Kifordított besűrített életmassza

Művészlelket akarok magamnak.

Ha művészlelkem volna, a sok szar, ami bennem és másban van, művészetté transzformálódna. A művészet pedig sűrített élet.

Sokkal jobb lenne, mint
mindig mindent mindenhogy folyamatosan analizálni
megérteni
átérezni
átélni
befogadni
feldolgozni
felhasználni
átadni
tanítani
segíteni
boldogítani
boldognak lenni
megvalósítani és
megvalósulni
elérni
túllépni
otthagyni
meghalni és
megszületni
újra és újra
körbe-körbe
élni
halni
élni
halni

Áhh valójában tökugyanaz. Csak épp művésznek nem érzem magam. Az a heterogén érzelemmassza, ami váratlanul rám ömlik időnként, és törölgethetem magamról, és úszom benne és kicsit általában meg is fulladok, na az mind ki tudna jönni.
Ehelyett folyton belém megy. Meg rám. Nem csak a sajátom, másé is.

Olyan ez, mint ihlet nélkül élni. De lehet, hogy jobb: más azt írja ki a falra, ami benne van, én meg azt írom magamba, ami kint van, a falon. Így sohasem vagyok üres és sohasem vagyok nyugodt. És mégis üres vagyok, mert különben miért kéne mindig belém ez a masszaművészet, a sűrített élet, másokból és a világból és magamból is?

Valahogy ki kéne fordítani az ecsetet, hogy kifelé fessen és ne befelé.