Szertartások

Ilyen izé.. egybeesés. Könyv, párologtató, illóolajok. Ezt mind kaptuk egymástól és ajándékoztuk egymásnak.
Meg én még Irish Cream Tea-t is kaptam, és megjegyezte, hogy az a kedvencem, ezért love.
Nincs most különösebb TMI a láthatáron. Szép Kövér Ügyes Medve, meg Buta Kis Jószág, pont.
De én akarok valamit blogolni. Viszont nem olyan namitörténtvelem-eset. Hanem másmilyeneset. Itt hever előttem a Micimackó. Na legyen egy kis kreatív-írás? Álmodni is így szoktam. Azaz így alszom el. Akkor alszom magam álomba könnyen, ha nem kezdek el gondolkozni, hanem hagyom, hogy fussanak a gondolatok a fejemben. A hangok is szabadon, és a képek is külön (egymástól általában tök függetlenül). Emellé testileg is érdemes ellazulni, de ez nem feltétel az alváshoz. A mozgókép a fejemben pedig szép lassan, észrevétlenül álommá alakul, és én elalszom.
Persze ha olyan nap van, hogy nem alszom el, akkor nincs mese, akkor sem alszom el, ha mindenem halál laza és az őrangyalom és az őrördögöm kórusban énekelnek nekem altatódalt hárfakísérettel. Újholdkor szokott ilyen lenni, de nem kötöm ehhez, olyan sokszor nem volt, talán véletlen egybeesés. 31-én Újhold. Szinte kizárt, hogy én koplaljak akkor. :/ Kár, mert mostanában sosem jön össze. Na nem baj, majd holnap. Inkább előtte, mint utána, növő holdkor nem jó koplalni.

És hiába hittem azt nagyon sokáig (könyv hatására), hogy minden állapotom tőlem függ, mert nem. Nem minden betegség lelki eredetű. Azaz.. de, csak nem mindig az illető betegtől függ, hogy beteg-e, nincs mindig választása. Lehet, hogy én mondjuk túlsúlyban szenvedek, ami lefordítva azt jelentené, hogy túl sok terhet cipelek magamon, túl sok rajtam a felelősség, ugyanakkor talán nekem van 5 gyermekem és egy rokkant férjem, meg mondjuk az anyám is beteg és eladják a fejem felől a lakbérletet, a munkahelyemen meg túlóráznom kell, hogy meg tudjunk élni.. Ajánlhatják nekem, hogy vállaljak kevesebb felelősséget, de ha megfogadnám a tanácsot, talán éhen halok. Szóval.. ez nem egy választható dolog.
Amit viszont választhatunk, mert nem kell feltétlenül boldogtalanak és rosszkedvűnek lenni egy betegségtől, az a hozzáállás. Mondhatom, hogy „a f*szomat, mindig mindenemet beverem valamibe, mintha direkt minden tárgy az utamba állna, ilyen az én formám, ez egy szar nap”, de mondhatom azt is, hogy „a f*szomat, mindig mindenemet beverem valamibe, talán arra akar figyelmeztetni ez a dolog, hogy figyeljek jobban magamra és a körülöttem levő dolgokra, nem kell mindennek úgy nekimenni, hogy aztán nekem fájjon”, és aztán szépen figyelhetünk magunkra és a környezetre jobban.
De ez nem is olyan jó példa. Csak azt akarom érzékeltetni, hogy a hangulat – az nem a környezettől függ. Legalábbis sokkal kisebb mértékben, mint azt mi mondani szoktuk.
Van olyan, hogy noha semmi okom rá, csak nézek magam elé búskomor arccal, és csak úgy rosszkedvűen vakkantok, ha kérdeznek, képtelen vagyok egy normális válaszra. Ez nem azért van, mert szar napom van. Ez tőlem függ. Ez azért van, mert vagy úgy döntöttem, hogy most szar kedvem lesz/sajnálom magam/szomorú leszek, és eddig még oké, de az is lehet, hogy azért van, mert elfelejtettem eldönteni az ellenkezőjét, és most csak így vagyok, szarul, másnak is, nekem is jobb lenne, ha máshol lennék.
Nem állítom, hogy az ember döntse el, és aztán legyen jókedvű, mert az jó. Az ember döntse el, mert az jó, és ne hagyja magát befolyásolni a szar apróságok miatt. Néha kell, hogy az ember szomorú legyen. „Jól esik”, furcsamód, néha jól esik sajnálni magam vagy tudni, hogy jaj de rossz nekem. Néha ilyen is kell, ugyebár. A kulcsszó a tudatosság, nem sodródni az árral.

