Wilde-individualizmus

Csak ki kell nyújtanom a gondolati ujjacskáimat - melyek egy másik epizódból már ismertek -, és a könyvek, pont azok a könyvek, amikre szükségem van, az arcomban teremnek. Egyszer kiabálnak, hogy vegyem meg őket, máskor meg a könyvtárban ugranak nekem.. Vagy már ott hevertek előttem hetek óta, és most felhívják magukra a figyelmet: "hé bmeg, itt vagyunk, vegyél már föl és olvass el!"
Oscar Wilde összes műveit már régebben kivettem, mert a Bunburyt (The importance of being Earnest) vesszük angol irodalomból, de most olvastam bele a prózájába. Már persze a Bunbury is próza. Whatever.
Szóval írogatott nemegyszer ilyen kisesszéket, pl. "Az emberi lélek és a szocializmus" címmel. Megvalósult szocializmus – tudtommal és apám szerint – 1891-ben még nem volt. Amit Wilde írása alapján megtudok a szocializmusról, az tulajdonképpen annyi, hogy a magántulajdon értéke és értelme megszűnik. Furcsa, hogy Wilde ebből (az utópiából) vezette le az individualizmus kialakulásához szükséges körülmények létrejöttét.
Mert az individualizmus: Művészet. Az individualizmus a kívánatos mindenki számára. A Művészet pedig nem kérdezi, művészetét értékelik-e és szeretik-e, a Művészet önmagáért van. Nem a cselekvés vagy a beszéd a Művészet, hanem a puszta lét. A birtoklás sem Művészet. A birtoklás olyasvalami, ami elrabolja az embert, ami lealacsonyítja és terhet pakol a hátára. Mert a magántulajdon világában keveseknek adatik meg az individualizmus (ők a gazdagok), mert ebben a világban az emberek megítélése nem az ember, hanem az általa birtokolt javak alapján történik. Ez kényszeríti az embereket arra, hogy állandóan vagyont gyűjtsenek, és ezalatt ne tudják kibontakoztatni mindazt, ami bennük van – holott éppen ezért élnek és ez lenne a céljuk. Ezért tartja Wilde a szocializmust az individualizmus útjának.

Szép gondolat, nem? Ekkor alakult ki minden ilyen elképzelés. A modern kor. Forrongó 19. század. Szeretem ezt a korszakot. 25-27 év múlva kialakult a Szovjetunióban az első szocialista rendszer, igaz, amit Wilde mélyen megvetett, diktatórikus módon. És nem azt akarom mondani, hogy Wilde találta ki. Tudja a halál, ki találta ki.
Más tészta, hogy ír olyan dolgokat is Wilde, amikkel alapjában nem értek egyet. Vannak munkák, amiket alacsonyabb-rendűnek, vagy rossznak, vagy unalmasnak nevez. Szerintem nincsenek ilyenek, és ő azt írja, minden ilyen munkát gépekkel kéne végeztetni, és minden olyan munkát is, ami pusztán az élelem megtermeléséről szól. Hogy az embernek ilyesmiért ne kelljen dolgoznia. Hogy ne kelljen olyasmit csinálni, mint a fagyos keleti szélben való utcasöprögetés – hacsak nem kifejezetten erre vágyik. És éhbérért. Hogy legyen az embernek ideje a legfontosabbal foglalkozni: önmaga kibontakoztatásával. Hogy legyen mindenki Művész. Életművész.
Erre nem a képembe ugrik a könyvtárban Erich Kästnertől a Május 35.? Elektropolis, az automataváros. Mindent gépek termelnek, hogy az ember jól érezhesse magát. Össze is omlik minden. Whatever.
Hogy legyen idő, ugyebár.. Idő szórakozni. És akkor most olvasom a Momót. Meg a Szürke urakat. Takarékoskodj az időddel, hogy később azt csinálhass, amit akarsz. Átverés! :)

