Sötét van és félek

Asszem kezd változni a helyzetem, a hangulatom. Az elmúlt napokban a hullámvölgy legalján voltam, és semmi kiutat nem láttam. Többször kifakadtam; egyszer Kedvesnek, egyszer apámnak. Azt éreztem, hogy összeomlik az egész világképem. Több minden miatt éreztem így. Egyrészt úgy tűnt, nincs semmi kontrollom saját magam felett: az emberi kapcsolataimat a berögzött félelmeim és tudattalan vágyaim igazgatják, így például a mérhetetlen biztonságvágyam, ami ahhoz vezet, hogy nem tudok bízni a pasikban és szép lassan mindből kiábrándulok; aztán ott van az agresszió kérdésköre, amit viszont, és ezt most már tudom, nem akarok elvinni odáig, hogy valaki megverjen. Ezt a késztetést még előbb föl kell derítenem. Aztán ott van a biztonságvágy oka: a 16 éves koromban elvált szülők és aztán most anyám halála. Ezek lyukat ütöttek a szívembe és az életembe, és a lyukon kifolyik minden szépség, nyugalom és boldogság. "Jókor" jött egy személyiségpszichológia egyes is, mert ez volt az első eset, hogy úgy buktam meg egy tárgyból, hogy tökéletesen, kb. négyes szinten felkészülve éreztem magamat. De annyira geci volt a teszt (és ezt sok kitűnő tanuló erősítette meg, akik amúgy mindenből 4-5-ösöket kapnak), hogy megbuktam rajta. Sok kérdést egyszerűen nem értettem, mert úgy volt fogalmazva; voltak hibás kérdések és általában is nagyon pepecselős, részletekbe menő volt az egész. Úgy érzem, hogy a személyiségpszichológia első félévének tananyagát elsajátítottam, az összefüggéseket látom, és általában értem az egészet - mégis megbuktam. Újabb kontrollálhatatlan világ érzés.

A hullámvölgy másik kiváltója az volt (és valójában még nem beszélhetnék múlt időben), hogy úgy éreztem, ha összeroskadnék, ha elesnék, nem lenne, aki megtartson. Aki ott maradna velem, figyelne rám, aki mellett nem kellene azzal törődnöm, hogy mit csinálok, hol vagyok, hogy nézek ki és mit gondolnak mások. Aki mindezeket a terheket átvenné tőlem, akár hosszabb időre is, aki megtartana, mint az anya a kisgyermeket, aki vigyázna rám és szeretne, és a karjaiban tartana és ringatna..
Erre az egyetlen alkalmas személy anyám lenne, de ő már nincs. Apám nem annyira ölelgetős, Kedves meg önmagában is annyira bizonytalan, hogy nem mernék, és nem is tudnék ilyet elvárni tőle. A családom egyéb tagjai nem jönnek szóba, és valahogy a barátaim is olyan távoliak most. És egyáltalán: kitől lehet ilyesmit elvárni, aki nem az anyád? Senkitől..
És a baj az, hogy biztonságot is ezért keresek. Hogy valahol biztonságban széteshessek. Hogy legyen egy zárt szoba, ahova nem jut be senki, nem lát be senki, ahol a darabjaim nem vesznek el, és ahol időnként összerak valaki, aki szeret és ért hozzá. Semmit nem tudok felajánlani a biztonságért cserébe. Semmit. Sőt, még csak tetézem, azzal, hogy az első biztonságosnak tűnő alkalommal szétesem. Valószínűleg mindig sírnék, ha lenne egy ilyen biztonságos hely. Asszem a leendő férjem csak akkor tudna elviselni, ha ő maga is ilyen lelki nyomorék lenne, vagy ő is pszichológus.

Adott tehát egy helyzet, amiben nem eshetek szét, mert nincs, aki összetartson. Időnként próbálkozok szétesni, de mindig az a reakció, hogy nem lehet, most ezzel nem akar senki foglalkozni, ne csináljam, ne hisztizzek. Néha nem tudom kontrollálni és akkor inkább elmegyek, hogy ne lássanak sírni, mert én kemény vagyok és erős.. De ha egyszer mégis szétesem, akkor örökre szétesem. Nem tudom, ez mit jelentene. Megőrülnék vagy meghalnék, vagy egy részem halna meg belül, nem tudom, de én, aki most vagyok, nem lenne többet.
Az a helyzet egyébként, hogy ezt látom az egyetlen kivezető útnak még most is. Ezért gondolkozom most már én is különböző drogok kipróbálásán. Újjá kéne születnem, és azt normál körülmények között nem lehet. Vagy nem tudom. Ilyeneken gondolkozom, hogy fogom magam és egy sátrat, elmegyek valahova, ahol nincs senki, letáborozok, és böjtölök néhány napig. Vagy találkozom a Fényhozóval. Csinálok valamit, ami megváltoztat, újrakonfigurál, nem is tudom.. Ha így maradok, megőrülök.