Az persze más tészta, hogy néha sodródni is kell.

Elmaradt a kreatív írás. Mégis lett más témám ^^

Amúgy meg izé. Hogy visszajutottam oda, ahol már 2-3 éve is jártam, 14-15 éves fejjel. Hogy hozzáállás kérdése. Nem mindig lehet megváltoztatni az életet, de a hozzáállásodat mindig. Körbement a gondolat. Először szépen megszületett, elindítottam az úton – még egyik lelki válságban levő barátomnak is ezt mondtam vigasztalásként. Aztán kicsit elfelejtettem. Mostanában viszont olvastam egy könyvet (Mit mutat a betegséged), és teljesen belezúgtam. Elhittem, az utolsó szóig, fülig beleástam magam és (a szokásos alapos és minden oldalról körbevizsgáló módszeremmel) átnéztem, feldolgoztam, megdolgoztam, kibogoztam. Aztán kezdett összeállni a kép, hogy.. hé! itt valami ellentmondás van. És akárhogy is nézem, az van. Nem, nem lehet minden betegséget elmulasztani pusztán azzal, hogy igazán akarod és mindent megteszel érte. Ez nem csak tőlem függ. Hiába mondja a könyv, akkor sem így van. Saját tapasztalataim és gondolataim útján kellett rájönnöm, és sokáig győzködtem magam, míg úgy döntöttem: magamnak hiszek.
Most úgy látom: kellett ez a könyv. Hasznos volt, jó hogy elolvastam, de ez nem a cél, ez csak egy lépés volt a cél felé. Egy lépcsőfok.
Tudatosult bennem, hogy jé.. igaz, amit régen, évekkel ezelőtt kiötlöttem magamnak. Akkor elméleti szinten, most gyakorlati szinten is megértettem, átéltem. Leírtam ide, hogy más is tudja, de főleg, mert..
Kell a szertartás, hogy tudjam, így volt. Kell, hogy tudatosuljon, hogy tudjam, fel van dolgozva az élmény, nem kell rá több energiát áldoznom: ezt mostmár tudom, bennem van, a részem. Az enyém. Tapasztalat, amit senki nem vehet el tőlem.