De azért szép gondolat ez az individualizmus. Meg a Művészetről való felfogás is tetszik, és valahogy mindig is így képzeltem el. Sokszor gondolkozom, hogy a modernizmus "új" felfedezései vajon azért tűnnek nekem természetesnek, mert beleszülettem, és most az mindegy, hogy a korba vagy az alkalmas családba – vagy egyszerűen ez az Igazság, az ember tényleg azért van, hogy megvalósítsa önmagát, és ez mindig is így volt? Vajon 300 év múlva is ez lesz az ideál? És vajon az ókori görögök vagy a középkor lovagjai (avagy a nemesebb, művelt réteg) is ezt tűzték ki célul? Ha nem, akkor ez azt jelenti, hogy lassan elértük a fejlődés csúcsát, és már majdnem befejezték a Művészek és Filozófusok és Tudósok a boldogsághoz vezető út kikövezését (hogy is van ez?)? Vagy ez is csak egy ugyanolyan állomás és állítás, mint a többi volt, és ha 800 évig élnék, akkor az első 20 évemre úgy tekintenék, hogy "no igen, fiatalság, bolondág, akkor még azt hittem, az az élet célja, hogy önmagunkká váljunk, de hát fejlődtem, ennek így kellett lennie", vagy a maradék 780 évemben azzal törődnék, hogy miután megfogalmaztam a célt, megvalósítsam? Bevallom, most inkább az utóbbiban hiszek. Aztán talán bejön, hogy mostmár a család meg a társadalom meg az emberiség meg a Föld, de hogy boldogítsam őket, ha előbb nem vagyok én boldog?
Egyáltalán attól leszek boldog, ha önmagammá válok? Mert ez azért elég merész elképzelés. Sok irodalmi mű alapján is rájöhetünk, hogy bár az ember célja, hogy megvalósuljon, és ezt meg is teszi, mégis boldogtalan. Vagy meghal. Vagy akármi "rossz" történik vele.
Miért hajtogatja Rilke állandóan, hogy szeretni érdemes, de ha minket szeretnek, csak rossz lesz nekünk? Hogy azért kell élni, hogy szerethessünk, de ha minket szeretnek, elvesztünk?


Miért kell egy költeményt még háromszor, szarul lefordítani, ha már egyszer megvan a magyar átirat, gyönyörűszépen? És aztán a könyvtárban persze csak a szarabbik van meg. Ismerem én.. Akkor már inkább németül olvasom el, pedig németül nem tudok.

És pl. Oscar Wilde azt is írja, hogy ha mindenki azzal foglalkozna, hogy minél individuálisabb legyen, boldog lenne a világ, és nem bántaná egymást senki. Ááááá.. Ez kicsit utópisztikus. (Khm.) És ha bennem olyan lélek lakozik, aki azáltal valósul meg, hogy másokat vagdos egy hosszú és nagyon hegyes késsel?
Mondjuk jogos a válasz, hogy az individualizmus, mely ilyenformán egybehangzik a Művészettel, nem törődik másokkal. Nincs szüksége másokra. Ha valaki másokat akar vagdosni, nincs tisztában azzal, hogy mi a valódi vágya. (Ld. Végtelen történet, ejj, de szeretem az ilyen össze-átszövődő tapasztalat-élettörténethálókat.) Mások.. azok nem tartoznak az individuumra.
Asszem.


Kedd óta ma először voltam kint, hörghurut. Ma könyvtárba mentem. Nem jó ott. Csizmában voltam a szokásos lovaglónadrág-style-ban, és a polcok alatt hatalmas beépített hajszárítók szolgáltatják a fűtést. Hát én majdnem megdöglöttem a melegtől. Csak nem vetkőzhetik le az ember a könyvtár közepén bugyira és zoknira.. Csináljanak hidegebbet. Brr. De azért kibírtam. Kicsit eklektikus módon válogattam össze a könyvlistát, volt benne Apollinaire, két Ende mese, egy Május 35., egy Kosztolányi, meg az utolsó Rilke könyv, amit még nem olvastam el a FszEK-ből. Már ami magyarul van. Mesés.. lesz mit olvasnom.

És amiért még tetszett Wilde művészetfelfogása.. mert emlékeztetett arra, amit én is csinálok. Furcsa, hogy jártam zongorázni, tanultam rajzolni, írtam néha verset, meg festek mandalát meg miafasz, és mégis, ami Wilde (és a saját) felfogásom szerint Művészetként értékelhető az életemben, az a blogírás. Hmm. Elektronikus kor, új műfajok. :) Tehát a művészeti tevékenység nálam, perpillanat a blogírásban merül ki. De ez nem baj, a baj az, hogy annnnnnyira vágyom a publikálásra, és.. nem lehet. Wáwáwáwá. Egyszer persze olvasható lesz mindaz, amit most leírtam, de azért mégis, namár. Gá. Lassan másfél hónapja.. de nem panaszkodom. És nem az olvasók miatt. Az más persze, ha kérdezik.. Néha, ha van türelmem az 56k-hoz, benézek apám laptopjára. Megnézem az Apocalypse-et, meg tomcat blogját. Meg az emaileket.
Kiment a fejemből, mit akartam ezzel írni. Hmm. Abba is hagyom.