Megismerés, megismertetés, elismertetés

Ha be van kapcsolva a net vagy akár a media player, képtelen vagyok blogolni. Nem csak azért, mert zavarnak a villogó ablakok vagy a zene, hanem.. egyszerűen az internet élettani hatásai miatt. Ülök és elmegy a kedvem az egésztől, és hirtelen olyan érdekessé válik minden más.. pusztán azért, mert nem akarok szart írni (tehát teljes figyelemmel fogok nekiállni az írásnak), már keletkezik bennem egy potenciálgát. Sokminden mással is így van ez. Főleg fontos dolgokkal. Házidolgozatok, kiselőadás... Inkább halogatom napokig és aztán teljes izomból belevetem magam (sokszor az utolsó pillanatban), minthogy nekiálljak azzal a tudattal, hogy úgyis végig máshol fognak kalandozni a gondolataim, és amit csinálok, az értékelhetetlen szar lesz. Mert persze hiába tetszik másnak és kapok rá 5-öst, ha én tudom, hogy szar.
Néha küzd bennem ez a fajta maximalizmus a lazítási késztetéssel.. Néha felmerül bennem, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni, hogy nem kell állandóan görcsölni, hogy lehet valamit egyszerűen csak megcsinálni.
Nem afféle elmázolásra gondolok, nem félmunkára vagy összecsapott dolgokra, hanem a görcsölés, a nagyon nekifeszülés, a túlzott elvárások és teljesítményhajsza elhagyására. Ilyen középút-féle. Igazából attól, hogy halogatás helyett egyszerűen megcsinálom, amit kell, nem lesz összecsapottabb semmi. Az, hogy nem várom ki, amíg muszáj lesz, vagy amikor már tényleg tudok csak erre figyelni, sem jelent feltétlenül rosszat. Egyszerűen annyit jelent, hogy kihagytam a görcsölést. A halogatás oka nálam vagy félelem szokott lenni, vagy valami szakadás, inkonzisztencia az információkban. Ha például kiselőadást kell írnom, halogathatom amiatt, mert nem tudom pontosan, mi is a téma, amiről beszélnem kell; az is lehet a húzódozás oka, hogy nem tudom, hol keressem az adatokat – egyszóval, ha nem tudom pontosan, mit csináljak. Hihetetlen, de ilyenkor rengetegszer nem nekiállok végiggondolni, milyen információ hiányzik és aztán megszerzem, hanem halogatok.
Asszem életem egyik fontos tengelye az önkontroll/ellazulás tengely. Saját magamat olvasgatva az jön le, hogy végső célom a teljes tudatosság, az irányítás megszerzése önmagam felett. Kontroll. Emellett viszont tudom magamról, hogy sok dologban nem tudok lazítani, feszült maradok. A két tényező, a lazítás és a kontroll között kéne harmóniát találnom.

Furcsa mód arra pl. nincs igényem, hogy másokat kontroll alá vonjak. Vagy ha van is, egyelőre nem tudatosult. Ha megkérdezik, miért éppen pszichológus akarok lenni, a válaszom többnyire az, hogy azért, mert az lenne nekem az ideális munka, hogy embereken segítek beszélgetés közben. Mert a beszélgetés tisztító hatású. Ezenkívül alapból is van bennem egyfajta "kérdezve tanítani" késztetés; sokszor spontán átfordulok pszichológusba, ha olyan a beszélgetőpartner, és elkezdem kérdezgetni és nem hagyom abba, amíg meg nem könnyebbül. Nem tudom, miért csinálom, sosem tanultam.
Ha viszont kicsit jobban belegondolok, mélyebbre túrok a vágyaimban, két másik okot is találok, amiért éppen pszichológiával akarok foglalkozni.
Egyrészt él bennem egy nagyon erős és mindent átható vágy, hogy átadjam magam valakinek. Nem (csak) fizikailag; azt akarom, hogy megismerjen. Azt hiszem, ez a valódi oka az emberi kapcsolataim fenntartásának. Önző ok, de ősi, bennem mindenesetre ősi, és talán örökké megmarad vágyakozásnak. Talán nem.
Ha új emberrel ismerkedem meg, ez a vágy motivál, és most nem kell úgy átértelmezni, hogy engem nem érdekelnek mások, pusztán arról van szó, hogy az, hogy én érdekeljek másokat, sokkal mélyebbről jön és fontosabb. Ha azt érzem, hogy valakit nem érdeklek és nincs rám szüksége – ezt nem is lehet nem megérezni -, akkor, ha nem is direkt módon, de a kapcsolat meg fog szakadni. Ha nem én személyesen "szakítok", akkor "megmagyarázhatatlan" módon eltávolodunk egymástól, vagy szimplán nem szólunk egymáshoz többet. Nem igazán tudok úgy átéléssel foglalkozni valakivel, ha én nem érdeklem őt.
Erre most ellenpélda is eszembe jutott, hisz mi van a mindenki életében előforduló plátói szerelmekkel? Az osztály szépfiúja/bombanője, a sztárok, a jóképű irodalomtanár, a legjobb barátnőd pasija, és egyik sem vet rád egy pillantást sem és fel se tűnik nekik, hogy majd' meghalsz értük. Ezekkel mi van? Volt már nekem is ilyen korszakom, nem is egy.
Bár, tulajdonképpen.. A plátói szerelem nem pont ennek a vágynak a kifejeződése? Vegyél észre, aztán ismerj meg, aztán szeress meg.
Az én esetemben: ismerj el.
Nem tudom, melyiket utálnám jobban: ha valaki teljesen ismerne és nem tetszene neki, amit lát, vagy ha valaki szeretne, és nem ismerne.
Najó, de tudom. Az előbbi sokkal rosszabb lenne.

