat vélek tudni, és a tudott és érzett és tapasztalt dolgok mentén alkotok magamról képet. És úgy is viselkedem. Bölcs, bölcs, bölcs..
Kicsit unok most bölcsnek lenni. Unom a meghatározottságot, a behatároltságot, azt, hogy én vagy valaki más megmondja, ki vagyok, mi vagyok, mi a lelkem, mit csinál és hogyan születek, hogyan kell élnem, ki leszek és mit kell csinálnom.. Mindezek most annyira nem érdekelnek! Elvesztem önmagam. Elvesztem a gyengédségem, a gyengeségem. Megérlel az idő, de kiszikkasztja a lényegemet.
Lényeg..? Mi a lényegem? Fellengzős szavak. Leszarom, mi a lényegem. Kérem vissza a csapongásomat! Kérem vissza a játékosságomat, a szabadságomat, a sok levegőt, a sok szálldosó információ-morzsát, amiből nem próbáltam egy egészet alkotni, hanem hagytam őket lebegni magamban, hadd sodorjanak és sodródjanak.

..havas táj. Utazok a vonaton. Fehér minden körülöttem, nem tudom, hova utazom, nem tudom, mi van a csomagomban, nem tudom, nem fogok-e megfagyni félúton, mert nincs meleg ruhám.. És nem is érdekel. Nem nézem meg. Csakazértsem. Csak a tájat nézem. Gyönyörű, és majd ha leszállok, belefetrengek a porhanyós hóba, felmarkolom, a levegőbe dobálom és nézem, ahogy szikrázik a napfényben.

Játszótársak körülöttem. Hempergőzünk a hóban, nevetünk és keressük a hó alatt az ősz faleveleit. Aztán megdobáljuk velük egymást.
A szülők a kocsinál forró teát készítenek a gázfőzőn. Meg kakaót. Kesztyűben, füles sapkában, régi, ócska, de meleg kabátban, amiket még a nagymamájuktól kaptak húsz éve. De ide jó lesz, itt csak szánkózunk, itt nem kell szépnek és jólöltözöttnek lenni, itt nem kell megfelelni, lehet szabálytalankodni, lehet szarni mindenbe.. Legfeljebb megver a többi gyerek. Na és? Sírunk egy kicsit, aztán leporoljuk a havat magunkról, és már vigyorgunk, mert ott egy nagy fa, és tervezgetjük, hogyan lehet rá felmászni, és faházat építeni..

Komolyság = komorság? Nyáhh. Néha van az, hogy mégis szívesen lennék aranyos munyuka. Kis gepárd. Nyauka. Meg kisvirág.
NYÁÚ!

Játszol velem, kicsi kobold?