Vajon miért van az, hogy én a párkapcsolatot öntudatlanul, akaratomon kívül is küzdelemnek képzelem? Amikor írok róla, olyan kifejezéseket használok, mint harc, vereség, győztes-vesztes, alul maradni, döntetlen, béketárgyalások.. Miért van alapból így beállítva az agyam? Egyáltalán ez alapbeállítás? Vagy ezt valahol megtanultam, valaki belém nevelte, valahonnan ellestem? Vagy a személyiségemből következik?
Ordítani tudnék, mikor erre gondolok. Lehet, hogy tudok majd rajta változtatni, de akkor is gyűlölök belegondolni, hogy ez nálam így van. Hogy nem tudok másképp gondolkozni a kapcsolatokról, csak azt tudom látni, hogy mikor "ki jön ki jobban", ki a domináns fél, ki az, aki a végén úgyis megszívja - mert valaki a végén úgyis megszívja. Aki jobban szeret. Aki kiszolgáltatottabb.
Annyira mélyen vannak bennem ennek a gondolkodásnak a gyökerei. Mindig is így gondoltam az emberi kapcsolatokra. Meg mint adok-kapok viszonyokra - de az legalább stimmel objektív szempontokból is. Míg a küzdelem-kapcsolat teljesen gondolkodásmód, felfogás kérdése.
Most komolyan: milyen kapcsolatoknak néz elébe egy olyan ember, aki a párkapcsolatot alapvetően erőfitogtatásnak, rosszabb esetben harcnak, esetleg háborúnak látja..? Úr isten. Elszörnyedek tőle. Mi a faszt csináljak?
És persze a büszkeség. Meg méltóság. Mondjuk.. ezeken nem jutottam túl. Mindig is büszke voltam, és mindig is nagyon fontos volt nekem a méltóság. Hogy ne alázzanak meg, hogy ember maradhassak.
És ha ez a két elem találkozik - büszkeség és küzdelem -, akkor mi van? Na akkor vagyok én. És ez egy kapcsolatban elég katasztrofálisan néz ki.
Erre a pszichoanalízis azt mondaná: most, hogy tudatosítottam, lehet rajta változtatni. Áh, faszt pszichoanalízis. Pszichovirág. Whatever.
Olvasok most egy tankönyvet, abban is egy cikket a művészetpszichológiáról. Azt írja, az olvasás és az értelmezés tulajdonképpeni célja az, hogy az ember megélhesse saját identitását az olvasott mű segítségével. Kísérletek bizonyítják, hogy adott személyek teljesen különböző műveket ugyanazon dimenziók mentén elemeznek. Nem az adott műre érkező, sok ember által adott értelmezések között voltak hasonlóságok, hanem egyes személyek különböző művekre adott jellemzéseiben. És ez mérhetően összefüggött a személyiségjegyekkel (személyiségtesztekkel mérték). A tranzakcionális befogadáselmélet egyik alaptétele ez. Mindig is tudtam-sejtettem, hogy így van - vannak dolgok, amikre az ember magától is rájön, csak kell valami, ami "aktiválja" a tudást. Remélem, még sok ilyen aha-élményem lesz az egyetemi évek során.
Aztán van az az elmélet, hogy minden hiba, amit másokban felfedezni vélünk, valójában a mi saját hibánk. Ez összefügg a fentiekkel. Szerintem különösen a rossz dolgokra, tulajdonságokra, egyébként pedig minden másnak tulajdonított dologra igaz, hogy arról szól, aki csinálja. Aki tulajdonít valakinek valamit, az kivetít. És azért főleg a rossz tulajdonságokra igaz ez, mert azokat nehezebb magunkban elfogadni - hát kivetítjük másokra.
Több dolgon is gondolkodom ezzel kapcsolatban. Egyrészt úgy veszem észre, de majd utánanézek az írásaimban, hogy más emberekhez képest (aha, persze) kevéssé töltök idő azzal, hogy másokat próbáljak meghatározni. Mármint.. sosem próbálkozom azzal, hogy megfogalmazzam, milyen is egy ember. Általában, ő, egyedül. Ösztönösen inkább azt keresem benne, hogy nekem miért fontos. Nem hiszek a véletlenekben, hanem úgy gondolom, az emberi kapcsolatokra különösen igaz a zsák-a-foltját elmélet. Ha én valakivel találkozom és kapcsolatot tartok fenn, nem véletlen, hogy épp vele teszem. Valami összeköt minket, közös tulajdonság, hasonló személyiségstruktúra, működésmód. Esetleg az, hogy a másik nagyon alkalmas arra, hogy valamilyen tulajdonságot kivetítsek rá. Mondjuk mert az átlaghoz képest (most próbálok objektív fogalmakra alapozni, mellőzve azt a tényt - lol -, hogy ilyenek nincsenek) tényleg nagyobb mértékben jellemző rá az adott tulajdonság.
