Mélység

Az emberekben mindig a mélység vonz. Egymás mély ismerése, megismerése, megértése, egymás lényegének megragadása abban az érzésben, hogy: igen, ismerem őt, de szavakkal le nem írhatom. Mint az asztrológiai jegyek analógiái: elmondhatom, hogy a Neptun kategóriájába tartozik a káosz, a víz, a mérgek, a bódultság, a módosult tudatállapotok, a drogok, az egyesülés, az egyéniség elvesztése, az egymásba olvadás, az egyetemesség és az egyetemes szeretet, a transzcendentális világ, a hazugság, a valótlanság és a félig valóságos világok, a nem létező szörnyek, az álmok, a hipnózis, a szédülés, a folyton hullámzó és kavargó őstenger, meg még sok minden, de nem tudom egy szabállyal elmondani, hogy mi tartozik oda és mi nem, mert a szabály maga a Neptun, mint analógia. Nem logikus és egymás utáni, hanem analogikus és párhuzamos.

Ilyen egy ember megismerése is.

Van, hogy egy ember sosem tűnik mélynek. Mindig felszínes, mindenkivel jóban van, beszélget fontos és kevésbé fontos dolgokról, de mintha nem lenne ott amögött, amit mond. Nem önmagáról beszél – még akkor sem, ha az ember mindig önmagáról beszél –, hanem csak úgy beszél.
De néha ezek az emberek, véletlenül vagy szándékosan, megvillantanak valamit, ami nekem azonnal feltűnik, mert olyan ez számomra, mint aranyásónak a sárgás ragyogás az ércben, vagy egy folyó különös, csillámló színe. A mélység néz vissza rám néha az emberek szeméből, egy elrévedő pillantásukból, egy ottfelejtett tekintetből, egy elkomoruló arcból, megroskadó válltól, ökölbe szoruló kézből. Talán véletlen, talán nem, hogy legtöbbször nem vidám pillanatok ezek. Sokszor egészen gyászosak.

Engem vonz a mélység. A világot sokszor csak a felszínen élem, és néha szenvedek, mert úgy hiszem, nem tudom átadni magam az életnek, hogy merev vagyok és félek, nehogy elcsússzak a jégen, megbotoljak a sötétben.
De az emberek.. Az embereket mélyen átélem. Az emberek mélyénél nincsen intenzívebb vonzerő számomra. Elég egy csepp a mélységből, és én örökké fogom kutatni a forrást. Egy apró csepp éltet engem hetekig, hónapokig, és csak nagyon lassan adom fel a kutatást, ha esély sincs, és sok kudarc ért.
Azt hiszem, ezt keresem az emberekben. Néha valaki azt mondja, mi barátok vagyunk. De nekem csak az barát, akibe legalább egyszer, egy pillanatra belenézhettem, és megpillantottam benne a lelke mélyen pislákoló fényt. E nélkül senki nem lesz a barátom, mert beszélni mindenki tud, de igazán mondani valamit csak az, aki minden szava mögött ott van teljes mélységével.