Maszk

Nézzük, mi történik, ha hajnali 4-kor a fürdőszobából fordulok vissza, hogy akkor én most mégis blogolok, mert vannak olyan pillanatok, amikor ha nem, akkor sohasem. Egyébként Beatles megy, és kapálgatom a kicsi életem. Így hívom, mert olyan érzés, mikor az ember a kertjét teszi rendbe, hogy minden virág megerősödjön és szépen bokrosan nőjön. Apróságokban nyilvánul ez meg, például nekiálltam újrakonstruálni a gitáros mappámat, és az eredmény az lett, hogy a cucc kinőtte a mappát, és most egy kétszer akkorában van, és ötször akkora a súlya. És be se fejeztem.
Igazság szerint kitalálhatnék valami olyan szisztémát, ami az egészet leegyszerűsítené, de.. én élvezem. Élvezem, hogy laponként fűzöm le a kottákat, ami hússzor annyi idő, és energia, és különben is, fölösleges dolog.. Viszont lesz*rom. Asszem én az osztályfőnökségben is az adminisztrációt szeretném a legjobban. Ez valahogy összekapcsolódik azzal, hogy órákat vagyok képes eltölteni azzal, hogy a számítógépen a könyvtárakat rendezgetem, logikus rendszert építek fel, aminek az elméleti célja az, hogy egyszerűsítse a dolgomat utána, és ezt a célt be is tölti, de a valódi lényeg a rendszerezés folyamata, ami nekem kikapcsolódás. Kikapcsolódás az agyamnak. Rutinmunka, és én nagyon jól bírom a rutinmunkát. A matekban sem a gondolkozást szeretem, hanem azt a részt, amikor egy más megtanult algoritmust kell alkalmazni egy problémára.
Szóval van ez a perverzióm. Mivel nem logikusságra törekszem, a rendezgetés még mindig nem készült el (3-4 óra beleölt munka után), és egy halom papír, műanyag "bugyi" és mappa lepi el a kinti asztalt.

Aztán kapálgatásnak számít még az is, hogy kicserélem a fényképeimet a "fényképfalon". Van ugyanis egy olyan része a szobámnak, ahol fényképek vannak. Konkrétan a szekrényem egyik oldalán. Titkos oka van annak, hogy ez így van: amikor valakit először vagy x-edszer felhívok magamhoz és megmutatom neki a szobámat, ő látja ezeket a képeket, és érdeklődni kezd.. Vajon az a srác ott a pasim, a szerelmem vagy az exem? Apám mellett az a nő az anyám? Az a fiatal srác az osztálytársam, vagy az öcsém? Van öcsém? És ez tényleg én vagyok 5 évesen?
És akkor megkérdezi, és lehet mesélni, amit tök szeretek. Régi dolgokról sztorizni. Érzelmekről főleg, meg mindenről, amit tanultam, és amire emlékszem.
Aztán persze a gyakorlat azt mutatja, hogy aki látja a képeket, azt vagy nem érdeklik, vagy nem mer/akar rákérdezni, kik vannak rajtuk, és egyáltalán, nem reagálja le sehogy a dolgot. De én azért reménykedem. És különben is tetszenek azok a képek. Emlékeztetnek arra, hogy nem vagyok egyedül..