Az egész elméletben két dolog ijesztő, egy pedig kérdéses. Ijesztő például az, hogy igaz. Néha nehéz vagy lehetetlen bevallani, de tényleg igaz. Ahogy könyvből is, emberből is van olyan, ami/aki egy bizonyos személynek érdektelen, semmitmondó - noha a közvélemény szerint gyönyörű, értékes, figyelemre méltó. Az ilyen könyveket nem olvassuk el vagy félúton letesszük, az ilyen emberekkel pedig nem kerülünk közelebbi kapcsolatba.
Ijesztő még az is, hogy így talán teljesen lehetetlenné válik egy másik ember meghatározása. Hogyan lehetnék hiteles akár csak a magam szemében is, ha tudom, hogy tökéletesen vak vagyok minden olyan irányba, amire nincs kiélezve a látásom? Mindenkinek szűrői vannak, mindenki lát valamit, és noha a látott objektum ugyanaz - a látvány tökéletesen más.
Vagy mégsem tökéletesen? Nem tudom. Akárhogy is nézem, van objektívan megfogható része a dolgoknak. Muszáj lennie, különben teljesen elszigetelten élnénk mi, emberek, egymás mellett - ami már csak evolúciós szempontból sem előny. Tehát biztosan van valami, ami közös. Persze, maga az érzékelés tárgya. A könyv, személy, művészeti alkotás, tanulmány, rendszer, .. De milyen jogon mondunk róla bármit is, azon kívül, hogy létezik, hogyha úgyis mindenki mást lát belőle..? Milyen jogon mondom egy képre, hogy szép, túl ilyen-túl olyan, ezt vagy azt ábrázolja.. Sőt, ha magától a megfigyelés tárgyától is elvonatkoztatunk.. Milyen jogon használunk szavakat a meghatározásra, amikor a szavaknak is rengeteg értelmezésük van, és ez a sok értelmezés összefügg mind a személyes tapasztalatokkal, mind a kulturális környezettel - mindennel, ami különbség lehet az emberek között.
Mindegy. Úgyse most fogom felfedezni a spanyolviaszt. Tudom, mert érzem, hogy van valami, ami közös - például a nyelv. Ha nem lenne, egyáltalán nem tudnánk beszélni egymással, és ha feltételezzük, hogy tényleg nem tudunk, és ti mind csak az én képzeletem kitalációi vagytok - akkor meg mi a faszt erőlködök itt?
A válasz persze az, hogy azon erőlködök, hogy átélhessem a saját valóságomat. Azért épp így, mert én épp ilyen vagyok. Azért épp ezt a témát, mert ez a téma fontos nekem, és mindazok, amiket eddig boncolgattam. Erre egyébként jó az asztrológia. Meghatározni, hogy mik egy ember életének központi fogalmai.. Csak erre is lehet azt mondani, hogy vannak az emberiségnek közös központi fogalmai.
Tehát van valami közös. De minden más tökéletesen relatív. Ezért igyekszem nem ítélkezni. És persze azért, mert nem csak másokat látok szűrőn keresztül, hanem magamat is, és én úgy látom magamat, hogy nem szoktam ítélkezni. Arra talán még nagyobb esély van, hogy magamat "objektíven" lássam, mert hosszú éveket töltöttem együtt magammal, és volt időm tapasztalatokat gyűjteni. Néhány dolgot biztosan tudok magamról. De többségben vannak azok, amiket csak gondolok, és nem is valótlanul, hanem mert én úgy látom. "Én nem szoktam.." "az én életem.." "én.." kezdetű mondatok tömkelegével tudnám leírni magamat, és mégsem biztos, hogy mondanék bármit is magamról egy idegen embernek.
