Monday, November 19, 2007

Ambivalencia

Jelentkezik a Virág az egyetemi könyvtár gépéről.. Nagy az izgalom. Vizsgajelentkezés fél óra múlva. Aztán meg vizsgaidőszak kevesebb, mint egy hónap múlva. Mi lesz velem..
Mondjuk végül is mások is túlélték már, sőt, van, aki az egyetemet is sikeresen elvégezte. Talán nekem is sikerül, amilyen ügyes és okos vagyok.

Tegnap - már megint - gondolkozásra késztettek. Ráadásul olyan témában, ami, mint rájöttem, kifejezetten a gyengeségeim közé tartozik.
Vajon mi a lélek? - tettem föl a kérdést egyszer filotörin, és az előadó csak elnézően mosolygott, pedig annyira nem kérdeztem hülyeséget. Természetesen nem gondoltam, hogy ott és akkor azonnal ad egy mindenkor érvényes, valódi, igazi lélek-definíciót, amikor előtte olyan sokan annyi ideig nem tudtak előállni eggyel sem. Nem, én arra voltam kíváncsi, hogy mi, ott, akkor, azon az órán milyen alapon/értelemben használjuk a lélek szót. Mert használtuk, nagyon gyakran.
Valami számomra egészen furcsa dolog jött ki végül az előadóból, amit nem is értettem, és nem is akartam vele foglalkozni. Beszélt az emlékekről, tapasztalatokról, élményekről - és mindez kicsit sem passzolt bele abba a képbe, amit én alkottam magamban a témáról.
Én alkottam. Én alkottam? A valóság az, hogy "nem volt időm" azon gondolkozni, mi is a lélek. Mert mire eszembe jutott volna a kérdés, mire megpróbáltam volna rájönni - addigra a kezembe nyomtak egy módszert, egy definíciót, egy címkét. Az SVT és sok vallás (pl. hinduizmus) olyasminek hiszi a lelket, ami a fizikai testtel nem azonos, bár vele kölcsönös kapcsolatban áll, de mégis inkább fölötte, a testet ruhaként használva létezik.

Hát, nem tudom. Ha komolyan elgondolkodom, hogy mi is lehet a lélek, lehet, hogy magamtól nem erre a következtetésre jutok.
Innentől "szerintem" módban beszélek.
Az biztos, hogy a lélek az, ami tárolja a tapasztalatokat. Megélt dolgokat, és azok gondolati vonatkozásait, a belőlük levont következtetéseket. A kapcsolódó érzéseket, benyomásokat. A belőlük hátramaradó emlékeket.
Aztán ide tartozhat néhány funkció. A szeretet, az vágyakozás a más emberekhez való kapcsolódásra. Az egyedüllét igénye. A mélységes bánatóceán, a depresszió, de a valódi boldogság, a megélt teljesség is.
A lélek ezenkívül Isten helye az emberben.
Két lélek találkozása az, ami akkor történik, mikor két ember hosszan, mélyen egymás szemébe néz, és szavak nélkül, megfoghatatlanul és megfogalmazhatatlanul valamit átad, megmutat a másiknak, és befogad a másikból. Információ? Nem tudom. A szem a lélek tükre, szokták mondani, és ez száz százalékig így is van. Csak nem egyértelmű, kinek a lelke tükröződik benne.

Most ennyit tudtam összeszedni. Ezelőtt sosem gondoltam végig, mi is a lélek - számomra. És visszagondolva, sokszor figyelmeztettek is erre, emberek, körülmények, beszélgetések. Most volt az, hogy felfogtam, mit akarnak mondani. Tényleg nem olyan egyértelmű, hogy a lélek különáll a testtől. Mert az emlékek, amiket én magam is a testhez rendelek leginkább, a lélek részei. Az élményeket a maguk fizikai valójában a testünkön keresztül tapasztaljuk. Igaz, hogy az egyes élmények ránk gyakorolt hatása már inkább belső kérdés, a "fejben dől el", de lehet, hogy ez a fej is valójában az agyat jelenti?
Hol lehet a lélek székhelye, ha tényleg ennyire összefügg a testtel? Mert megtalálni eddig senkinek nem sikerült. Lehet, hogy a test körül lebeg valahol, és egyszerűen nem elég fejlettek az érzékeink és a műszereink ahhoz, hogy reagálni tudjunk rájuk?

Ezeket a kérdéseket persze nem most fogom eldönteni. De kialakult egy, az eddiginél valamivel önállóbb, és természetesen teljesen kettős elképzelésem a lélekről, és annak viszonyáról a testhez.
A lélek eszerint egyrészt a fent leírt sok mindenből áll. Tapasztalatoknak sok formája, "lelki funkciók", amiket ellát, Isten helye.
Másrészt viszont nem vetem el azt sem, hogy a lélek halhatatlan, ha máshogy nem, hát abban a formában, hogy minden tudás, minden tapasztalat és bölcsesség, minden érzelem és élmény lenyomata, minden kapcsolat energiája az univerzumban örökké (vagy annak pusztulásáig) megmarad, megőrződik, tovább él és rezeg, akkor is, ha a hozzájuk tartozó személyek már fizikailag megsemmisültek. A test visszajut a földbe, a lélek tudása pedig visszajut a kollektív tudatba, ahonnan vétetett.