Más. Most jön a gólyatábor. Azon filózom, hogy készítsek-e egy "maszkot" magamnak, vagy hagyjam a francba az egészet, és legyek önmagam, akármi is történik.
Hogy minek egyáltalán maszkot készíteni? Nos, az egész akkor jutott eszembe, mikor egy szép napon azon gondolkoztam, hogyan is lettem én olyan, amilyen. Tudni kell azt, hogy én 13 éves koromtól számolom magamat igazán embernek, vagy legalábbis gondolkodó embernek. Akkor történt ugyanis, hogy az utolsó általános iskolai év után a nyári táborban a velem egy szobában lakó csajok megtalálták az übertitkos naplómat, és beleolvastak. Szerencsére nem sokáig jutottak, mert időben rájuk törtem az ajtót, de ott és akkor ez mégis hihetetlen trauma volt. Most sem vagyok mindig nagyon szociális, de 13 éves koromban magába forduló, álomvilágban élő, bátortalan és barátságtalan kislány voltam, aki nem mert odamenni egy fiúhoz, nem merte bevallani, hogy még soha nem csókolózott, és egyáltalán, pólóban, vastag farmerban és trampli szandálban járt - míg a többi lány már rég magas sarkúban, kifestve jött minden reggel suliba.. Talán kicsit túlzok, de nagyon kilógtam. Azért nem lettem én is céltábla, mert elkönyveltek okosnak, és legalábbis szemtől szembe nem bántottak.
Tehát 13 éves koromban az, hogy beleolvasnak a naplómba, amiben le van írva MINDEN, a titkos szerelmem neve, a családi gondjaim, a vágyaim és a képzelgéseim.. az egy nagyon durva beletaposás volt a kicsi lelkembe. Nem tudtam, mit csináljak. Onnantól magammal vittem a naplómat mindenhova, rajta aludtam, de legelőször is elvonultam, a táboron kívülre, leültem a kerítés tövébe, és sírtam. Amikor jól kisírtam magam, felhívtam apámat, aki felhívta a táborvezetőt, aki egy nagyon együtt érző faszi volt (pedig tesitanár), és amellett asszem szeretett is engem, szóval kicsit elkapta a csajok grabancát. De úgy kell elképzelni, hogy mikor a jelenlétemben szidta le őket, én még akkor sem mertem rájuk nézni, a lányokra. Háttal ültem nekik. Féltem tőlük.
A kerítésnél elkezdtem gondolkozni. Nem ülhettem ott egész nap, úgyhogy ki kellett találni valamit. És hosszas fontolgatás után úgy döntöttem, hogy csak akkor bánthatnak, ha hagyom magam bántani. És én nem hagyom. Vállalom magam, és nem engedek semmi fenyegetésnek, piszkálódásnak, gúnyolódásnak. Asszem ott határoztam el azt is, hogy én vagyok a felelős önmagamért. Leszarok mindenkit, aki azt hiszi, bánthat, és ha kell, visszaütök.
Egy másik Virág mászott vissza a táborba a kerítésen át. Nem féltette többet a titkait, és nem félt többet senkitől. Akkor tisztelni kezdtek egy kicsit (ezt később hallottam vissza az egyik csajtól, amikor már nem voltunk olyan rosszban). Azok az "alapelvek", amiket ott és akkor kitaláltam (mert azelőtt ilyen könyvet nem olvastam, nem is foglalkoztam "lelki élettel", önismerettel, semmivel, tehát tulajdonképpen én találtam ki mindent), nagyrészt azóta is állnak. Közben sokat lágyultam, nem vagyok már olyan drasztikus és offenzív, de nyuszi sem. Néha befordulok magamba, de be tudom azt is illeszteni az életembe.

Mindezt azért írtam le, mert ettől a pillanattól fogva másik ember voltam. Tudtam, hogy középsuliban nem fog senki ismerni, ezért olyan emberként lépek be oda, amilyet csak kitalálok. Kigondoltam egy arcot, és megvalósítottam. Aztán az öt év alatt csiszolódott rengeteget, sok sallang lehullott róla és egyre közelebb kerültem önmagamhoz. Kibontakoztam, ha úgy tetszik. Mármint ahhoz képest, ami voltam, mert a fejlődés remélhetőleg soha nem fog befejeződni.

Ugyanilyen pillanat előtt állok most. Megint olyan helyre kerülök, ahol senki nem ismer, és megint lehetőség lenne egy arc kitalálására. És gondolkozom is rajta.
Az ötletnek az az alapja, hogy attól függően, milyen ember vagyok és hogyan viselkedem, más-más embereket vonzok be az életembe. Ha szőke picsát alakítok, a macsó nagymenők fognak bukni rám. Ha én vagyok az okos nő, vitapartnerekkel akadok össze. Ha a dominát játszom, önállótlan és irányításra váró fiúk, ha gyönge nőt, erős férfiak kerülnek mellém. Ez az élet rendje. Naiv dolog azt hinni, hogy az emberek csak úgy véletlenül egymásra találnak. Minden két ember, aki valahogy összekerül, kiegészíti egymást valamiben, és talán épp ez az a dolog, ami összetartja a kapcsolatot.
De nem csak párokra igaz mindez. Ha én gazdag akarok lenni, gazdag barátokat keresek. Ha valami újat akarok mutatni, kreatív társaságban próbálok mozogni, ha nyugalmat akarok, otthonülős-beszélgetős emberekkel ismerkedem. Ha a buli az életem, akkor elmegyek minden sulidiszkóba, ha kitűnő akarok lenni, akkor a stréber tankörtársaimmal haverkodom. Az ember önző céljai érdekében elég jól meg tudja választani a társaságát. Nem látok én ebben semmi rosszat. Mindenki a saját célja szerint mozog. Ha valakit a pénz, a szex, a hatalom tesz boldoggá, az nem baj, csak aztán érje is el a célját. Legyen boldog ember, valósítsa meg önmagát. Talán mesterkéltnek tűnik ezért külön válogatni az emberek között, de ha nem is direkt csinálja az ember, azért csak megtörténik.. Akkor már inkább tudatosan, mondja Virág.