És hogy hogy jön mindez az én pszichológuskodásomhoz? Nos, a terápia az én fejemben össze van kötve a páciens megismerésével. Óhatatlanul megismerem a lelkivilágát, ha egyszer elmeséli, milyen.. És talán nem idegen mindenki előtt a kivetítés fogalma. Amikor az ember saját vágyait/gondolatait/tulajdonságait/cselekedeteit kivetíti másokra, és aztán azt állítja, hogy mindezeknek az illető a tulajdonában van. Amikor valaki minduntalan azt hajtogatja, hogy őt kioktatják, és közben az ő kedvenc stílusa a leckéztetés, arra azt mondhatjuk, hogy kivetíti másokra az elképzeléseit.
Azt hiszem, hogy – bár tudomásom van róla –, nálam az érdeklődés mások lelki működése iránt annak az akaratnak a kivetülése, hogy "meg legyek ismerve".
Ettől még nagyon is valós a segíteni akarás bennem, és kétségtelen, hogy a lelki hajlamaim is erre adnak alapot, és talán tehetségem is van hozzá.

Ha én mennék el pszichológushoz a problémáimmal.. és itt képbe jön a második ok is. Amiért ezzel akarok foglalkozni. Szintén ősvágy-jellegű. Magamat akarom megismerni. Nem is tudom, hogy a két ok közül melyik következménye a másiknak, lehet, hogy teljesen függetlenek. (Nem lehet.)
Azért akarok megismerkedni a pszichológiával, nem mint intuitív segítségnyújtó orvoslással, hanem mint tudománnyal, hogy ezáltal új gondolkodnivalót, ötleteket kapjak. Új módszereket akarok elsajátítani. Elsősorban nem úgy tekintek az egyetemre, mint olyan helyre, ahol megtanítják, hogyan gyógyítsd meg a pszichikai "betegségeket"; hiszen ha ehhez nincs a pszichológusnak születésétől fogva vénája, akkor inkább hagyja a francba az egészet, egyetemestül-doktorosdistul, a saját, és főleg a páciensek érdekében.
Nem. Az egyetem számomra az a hely lesz, ahol gondolatébresztő előadásokat fogok hallgatni a témával kapcsolatban, különböző véleményeket fogok meghallgatni, valszeg a jegyzeteim egy része mellé oda lesz széljegyzetelve, hogy "kurva anyád" vagy "baromság", mások mellé pedig felkiáltójeleket teszek majd, mint érdekességek.
Kb. olyan a hozzáállásom a pszichológia karhoz, mint a Tarothoz. Mivel a Tarothoz nem értek, csak egészen minimális szinten, ha mégis tanácsot kérek és kapok, nem kezdem el értelmezni, "mit is akarhat mondani". Elolvasom a hozzá tartozó szöveget, és asszociálni próbálok; nem másnak, mint gondolatébresztőnek használom a lapokat. Aztán szépen megtalálom a választ – önmagamban. A lapok segítségével. Hiszen bennem van az egész világ, és ez mindig is így volt, és így érzem, mióta az eszemet tudom.. :)
A pszichológia kar.. Hogy is mondaná a fizikatanárom? "Virááááág, milyen sarlatánságokat műűűűveeeeelsz? Foglalkozzál inkább a fizikávaaaaaaal." Sokan sok rosszat mondanak róla. Hallottam már, hogy agymosás, hogy megváltoztatja minden gondolatomat, hogy úgy áll az emberhez, mint egy géphez..
Hát tőlem álljon..