A probléma ezzel az, hogy hiszek abban is, hogy a léleknek küldetése van. Már akkor, amikor testben megjelenik a földön. Ez kizárja azt, hogy minden összetevője a csak később megszerzett tudás legyen. Viszont predeterminálja azt, hogy a lélek, legalábbis a csírája, már akkor "tudja, mit csináljon", amikor a csecsemő még nem tud magáról igazán, vagy teljesen másképp.

Na jó. Nyertetek. Megkérdőjeleztem a saját hitem alapjait. Bár ettől nem lett gyengébb, szerencsére. Istennel kapcsolatban meg annyit: a magam részéről nem azért hiszek benne, mert elviselhetőbbé teszi nyomorult kicsi életemet. Nem hittem mindig Istenben, ez nem olyan régen van csak így. Viszont mindig is k erős ember voltam lelkileg. Nem az istenhit tette nekem ezt lehetővé. Ráadásul az életem sem nyomorult annyira, hogy emiatt kelljen erőlködnöm. Isten nekem teljesen "szabadon választott", abban az értelemben, hogy nem függök tőle. Isten is egész, és én is egész vagyok. És épp így szeretjük egymást :)

2 comments:

Anonymous said...

Az első öt bekezdésedben minden egyes mondatoddal teljesen egyetértek. Öhm, mármint pontosan így látom. :)

"A test visszajut a földbe, a lélek tudása pedig visszajut a kollektív tudatba, ahonnan vétetett."

- ez a megfogalmazás kifejezetten tetszik, és megfogott. Asszem alaposan el fogok gondolkodni rajta.

"A probléma ezzel az, hogy hiszek abban is, hogy a léleknek küldetése van. Már akkor, amikor testben megjelenik a földön. Ez kizárja azt, hogy minden összetevője a csak később megszerzett tudás legyen."

Szerintem a lelkünk egy részét a szüleinktől, tovább menve a rokonainktól, még messzebbre tekintve az egész emberiségtől kaptuk még születésünk előtt. Tágabb értelemben az élővilágtól, a Földtől, a világegyetemtől.

A megkérdőjelezés a feljődés alapja. Ha az ember mindig biztos lenne magában, sosem lenne rákényszerítve, hogy gondolkodjon. Nem hasonlatként mondom (és talán nem is illik ide), de ha az ember boldog, kevesebbet foglalkozik az élet rossz dolgaival, a boldogságának "okával". Ha viszont boldogtalan, akkor állandóan annak okát keresi, miáltal fejlődik. A kétségek szerintem csak erősítik a szellemet.

"Istennel kapcsolatban meg annyit: a magam részéről nem azért hiszek benne, mert elviselhetőbbé teszi nyomorult kicsi életemet."

Nem tudom, ennek megfogalmazásához van-e közöm. Ha igen, akkor annyit mondanék rá, hogy sosem mondtam, hogy az istenben a gyengék hisznek. A hit (ami jelen esetben az istenhit) minden ember számára elengedhetetlen, nem lehet boldogan létezni nélküle, hisz az élet értelmetlen lenne. Az istenben való hitről azt gondolom, egy teljesen normális és természetes önvédelmi mechanizmus annak tudatosítása ellen, hogy az élet, és vele együtt mi is múlandóak vagyunk. Kettőnk közt a surlódás szerintem alapvetően ebben van, a többi mind ebből következik.

Anonymous said...

Szertinem az élet, mint olyan értelmetlen, minden magasabbrendű, földöntúli intelligenciában ill. célban való hit a raine által is említett szükséges önvédelmi mechanizmus része.
Lélek = agy, ami (jelen állás szerint) a test halálával együtt szűnik meg működni.
Minden a halálfélelemből indukálódik, vagyis az öntudat végleges elveszítésétől való rettegés az alap, ahol a hangsúly a véglegességen van.
Az egyén ugyan meghal és "egészben" többé nem lesz jelen, de részben ott marad másokban: fizikai szinten génjei átörökítésével, tudati szinten pedig bármilyen hozzá kapcsolódó gondolat/tett etc. lenyomatával mások emlékeiben.
Ahogy én látom, mindenfajta társas érintkezés és kommunkiáció oka és alapja az embernek ez a "terjedésre való" alapkésztetése.
Ennek pedig az egyik leghatékonyabb csatornája éppen az élet értelme, a halál, a tudat, stb. kérdések köré szerveződik, mivel nincs olyan, akit ezzel megfelelő pillanatban ne lehetne "megfogni", tehát hallgatásra, befogadásra késztetni.
Aki tehát hasonlóan gondolkodik, mint én, szerintem előbb/utóbb választás elé kerül:
A) véget vet az életének
B) boldogan próbál élni
Mert annál nincs rosszabb, mint egy értelmetlen élet, ami ráadásul még boldogtalan is.
Ehhez pedig segítségül hívható bármi, akár az istenhit is, ha be tudja fogadni egy ilyen gondolkodású ember.