Erről is akarok írni. Két utat látok a fentiek tudatában. Az egyik az, hogy kitalálom, milyen emberekre van szükségem a célomhoz. Mondjuk, hogy a célom a pénzügyi tudás és aztán egy magas pozíció megszerzése az üzleti életben. Miután kitaláltam, milyen emberekre van szükségem - mondjuk olyanokra, akik ezt a célt már elérték, és el tudom tőlük lesni a módszert -, megpróbálok rájönni, hogyan kell ahhoz viselkednem, hogy ők engem potenciális partnerként kezeljenek, és "rám harapjanak", befogadjanak. Félreértés ne essék, annak ellenére, vagy épp azért, mert a dolognak konkrét célja van, még szövődhetnek barátságok.. legfeljebb nem lesznek nagyon őszinték.
Párkapcsolat terén ez az út úgy jelenik meg, hogy eldöntöm, milyen pasit akarok. Aztán úgy viselkedem, hogy azt a típust kiegészítsem. Innentől csak várakozni kell és az adódó lehetőséget megragadni.
Ideális esetben az ember önmagát adja, és így is pont azt a típust egészíti ki, amilyenre vágyik. Ideális esetben. Ez asszem elég ritka. Vagy mégsem? Ez átvezet a másik úthoz.

Másik útnak én azt látom, hogy az ember úgy viselkedik, ahogy jól esik neki. Teljesen önmagát adja, hiszen tudja, hogy pontosan olyan embereket fog bevonzani, akikre szüksége van. Mindenki jól jár, és még szerepet sem kell játszani hozzá.
Egyik utat sem látom jobbnak vagy rosszabbnak a másiknál. Az első út előnye, hogy elég pontosan belőhető az eredmény, mert ha jól eltaláltam, mivel célozhatom meg leginkább a vágyott embereket, biztosan ők fognak megkeresni. Hátrány, hogy esetleg nem önmagam adom, szerepet kell játszanom, amiből ha kizökkenek, az mindenkinek gyanús.
A második út hatalmas előnye, hogy kényelmes.. Semmit nem kell hozzá csinálni. Pontosabban de: megszabadulni mindentől, ami nem "én" vagyok. Van viszont egy jelentős hátránya is: az ember nem mindig tudja, hogy adott élethelyzetben mire is van szüksége.. Megtörténhet, hogy épp egy agresszív, alkoholista férjre, aki szíjjal verekszik és elissza a pénzt. Az emberek néha csak a rossz élményekből tanulnak. Hiszek abban, hogy mindennek szerepe van, amit az ember életében átél, és semmi nem véletlenül történik.
Így tekintve nem árt óvatosnak lenni a "magamat adom" dumával, és semmiképp nem árt jól ismerni önmagunkat, hogy tudjuk, mire számítsunk..

Szóval gondolkozom ezen a maszk-dolgon. Vélhetőleg kompromisszumot kötök önmagammal. Kigondolok valami fő irányt, és azon belül csapongok. A célok már körvonalazódnak. Egyre tisztább előttem, mire van szükségem. Elsősorban szükségem van valakire, akit szerethetek, aki szeret, akivel megértjük egymást (és van még sok kívánalom, de nem témához kapcsolódik). Tehát egy szerelemre. Aztán. Szükségem van barátokra. Mármint egyenként, egyes emberekre, akikkel kettesben igazán jól érezzük magunkat, megbeszéljük a világ nagy és kis dolgait, majd ha unatkozunk, meg is váltjuk az egész kócerájt. És végül, de nem utolsósorban: kell egy csapat. Nem elég, ha sok barátom van, nekem szükségem van egy összetartó társaságra, amelyik elfogad engem tagnak, ahonnan hiányzom, ha nem vagyok ott, és ahol elengedhetem magam és teljesen én lehetek.
A fenti peremfeltételek nagyjából (teljesen?) elégségesek a boldogságomhoz/elégedettségemhez. Egy részük szerencsére adott (barátok, társaság), így csak a maradékért kell pedáloznom. Ez megkönnyíti a dolgomat, mert nem kell olyan szigorúan irányoznom magam..
Én tehát bármiféle maszkkal maximum ilyen dolgokat szeretnék elérni. Na jó, nem ártana, ha lenne némi kapcsolatrendszerem, ami hozzásegít a pénzügyi függetlenséghez, de ez megoldható egyetemen kívül is, vagy azon belül is szeparáltan.

A cél érdekében követendő fő irányvonalak pedig egyelőre a következők: kedvesség, nőiesség, gyengédség, szeretet, megértés, elfogadás, gyógyítás, menedéknyújtás, segítség, szépség, figyelem, gondolkodás, érzékelés, érzések, érintés, alkalmazkodás, fejlődés, tanulás, tapasztalás, önzetlenség.

Eeeegen, nekem is feltűnt, hogy a fenti jelzők nem nagyon írnak le engem. De majdnem mindnek megvan bennem a csírája, csak elő kell hozni vagy meg kell élni őket. Sok sikert nekem hozzá.