Tudattalan-boldogság

Az a baj, hogy túl sokszor hasonlítjuk magunkat vagy a helyzetünket a normálishoz. Ez amúgy szintén teljesen normális. Viszont szerintem az ember alapbeállításon, vagyis normális esetben nem boldog. Rengeteg a normális ember, és nagyon kevés látszik boldognak. Aki meg annak látszik, rendszerint nem normális.

A magam részéről én tuti boldog akarok lenni, és nem normális. Ezért vannak olyan erőfeszítéssel járó dolgok, amiket nem vagyok hajlandó megtenni csak azért, hogy normálisnak tűnjek (vannak, amiket de), viszont más dolgokért meg végkimerülésig küzdök, mert tudom, hogy a boldogsághoz kell. A normálisságért sokkal kevesebbet kell kapálózni (legalábbis remélem, mert ha nem, akkor jó nagyot szívott az egész emberiség), ezért amikor nekem rengeteget kell dolgoznom a boldogságért, nem érzem úgy, hogy jogosan sírnék a sok meló miatt. Nyilvánvaló, mit vállaltam, mikor elhatároztam, hogy boldog leszek..

Valószínűleg azért több a normális ember, mint a boldog, mert a sok normális ember jobban belefér a társadalomba. Működnek a sémák, a heurisztikák a kommunikációban és az információfeldolgozásban, ezért nem kell annyit agyalni az embereknek egymáson. Ez pedig lehet, hogy azért van, mert egyáltalán nem mindenki képes vagy akar rengeteget dolgozni azon, hogy boldog legyen. És akkor itt meg úgy tűnik, azok a boldogok, akiknek van erre energiakészletük, és ők valamiféle "kivételes" lények..

Így tűnik nekem. De egyáltalán nem tetszik. Miért nem lehet minden ember boldog?
És akkor idézek Athinától, aki egy ismerősétől idéz: Isten vajon jó?
És idézek Jungtól, aki azt mondja: "Az emberi tudatosság lassan fejlődött, nagy erőfeszítés és szorgalom által, egy olyan folyamatban, amely évezredek alatt érte el a civilizáltság jelenlegi szintjét. (...) Ez a fejlődés közel sem befejezett, az emberi psziché nagy területeit fedi még homály.", majd azt: "A tudatosság a természet nagyon új keletű szerzeménye, és még jelenleg is "kísérleti" stádiumban van. Törékeny, sajátos veszélyek által fenyegetett és sérülékeny dolog. " (Jung, 1964).

Szóval lehetséges, hogy az ember tudatossága - mert ehhez szerintem mindenképpen kötődik a boldogság, mármint az éntudathoz - egyszerűen evolúciósan túl fejletlen még ahhoz, hogy mindenki boldog legyen. Túl instabil, könnyen disszociálódik, könnyen fellépnek mentális zavarok és skizofrénia, és már Orwell is jól tudta (és nekem az előadóim is állították), hogy egy ember személyiségét egy nap alatt tökéletesen fel lehet oldani, és nem marad a helyén semmi szilárd vagy szabályos, csak káosz. Ezért a törékeny egyensúlyt minden áron fenn akarjuk tartani, legalább addig, amíg ki nem fejlesztünk valami jobbat. És erre kellenek a heurisztikák (egyszerűsített gondolkodás, sémák használata, pl. sztereotípiák). Ezeket mindenki használja, ha máskor nem, akkor, amikor nagyon le van terhelve a figyelme. Ezt hívja a pszichológia kognitív fösvénységnek: az ember tudata (és az ennek megfelelő agyi háttér) annyira "kevés" az őt bombázó minden információ befogadásához, hogy kénytelen fontossági sorrendet felállítani az egyszerre beérkező ingerek között. És a sorrend elején jól működik az alapos átgondolás eszköze, de a vége felé muszáj egyszerűsíteni.

Egyébként minden információ megőrződik, csak nem a tudatban, hanem a tudatalattiban, amivel az a probléma, hogy ugyan sokkal nagyobb a kapacitása és a feldolgozó-képessége, nincs felette kontrollunk, és ráadásul más formátumban tárolja az információt, mint a tudat. A tudat kauzálisan, ok-okozati és narratív (történetszerű) egységekben tárol és dolgoz fel, a tudattalan pedig analógiákban és szimbólumokban. Ezért nehéz megérteni az álmokat, amiket hagyományosan (legalábbis Freud és Jung óta) a tudattalan megnyilvánulásának tartanak.

Visszatérve a boldogsághoz: azt hiszem, leginkább elfogadás kell hozzá. Magunk és mások elfogadása, és annak megtanulása, hogy egyedül is harmóniában legyünk. Egyszerűen olyan az ember természete, hogy a saját világának ő van a középpontjában, és viszonylag ritka, hogy ebbe a középpontba egy másik ember is, vagy kizárólagosan egy másik ember kerül. Hosszú távon nem is egészséges, és nem vezet jóra. (Viszont egy értékes képesség.) Senki nem várhatja el, hogy valakit csak ő érdekeljen, hogy valaki tökéletesen megértse, hogy valakinek ő legyen mindennél fontosabb. Minden "te vagy nekem a legfontosabb" jellegű kijelentés mögött valami saját ok rejlik. Félelem a magánytól, valami elvesztésétől, ami mind negatív érzéseket generál, ezért nekünk lenne rossz. Ha valaki meghal vagy elhagy minket, neki nem biztos, hogy rossz, ezért amikor sírunk, nem miatta sírunk, hanem magunk miatt. Fáj valami, de nem a másiknak, hanem nekünk. Nem ő a legfontosabb, hanem mindig csak az én. Most mondanám, hogy ez normális, de fent írtam, mi a véleményem a normálisról.

Nem igazán tudom, mi a normális, mi a jó, vagy mi tesz boldoggá. De nem tudok elképzelni egy olyan egészséges embert, aki a világa középpontjában elvisel véglegesen valakit vagy valamit, ami nem a saját énje. Egyszerűen nem hiszem, hogy ilyen van. Ettől még lehet. Lehet, hogy épp ő boldog, de az is lehet, hogy csak túl sok benne a tudatmódosító szer. Az viszont nem végleges. És az se biztos, hogy egészséges.
Talán az lehet jól meg ego-központú saját világ nélkül, akinek nincsen tudata. De az embernek /def van. Nem vagyunk hangyák, és ha van is között, kollektív tudattalanunk, azért azt mindenki a maga szűrőin keresztül éli meg.

Vajon mit kell tenni a boldogságért?