Tegnap belenéztem a blogomba. Valójában mióta anyukám meghalt, úgy viselkedem, mint egy mániás depressziós. Annyira nem súlyosan, mert időben elég elnyújtott az egész. De pl. közvetlen a halála után néhány héttel egészen boldog tudtam lenni. Aztán januárban megint szörnyű. Biztos, hogy nem fejeződött még be a gyászmunka, méghozzá azért nem, mert nem sikerült integrálnom az anya-hiányos személyiségemet. Nincs is személyiségem. Egy-két vázlatpont még megvan, de bomlik fel minden. Olyan, mint mikor egy házat építenek, csak visszafele tekerve. Még nemrég megvolt a ház, azután már csak a váza, most már csak néhány tartóoszlop. Még pszichológiára járok, még tartom magam, képes vagyok a tanulásra és a normális létre. Jórészt persze csak azért, mert félek. A félelem nagyon jól tudja integrálni az embert. Csak nekem ez így nem kell. Nagyon félek a káosztól, az egyedülléttől, a magánytól, az elesettségtől és a rám törő lelki fájdalmaktól, de ez így nem élet, valaminek változni kell. Újjá akarok születni, mert ha nem, akkor pszichológusnak biztos nem, de sok másnak sem leszek alkalmas. Túl kell jutnom valahogy ezen a krízisen. Más emberré kell válnom, méghozzá sokkal erősebbé, mint voltam, mert vár még rám egy-két kemény dolog. Valószínűleg vesztem még el szeretteimet, és egyszer anyának is úgy kell lennem, hogy a gyerekeim nem ismerhetik az anyukámat. Valahogyan nőnek is kell lennem, noha anyámnak se voltak mintái a nőnek levéshez, és ugyan nekem voltak, de még kísérleti stádiumban vannak, mert anyám magának kellett kitalálja őket, ezért vagyok én olyan fura nő, amilyen.

Azt hiszem, ha most nem történik valami, akkor így nincs értelme tovább élnem. Életemben először fogalmazódik meg bennem komolyan a halál gondolata, legalábbis magammal kapcsolatban. Anyám óta már nincs meg bennem az a biztos érzés, hogy "áh, velem nem történhet semmi, nekem még van itt dolgom". Hanem az van bennem, hogy bármikor megölhet bármi apróság, és annyira váratlan lehet és megakadályozhatatlan..
Eddig ezzel nem volt bajom, azt legalábbis tudtam, hogy nem hagyok hátra félkész, boldogtalan életet, akármikor haljak is meg. Mert azt csinálom, amit csinálnom kell, és ott vagyok, ahol lennem kell.
Most ez másképp van. Tudom, hogy valami nem stimmel, és nem azt csinálom, amit csinálnom kell, és rossz helyen vagyok, és rosszul próbálkozom, és rengeteg kudarc ér és fog érni, ha így folytatom. Nem látom a kiutat. Valahogy így érezheti magát a magzat megszületés előtt. Tudja, hogy rossz bent, de nem látja a kiutat. Aztán egyszer csak mégis, és akkor küzd és nyomakodik előre és vagy sikerül, vagy nem, de muszáj megpróbálnia, mert különben mindenképpen meghal..

Csecsemőkoromban én nem éltem át ezt a küzdelmet. Nekem segíteni kellett külsőleg, különben meghalok, hiába próbálkozom kijönni. A köldökzsinór a nyakam köré volt tekeredve és fojtogatott, úgyhogy császármetszéssel szedtek ki.
Lehet, hogy ezt élem át újra és újra minden ilyen nyomorult helyzetben, amikor nem tudok kimenni a helyzetből, és hiába küzdök, csak hátrahúz és fojtogat valami, és mindig kell valami külső dolog ahhoz, hogy ki tudjak szabadulni és meg tudjak születni újra. És innen jön az is, hogy nem érzek kontrollt a világ felett. Én próbálkozhatok, de kurvára semmi sem tőlem függ. Mit lehet csinálni egy ilyen világban?

Mindegy. Most legalább már azt tudom, hogy mit kell feldolgoznom ahhoz, hogy egészben maradhassak. De azt hiszem, szét kell még esnem, és attól nagyon félek, és nagyon félek, hogy meghal, aki én voltam, és aki leszek, azt nem ismerem, és lehet, hogy utálni fog vagy lehet, hogy teljesen más ember lesz, és csak bosszankodik majd, hogy miért pazaroltam ennyi időt azokra a dolgokra, amik eddig fontosak voltak nekem..

(Most vagy én vagyok sámán, vagy sürgősen szükségem lenne egyre. És az is lehet, hogy ezt a bejegyzést nem kéne publikálnom.)