Vannak még kérdések. Például a fentieknek szubjektív, ámde bizonyítható tudatában hogyan kellene reagálnom arra, amikor valami véleményt formál rólam, és ez alapján viszonyul hozzám? És főleg mit csináljak akkor, ha a véleménye tökéletesen elüt az enyémtől, és úgy érzem, hogy amit ő lát bennem, az egyszerűen - nem én vagyok? Mit tegyek akkor, ha biztosan érzem, hogy egy kivetítésnek vagyok csak az ernyője, és nem azért szeretnek vagy utálnak, aki vagyok - hanem mert elég sima és világos a felületem, és jól látszik rajtam az a film, amit valaki meg szeretne nézni, mert a saját valóságának megéléséhez szüksége van rá. Mit tehetek ilyenkor, amikor tudom, hogy még az se biztos, hogy igazam van..?
Hm. Azt hiszem, azok a kapcsolatok működnek jól, ahol a két ember kölcsönösen megtalálja a másikban saját magát. Ha azok a dolgok, amik az egyik emberben nem megélhetők, megélhetők a másikban, és összességében a megélendő dolgok közül mindegyik bevihető a kapcsolatba.
Egy kapcsolatba. Hát persze. Ez a kedvenc utópiám. Attól függetlenül ragaszkodom hozzá, hogy rég beláttam: nincs tökéletes kapcsolat.
Miért akarnak mások a saját ízlésük szerint tökéletessé tenni, amikor én így vagyok tökéletes?
Sunday, December 16, 2007
Szép, világos, sima felületű ernyő
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
10 comments:
Ha elégedett vagy magaddal és a világgal, miért kételkedsz ennyit?
Mert a világ ambivalens és ez mindig kételkedésre és óvatosságra ösztönöz. Az elégedettséggel való összefüggést nem értem.
Boldogság = elégedettség. Elméletben létezik az abszolút boldogság. Abszolút boldogság = abszolút elégedettség. Ha az élet értelme a boldogság, akkor abszolút boldogság = abszolút elégedettség = tökéletesség. Ha valaki abszolút elégedett/abszolút boldog/tökéletes, akkor miért kételkedjen bármiben is? Aki közelíti a tökéletességet, az közelíti a kételkedés teljes hiányát. Ha te közel érzed a fentebb felsoroltakhoz, miért kételkedsz annyit?
Szerintem a boldogság több, mint elégedettség. Esetleg akkor lehet ugyanaz, ha azért vagyunk elégedettek, mert mindenről lemondtunk és nincsenek igényeink.. De nem lehet mindenki Buddha.
Hogy abszolút boldogság létezik-e, elképzelés és világkép kérdése - az én elképzelésem szerint létezik, de ahogy írtad, vagy csak elméletben, vagy mindenesetre nem az emberi, konkrét fogalmakban megfogható módon. Az élet értelme a boldogság? Hát nem tudom. Szerintem az élet értelme teljesen egyébfüggő, és nem mindenkinek a boldogság az útja. Abszolút boldogság, mint tökéletesség? Na ezt nem értem. A boldogságot általában pont tökéletlen dolgok okozzák. Tökéletlen a világunk. Mi magunk is azok vagyunk, így a boldogságunk sem lehet soha tökéletes. Legfeljebb pillanatokra.
És ha mégis tökéletesen boldog tud lenni valaki, attól miért ne kételkedhetne? Tényleg nem látom az összefüggést. Kételkedünk, mert agyunk van, mert emberek vagyunk..
A kételkedés állandó. A boldogság csak egy opció. Ha már mindenképp valahogy fel kéne tenni a kérdést, én úgy tenném: hogyan lehetsz boldog, ha egyszer folyamatosan kételkedsz?
Ha mindened meg van, az azt jelenti, hogy minden adott, amit igényelsz. Tehát nem igényelsz többet. Ez az elégedettség. A boldogságot embertől függően megannyi dolog adja, alkotja. Ha mindenezen elemek birtokában vagy, értelemszerűen boldog vagy. Amennyiben így van, miért keresnél tovább? A tökéletes boldogság ezért egyenlő a tökéletes elégedettséggel, hisz minden pontosan ugyanolyan mindkettőben: minden megléte, amire szükséged van.
Azért kételkedünk, mert látjuk, hogy valami, valaki nem működik jól. A kételkedés gondolatokat jelent, amelyek azért léteznek, hogy megoldjuk a problémákat, ezáltal közelebb kerüljünk a boldogságoz.