Sokáig szoktam fürdeni. Azaz általában zuhanyozom, bár a kádban ülök. Eresztem magamra a forró vizet, az egész napi „elhidegülést” most tüntetem el. Ilyen tevékenységem közben jöttem rá, hogy az ember hőre legérzéketlenebb testrésze a háta. Meg amúgy is. Próbáld ki: nyomogasd valakinek a hátát először két ujjal, majd hárommal, néggyel, és mindig kérdezd meg, hány ujjal csinálod.
A fürdés nálam a napi program azon része, amikor is a nap eseményeit feldolgozom és kvázi gondolkozom rajtuk. Ekkor születnek a nagy ötletek és ekkor élem át az örömteli, avagy esetenként bántó vagy cikis élményeket újból és újból, ezáltal megszabadítva az emlékeket a túl erős érzelmi töltéstől. Ami azért jó, mert utána tudok másra is gondolni.
Ezért fürdök nagyon sokáig, 30-40 perceket is alkalomadtán. Persze csak, ha otthon vagyok. El tudom képzelni, hogy másoknál ez az aktus (a napi események feldolgozása) mondjuk vacsora közbeni beszélgetésként, naplóírásként, esetleg az ágyon álmatlanul (és értetlenül: miért nem tudok aludni?) heverészésben nyilvánul meg. Például nem utolsó módszer lenne erre rendszeresíteni fél-egy órát minden nap az ember párjával és/vagy gyerekeivel, amikor mindenki kibeszél magából mindent, és nem meg kell kommentálni a másikat, és nem meg kell oldani a konfliktust, hanem egyszerűen végig kéne hallgatni. [Ezt hívják egyébként női-típusú kommunikációnak. Abban különbözik a férfi-típusútól, hogy az (idealizált) férfi, ha mond valamit, céllal és okkal mondja. Pl. „elromlott a kocsi. Lefulladt a motor.” A közlés célja: elősegíteni a probléma megoldását. Ha ezt másik férfinak mondja, az valószínűleg vagy megkérdezi, segíthet-e, vagy mondjuk elkezd gyakorlati tanácsokat osztogatni: „Nézd meg, van-e elég benzin a tankban.” Esetleg megkérdezi: „nincs túl hideg kint?”
Ha ugyanezt nőnek mondja, a nő elkezd együtt érezni a férfival, odamegy, megsimogatja kedvese buksiját, ad neki egy puszit és megkérdezi: „nem ülsz le? Kérsz egy kávét?” Talpraesettebb nő megkérdezi: „Segíthetek valamiben?”, gondolván, azt a választ kapja majd: á nem drágám, megoldom, csak kicsit bejöttem kifújni magam. Erre a férfi (ha nem ismeri a nőket) azt válaszolja: „igen, kérlek hozd ki a 9-es csavarkulcsot meg valami pokrócot, amit magam alá tudok teríteni”.
Ezzel szemben. Ha a nő mondja ugyanezt a férfinak: „áhh milyen szerencsétlen helyzetbe kerültem, képzeld, elromlott a kocsi, lefulladt a motor, én meg ott álltam megfürödve az út közepén”, az nem azt jelenti, hogy >>vajon hogy oldhattam volna meg jól és sikeresen a helyzetet? Kérlek magyarázd el.<<. Hanem valami olyasmit: „jaj de rossz volt. Kérlek érts meg és érezz együtt velem, és nyugtass meg, hogy nem vagyok buta és szerencsétlen.” Ha nőnek mondja, amit mond, az odarohan hozzá, megöleli (tipikus szar barátnős jelenet), közli vele, hogy „jól van, nem baj, velem is volt már ilyen, emlékszem például, mikor...” és akkor az egész elérte a célját. Ha viszont érzéketlenebb vagy fáradt, tapasztalatlan férfinak mondja ezt, a férfi megkérdezi: „Volt elég benzin a tankban? Megnézted a gyertyákat? Miért nem? Miért nem hívtál fel?” esetleg azt mondja: „Máskor vigyél magaddal egy kanna benzint, pótakkut, az mindig jól jön”. Ez sok hasznos kérdés és jó tanács, de a nő egy idő után kezdi úgy érezni, hogy ő egy Buta Kis Jószág, aki még a legkézenfekvőbb és egyértelműbb megoldásra sem jött rá, esetleg >>már megint elb*szott valamit<<, és most lebőgött a férfi előtt. Természetesen nem minden nő használ női-típusú kommunikációt, és ugyanez a férfiakra is igaz, sőt, egy személyen belül is változhat, alkalomtól függően, hogyan fejezi ki magát valaki. És kis emberismerettel, beleérzéssel, vagy ha másképp nem megy, rákérdezéssel az ember rájöhet, mi volt a közlés valódi célja és lehetőleg megfelelően válaszolhat rá. És akkor mindenki boldog.] Mindenki végighallgat mindenkit – persze lehet belekérdezni -, ez igen jó alkalmat adna egymás megismerésére is, és különben meg hasznos és jó. Meg bla. Az más tészta hogy vannak az embernek magánjellegű végiggondolandói. Ezekre ott a napló, és a – fürdőkád. ^^ A feldolgozás amúgy hasonlít az álmodásra. Csak álmaid közben a tudatalattid „gondolkodik” és oldja meg a maga módján a konfliktusokat, kreatív gondolkodás közben meg a tudatod. És ha ez a fázis kimarad, én úgy veszem észre, megpróbálja magát belopni más tevékenységekbe. És elvonja a figyelmet. Bezony. Gonosz feldolgozandó hatások.

8-8.5 órával vagyok elmaradva (vagy 16-tal sietek) a szokásos napi ciklusomhoz képest. És az a gyanúm, hogy a ciklusidő sem éppen 24 óra. Hanem mondjuk 22.5 vagy ilyesmi. De fura. Mondjuk nem csoda, ha mindig sötét van. Szar dolog sötétben ébredni. Mintha a gonosz manók ellopták és megették volna a napod nagy részét. És kimaradtál valamiből. C-c-c.