Egymillió világ terhe

Annyira bénító dolog a magány. És most például azt sem tudom, miért vagyok magányos. Miért érzem magam olyan végtelenül-végtelenül kimerültnek, mintha nemcsak a sajátom, hanem még millió ember világának terhe nyomná a vállamat..
A kicsi kobold szokott mindig fáradt lenni.

Tulajdonképpen ma jól is érezhettem volna magamat - de nem. Valahogy.. fáradt voltam? rosszkedvű? kedvetlen? elfogott a karácsonyi nihil?

Nehéz elfogadni, hogy semmi nem tökéletes. És azt is, hogy mindent akkor kapunk meg, amikor nincs is rá igazán szükségünk. Ebből mi következik? Vajon az, hogy mindig minden dolog megkapására készen kell állnunk? Vagy hogy amint szükségünk lesz valamire, minél hamarabb le kell mondanunk róla, hogy megkaphassuk? De ha azért mondunk le róla, hogy megkaphassuk, akkor nem is mondtunk le róla - és nem is kapjuk meg.
Vagy az egész csak egy hitrendszer, és el kellene engedni? De tapasztalatokra épül..
Mindegy. Egy fontos tapasztalat van csak. Hogy bármit, bármikor csinálok, a bűntudat teljesen felesleges - mert biztos, hogy nem csinálhattam volna jobban. A bűntudaton van a hangsúly. Szinte mindent, ami miatt valaha is bűntudatot éreztem, később igazolt valami - igazolta azt, hogy helyesen cselekedtem, csak nem tudtam, mit miért csinálok, és azt sem, hogy jól.
Ez önmagunk elfogadása? Elfogadás, elfogadás.. Fontos dolog. Ha nem a legfontosabb. Egyik legfontosabb eleme a szeretetnek. Az egyetemesnek.

Kicsit aggaszt mostanában, hogy mennyi beleszólásom van az életbe. Hogyan lehetne ezt megmérni? Amikor a csoporttársaim és a legtöbb barátom az emberi meghatározottságról beszél, két dolgot említenek. A géneket és a neveltetést. Az öröklött dolgokat és a környezeti hatásokat.
Én mindig három dolgot említek: ezt a kettőt - és a lelket. A szabad akarat és Isten helyét az emberben. Sosem volt rá bizonyítékom, sosem tudom, valaha is lesz-e valaki, aki megérti, amit érzek, aki elhiszi, amit mondok - akinek ez nem csak az "én hitem" lesz, hanem aki számára ugyanúgy valóság Isten, mint számomra.
Addig is nem beszélek róla, hogy ne keveredjek vitába. Próbálom védeni az istenemet, de nehéz logikus érvekkel. Nehéz elmagyarázni, hogy többször beavattattam, átjárt a fény, és az a dolgom itt a Földön, hogy gyógyítsak.
..és közben ember legyek, emberi szenvedésekkel.

Nem vonz többé a tükörség. Nem vonz, hogy én tükrözzek - magamat akarom látni mindenben. Magamat, csak magamat.
Nem. Ez így nem teljesen igaz. Nem mindig rólam szólok. Nem tudnék gyógyítani, ha mindig csak rólam szólnék. Ugyanakkor szükségem van egy olyan szeletkére az életben, amikor nem csak én - de mások is rólam szólnak. A baj csak az, hogy még ha elő is áll ez a helyzet, mégsem fog soha senki csak rólam szólni. Mások számára mindig eszköz leszek saját magukhoz, és ők is csak eszközök lesznek nekem. Lehet, hogy át tudják magukat adni és én át tudom őket érezni, de ez mindig a saját céljainkért fog történni - valahol mélyen.
Nem ítélem el ezért sem magamat, sem az embereket. Ilyenek vagyunk. Mégis nehéz megfosztottnak lenni a szentségtől. Észben kell tartanunk, hogy nem csak sárlények vagyunk.

Egyébként újra és újra arra jutok, hogy a megoldás a szerelem. Az igazi szerelem egyszerre önző és áhítatos a szeretett lény felé. Egyszerre szól mindkettőről, mert ők nem két külön - ők egy egész.
A görög mitológiában Erósznak kétféle nyila van. Mindkettő szerelmet kelt - de az egyik mézzel és ambróziával van bekenve, a másik epével és méreggel.. S a szerelem éppen olyan lesz, amilyen nyíllal Erósz eltalálta a szerelmeseket. Boldogító és felszabadító, ha az aranyhegyű vesszőt lőtte ki, és fájdalommal terhes, ha a vashegyűt.
Hmm.. hmm.

Elegem van azokból a szerelmekből, amik véget érnek.
Elegem van a változásokból.
Soha többet nem akarok egyedül ébredni.