A fejlődés célja a tökéletes boldogság egyre inkábbi megközelítése (felfogás kérdése, elérhető-e vagy sem).
Szerinted ha nem a boldogság elérése az egyes emberi életek célja, akkor mi?
Mi MÁS?
"Ha mindened meg van, az azt jelenti, hogy minden adott, amit igényelsz. Tehát nem igényelsz többet. Ez az elégedettség." Így igaz. "A tökéletes boldogság ezért egyenlő a tökéletes elégedettséggel, hisz minden pontosan ugyanolyan mindkettőben: minden megléte, amire szükséged van." Ezzel viszont nem értek egyet. A boldogság nem az az állapot, amikor végre megkaptál mindent, amit akarsz, és hátradőlhetsz, hogy "jeeee, végre királyság van". Mert az embernek sosem elég. Nem.
Számomra a boldogság nem állapot, hanem folytonosság. Boldoggá nem lehet válni, hanem boldognak lenni kell. A boldogság folyamatos egyensúlyozás, szétszakadó pillanatokban ragadható meg, és hamar elszáll, ha nagyon ragaszkodunk ezekhez a pillanatokhoz.. Folyamatosan boldog akkor lehetsz, ha már megtanultál örülni - annak, ami éppen van. De mindig boldog így sem lehetsz.
"Azért kételkedünk, mert látjuk, hogy valami, valaki nem működik jól." Szerintem azért kételkedünk, mert nem tartjuk biztosnak, hogy amit gondolunk vagy mások gondolnak valamiről/valakiről, az igaz vagy helyes. "A kételkedés gondolatokat jelent, amelyek azért léteznek, hogy megoldjuk a problémákat, ezáltal közelebb kerüljünk a boldogságoz." A kételkedés gondolatokat jelent, amelyeknek van okuk (bizonytalanság valamiben), de nem feltétlenül van céljuk (pl. problémát megoldani). A kételkedésnek lehet eredménye egy másik, jobb megoldás, de ez sem következik be minden esetben. Nem gondolom, hogy a kételkedés direkt folyamat lenne, konkrét problémamegoldó irányultsággal. Általa nem a boldogsághoz, hanem az igazsághoz kerülünk közelebb - de ez sem biztos. Mindenesetre kételkedünk, mert nem tudhatunk mindent.
"A fejlődés célja a tökéletes boldogság egyre inkábbi megközelítése (felfogás kérdése, elérhető-e vagy sem)." Azt gondolom, hogy az egyes ember fejlődésének célja közelebb kerülni saját élete értelméhez. Ez az értelem lehet például a boldogság, de azt hiszem, nem feltétlenül az. Hatalom, pénz, birtok.. ezek mind lehetnek életcélok.
Persze jogos, hogy végső soron ezek is mind a boldogságot szolgálják. Szóval, nem tudom. Asszem igazad van abban, hogy az élet értelme a boldogság - de nem a boldogság elérése. A boldogság nem lehet kitűzött cél, nem lehet elérni, boldognak lenni kell. És nincs tökéletes boldogság.
Egyébként a post szerintem egyáltalán nem erről a témáról szól. Vagy csak nagyon kis mértékben. De épp azt írtam le, hogy mennyire más dolgokat lát meg mindenki ugyanabban az egy dologban.. Úgyhogy teljesen jól van, hogy neked ez a legfontosabb aspektusa a bejegyzésnek.
Továbbra sem definiáltad a boldogságot, csak úgymond jellemezted (max. annyiban konkretizáltad, hogy a boldogság az, amikor örül az ember valaminek - ezt a folytonosság kapcsán írtad). Ha örülök annak, ami van, akkor az nem hasonlít az elégedettséghez? Az elégedettség nem tompa vegetálást jelent a világban, hanem kielégültséget. Az öröm kielégít.
"A kételkedés gondolatokat jelent, amelyeknek van okuk (bizonytalanság valamiben), de nem feltétlenül van céljuk (pl. problémát megoldani)."
Mindennek van célja, különben nem létezne. Legfeljebb nem érhető el.
"Asszem igazad van abban, hogy az élet értelme a boldogság - de nem a boldogság elérése. A boldogság nem lehet kitűzött cél, nem lehet elérni, boldognak lenni kell."
