Szinkronicitás

Van egy fogalom, ami nagyon sok mostanában megjelent spirituális témájú könyvben és filmben szerepel, mint fő- vagy mellékszereplő. Nem egy nagy dolog, ez a "szinkronicitás", az egybeesés. Azt jelenti, hogy az emberekkel időnként történnek olyan dolgok, sorban egymás után, amik külön-külön nem jelentenek semmi különöset, de éppen ott, éppen annak az embernek az életében, éppen akkor, éppen azokkal a más dolgokkal együtt, valami olyan jelentéssé állnak össze, amely mint egy fénycsóva, hirtelen rávetül valamire, ami azelőtt a háttérben rejtőzött. Pici vagy nagy megvilágosodások ezek, amik megváltoztatják az ember életét, vagy az adott helyzetet, új keretet adnak tényeknek és élményeknek, más fényben láttatják az eseményeket és az emberek cselekvéseit. Ilyen szinkronicitás létrejöhet események, gondolatok, felismerések, könyvben olvasott pár sorok, filmek, elkapott félmondatok, igazából a világon bármi között.

Nemrég teljesen véletlenül a kezembe vettem egy spirituális könyvet (itthon elég sok ilyen van, úgyhogy létezik ez a véletlen), ami az Univerzum törvényeiről szólt. Az első törvény, ha jól emlékszem, a vonzás törvénye volt. A másodikra nem emlékszem, de a harmadik az volt, hogy ha kérsz, akkor adatik. Ha valamire szükséged van, és kéred, hívod, hogy jöjjön magadhoz, akkor előbb-utóbb megkapod. Több ez a kérés, mint a panaszkodás vagy sajnálkozás, hogy nincs, több, mint a sóhajtozás, hogy bárcsak. Egy (vagy több) konkrétan, érthetően megfogalmazott mondat, amelyhez odabiggyeszti az ember, hogy "kérem ezt a dolgot a magam számára, mert szeretném, ha lenne". Erről a témáról is sok könyv van egyébként; tulajdonképpen úgy írják le a folyamatot, mint egy megrendelést, amit az ember felad, és az Univerzum (vagy Isten, vagy Természet Ősanyánk) teljesíti, mint egy online áruház.
Függetlenül attól, hogy van-e ilyen törvény és működik-e, mi kára származhat abból az embernek, ha kipróbálja? Nem kell nyilvánosan csinálni, mások tehát nem látják. Önmaga előtt meg csak nem szégyenkezik már az ember, mert kipróbál olyasmit, amit még soha nem csinált, vagy soha nem működött neki, vagy nem hisz benne. Mit veszíthet? Szerintem semmit.

Ez a törvény valójában nagyon érdekes. Ahhoz, hogy az ember kérjen valamit, minimum 5-10 percig arra a dologra kell koncentrálnia. Mert ugye, nem tudja pontosan, mire is lenne szüksége. Ezt ki kell találni. Ha megvan, szavakba kell önteni, és utána el is kell mondani, fejben legalábbis biztosan. Igyekezni kell úgy megfogalmazni, hogy egészen konkrétan kérés legyen, ne óhaj-sóhaj, panasz, hogy pozitívan legyen megfogalmazva, és nem úgy, hogy mi nem kell, minél pontosabb definíciót kell adni stb., a szokásos szabályok. Tehát a dolog eltart egy ideig. Addig az ember nem mást csinál. Nem zenét hallgat, nem számítógépezik, dolgozik vagy másokkal van, hanem egyedül, viszonylag zavartalan környezetben, és nem mást csinál, hanem kér. Belső párbeszédet vagy monológot folytat, amit másképpen gondolkodásnak is hívunk.
Elég kevés dologra szoktunk intenzíven akár annyi ideig is koncentrálni, mint amíg meg lehet fogalmazni pár kérést. Amire ennyire erősen figyelünk, az megmarad az agyban. A kognitív (a tudásszerzéssel- és szervezéssel foglalkozó) pszichológia nyelvén ilyenkor az ember létrehoz egy új sémát a fejében. A séma tulajdonképpen egy kategória, olyan, mint egy honlapon a tag. Köré lehet más fogalmakat rendezni, egész hosszú fogalmi láncokat is, mint amilyenek a forgatókönyvszerű elképzeléseink arról, hogy hogyan működnek egyes helyzetek (pl. egy éttermi vacsora esetén először leülünk, majd rendelünk, majd eszünk stb). A sémához tartozó egyes fogalmak előhívják egymást. Az egész séma-fogalom nem egy ördöngösség, mindenki minimum sejti, hogy így működik az emberi gondolkodás.
Amikor valaki pár percig intenzíven kéri azt, amire vágyik, olyan sémát hoz létre az agyában, ami sokáig aktív, előtérben van. Legalábbis, ha a kért dolog tényleg nagyon fontos. Az aktív sémáknak az a tulajdonságuk, hogy automatikusan mindenre megpróbálja őket alkalmazni az agy. Minden, ami a jelenben történik, egy olyan sémába képződik le az agyban első körben, amely séma épp aktív. Általában nem véletlen a folyamat: ha gyakran szerel valaki autót, akkor lefelé menet a műhelybe, az olajszag egyből aktiválja az "autószerelés" címkéjű sémát, és innentől ami történik, akkor is, ha szokatlan, úgy tárolódik az agyban, hogy e sémához kötődik. Ha például felgyullad egy olajos rongy, és a tüzet poroltóval kell eloltani, akkor a poroltó használatának módja, a róla szóló emlék, a vele kapcsolatban elsajátított gyakorlat mind az "autószerelés" séma alá rendeződik. Ettől még persze egyidejűleg rendeződhet máshova is (pl. ha az illető tűzoltó...).

A kérés, lévén intenzív, értelmező koncentráció, tömörített gondolkodás, az adott tárgyról viszonylag erős, és könnyen aktiválható sémát hoz létre. Amikor ez az aktiváció megtörténik, akkor az emberrel történő dolgok, a benne felmerülő gondolatok, az elhatározások, tervek, a kezébe kerülő újságcikkek és elkapott mondatfoszlányok, mind szépen felfűződnek a sémára. És ILYENKOR történhet meg pl. az, hogy szinkronicitás jön létre, mert a séma miatt olyan dolgok (mentális reprezentációk) kerültek egymás mellé az ember fejében, amik amúgy soha. Ilyenkor előfordul, hogy spontán összeáll a kép. Talán csak kicsi kép, de olyan, amit még sosem látott az ember. Pedig ott volt.

És ezért van az, hogy ez a két spirituális fogalom, a szinkronicitás és az univerzum harmadik törvénye, valahogy hasznossá válhat még azok számára is, akik egyáltalán nem hisznek semmiben, amit nem látnak a saját szemükkel.

És ez csodálatos dolog.