A boldogsághoz nyilvánvalóan valamilyen úton el kell érni, és ha a cél a boldogság, akkor rá kell lépni arra az útra. Ha a boldogsághoz akarok eljutni, az lesz a célom, hogy megtaláljam az utat, ill. rajta maradjak.
Ez a téma elég régóta érlelődik, és nem (csak) ezen bejegyzésed köré épült.
"Továbbra sem definiáltad a boldogságot" - tényleg nem. Nem tartok definiálandó, definiálható dolognak egy olyan fogalmat, ami mindenki számára mást jelent. Nem is ígértem ilyesmit, azt sem mondtam, hogy majd én jól megmondom. Nem tudom definiálni a bodogságot, de nem is akarom, nekem elég róla gondolkozni, és ahogy írod, néhány jellemzőjét kitapasztalni.
"Ha örülök annak, ami van, akkor az nem hasonlít az elégedettséghez? Az elégedettség nem tompa vegetálást jelent a világban, hanem kielégültséget. Az öröm kielégít." - Hogy nem hasonlít-e? És ha hasonlít? Én nem azonosítottam sem az örömöt, sem a kielégültséget a boldogsággal. Attól, hogy az öröm kielégültséget okoz (ha okoz), még nem feltétlenül vagy boldog, mikor örülsz.
"Mindennek van célja, különben nem létezne." Én úgy gondolom, mindennek célja és/vagy oka van. Például rengeteg melléktermék keletkezik a világban, úgy anyagi, mint szellemi. Ezeknek mind van okuk - valamely folyamat révén jöttek létre. De nincs céljuk. A nevükben is benne van: melléktermékek.
"A kételkedés gondolatokat jelent, amelyeknek van okuk (bizonytalanság valamiben), de nem feltétlenül van céljuk (pl. problémát megoldani)." - Ezt írtam a kételkedésről. Bizonyos értelemben a kételkedésből származó gondolatok melléktermékek, mivel gyakran egyszerű reakciók a környezetre. Persze lehetnek konstruktívak és oldhatnak meg problémát, de továbbra is állítom, hogy a kételkedés legalább részben indirekt folyamat, és a belőle származó gondolatok legalább egy része biztosan nem szolgál célt (hacsak nem képzelünk minden gondolatnak lelket, aki céllal született erre a világra és küldetést akar itt végrehajtani).
Félreértés ne essék: nem hiszek az egész világ céltalanságában. De azt gondolom, vannak dolgok, maiknek nincs céljuk, csak okuk. (Oka viszont majdnem mindennek van ebben a világban. Ebben én vagyok elég merev. Note: nem feltétlenül racionális okra gondolok. Ilyen szempontból megmagyarázhatónak tartom pl. a szerelmet is - csak nem racionális okokkal, és különben sincs semmi értelme a szerelmet magyarázni.)
"A boldogsághoz nyilvánvalóan valamilyen úton el kell érni, és ha a cél a boldogság, akkor rá kell lépni arra az útra. Ha a boldogsághoz akarok eljutni, az lesz a célom, hogy megtaláljam az utat, ill. rajta maradjak." - Kettőnk boldogságfelfogása között az a különbséget vélem felfedezni, hogy te egyszeri dolognak képzeled a boldogságot (egy cél, amit egyszer elérsz, és aztán megvan), amihez út vezet - én meg magát az utat képzelem a boldogságnak. Tipikus példa, amikor valaki az egész életét vegigmelózza, hogy valamit elérjen, amitől azt várja, hogy majd boldoggá teszi.. Aztán eléri, és nem érez mást, csak ürességet. Elfelejtett élni.
Így értem én, hogy "a boldogság nem lehet kitűzött cél, nem lehet elérni, boldognak lenni kell". Így értem a folytonosságot. Hülye közhely és én is utálom, de "a részvétel a fontos".
Egyébként szerintem ahhoz, hogy valaki boldog lehessen, szükséges egy cél, de nem a cél elérése jelenti a boldogságot. Egyszerűen arról van szó, hogy cél nélkül a legtöbb ember elkallódik. (Melléktermékké válik..)
Definiálás alatt arra gondoltam, hogy a saját véleményedet mondd el róla.
Az úttal kapcsolatban talán félreérthető voltam. Nem az életutat (vagy legalábbis valamilyen hosszú folyamatot) akartam szimbolizálni az út szóval. Lehet ez egy pillanat is, függően a céltól.
Post a Comment